Pergel Ferenc: A tolvaj lány

A tizennyolcas háló lakói sírtak, könyörögtek. Edit letérdelt, kezét összekulcsolta, úgy esdekelt Kati előtt. Kati hajthatatlan volt. Jeanne d’Arc-nak, Madam Curie-nek érezte magát; rázta a fejét, még a szeme se rebbent. Mereven bámult a semmibe. Önmagát hallotta, amint az igazgatónőnek jelenti, hogy meglelték a kollégium szarkáját.

– Katika, ne, mindenre kérlek, ne tedd! – sírta a térdeplő lány.

Kati egy lépést hátrált, talán attól félt, hogy átöleli Edit a lábát. Most végre rápillantott. Arcáról lesiklott tekintete a karcsú nyakra. Tovább nem nézett Edit csillogó szemébe. Edit se tartotta sokáig a tekintetét a szemtelen arcon. Egy pillanatig pihentette a szemét az arany nyakláncon és az arany fülbevalón, aztán tovább rebbent a telt, formás, szűzlányos mellekre, amelyeken megfeszült a blúz. Innen még egyszer a szemét kereste a szőke, hegyes arcnak. Aztán amikor nem találta az újra a semmibe meredő tekintetet, összeroskadva leszaladt pillantása a karcsú csípőn simuló buklé szoknyán a karcsú nejlonharisnyás lábra, és megállapodott a legújabb divatú, finombőrű cipőnél.

Közben a lányok mind hörögetve, fújozva párnát, lepedőt dobáltak Katira, aki véletlenül vagy védekezésül a roskadozva térdeplő lányba rúgott. Az meg se mozdult. Izmos farát kopott ferde sarkú cipőire roskasztva összetörten remegett a padlón. Nem vette tudomásul a szobában történteket. Nagyon-nagyon szeretett volna meghalni. Azonban tudta, hogy eltűnni, megsemmisülni a legnehezebb dolog a világon. Meghalni meg még ennél is nehezebb egy tizennyolc éves, szépre, szerelemre éhes lánynak. De azt is tudta, hogy a halálnál is nehezebb szégyenben élni. És ő most abba került. Lopott a kollégiumban, és rajtakapták. Lopott év eleje óta, és most az érettségi előtt egy hónappal kiderült minden. A szobatársnői fogták meg.

Sok apróbb-nagyobb érték tűnt el a keze nyomán. És amikor leleplezték, és látta, hogy minden veszve van, a lányoknak bevallott mindent. Elhitték, amit mondott. Megértették, hogy nem szórakozásból, nem fényűzés utáni vágyból vitte el, amit elvitt; szükségből tette. Együtt élt özvegy nagyanyjával, akinek nyugdíja, meg néha a szüleitől, külföldről kapott csomag kevés volt, s egy hónap múlva itt az érettségi. Utána dolgozni megy, mindenkinek megadja a holmija árát. Csak a vezetőség ne tudja meg. És a lányok vállalták a hallgatást. Kivéve a szoba bizalmiját, Katit.

Kevesen szerették ezt a jómódú, vidékről Pestre került, törtető, hidegfejű, csinos lányt, aki mindent számításból csinált. Még abban is volt valami betervezett, ahogy megkínálta a lányokat a hazaiból. Pénze, ruhája, ennivalója bőven volt. Gondja semmi, a feje is jó. A tanulás és az élet könnyen ment neki. Betervezett rokonokkal, betervezett vőlegénnyel, csinos ruhatárral, ékszerekkel felszerelve döntött úgy, hogy ő pedig jelenti Edit lopását.

– Nagyanyám meghal, ha megtudja – nyögdécselte Edit.

Kati vállat vont. A többieken is megvetően nézett végig.

– Hülyék! Erkölcstelen dologra akartok rászedni. Én nem leszek cinkosa ennek a… – és itt másodszorra is megrúgta a térdeplő lányt. Újra nem szándékosan tette, egy feléje repülő párnát akart elhárítani. Véletlenül rúgta arcon Editet, aki most már könnyedén, hangtalanul terült el a földön. Kati pedig menekült a szobából.

Másnap a kollégiumból és a gimnáziumból is kizárták a tolvaj lányt.

Edit élete tervszerűtlenül lendült jobbra-balra. Nem ment haza, vidékre. Hosszú-hosszú hónapok takarítónői, segédmunkási állásai végül egy őszhalántékú üzletvezető karjai között szűntek meg, aki az ölelések jutalmaként, na meg üzleti számításból is, először mosogatónőnek, később kávéfőzőnek alkalmazta az egyik belvárosi kis presszóban.

Csinos fiúk, csintalan öregurak itták az egyre finomabb kávéját, és tapogatták tekintetükkel vagy kezükkel. Ölelték mohó pillantással, izmos vagy löttyedt karral, attól függően, hogy volt-e pénzük. Mert Editnek a pénz kellett. Az első férfi után, aki jól fizetett, elhatározta, hogy csak azzal és csak akkor, aki fizet. A lányoknak gyorsan visszafizette a lopott holmik árát. Közülük többen is tartották vele a kapcsolatot, itták a kávéját, meséltek az érettségiről meg az egyetemről, és a legújabb pletykákat is elhozták az éppen jelen nem lévőkről.

Egyik este a két legjobb barátnője férfitársaságban állított be a presszóba. Joli, az egyik barátnő intett Editnek, hogy menjen ki egy pillanatra.

– Te Bogárka, az a fiú ott, az a barna, Kati vőlegénye. Holnap lesz a templomi esküvőjük titokban. Én leszek az egyik tanú. Itt a templom címe. Vigyázz, az esküvő titkos. A legényt ma éjjel gondjaidra bízom! – suttogta hadarva. S máris otthagyta barátnőjét. Edit tanácstalanul nézett az asztalhoz siető barátnő után. Aztán a papírszeletet forgatta. A főnök sürgető hangjára a kávéfőzőgéphez sietett. Munka közben a fekete lé csöpögése mintha fekete köddel borította volna el agyát. A cédula, a barna férfi, a Kati, az esküvő, a forró poharak összekeveredtek benne. Többször meg kellett kapaszkodnia, hogy el ne essen. Valami gondolat született benne, melyet eleinte nem mert végiggondolni. A meg nem fogalmazás is kéjes, csiklandós érzést váltott ki a bőrén. Bizsergett, buzgott benne a lehetőség: ellopni a férfit, meglopni Katit a nászéjszaka előtt.

A legénybúcsú vége az lett, hogy Edit Kati vőlegényével a karján hazavonult. Reggel a fiú önérzetesen, férfias tettének büszkeségével hagyta el a kis garzonlakást, amelyet egy testes, de befolyásos úr utaltatott ki Editnek.

Aznap délután Edit elkéredzkedett a főnökétől. Csak két óra hosszára.

Kati esküvője egy félreeső templomban zajlott le. Nem fényes pompával, nem nagy násznéppel, csak amolyan titkos, hátsóbejáratos módon. Edit nem ment be a templomba. A sekrestye bejáratánál állt, és várt. Egy csokor virágot tartott a kezében. A virágban egy levelet rejtett el. Mosolyogva lépett elő a fal mellől, amikor Kati vőlegényével, illetve férjével és a kéttagú násznéppel kilépett az ajtón, és a lépcsőn lefelé lépdelt.

– Sok-sok boldogságot kívánok! – szólt a boldogságtól felocsúdni nem tudó Katihoz. Gyorsan arcon csókolta a nőt, aki meglepetésében visszaadta a csókot. Gyanakodva fogadta a virágot. A levelet azonban gyorsan észrevette. A csokrot férje kezébe nyomta, a borítékot magához vette. Forgatta, nézegette.

– Csak akkor szabad felbontani, ha elmentem – mondta titokzatos mosollyal Edit. Már indult is.

– Várj. Mit hoztál nekem? – tért észhez Kati, és elkapta Edit karját.

Gyors mozdulattal széttépte a borítékot. Abból százasok, egy összecsomósodott hajtincs, egy gépelt papírlap és egy karikagyűrű esett ki.

A százasok darabszámra öten voltak. A papírlapon az Editet kizáró fegyelmi határozat volt, a karikagyűrű meg magáért beszélt. Erről azt mondta a fiú délelőtt, hogy lecsúszott az ujjáról, és elveszett. Volt még a borítékban egy kézzel írott kis cédula is. Kati mohón olvasta: „Ezt a gyűrűt add vissza a férjednek, mert az éjjel nálam felejtette. Szerelméért meg pénzt hagyott, ami nékem nem kell, mert mint férfi igazán helytállt. Sok boldogságot kívánok: Edit.”

Kati fordult egyet tengelye körül, és a megzavarodott násznép láttára a lépcsőre esett Edit lábához. Edit undorodva billentette arrébb a szép, makacs állú, szőke fejet, majd ruganyos léptekkel, feszülő, izmos testtel, járásában a nyugodt, öntudatos, kielégült mozgással otthagyta a megzavarodott embereket, akikhez abban a pillanatban lépett oda a fekete csuhás pap.

1971

Illusztráció: csokorral, borítékkal