Zöldy Pál: Nemecsek sapkája (részlet)*

*ld. még http://www.naputonline.hu/2025/02/06/zoldy-pal-verbunk-da-capo-nemecsek-sapkaja-kisprozak/

Dugó közelebb óvakodott az izgatottan tárgyaló fiúk csoportjához. Takács illegette magát büszkén, fején egy régi sapkával. Pontosabban, inkább a sapka volt lényeges és Takács szinte csak kellékül szolgált hozzá.

– Próbáld fel te is – ajánlotta Kisbírónak nagylelkűen, és ő egy pillanatra szégyenlős mosollyal fel is tette, de mindjárt utána gondos tanulmányozásnak vetette alá. Hirtelen fölvont szemöldökéből ítélve – sikeresen:

– Te! Gyerekek! Ez óriási… Tudjátok, kié volt ez a sapka?!

– Mutassátok már – nyomakodott Dugó – elvégre nekem hozta! Nekem ígérted, nem, Taki? – próbált érvelni, de Kisbíró lesújtó pillantása torkára forrasztotta a szót.

– Gyerekek! Figyeljetek! Itt van Nemecsek Ernő sapkája! Nagy vagy Taki, öregem!

Takács félszegen elmosolyodott, mert nem volt hozzászokva a dicsérethez. De azért óvatosan kihúzta magát, mint akiről véletlenül bár, de mégiscsak kiderült, hogy pótolhatatlan.

– Igen, igen – bólogatott, s úgy tett, mint aki nincsen meglepve: – Ez ellen nem szólhat semmit Stolz, hisz állandóan Nemecseket keresi rajtunk. Hát tessék – intett a szabadító félszeg mozdulatával, úgy, mint aki magát a szellemet is idehozza, ha kérik. Dugónak pedig olyan kicsire zsugorodott a szíve, hogy majdnem rosszul lett.

Dugó híres volt merész kifutásairól…

– Mindenki menjen a helyére – köszörülte meg torkát Juhar doktor. Azt pedig – mutatott a Kisbíró kezében fityegő sapkára – hozzák ide. Ide az asztalra. Majd óra után visszakapja.

– Nem az enyém – szabadkozott Kisbíró.

– Hanem?

– Nemecsek Ernőé.

– Hogyan?! – kérdezte meghökkenve Juhar.

– Hát Nemecsek, a Pál utcai fiúk közül… most fedeztük fel, hogy az ő sapkája került a birtokunkba…

– Ez már igen! – intett elismerően Juhar. – De most írják fel az első kérdést… Ne nézzenek, vegyenek elő papírt és írják! Első kérdés: Mi az a gerezna? Második: Rajzolják le a pillangósvirágúak szerkezetét. Harmadik…

Itt Juhar egy pillanatra megállt, mert nyikorogva nyílt a tanterem ajtaja, de csak a huzat lehetett, mindazonáltal derűsen megjegyezte: Csak nem Nemecsek szelleme jön a sapkájáért?

Csupán Dugó nem vett részt az általános derültségben, hanem gonoszkodva megkérdezte: „Írjuk? Ez a harmadik kérdés?” – de Juhar pillantására legszívesebben leharapta volna a nyelvét.

Szünetben a folyosón a fiúk egyszerűen letámadták az osztályfőnököt. Dugó is ott settenkedett, hátha sikerül most, egy ilyen fontos pillanatban ismét visszakerülni társai kegyeibe. Stolz, az új osztályfőnök, lévén zenetanár, azonban nem értette, miről van szó.

– Hogy értik azt, hogy Nemecsek sapkája?

– Hát, hogy az övé volt! Itt ni, bele van írva! Arannyal – mutatta Kisbíró.

– Hol? Ez? „csek“ és „ri“… ennyi van beleírva, pontosabban ennyi maradt valami feliratból, de az lehetett például „Mecseki Henrik“ is.

– Miért, az ki volt?! – csodálkozott Vecsési, ki lassú észjárású, ám annál óvatosabb fiú volt.

– Hát nem tudom – nevetett zavartan Stolz.

– Ha! Hát mi se! – csapott le Vecsési. – Tehát semmi közünk hozzá. Viszont Nemecsek Ernő az más. Nekünk ő kell… A tanár úr is azt mondta… – nézett szemrehányón.

Amikor osztályfőnöki órán Stolz előhozta Nemecsek szellemét, mondván, hogy most kifejti, hogyan is gondolta, mindenki elkedvetlenedett. Mert azt már tapasztalták, ha valamit meg akar magyarázni, abból egészen biztosan nem értenek a végére már semmit. Sokkal jobban szerették, ha csak úgy véletlenül, hirtelen mondott valamit – tulajdonképpen csak kihallatszott belőle, hogy mit is gondol – mert az megmaradt mindenkiben.

– Nézzék – kezdte ettől függetlenül, rendíthetetlen elszántsággal. – Nemecsek Ernő, mint általában a regényhősök, a valóságban nem is létezett.

– Na, de tanár úr! – hördültek fel többen is, Takács pedig még ki is emelkedett padjából megdöbbenésében. Stolz nem akart a részletekben elmerülni, csendet kért és újra kezdte.

– Tegyük fel tehát, hogy Nemecsek Ernő létezett. Ismétlem, tegyük fel…

– Mi az, hogy tegyük fel? – zúgott az osztály, különösen pedig Takács, veszélyben érezve hirtelen támadt népszerűségét.

– Ezeket mind csak kitalálta valaki – kottyantotta közbe Dugó, érezve, hogy itt az alkalom léket ütni azon a hajón, mely őt nem vette fel a fedélzetére. Kisbíró csendes oldalvágással szerelte le. – Mi van, csak nem olvastad el közben te is?! – kérdezte, mire Dugó elpirult.

– Tehát – kezdte újra Stolz – tegyük fel…

– Ez biztos… tanár úr – lehelte megbántva Takács.

– Szeretném talán elmondani, amit gondolok, jó? Lehet? Megengedik? Mert nem arról van szó, hogy létezett-e…, hanem, hogy ha létezett, akkor nem a focin járna például az esze. Ha ma élne…

– Akkoriban főleg métáztak inkább – tudálékoskodott Gyopáros, jelezve, hogy tájékozott a témában, Stolz azonban most már végig mondta:

– Egyrészt, úgy tudom, nem kiabált állandóan közbe, ha a tanár magyarázott – nézett jelentőségteljesen körbe. Másrészt: biztosan nem tűrné el itt ezt a szemétdombot, melyet maguk az osztályban tartanak.

– És a Vörösingesek? – használta ki a pillanatnyi csöndet Kisbíró, mert érezte, hogy veszélyesen messzire kanyarodnak a témától.

– Nézzék – biggyesztette ajkát a tanár, – a legfontosabb az, hogy Nemecsek Ernő tudta, mi a közösség, mi az áldozatvállalás, a kötelességtudat… De mindenekelőtt a közösségi szellem… A sapka, melyet találtak, érdekes dolog, de hogy Nemecsek szelleme valóban jelen van-e az osztályban, ezt abból fogom tudni… hogy például összeszedik-e a szemetet, öntözik-e a virágot… letörlik-e a táblát… értik?

– Igenis, tanár úr! Meg fogjuk mutatni – pattant fel Kisbíró és kihúzta magát.

– Süket szivar ez – sóhajtott Vecsési a tízperces szünetben, s gondterhelten csóválta a fejét.

– Ja! Mint Paganini! – tódított Gyopáros.

– Az nem – nézett rá Kisbíró, ő egészen másról akart beszélni, de Gyopáros erősködött: – De Paganini, és hegedült is! Süketen.

– Az Beethoven volt, aki megsüketült… és ő zongorázott. Viszont Paganini tényleg hegedült…

– Pedig tudjátok, hogy nem is hülye? – szólalt meg jóindulatúan Takács. – Én eljöttem a múlt kedden. Egész jó lemezei vannak…

Na mi van? – hallgattak el hirtelen, mikor Dugót észrevették.

– Csak azt akartam mondani, hogy a sapka, hogy Jasinnak is ilyen sapkája volt. Egy képen láttam – mondta félszegen, de a többiek szótlanul otthagyták.

Gyopáros az apja írógépén alkot