Murányi Zita versei

porszem

Négy és hat között ólomlábon
bicegnek az órák minden perc hónapos
előkerül a versfordítás máskor
egy könyv lapjai idézik fel a hótakarót
zizegnek halkan égnek kezem alatt
gyűlnek sűrű fekete lombos sorok
jobb kézzel lapozok egyre gyorsabban
már lefeszítették elém a sorompót
átbújok alatta vagy jöhet az ugrás
az esést kölyökként tanulják meg én
mindenemet beverném ahogy a macskám
lezuhan esténként egyelőre óvóhelye a szekrény
összetörve feküdnék előtted a nyitó és
a legutolsó hófehér lapokon a ki nem
rakott pont a teljesség folyton elsötétülő gömbje
teremtésnyi porszem ami nem fért isten tenyerébe.

felhő

csillagzivatar fénye a párkányon méredzkedik
az ébredés csúcsán álmodból gyúrt felhő
kilátástalanság de már csak félig
lankadó kezével óv a teremtő.

bögre

a kávéfőző életnedvet csöpög
a konyhában felöltözve
árgus szemekkel lesem a kiöntőt
mielőtt összetörne reszket a bögre
a kelleténél sűrűbb
csepp nyugalommal hígítom a vérfürdőt.

hárem

véreres szemeidben fészkel
a hajnal borgőzös tenger pupilláid körül
melyiket éri utol előbb az éjjel
melyik lesz amelyikben tükörképem elsötétül
és felszabadul ez a kétszemélyes hárem
lankadó tekinteted mágnesében.

vércsöpp

de itt lent drágám e nyomorúságos földön
ez az éjjeli csapda ez a lélekfojtó börtön
naponta növeszt friss rácsokat és az őrt
akit vesztegetéssel gyötörsz is itt
felejtik
egyre lassabban múlik estig
a plafonon a lélek repedéseit is megrészegítik
a fönt támolygó csillagok egy vékonyan izzó csík
s mögüle aki rád tekint
benne is elvékonyodott az istenhit
a hideg téli
estéken lenne idő ismét megtérni
nézve a nincsen pelyhek gömbölyű olvadását
hogy a rácsok túloldalán is meglássák
ami testetlen folyton kicsöpög mint egy falba vert szög
itt állok ujjaim befonja egy vércsöpp.

New York felé végig szemlesütve az éjjeli buszon
később metróra szálltunk meglep mennyire tágas
nézem a papucsod szakadt ujjaid körömholdján húsod
a jármű üvegfalára vetülő arcokon a rásült világfájdalmat
ahogy egymás mellett visszatükröződünk vagyok aki
még sosem az elhasznált hétköznapokba fáradt
szemgödör sötét karikái a kávékiöntőből kiszakadni
akaró koffeincseppekre asszociálnak te meg egy vadállat
szorongatod a vállam magadhoz húzol csücsöríted a szád
mondtam egész más az esetem leheleted
hidegen súrolja arcom mint néhány elszáradt szalmaszál
sikolyomat kell bekeretezze véresre ázik hajamban a napfelkelte.