Tomaž Šalamun – ünnepi összeállítás (III/3. rész [mások versei])

**

Adam Zagajewski

ÉN-HA TOMAŽ LEHETNÉK A ŠALAMUN

Én-ha Tomaž lehetnék a Šalamun,
talán mindig a boldogságig úsznék.
A Mali trgen ropnám késő éji-lepkéig
soha-semmire se hallott dallamokra.
Odaharmonikáznám Mahler ötödikjét, úgylazán.

De hát introvertált belül az irhám,
semmire, kölcsönzött könyvekre, sincs gondom
s néha hősök hőnsiess életét álmodom,
kik nyár-strandon napbarnított mentők.
Mit jártassam a szám.

Egy a biztos. É’nem Tomaž vagyok a Šalamun.
Tomažnak kétféle a képzelőreje:
szlovén & mexikói, most ezekkel zsonglőröz,
szédül szédületes a tehetsége,

belém meg a gyorsírás örök egyemistájának,
bárcsak értelem szorulna, hogy dobban kécóba
a halál s távozik onnan, majd tér vissza ismét,
s hogy győzi le őt egy kis szeplős leányka,
aki fejbe’ vágja-nyomja Dantét –

az szenvedély ragyogását ragadni meg törekszem,
előadnám bárhol, akár olcsó mozikban is, ha kell,
vonaton szinte, minden kávéházi szinten,
(ám ez inkább kötöz, mint különít minket).

Én-ha Tomaž lehetnék a Šalamun,
láthatatlan bicsajokon száguldnék, akár a
metafora, kit ketrece a vers kidobta,
telhetetlen, szabadságáról mit se tudna,
az iram boldogítja, a nap sütte s fuvallatja.

(Emlékszem, valaki szólított meg münket,
Münszterben talán, „Bátran, fel, fel, ti scláv
költők, győz az idő, ros’ál meg rág titeket!”
te meg grimaszolva mintha, azt mondtad volna,
várj csak, várj, de hát mi már túlrozsdáltattunk.)

*

Matjaž Pikalo

(Fehér legény…)

Fehér legény,
te, ki verselsz,
fehér legény,
te, ki költesz:
nyeld le a kígyót,
ki pofáját
mereszti rád,
lábaival
kar-
öltve!

(Tomaž Šalamun álombeli üzenete Matjažnak)

*

Brane Mozetič

A koszorús költő elé léptem. Egy vén villa hatalmas
ajtaján zörgettem, azt vertem. Papucsban és
fürdőköpenyben csoszogott elém. Asztalára
helyeztem aprócska mappám. Ő pedig rá
se hederített. Karjával hadonászott, nőttön-nőtt
a szoba, könyvekkel lett tele a fala. Csak figyelj,
és fülelj – mondta könnyedén nekem. A hang majd úgyis
fülön ragad. Rágyújtott, ide-oda kimérten lépdelt,
majd megragadott egy madzagot és felrántott
egy hatalmas sötét függönyt. Mögötte fehér terek
fénylettek, ám üvegfal volt előtte. Csak fülelj és figyelj,
jelentőségteljesen kopogtatott rajta. A túloldalon
sihederek tűntek fel, egyre többen lettek, mind
meztelen érkeztek, nyakukban számozott arany nyakékek
csüngtek. Válogathatsz, akár szőkét, barnát,
sárgát, feketét, csokisat, zabosat, zabolátlant,
orrszarvút … Ajkait nyaldosta. Ám mostanra már
ordította: Törpe, hal, asztal, piramis, kés, vér, az óriás
én lennék! A sihederek egészen az üvegfalhoz léptek
és rajtunk nevettek. A mester fogta a köteg papírlapot
és a levegőbe hajította őket: Zseniális, mind-mind zseniális!
De vajon szavukat hallod? Csak válassz, mind a
tiéd. Én már választottam. Majd eltűnt. A függöny
legördült. Kinn álltam a fagyban és egy ajtón
kopogtattam.

/Tomaž Šalamun/

Megjegyzés: A vers címe a vers alatt zárójelben szerepel:

/Tomaž Šalamun/

*

Miklavž Komelj

(Az emberi test egyetlen atomja sem…)

Az emberi test egyetlen atomja sem
emberi.
Tomaž,
egyetlen emberi test egyetlenegy atomja
sem emberi.
Az ember egyetlen atomja sem emberi.

*

(Tomaž Šalamun halála után…)

Tomaž Šalamun halála
után másfél órával
két leányzó ül
kártyát vetve
az első hóesésben
egy bárban
a lóversenypálya közelében;
egyik a másikát tanítja,
hogyan kell
Tarot kártyát vetni.
És mondja:
»Rakj…«
»Rakj…«
»Rakj…«

*

Tomaž Šalamun sirverse

Az
első
hóeséskor
hagyom
hadd
hulljanak
csak
a hópelyhek
erre
a lapra.
Tudom,
hogy
hallod
őket.

*

PLUVIÁLE

MIKLAVŽ AHOGY A DELFIN FÉNYÉT FELOLVASTA,
KOSESKI (1), ÉRSEK, A HALÁL KÖZELSÉGE
ELHATÁROZTAM, HOGY NEM NÉZEK A SZEMÉBE

(Tomaž Šalamun jegyzetfüzetéből, 2009)

Oly sokáig viseltem az esőkabátom,
hogy liturgikus ruhává vált.

Farkasszemet nézhettem azzal,
aki úgy döntött, hogy nem néz a szemembe.

A jegyzetfüzete olyan tiszta, mintha lapjait
kitették volna az esőre.

Lapról lapra az esőre.
Lapról lapra az esőre.

Ami esik, amikor ezt írom.
Lapról lapra az esőre.

Mint mikor én a halálakor jegyzetfüzetem
lapjait kitettem a hóra.

Lapról lapra az esőre.
Lapról lapra a hóra.

(1) Jovan Vesel (valódi nevén Janez Vesel; Koseski álnéven), szlovén költő, műfordító és jogász, 1798-1884

*

Tomaž Šalamunnal álmodtam, 2015. X. 22.

Valahol egy kiadónál lehetek, és van ott egy Šalamun-kézirat, amelynek
nagy papírlap hátoldalára egy kézzel ráírt vers található. A tetején az áll,
hogy „MÉG EGY VERSIKÉT”, a vers amolyan képírással van leírva, néhány
nagyon jól megrajzolt figurával egymás alatt, a hieroglifa és rébusz közötti
valamiféle megoldás lehet ez. Tomaž pedig a közeli asztalnál ül. Odamegyek
hozzá, megkérdezem, hogy ezt a lapot lefénymásolhatom-e, esetleg lefényké-
pezhetem-e, azt mondja, hogy ez nem lehetséges. Megkérdezem tőle, hogy
rajzolt-e már valaha. Egy olyan célzást tesz, miszerint egészen jól tudott rajzolni,
de azt nem mutatta meg az embereknek. A szobrászatáról pedig így szólt: „Csipkéket
tettem… csipkéket… egy dobozba.” Az álombéli hangulat döbbenetes volt, éspedig
azért, mert ebben az álomban Tomaž egyszerre volt élő és holt – eleven, mint aki él,
jóllehet már meghalt – ez a jelenléte meghökkentően valóságos. Nem egy álom, mint
aki újra eleven, hanem egy olyan álom, amelynek eshetősége szerint most eleven – élő,
élő, élő, de úgy, hogy amikor élőként beszélek vele, az nem az élet terének élet:halál
ellentétéből adódik.