Hetedhét

február 15th, 2025 |

Tomaž Šalamun – ünnepi összeállítás (III/1. rész)

Lukács Zsolt

„nyelvem, bátor légy ÉS SZÉP!”

Az alábbi megemlékezés és összeállítás Tomaž Šalamun halálának 10. évfordulójára készült. Betekintést nyerhetünk a költő korai költészetébe és leveleibe, ahol kezdeti küzdelmeit, sikereit vázolja fel. Meta Kušar esszéje pedig védelmébe veszi Šalamunt a hazájában ért értetlen támadások miatt, mivel nem tudták őt követni „az értelemig és tovább”…

Mi lehetett Tomaž Šalamun költészetének a leglényege, lényegi nagysága? Itt most nem azt a fajta nagyságát szeretném taglalni, hogyan miként lett híres Szlovéniában, majd még híresebb Amerikában, és hogy számos kötettel rendelkezik (50). Mégis mi lehetett az a nagyság, amivel akkora változást tudott kieszközölni a költészetben? Ezt talán az OHO csoport egyik tagja Marko Pogačnik fogalmazta meg a legjobban, aki szerint Šalamun verseiben a „szóösszetételek mélyreható megváltoztatása, a szavak jelentéshálójától való megszabadítása egyben nekünk mint, embereknek a szabadságát (megszabadulását) is jelenti.”

Miért olyan félelmetes ez a nyelvi szabadság? 1966-ban amikor Šalamun Póker kötete megjelent, az akkori diktatórikus kommunista hatalom sem tudott mit kezdeni ezzel a szerfelett friss és kötetlen nyelvi játékossággal, megijedt és a költőt 5 napra börtönbe záratta bizonyos félreértések miatt. Személyes tapasztalatom alapján én magam is elmondhatom, amikor megpróbáltam a barátaimmal ezzel a šalamuni, játékos, asszociatív, szabad és kötetlen beszélgetésbe kezdeni, nem tudtak rá hogyan reagálni, úgyhogy a beszélgetést vissza kellett terelnem a normális mondatalkotás medrébe…

A nyelv szabadság értelmezésében eléggé messzire merészkedett Šalamun, annyira, hogy többször magát vádolta ezért a kalandért, amit sokszor lelkiismeret-furdalásként élt meg, és ösztönöznie kellett önmagát, hogy „nyelvem, bátor légy”[1]! Majd csak a nagy, több évig tartó költészeti válsága utáni években az Ámbra (1995) kötetével merte ezt teljes nyelvi szabadságot mellszélességgel felvállalni. Élete végén születtek azok a versei, amelyek szinte alig érthetőek, az asszociációs ugrások miatt alig követhetőek, teljesen hermetikusak[2]. Könnyebb a tevének átmennie a tű fokán, mint elménknek átrágnia magát Šalamunnak ezeken a versein… Korai verseiben még lehet találni némi fogódzókat: történeteket, emlékeket, élményeket, de ezek idővel a homályba vésznek. Ezért is válogattam a korai verseiből. Nem mintha azok is nélkülöznék ezeket s jellemzőket, de itt kevésbe bombázza az elme mindent megmagyarázni, felfogni, megragadni és értelmezni kívánó tevékenységét. Šalamun úgy látszik komolyan vette Platón Iónnak adott tanácsát, aki szerint „lenge lény a költő, szárnyas és szent, s mindaddig nem képes alkotni, míg az isten el nem töltötte, józansága el nem hagyta, és többé benne nincsen értelem. […] Nem (szak)értelmük alapján mondják ugyanis szavaikat, hanem isteni erő által (…) Az isten azonban önnön értelmüket elvéve, őket használja szolgák gyanánt, (…) hiszen értelmük nincs is jelen, hanem az isten maga a szóló, csak éppen rajtuk keresztül szól beszéde hozzánk.”[3] Avagy Šalamun szavaival élve a „költészet világosság, erő, szerelem, azonnali áldás. Teljesen azzal van elfoglalva, ami az elme peremén történik, vagyis azzal, ami a túloldalon (odaát) van. A meditációhoz hasonló, amikor mintegy utazol, lassan a sötétbe, lefele, le, le, le (…) Számomra a költészet az univerzummal való kommunikáció legfontosabb csatornája.”[4]

Šalamun verseit olyan erőteljes energiák járják át, hogy vagy sikerül befogadnunk, vagy don quijotei szélmalomharcot folytathatunk ellenük és elveszünk. Hiszen e versek olvasásakor, ha nem sikerül az értelem meghaladása, akkor biztos kudarcra leszünk ítélve. A legjobb módszer ezeknek a verseknek az olvasásához, ahogy azt maga a költő az előbb említette, a meditációs állapot: a teljes ellazultság, az elengedettség állapota, a nyitottság, egyfajta játékos megközelítéssel érdemes nekilátni, amelyben az elme szerepe felfüggesztődik, megszűnik…

[1] Vö.: Tomaž Šalamun: Az imperializmus az agyamra megy (Aréna, 1973).

[2] Akit érdekel és szeretne bepillantást nyerni ezekbe a verseibe, azoknak ajánlom figyelmébe Tomaž Šalamunnak az Arkhilokhosszal a Kikládokon című kötetét (válogatott versek 2001-2007); Napkút, 2007. [ford. és a jegyzeteket kész. Lukács Zsolt].

[3] Platón: Ión. In: Ión. Menexenosz. Atlantisz (2000). Fordította Ritoók Zsigmond.

[4] Vö.: Minden igazi költő (Vsak pravi pesnik) rövid dokumentumfilm 12′, rendezte Nejc Saje, Jeffrey Young 2014.

Tomaž Šalamun húgának írt levelei

(Közzéteszi Katarina Šalamun Biedrzycka[1])

1976. III. 3.

TOMAŽ Šalamun Koper,
Ulica OF 2a

Kedves Katarinca, folyamatosan neki- és nekikészülődöm az írásnak, de a valóság az, hogy közel fél éve nem írtam már levelet, és most úgy döntöttem, hogy a javulás útjára térek. Örömmel olvasom a szüleinknek írt összes üzeneteidet, örvendek, hogy nálatok minden rendben van. Itt nálam a megrázkódtatásom után inkább a magamhoz térésről lenne most szó, mint egy teljes értelembe vett életről, több időnyi tétlen időszakra, vagy inkább tiszta, problémamentes, békés provinciális tennivalóra volt szükségem, hogy tényleg visszatérhessek a megfelelő kerékvágásba. Nagyon bizakodó voltam a lengyel barátaitok kiállítását illetően, mert Piránban már betöltöttem a kurátori posztot, és nem is lett volna gond beilleszteni őket a programba, mert sok kiállítóhely áll itt rendelkezésre, de az történt, hogy tizennégy napi munkálkodásom után szednem kellett a sátorfámat és szépen kiraktak az út szélére, és mindez a múltkori, 1975-ös szövevényes események miatt történt. Ez némi idegeskedésembe és nyugalmam elvesztésébe került, egy kis időm megint elment a fészkes fenébe, de most már végérvényesen a tudomásomra jutott, hogy nincs mit keresnem a kultúrában.

A jövő hónapban elmegyek falfestményeket kapirgálni a diákokkal a Vipava-völgybe[2], Marezigában egészen rendesen végzem a tanári munkámat. Keveset írok, szinte semmit, félek, nehogy elússzak ezzel a több milliós adósságommal. A gyerekek egészségesek, Ana nyerte a lesiklást, David már jó sokat beszél. A teljes válság után Maruša[3] végre meglátta az alagút végén bujkáló fényt, tízesre sikerült a diplomamunkája, most pedig azt tervezi, hogy áprilisban lediplomázik. Ennek kapcsán mi is békében és nagyon szépen újra találkozhattunk, bár új alapokon – nincs semmi olyan dolog, ami nyomasztólag hatna ránk – valahogy együtt, de mégis külön, ami úgy tűnik, hogy jelenleg mindkettőnknek ez felel meg a legjobban. Valahogy nem vagyok egész a feleségem nélkül, majdnem fejest ugrottam egy újabb házasságba egy nagyon kedves, vidám, nyugodt 21 éves egyetemista diáklánnyal[4], de aztán minden a viszályára fordult, valószínűleg a szerencsémre. Intellektuális életben egyelőre szinte nincs is részem, odakint a természet gyönyörű, de semmi stimuláció nem ér.

Újra útra kellene kelnem, ez egyre világosabb a számomra, és úgy tűnik ebben az esetben akár még a tenger is feltűnhet a látóhatáromon. Most szépen el tudnék hajózni, ami már nem egy menekülés vagy ideiglenes küldetés lenne, hanem egy alkalmi elhívatottság, másféle fények meglátása, gyűjtögetés stb., és akkor megint újra szóba jöhetne az irka-firka. A társadalmi státuszom minden borzalma ellenére továbbra is örömmel jelennek meg a köteteim, most éppen az Ünnep (Praznik, 1976) a Cankarjeva Kiadónál jelenik meg. Aztán ez majd egy fékeveszett dühöt fog eredményezni. Ki a felelős azért, hogy ezek a dolgok újra meg újra megismétlődhetnek, miután már sikerült békét kötnöm stb., hogy szinte minden kulturális réteggel történő érintkezésem nyomasztólag hat rám, én csak a fiatal zenészek, esetleg festők mellett tartok ki, ők még, úgy ahogy érintetlenek. A költők, még a fiatalok is, unalmasak és minden hónapban egyre borzalmasabban provinciálisak. Ezen kívül van itt még egy másik rám nehezedő nyomás is, ugyanis én már Šalamunnal leszámoltam, nem akarok többet foglalkozni vele, egy újfajta létezési körbe hatolok, egyre beljebb.

Ljubljanában Andražnak[5] nemrég volt egy kiállítása, ennek keretében volt egy egész estés irodalmi fellépésem, utolsó két kéziratomnak, a Csillagoknak (Zvezde, 1977) és az Angyal metódusának (Metoda Angela, 1978) a felolvasása, amit majd meg fogsz kapni, amint lesz energiám újra legépelni. Közben Marko Pogačnik[6] tartott egy előadást, volt néhány érdekes és gyönyörű gitáros és jó hangzás, 3000 fős közönség (nem egyszerre), és nagy visszhangot váltott ki a Radio Študentnél[7]. Az egész estém, Marko Pogačnik előadásával és Andro[8] anekdotáival megfűszerezve, egy háromórás műsorként hatolt az éterbe, zenével kiegészítve, és eléggé nagy visszhangot keltett. A Druidák (Druidi, 1975) című kötetemnek nagyon szép fogadtatása volt, főleg a fiatalok veszik lelkesen, a Turbinák (Turbine, 1975) című kötetemet sokkal kevésbé. Úgy tűnik, nincsen elég kapcsolata ezzel a térséggel, mivel ez a legamerikaibb kötetem, amit eddig írtam. Az időjárás itt csodálatos. Sokat vezetek, hétvégén általában két-három napot Ljubljanában töltök, többé-kevésbé jól érzem itt magam, aztán újra visszaváltok erre az időre, a mediterránira, bár persze arra a nagyon vidékiesre.

Most már akár Triesztbe is átugorhatnék egy cappuccinóra stb. Egyszóval minden rendben van, a nap idetűz az ajtómba, rendben mennek a dolgaim és a szabadság már feltűnni látszik a láthatáron, csakhogy még nem nagyon tudom kihasználni. A testemnek valószínűleg még sok lustálkodásra lesz szüksége, koperi girokra, sörre, újságolvasás közbeni reggelikre és egyfajta gubbasztásra, mielőtt tényleg áthajózom majd a tengeren. Lassan már sikerül kifizetnem a tartozásaimat is, bár ami a pénzügyeimet illeti, ez kissé misztikus, most, hogy viszonylag keveset dolgozom, ez jobban az ínyemre van, mint korábban, amikor őrülten dolgoztam. Tegnap egy fantasztikus karnevált éltem át fényes nappal Krkavčében, egy szinte teljesen üres isztriai faluban, hihetetlenül ősi, olyan, mint a Holdon, amolyan Fellinis. Talán az iskola befejeztével, lehet, hogy a következő télen ki fogom használni a Krakkó adta lehetőségeket, inkognitóban, mint annak idején egy padlásszobában, teljesen elvágva mindentől, elvileg ez így működhetne? De leginkább Svédország tűnik fel a láthatáron, ott pár rezidencia már vár rám a Baltikum melletti erdőkben, és akár a rendelkezésemre is áll. We’ll see. Mint mindig, most is mindent a maga idejében.

(kézírással) Szívélyes üdvözletem!

Tomaž

Ljubljana, 1977. XI. 2.

Drága Katarinca,

Hogy s mint vagytok? Én úgy ahogy jól megvagyok. Decemberig még kisebb megszakításokkal könyvügynökként[9] fogok dolgozni, aztán meglátjuk merre sodor az élet. Azt hiszem, hogy elsősorban tanulni és olvasni fogok, esetleg elmegyek egy kis időre Párizsba, ami a szeptemberi hetekben ismét nagyon bejött nekem. Különben tartalékos kandidátus lettem Mexikóba az 1978/79-es évre, ami fantasztikus lenne, és az, hogy én lettem a szlovén kulturális közösség első jelöltje – különben az oktatási közösség jelöltje nyert – státuszom normalizálását jelenti. A fentebb említett dolgokra visszatérve: semmi se valósult meg azzal a könyvvel kapcsolatosan, amit fordításra javasoltál Klabusnak, de a SAZU[10]-hoz jelentést érkezett az alábbi kötetem megjelenéséről: T. Š. Poetry WL 1978, Series Humanum est 2000 ex., 25 zl. Szóval igaz lenne a hír? Kérlek, tudasd velem, hogy ez nem egy régebbi információ, de figyelembe véve, hogy ilyen információk minden héten érkeznek, biztos vagyok benne, hogy igaz lehet.

Múlt héten elvoltam az októberi találkozón, a lengyel srác szörnyen rémes volt, nem emlékszem a nevére, de megtaláltam a svéd fordítómat, találkoztam Sorescuval[11], megismerkedtem még két érdekes latin-amerikaival, és mindenekelőtt úgy döntöttem, hogy szeretném elvinni a fiatal szlovén költőket egy jugoszláviai körútra, hogy átszellőztessem a fejüket. Intenzív underground zajlik itt, főleg a zene területén, de egyébként nagyon lenyűgözött Iztok Osojnik[12], Pavčeknél[13] beajánlottam őt Cankarjeva Kiadóhoz, Jure Detelát[14] pedig a Mladinska Kiadóhoz protezsáltam be a Fiatal utak sorozatba. Beharangozták az Angyal metódusa (Metoda Angela) című kötetem várható megjelenését, a nyomdából már kijött a Csillagok (Zvezde, 1977) kötetem (küldöm is), még nagyon távol állok az írástól, mert hihetetlenül fárasztó és hülye egy meló ez a kereskedelem, de januárra nullára csökken a tartozásom, én ismét a Masarykova úton lakom, jó és harmonikus a kapcsolatunk Sonjával (…) A gyerekek jól vannak, a múlt héten egyfolytában velük voltam, mert Maruša[15] pszichiátriai mesterképzésből vizsgázott (…)

Szeretnél valami művet javasolni az itteni kiadóknak, segíthetek bármiben is? Wojtech Pakisztánban járt? Andro[16] jelenleg Belgrádban és Újvidéken tartózkodik, Zágrábban elnyerte a KISZ Hét Titkára-díjat[17], ez a díj Jugoszláviában sokat számít, de az itteni újságokban természetesen meg sem említették, és a válsága után készült képeit már kiállította a gráci Trigonnál. A tavalyi szlovén könyvek közül Zupánnak[18] a Menüett egy gitárra volt nagyon jó, más hasonló kiváló műre nem akadtam, de én is nagyon kevéssé vagyok tájékozott ez ügyben, mert nincs időm se olvasni, se követni az eseményeket. De most már ismerem az összes – dravogradi, zgornja lendavai, kanal ob sočai, krškoi szlovén hivatalnokokat, akik átlagosan havi 40 000 régi dinárt fizetnek a könyvekért, nem is emlékeznek a kötetek címére, amit előttem vásároltak (a borítók színét kivéve), remélik, hogy a gyerekeik el fogják olvasni. Egy szlovén ember napi 16 órát dolgozik és nagyon rendes, kipihent és barátságos teremtés 9:30-ig, a malicáig[19], utána összegömbölyödve alszik kettőig, mert a munka után újabb nagyon komoly műszak vár rá. A szociális ellátási szint mindenütt, Gorenjska és Dolenjska kivételével, sokkal magasabb, mint Ljubljanában, de összességében persze vannak, akik vakon és szorgalmasan a germán anyuka mellét szopva élvezik a jóllétet és színvonalat, és erre rendkívül büszkék, egyszóval elégedettek. Ami veszélyes. A kultúrában mély és süket csend honol, a visszhang teljes hiánya.

Ha bármi is érdekel, hogy beszerezzem neked, csak írd meg. Írd meg azt is, hogy érzed magad. December vége után újra emberi lény leszek, írd meg, milyen könyveket tanácsolsz elolvasni, mit csinálsz, hogy vagytok, ha pedig a tudomásodra jut, akkor azt is, hogy mikor jelenik meg a kötet (…)

(kézírásos betoldás) Szívélyes üdvözlettel

Tomaž

[1] Katarina Šalamun-Biedrzycka (1942–), irodalomtörténész, publicista, műfordító, Lengyelországban él. Tomaž Šalamun húga. A tulajdonát képező levelek a Locutio című internetes lapban jelentek (Locutio, 105. 1. jul. 2018 Letnik XXI).

[2] A Zemono-kastélyról (Dvorec zemono) van itt szó (más néven Dvorec Belvedere), ami egy 139 m magas dombon elterülő szőlőültetvények között emelkedik, közel az azonos nevű helyhez a Vipava-völgyben, Vipavától kb. 2 km-re nyugatra. Reneszánsz stílusban épült (1683-ban), jellegzetes félköríves külső árkádokkal, és egy ismeretlen festő freskói díszítik. Manapság gyakran ad otthont különféle eseményeknek: komolyzenei koncerteknek, művészeti kiállításoknak és esküvői szertartásoknak. Az alagsorban étterem található.

[3] Maruša Krese (1947–2013): szlovén író, költő és újságíró. Tomaž Šalamun első felesége.

[4] Vö.: Sonja, nevét a másik levélben említi meg.

[5] Andraž Šalamun (1947–2024): szlovén festő és filozófus. Tomaž Šalamun öccse.

[6] Marko Pogačnik (Kranj, 1944): szlovén szobrász és grafikus. 1965 és 1971 között az OHO nemzetközi művészcsoport tagjaként alkotott. Az UNESCO Béke művésze (2016–2022). Weboldala: http://www.markopogacnik.com/

[7] A Radio Študent egy szlovén rádió, non-profit szervezet, amely egyetemi diákok rádióműsorát sugározza. Az első egyetemi diákrádió Európában. 1969. május 9-én a Szlovén Egyetemisták Szövetsége alapította; létrejötte az 1968-as diáktüntetések közvetlen eredménye.

[8] Andro = Andraž Šalamun.

[9] „decemberig még könyvügynökként fogok dolgozni…”: Tomaž akkoriban, úgy emlékszem, a Državna založba DZS (Szlovén Állami Könyvkiadó) képviselője volt, és a kiadó könyveit kínálta eladásra különféle irodáknak. (Katarina Šalamun-Biedrzycka megjegyzése).

[10] Slovenska akademija znanosti in umetnosti (SAZU) = Szlovén Tudományos és Művészeti Akadémia.

[11] Marin Sorescu (1936–1996) román író, festő, műfordító, a Román Akadémia tagja, 1993 és 1995 között művelődési miniszter.

[12] Osojnik, Iztok. (1951, Ljubljana) Szlovén költő, műfordító, képzőművész, a Vilenica Közép-Európai Írótalálkozó igazgatója (1997-2004), a Szlovén PEN Központ titkára. Számos művészeti mozgalmat alapított, köztük az anarchista szubrealista mozgalmat, a Garbage Art (Kioto) művészeti mozgalmat, a Papa Kinjal Band és Hidrogizma zenei csoportot, valamint számos más fontos művészeti intézményt vagy fesztivált, mint például az Equrna Galéria, a Trnovski Terceti, a Beszélgetések a Villa Herbersteinben, a Vilenica Írótalálkozó, a Magazin a magazinban, az Aranyhajó (Zlati čoln).

[13] Tone Pavček (1928–2011): szlovén költő , esszéista , fordító és szerkesztő. 1990-ig volt a Cankarjeva Kiadó felelős szerkesztője.

[14] Jure Detela (1951–1992): szlovén költő, író és esszéista.

[15] Maruša Krese (1947–2013): szlovén író, költő és újságíró. Tomaž Šalamun első felesége.

[16] Andro = Andraž Šalamun (1947–2024): szlovén festő és filozófus. Tomaž Šalamun öccse.

[17] A KISZ hét titkára annak a hét jugoszláv kommunistának a neve, akik 1920-1930 között voltak titkárok, azaz vezették az akkor még illegális Jugoszláv Kommunista Párt fiataljait. Mindannyian fiatalon szenvedték el a halált. A kommunista Jugoszlávia egyik legrangosabb kitüntetését róluk nevezték el (Nagrada Sedam sekretara SKOJ-a). SKOJ = Savez komunističke omladine Jugoslavije = Jugoszláv Kommunista Ifjúsági Szövetség.

[18] Vitomil Zupan (1914-1987): szlovén író, költő, drámaíró és esszéista. Ez a műve magyarul is megjelent: Menüett gitárra (és huszonöt lövésre) Európa Könyvkiadó, 1982. (Ford.: Gállos Orsolya).

[19] Malica = Menü (tízórai, uzsonna). Az első 4 órányi munkaidő leteltével járó meleg étkezés, de általában 10:00-től 13:00 óráig tartó (olcsó) gyorsétkezés (fél óra) időszaka, általában egy főételből és salátából áll, (de leves is kapható hozzá plusz áron).

Meta Kušar

Tomaž Šalamun, a diverziótól az abszolútig

Meta Kušar: Tomaž Šalamun életének utolsó éveiben költészetének értelmezői körében hirtelen általánosan elfogadottá vált az a nézet, hogy költészete megszabadult minden céltól, szándéktól, fogalomtól, minden konkrét kifejezési kísérlettől. Sajátos módon maga a költő is hozzájárult ehhez a fajta megfogalmazásokhoz, olyan metaforikus magyarázatokkal, miszerint úgy süllyed bele a nyelvbe, mint a mézbe vagy egy melaszba, vagy még ennél is eltökéltebb értelmezésekkel, hogy a költészet a nyelv és a lélek megújításának szanatóriuma –, ami persze egyfajta mentegetődzés is volt az ő részéről arra nézve, hogy minden évben egy új verseskötetet jelentethessen meg. Lelkiismeretfurdalást keltett benne az a fajta bűntudat, hogy minden évben lehetősége volt valamelyik kiadónál megjelentetnie egy kötetet:

Tomaž Šalamun: „Ó, igen, és elnézést is kérek ezért. Időnként lelkiismeret-furdalás gyötör, hogy ennyi figyelmet és teret sajátítottam ki magamnak. Úgy is fogalmazhatnám, hogy 1975 után gyakorlatilag nem volt társadalmi tere az irodalomnak, mert az elmélet mindent felemésztett. Aki 1975-ig nem vált költővé, annak nem volt normális társadalmi tere a fejlődéshez. E politikai nyomás ellenére mégis kiadták a köteteimet[1]. Sok kollégámat illetően máltánytalan voltam, no, nem én személyesen, a köteteim okoztak nekik méltánytalanságot, mert egyszerűen félretolta őket, ugyanis ezzel a fajta figyelmetlenségével hagyta őket hallgatásba fulladni. Ha nincs szem, aki olvasson téged, valószínűleg nehezen fogsz tudni megélni.”

MK: Miért ne olvashatná egy szabad kritikus szem a Šalamun köteteivel párhuzamosan megjelenő szlovén versesköteteket? Igen, Szlovéniában nehéz volt önálló, szabad kritikusnak lenni. Még most is ilyen a helyzet! A kritika nálunk többnyire karavánként halad, kevesen mernek vagy mertek a saját útjukra lépni. Ma is hasonló a helyzet, és a külföldiek járhatnak a legkönnyebben, akik nincsenek kötelezően integrálva a kompakt szlovén kollektívába. Így volt ez Prešeren[2] idejében is, amikor csak a nemzeti pragmatikusok, a bárdolatlanok és a nőfalók tudtak felülkerekedni. Ha Vincenz Rizzi[3], aki a beljaki[4] újságok számára írt, nem tűnt volna fel, 1849-ben nem jelenhetett volna meg a Prešeren Poézisének kiváló és ösztönző kritikája Beljakban. Stritárig[5] még több mint egy évtizedet kellett várnunk!

A szlovák Stanislava Repar is górcső alá vette a kortárs szlovén költészetet és írt róla kritikát, amikor Ljubljanába érkezett. Professzor dr. Boris Paternu, noha a ljubljanai szlovenisztika professzora volt, ugyanezt tette a Pókerrel – nagyon is a maga sajátos módján olvasta azt, a költő egyéniség és szabadság javára. Talán egy bizonyos fajta biztatásra is tehette, mégpedig Oskar Davičo[6] költőnek és egyben a Központi Bizottság egyik fontos személyiségének egy egész oldalas cikkének a hatására, amit a Komunist politikai napilap hátsó oldalán jelentetett meg. Mindenesetre Paternu Póker értelmezése megvédte a költőt egy újbóli politikai elítéléstől. De ez még csak Šalamun első kötete volt az inkriminált Duma után, és a maga módján már sikerült neki jól titkosítani, hogy elkerülje az újabb politikai trükközéseket. Ne felejtsük el, hogy 1966-ot írunk ekkor.

De milyenek voltak azok a szemek, amelyek kötetei értő olvasóinak számítottak, jóllehet minden évben megjelent egy, és ezért ez sok(k)nak számított? Könyvekből több van, mint szemekből, amelyek nem is különböztek annyira egymástól, és természetesen egyáltalán számszerűek se voltak! Meglátásaik általában nem voltak olyanok, hogy egy igényes szerző boldog vagy elégedett lehetett volna tőlük. Ahhoz, hogy megértsük Šalamun költői kifejezéseit, el kellett volna olvasniuk és tanulmányozniuk legalább azokat a műveket, amit maga a költő olvasott és tanulmányozott át. Már a kezdetektől fogva sok művészettörténeti téma szerepel Šalamun köteteiben. Ne felejtsük el, hogy prof. dr. Nace Šumi[7] felajánlotta Šalamunnak a Műemlékvédelmi Intézet igazgatói állását. Így írt erről Šalamun Az Úr némileg hajlamos a rendetlenségre című versében, ami a Szürkekék toronyban (Sinji stolp, 2007) jelent meg:

TŠ: „Šumi, aki présként nehezedett rám,
spoiled testvér! – persze nem ezekkel a szavakkal élt –
kolléga! Évek óta alárendelt vagyok Stelénél[8], felajánlom
Önnek mégis az igazgatói állást.”[9]

MK: A szlovénok közül minden bizonnyal Izidor Cankar[10] egy olyan mágnes volt, aki minden szempontból magához tudta vonzani az embereket, érzékeny, szabad karakterével is. Az irodalomtudomány sokáig kerülgette Šalamunt, és Izidor Cankart sem tudta a megfelelő időben értékelni, esszéisztikus tevékenysége ellenére sem, és Ivan Cankar[11] hiába írt az ő válogatott művei elé bevezetőt, ez sem segített.

Burkoltan sokan bevallották, hogy nem tudják olvasni Šalamun verseit, és a kritikusok is csak annyit voltak képesek kiadni magukból, amennyi az érzékenységükből tellett, illetve magának a kritikus pszichológiai státuszának az eredetisége azt számára lehetővé tette. Šalamun költészetében főleg lázadást és avantgárd kísérletezgetéseket láttak, de semmiképpen sem igazi költészetet. Az igen művelt teoretikusok számára az volt a legkedvezőbb feladat, hogy a kifinomult irodalomelméleti megállapítások mögé bújjanak, ami még a legutóbbi Tomaž Šalamunnak szentelt szimpóziumon[12] is jól érzékelhető volt, amit a zágrábi bölcsészkar és a koperi egyetem szervezett. Még az olyan haladó olvasók és értelmezők is csak a felszínt kapirgálták, amiről a hivatalos irodalomtudomány már kezdetben megállapította: „hogy [Šalamun] demonstratívan elszakította azokat a köteléket, amelyek a szlovén költői hagyomány két legérzékenyebb magjához kötődtek”.

A legrosszabbat azonban nem az jelentette, ahogyan azt állították róla, hogy a diverzáns Šalamun hogyan zilálta szét a szlovén irodalmi kánont, hogyan „tette fel az utolsó piros pontot egy zárt körben folyó céltalan tevékenység abszurditására”, sőt ennél még rosszabbnak számított, politikai értelemben véve rossznak, az, ahogy a sztálinizmus idején a Duma című versével szabadon nekiment az uralkodó kormánypártnak és a szellemi hangadóknak, azok egyértelmű megdöntésére tett kísérletet. A verssorai ugyanis erről tanúskodnak:

TŠ: „ó, ti a lelki gyötrelmek birtokosai
ó, ti idomított értelmiségiek, kacsótok izzadó
ó, ti mínusz tizenöt dioptriás okoskodó okostojások vegetáriánusok”

MK: Itt természetesen Boris Ziherl (1910–1976) marxista filozófusra, szociológusra, publicistára és politikusra történik célzás.

TŠ: ó, ti szájkosaras rektorok
ó, ti cafka ideológiák kéj-ideológusai
ó, ti doktorok, akik a škofjalokai mézeskalácsot[13] és az írásjeleket[14]
hasztalan csócsáljátok böfögve
ó, te szocializmus à la Louis XIV.

MK: Mindez egyáltalán nem volt ártatlan.

TŠ: mit tegyünk / a döglött macskával

MK: Ami persze egyfajta utalás volt Ivan Maček[15] Matija szlovén politikusra.

TŠ: „hogy orrunkat meg ne csapja bűzös szaga
ó, ti a tömegek forradalmisága avagy merre is lelhető az impotenciánkat
kezelő szanatórium”

MK: A vers befejezése kulcsfontosságúnak számít. Sokan még ma is emlékeznek rá, az egyik legtöbbet idézett verssor:

TŠ: Vidékünk tájain járva-kelve így lettem gyomorfekély-nyomorék

MK: Ugyanis ez Oton Župančič[16] egy verssorának szemantikailag kifordított parafrázisa, de a dinamit máshol volt elrejtve, csak a Duma papírjába volt becsomagolva, a robbanóanyag a következő sorokban rejlett:

TŠ: ez a Cimpermanok[17] földje és az ő pattanásos tisztelőik[18] földje
ez a talpnyaló szolgák mítoszok pedagógiák földje
ó, ti erélyes, kehes szlovének, a történelem tárgyi talányai

MK: Ezt a verssort: „ez a Cimpermanok földje és az ő pattanásos tisztelőik földje” később nem idézték. Idézni sem merte senki, mert tulajdonnévként írták a „Cimperman”-t, vagyis „az asztalosok” földjét, ami természetesen Ivan Maček Matija generálisra, politikai komisszárra, nemzeti hősre és magasrangú pártvezetőre vonatkozott, aki szakmáját tekintve asztalos, cimperman, volt, itt pedig nevében és alakjában is megjelent [egyben a 2. világháború utáni Szlovéniában elkövetett gyilkosságokért (bírósági eljárás nélkül) a legfőbb felelősei közé tartozott].

A történelmi igazság az, hogy éppen ezek a sorok, amelyeket a későbbiek során nem is mertek igazán idézni, sem magyarázni, a költőnek öt napi börtönbüntetésébe került. Ma azt is állíthatná valaki, hogy mit is számít ez az öt nap, de ha egyszer az ember megízeli a sztálinizmust, nem lehet már meggyőződve arról, hogy nem fog-e mindaz tényleg megvalósulni, amivel megfenyegették. Tizenkét év börtönbüntetéssel fenyegetődztek és honnan lehet tudni, hogy a fenyegetések megvalósulnak-e vagy sem, hiszen a végzet, amit Jože Pučnik[19] elviselt és kiállt, minden intellektuális ember számára több, mint figyelmeztetés volt!

A szlovén politika sehogyan sem értette, miként volt az lehetséges, hogy a Komunist politikai napilapban egy egész oldalnyi hálatelt írás jelenhetett meg egy szerb költő tollából, aki egyben a Központi Bizottság embere olt, egy olyan írás, amely száz százalékban kiállt a Póker kötet mellett és támogatta Tomaž Šalamunt.

Az a tézis, miszerint Šalamun egy diverzáns, egy épelméjű ember számára is elfogadhatatlan. Ám mindennek ellenére már az is egy nagy kérdésnek számít, hogyan juthatott el a diverziótól az abszolútig? Valójában ez a kérdés igazán a XXI. században, a költő élete végén, kezdett felmerülni bennem. Valószínűleg el kell majd magyarázni, hogyan lehetséges az, hogy Tomaž Šalamun avantgárd és diverzáns sorai, aki a szlovén klasszikus kánon lerombolója, aki semmivel se volt kevésbé ferdehtig, mint France Prešeren, egyszer csak olyan költészetté vált, ami mentes minden céltól, szándéktól, fogalomtól, minden konkrét kifejezési kísérlettől, ami manapság általánosan elfogadottá vált.

Nem azt állítják, hogy ez egy mindent összekötő „kozmikus intelligencia” lenne, és amit maga a költő több helyen is megemlít, de azt mutatja, hogy később az értelmezés elkerülésének ez egy újfajta módja lett. Éles kritikájának és pontos megfigyelésének elvakító erejéről van ugyanis itt szó, amire csak a költői tehetség képes.

Nincs ellenemre az az állítást, hogy az abszolút prekonceptuális[20], de továbbra is nehéz kérdés marad, hogy mikor (különben ez lett a válogatott verseinek a címe: Mikor, (Beletrina 2011). Šalamun költészete mikor is érinti meg igazán az abszolútot, és mikor számít költészetnek, aminek célja, szándéka, valamint koncepciója lenne.

Sokáig érdekesnek, ha nem a legérdekesebbnek tűnt számomra Šalamunnak az az alkotása, amelynek nyilvánvaló célja és szándéka van, és minden kötetében jelen van; de az is igaz, hogy az utóbbi köteteiben a legkevésbé. Ezek olyan deklaratív versek, melyek archetipikus tartalmakat érintenek, történelmi és politikai, költői, egzisztenciális és szerelmi tartalmakat egyaránt.

Legalább harminc évvel a költő halála előtt erős és eleven volt az ilyen fajta versek kiadásának gondolata, de a szerző attól tartott, hogy szerfelett túl sok figyelmet igényelnének, és megzavarnák a rendszeresen megjelenő új kéziratokat. Bizonyára jelenvaló lehetett ez a félelme, hogy ez a fajta költészet a nyelvnek azt a szegmensét emelné ki, aminek sem ő, sem magyarázói nem akarták kitenni magukat – mindegyik a maga módján.

TŠ: Intelligenciám kriminális.
Lelkem kriminális.
Minden ujjam kriminális. Az övem is.
Minden, ami rajtam van, kriminális. Á-tól Zsé-ig.
Perem, párta, házka, kard, kard.
És olvasóim álma. Az is kriminális.
Csak az utam menti sírhanton fakadó virágok
illatozzák annak ártatlanságát, aki elhaladt mellette.
Gyalog.[21]

MK: Sohasem találtam igaznak és elfogadhatónak azt a tézist, miszerint Šalamun megszabadította volna saját költészetét bármilyen értelmezési lehetőségtől. Ugyan már! De akkor egyáltalán minek is írta volna ezeket a verseket? Sőt, szerinte érdemes megírnia, hogy nincs megelégedve költészetének átlagos, hanyag értelmezésével. Nincs megelégedve minden típusú olvasó értelmi képességével. Minden verse kifejezetten önéletrajzi jellegű, és keserűen metsző élességgel illeti mindazt, amit el szeretnénk kerülni. Az irodalomtudósokat szólítja meg az 1978-as Angyal módszere című kötetének Gyűlés (Zbor) című versével:

TŠ: Feldolgozó ágazatom képviselői
értekezletét egybehívom.
Úgy hallom, szörnyű támadás
ért titeket, vagy valami ehhez hasonló,
másrészt vad panaszaitokról is értesültem
éppen tőletek, mármint, hogy az én
unottságom a ti becsületes munkátok
bökkenője.
Ó, én szerencsétlen delivery boysaim!
Nyavalyogtok! Kösz, de ki emeli meg
a béreteket!?
Nevetséges: komoly problémátok akad még
a csomagolással is.
Felelőtlenül szórakoztok az én
tőkémmel.

MK: Ugyanebben a kötetében, amelyben ez a verse az irodalomtudósoknak szól, akiket tintával itat, van egy verse a megbékélésről is. Ez Šalamun megbékélési vágya 1978-ban!!! De miért is írna verset egy ilyen nehéz témáról, ha meg kellene azt szabadítani bármi értelmezési lehetőségtől?

TŠ: Dalom bájologj,
válj maggá,
alapító okirattá.
Csitt, csitt, szavam, csillapodj,
boldoguljon a por.
Állítsd meg
a vak árnyak áramát,
üdvözítsd az összes túlélő és
minden holt vérét,
elég legyen már saját ártatlan
gyermekeid vérontásából,
ne vázolj
sémákat elénk.[22]

MK: Az Elevenen befalazva című versét már 1986-ban megírta, de biztonsági okokból a költő csak az 1990-es népszavazás évében vette fel a Gyermek és szarvas (Otrok in jelen, 1990) című verseskötetébe.

TŠ: A kommunisták ugyanazokat a székeket használják,
ugyanazokat a lépcsőket. Az ő bőrük alatt is vér
csergedez. Amikor esznek. Nyelnek; szemükkel néznek,
ugyanaz a villany ég lakásaikban ezen

embereknek. Éveken át volt egy nagyon jó
kommunista barátom. És saját gyerekeim:
a fél kommunisták fél emberek rettenetes
esetei. Szétszéledtek. A kommunisták mindig

neked szegezik: vagy-vagy, és mert zenitem
csúcsán nem likvidáltak, idejükben tettek kárt. Ám
még mindig teljes hatalommal, erővel rendelkeznek,
órákkal, csengőkkel, még fényes nappal is,

gyermeked arcába vágják: gyere, legyél
Kommunista. Szájuk, mint a hangyáké, de
tulajdonukról le nem mondanának. Szegekkel
verték azt be a Végrehajtó Tanácsba. Paloták

folyosóiba falazták, az úgynevezett
Központiba. Jóllehet körös-körül minden zöld,
noha minden csupa fa, a város kellős
közepén. A kommunisták pontos ütést mérnek a

vérre. Harmatjuk láthatatlanul lélegződik be.
És békében helyezik őket sírba, zene közben,
örökre. Fájdalmasak és megrendültek, mintha
majdnem ugyanarról a halálról lenne szó, mint a miénk.

MK: Ez egyértelműen egy futurisztikus versnek számít, amit erősen nyomatékosít a költőnek az a döntése is, hogy csak később jelentette meg. Ezért továbbra is fenntartom azt a meglátásomat, hogy a metafizikai intelligencia egy elpusztíthatatlan szemantikai mag, ahogyan annak törzse/nemzete is elpusztíthatatlan, amint azt már a Póker kötet is előre jelezte. Törzse, mi szlovénok, akik számára Šalamun a költői táncos szabadságot és futurisztikus megállapításokat közölt a zsarnoki rendszerről, amelyről tudta, hogy össze fog omlani.

Šalamun a költő minden nap áldozatos munkát végzett, és feljegyezte azokat a mentális tolakodó „(rög)eszméit”, amelyek akkor jelentkeztek, amikor az ego kifogyott az energiájából. Az élettel való korai küzdelme regresszióba, depresszióba, tudatos energiahiány állapotába juttatta őt. A betolakodó rögeszmék könyörtelenek, amint azt a psziché bármelyik ismerője is megerősítheti. Nem hagyják magukat, csak úgy szelídíthette meg őket, hogy minden nap – azonnal, korán, sokszor már hajnali négykor – kiírta magából, vagyis leírta őket. Nagyon hamar rájött, hogy akkor zavarhatják a legkevésbé, ha engedelmeskedik nekik, és leírja őket. Nagyon is tisztában volt azzal, hogy csak a versírással kell foglalkoznia, olyannyira, hogy ezt nyilvánosan is kijelentette. A tudattalanból előtörő tolakodó „(rög)eszméi” nemcsak mondatokat hoztak a felszínre, hanem az ego számára egyfajta életenergiát is. Az intuíció futurisztikus jóslatokkal lett elfoglalva, az érzelmek pedig nyomottabbá, pontosabb megfogalmazással élve melankolikusabbá váltak, amint ezt meg is erősíti az 1997-es angol nyelvű új és válogatott verseinek kötetcíme: The Four Questions of Melancholy: New and Selected Poems.

Tegyük fel a kérdést, mikor kezdődött ez a prekonceptuális folyamat, és persze miért? Amint láthatjuk, ezekben a bíráló és futurisztikus versekben még nem érhető tetten!

A szándék, a cél és a koncepció tagadása lett volna a költő eredeti törekvése? Nem hinném. Azáltal, hogy költészetét egy bizonyos időben és térben tapasztalta meg a szlovén költészettel kapcsolatos elvárásokhoz viszonyítva egy olyan rezsimben, amelyben éltünk, annyi frusztrációt élt át, hogy így szándékait és elképzeléseit igyekezett módszeresen eltitkolni. Mentális funkciót teljesen a tudattalanba fojtotta. Egészen a költészetnek szentelte az életét, ami energetikai szempontból is érthető volt. A Pókerben személyes zsargonokkal, később pedig a tudatalattiból lávaként előtörő nyelvvel, és ha legalább életteret és energiát akart, ezt a lávafolyamot át kellett irányítania a versekbe, a kötetekbe.

Eszes és szabad tengerparti fiúként élt, aki jól tudta, hogy gyermekorvos édesapja a gyermekoltásról vallott szakmai nézetei miatt lázadt fel a párt ellen, ezért „büntetésből” Mostarba helyezték át. Tomaž sokszor megemlítette, hogy az apja nem volt kommunista, mint a többi kollégái, ám ő a humánus eszmék mellett tette le a voksát. Amikor Tomaž művészettörténész lett, átlagon felüli tehetsége volt, tisztában volt a világ kegyetlenségével, ahová 25 évesen tette be a lábát, és tudatában volt végtelen akaraterejének és kitartásának, amelyekkel képes volt ellenállni ennek a kegyetlenségnek. A Póker első verse is erről szól:

TŠ: fény villan
kő porlad
árnyadon át patak szalad
idegen csillagok fényre gyúlnak
senki se tudja mint értél oda
ámbár bárhol is légy
bármibe is keveredtél
csak azt tudd s értsd
el nem kerülheted

MK: Tehát egy ismeretlen erő, amely megszünteti a fényt és a szilárdságot, és az élet folyamatát az árnyékba kényszeríti – semmi olyasmi nincs itt, ami a szabadság nyilvánvaló létrejöttére utalna, mert az „idegen csillagok” azok, amelyek akaratod ellenére megkötöznek, függetlenül attól, hogy honnan származol. Csak annyit tudsz, hogy véghez kell vinned (el nem kerülheted). Miért a kell? Mert a történelemről szól, a törzs adósságáról, a múltról, ami utolér téged, akár engeded, akár nem, megragad a történelmi viszály, a kibékíthetetlenség, ami az elkerülhetetlenbe (a véghezvitelbe) kényszerít.

A Póker Elsötétedés első ciklusában még pontosabban megmagyarázza ezt a kegyetlenséget. Ez egy olyan törzs, amelyhez a költő tartozik, és éppen a történelme miatt szeretne kivándorolni. Megalkotja a maga világát, aminek még kegyetlenebbnek kell lennie ahhoz, hogy költészetében örök, örökkévaló legyen, mert csak annak van értelme, ami: „Az éles peremek világa lesz. Kegyetlen és végtelen.”[23]

Valójában itt egy individualizációs tervről van szó, amelyet Šalamun egy olyan helyzetből merített, amelyben saját archetípusára érzett rá, de természetesen grandiózus és igényes elszántsággal, és tudta, hogy a nehézségek ellenére ezt meg kell valósítania, ha sikeres költővé akar válni.

A Póker Elsőtétedés harmadik ciklusában arról tájékoztat minket, hogy a sors azt is megköveteli tőle, hogy ne szenvedhessen a szerelem miatt. Így teheti magát kevésbé sebezhetővé! Nem fog szenvedni, mert

TŠ: Senki se jöhet a rétemre.

Sohase jártál
a füvemen,
ne hidd.
Mindig csak a falacskán.
A falacskán fel.
A falacskán le.
A falacskán balra.
A falacskán jobbra.

Mindig csak a falacskán.[24]

MK: A Narancslés mese című versben megjelenik első személyes zsargonja, a krédo-kréta (kreda-vera):

TŠ: „ó, krédóm, hasad mitől
hasadt”

– persze az ő krédóját (hitét) hasították itt fel (vö.: kreda=kréta/krédo szójátékkal)

A Nyaralás[25] című versében olyan versorokat találhatunk, ahol nagyapa

„leragasztja a borítékot,
amelyen ez áll:
Háborús Bűnöket Vizsgáló
Bizottság.”

MK: Ki tudja elképzelni, hogy 1966-ban a Háborús Bűnöket Vizsgáló Bizottság kifejezés hogyan kerülhetett bele a költészetébe. Hallani sem lehetett arról, hogy a kommunizmusban alapítottak volna egy olyan bizottságot azoknak a bűnöknek a kivizsgálására, amit a kollaboránsok és az árulók követtek el! Még kevésbé egy olyat, amit a kommunisták és a partizánok követtek el! Ez a bizottság a független Szlovénia érett éveiben jelenik meg először.

Aztán jelenik meg nála a málna[26] kifejezés, a malum/gonosz a költő személyes zsargonja lett.

Nem, nem, Šalamun soha nem volt ludista, sohasem lett a szlovén klasszikus költészet elpusztítója. De hogyan is kerülhettek a kötetei mégis a szlovén kánonba? Belekerültek egyáltalán? A Pókertől kezdve egészen az utolsó (életében kiadott) Csecsemők (Dojenčki, 2014) kötetéig?

Azt állították, hogy a málnákkal és a gombákkal „az utolsó vörös pontot helyezte fel a zárt körben való céltalan cselekvés abszurditására.” Dehogy is!

Sohase vált volna planetárisan sikeres költővé, ha nem hallgatott volna a saját archetípusára, vagyis a lelkére. Az archetípus az ösztön formális aspektusa. A költészet létfontosságú volt Tomaž Šalamun számára, úgy költőként, mint emberként egész pszichológiai életfolyamata során. Számára a versírás egy olyan módszer volt, amivel az egót vagy a tudatot elegendő energiával volt képes ellátni a tudatalattiból, ez volt az ő eljárása: a mentális tudattalannak ez a kontrollálatlan kitörése a tudatba.

Nem sokkal a Druidák (1975) című kötete megjelenése után Marko Pogačnikkal együtt lépett fel az Emonska vrata galériában. Ezen a fellépésén jelentette be először és utoljára nyilvánosan, hogy nagyon veszélyes lenne számára, ha nem írna verset. Ugyanezt írta az Angyal módszere (1978) című kötetében:

TŠ: „Ezzel foglalkozom, amióta
megperzselődtem s első verssorommal
e világra jöttem, bárcsak nyugtom lehetne.”

(Sorsomból)

MK: Élete végén Aleš Štegernek adott interjújában[27] ezt mondja:

TŠ: „Szociálisan néma vagyok, valószínűleg a kezdeti megrázkódtatások miatt […] A Perspektive[28] története engem autistává tett […] Nálam a talaj lefelé vagy felfelé szakad be, valamiféle platóni értelemben vett mániába.”

MK: Azzal a tudatos döntésével, hogy nem csinál mást az életében, csak verset ír, ez azt jelentette, hogy csak az intuitív funkcióját iktatta bele a tudatába. Tudatalattija azonban a mentális betolakodók kitermelését készítette elő számára, amelyeket rendszeresen fel kellett szabadítania. Ezért is tett ilyen kijelentést:

TŠ: „Állandóan a bűn határán tartózkodom. Az írás egyrészt kegyelem, másrészt viszont néha úgy érzem magam, mint egy vérszívó.”

MK: Kora reggel, amikor a leginkább hozzáférhetett a tudatalattijához, jegyzett le a legtöbbet. Metka Krašovec festő, Tomaž Šalamun költővel közös, 2017-es, Suttogások (Šepetanje) című könyvében így számol be erről: „Mivel Tomaž kifejezetten hajnali ember volt, hajnali öt óra előtt kezdett dolgozni, és akkor volt az első sziesztája, amikor én éppen felébredtem. Nyaraláskor korán kelt, kimászott a szobájából, és kint a kávézó asztalánál írt, mielőtt azt még kinyitották volna. Ljubljanában volt egy stúdiója a Masarykova utcában, és amikor a lányára, Anára hagyta, visszavonultam apám bledi házába, és ott alakítottam ki egy műhelyt magamnak.

Hogy a tudatalattija egyre nagyobb és erősebb diktátorrá vált, az már a versein is meglátszik, hiszen az évek múlásával egyre kevesebb a racionálisan megérthető verse, egyre inkább válnak a versek egyfajta álomszerű, tudatalatti anyaggá, az álomszerűséget racionálisan irányítja, sőt egyértelműen uralja is. Ugyanebben az interjúban, mintegy két-három évvel a halála előtt, ezt mondta:

TŠ: „Az évtizedek folytán egyre jobban szétesek, elveszítem a kontrollt, ez az öregedéssel állhat kapcsolatban, de a nyelvvel való negyven éves szenvedélyes elfoglaltság okozta sérülésekkel is. A nyelv egy bizonyos módon tönkretett (itt azt kell mondjam, hogy a tudatalatti diktátuma tette ezt velem, ami nem tudta azt szimbólummá alakítani, hanem engedte, hogy erejét és irracionális zavarát kihányja, és terrorjának engedelmes jegyzetelőjévé váljék), gyengíti az intellektuális habitusomat. Úgy látom, hogy az írásomat teszi tönkre, az az érzésem, hogy a kézjegyem már erőtlenné vált ahhoz képest, ami húsz évvel ezelőtt volt. Vagyis valami károsodás ért, ami a szenvedélyből adódik, mintha drogos lennék.”

MK: Ez pontos leírása annak, amiről itt beszéltem. Tudatában van annak, hogy egyre jobban enged az intuitív funkcióinak, elhanyagolja a gondolati funkcióit (az intellektuális habitust), mert nem akart mást csinálni, csak verseket írni, leírni ezeket a mentális betöréseket. Ily módon érzékenyen a tudattalanjában maradtak, és a tudatos életbe egy csövön vezette ki azokat, míg az érzelmi funkciói alultápláltak maradtak, mert nem tudta elhárítani a tudatalatti láváját, amely érzéki módon szavak formájában ömlött a tudatába.

Nem szokatlan, hogy a tudat így gyorsan energia nélkül maradt, és ő pedig „melankolikussá” vált. E kényszeres mondatokat mentális működése hozta létre, amit egyre inkább a tudattalanjába fojtott, bár rendkívül intelligens volt, pszichotikus érzékenysége pedig tartalommal, érzelmi gazdagsággal segítette.

Amikor az archetípusokat megérintjük, az emberben az energia lendületet vesz, megnő az etikai feszültség. A komplexusok „rabszolgasága” miatt energiát veszítünk, és csökken az etikai feszültség.

A komplexusok lehetetlenné teszik, hogy megízleljük a komplementaritás nagyszerűségét, így a teljes psziché ereje rejtve marad, mert túl sok energia vész el az egóval való párbajban, és a psziché borzalma megmutatkozik számunkra az életbalesetek aktualizálásával, ezeket pedig a komplexusok hajtják.

Hogy Tomaž Šalamun valójában mit is gondolt a saját sikeréről, és arról, hogy mennyire olvassák, valamint mennyire értették meg, ezt a feleletet adta a Meta Kušarral folytatott interjújában a Primorske novicében, 1999 februárjában, amikor elnyerte a Prešeren-díjat:

TŠ: „Minden mérce szerint csakis Shakespeare lehet a jó. Šalamun valójában csak egyszer kiáltotta el magát, hogy ő lenne a legnagyobb szláv költő[29], de mindez nem sokat segített. Jelenleg olyan dolgokat ír, hogy már egyből az első két-három mondatnál homály borul a szemedre, majd bezárod a könyvét. Háromszázezer emberből csak egy folytatja tovább az olvasást. Tehát hat-hét olvasója lehet, velem együtt hét-nyolc olvasója is. Egy hatalmas barlangban élünk itt, furcsa, fantasztikus fényben, valamiféle csontokat rágcsálunk és tapogatjuk a tiszta selymet, remegünk, eláll a lélegzetünk a gyönyörtől, amikor megpillantjuk, melyikünk került közülünk ebbe az áradatba.

MK: Mindaz, aki időt szán arra, mint ahogy maga a költő is ezt tette a verseivel kapcsolatosan, hogy elmélyüljön a költő verseiben és annak történelmében, saját individualizációjának és szellemességének az ösztönzőereje lesz a jutalma, ami bizonyos mértékig a régi esztétika élvezet modern jelképe. Mi mást is szerethetnénk jobban, mint azt, hogy a versekkel tisztábban láthassuk a világot, és útjainkat egyre jobban megértsük.

Fordította: Lukács Zsolt

Tomaž Šalamun (1941, Zágráb–2014, Ljubljana) az egyik legtöbbet fordított kortárs európai költő. Teljes életműve 47 kötetet tesz ki. 1999-ben a Prešeren-díjat, 2007-ben pedig a Jenko-díjat nyerte el, 2009-ben Strugában Aranykoszorúval koszorúzták, 2012-ben Njegoš-díjban részesült. Hivatalosan 2014. december 27-én halt meg Ljubljanában, bár sokan (és joggal) azt állítják, hogy mindig is él, és hogy halhatatlan.

Meta Kušar (1952, Ljubljana) szlovén költő és esszéíró. Szlovén és szerb-horvát nyelvből diplomázott a Ljubljanai Egyetemen. 1993-ban a Schwentner-díjat, 2012-ben Rožanc-díjat nyerte el a Mi számít költőinek, avagy az illegalitás órája című esszégyűjteményéért. 2015-ben Veronika-díjban részesült a Kert című kötetéért.

[1] Šalamun első kötete a Póker (Poker, 1966) magánkiadónál jelent meg! Második kötete a Pelerin szándéka (Namen pelerine, 1968) is magánkiadás, ami az OHO Művészeti csoporttal közösen lett kiadva.

[2] France Prešeren (1800—1849): szlovén költő és jogász. A szlovén irodalom egyik legnagyobb költője.

[3] Vincenc Rizzi (1816—1856): karintiai német költő, kritikus és publicista.

[4] Beljak az osztrák Villach városának szlovén neve.

[5] Vö.: Josip Stritar (1836—1923) szlovén költő, író, drámaíró, kritikus és műfordító.

[6] Oskar Davičo (1909—1989): szerb és jugoszláv regényíró és költő. Nemzedékének vezető irodalmi alakja, az egyik legelismertebb szerb szürrealista író, ugyanakkor forradalmi szocialista aktivista és politikus is volt. Davičo háromszor nyerte el a rangos irodalmi NIN-díjat, amit a NIN belgrádi hetilap ítél oda az év legjobb regényéért.

[7] Nace (Ignac) Šumi (1924—2006): szlovén művészettörténész, konzervátor, néprajzkutató, pedagógus és művészetkritikus.

[8] Francè Stelè (1886—1972): szlovén művészettörténész, konzervátor, egyetemi tanár, akadémikus.

[9] Ez a versrészlet és a cikkben szereplő többi vers mind Lukács Zsolt fordítása.

[10] Ivan Cankar (1876—1918) szlovén író, költő, drámaíró, a szlovén irodalom világirodalmi jelentőségű nagysága.

[11] Izidor Cankar (1886—1958) művészettörténész, diplomata, író, kritikus és műfordító (Ivan Cankar unokatestvére). Ő szerkesztette és kommentálta Cankar Összegyűjtött Írásait (1925–1936) és Ivan Cankar leveleit.

[12] Nemzetközi tudományos szimpózium –A szlovén interkulturális neoavantgárd – Tomaž Šalamun költészete és világa (2011; Koper / Ljubljana / Zágráb).

[13] Utalás a néprajzra és folklorisztikára

[14] Utalás a szlovén nyelvészeti vitákra.

[15] Maček = macska.

[16] Oton Župančič (1878—1949): szlovén költő, fordító, a Ljubljanski zvon című lap szerkesztője.

[17] Cimpermanok: utalás Josip és Fran Cimperman 19. századi szlovén költőkre, akik testvérek voltak, ám költészetük nem volt jelentős.

[18] Azokra a szlavista diáklányokra utal, akik minden költőért odavannak, akikről az előadásokon hallanak.

[19] Jože Pučnik (1932—2003): szlovén politikus és szociológus. A Revija 57-ben közölt rendszert kritizáló cikke miatt, majd az 1960-as években a Perspektivi című folyóiratban megjelent agrárpolitikai kritikája miatt összesen hét év letöltendő börtönbüntetésre ítélték.

[20] Ezzel a címmel van Šalamunnak egy verse: „Ajaj, csipás sortüzek, / ajaj, csipás // sortüzek, vakcina. / Dinko Dokula utca. // Dinko Dokula utca.” (Mihael a miénk, 2012 – Megjelent a Reggel/Jutro poszthumusz kiadott kötetében)

[21] Vö.: (Intelligenciám kriminális…) cím nélküli verssel, ami a Tej szonettje (Sonet o mleku, 1984) kötetben jelent meg.

[22] Vö.: (Dalom bájologj…) cím nélküli vers az Angyal módszere című kötetből.

[23] Az itt idézett vers (E nemzet látvány engem kicsinál…) Póker; Elsötétedés I. teljes egészében így hangzik: „E nemzet látvány engem kicsinál, / máris szedem a sátorfám. // Új keletű testem végtagja / hosszú hegesztett szegek halmaza. / Zsigerem ósdi rongyokból alkotom. / Magányom kabátja: / rothadó dögök bundája. / Szemem mocsár mélyéből merítem. / Undor rágta fatábla / tákolmány lesz kalibám. // Világom az éles peremek világa lesz. / Kegyetlen és végtelen.” (Fordította Lukács Zsolt).

[24] (Fekete fövenyen…) Póker; Elsötétedés III.

[25] Póker III.

[26] A málna szlovénul: malina és a szerző ezt a kifejezést hozza kapcsolatba a malum latin szóval.

[27] Indulásra kész komp (Tomaž Šalamunnal Aleš Šteger beszélget). Megjelent Tomaž Šalamun Jutro (Reggel) című könyvének utószavában (Beletrina Kiadó, 2018).

[28] A Perspektive (1960–1964) havilap négy éven át jelent meg. A 36–37. dupla számnál szűnt meg 1964 tavaszán, amikor is a lapot a hatalom politikai okokból beszüntette. A folyóirat köré az úgynevezett modernisták körébe tartozó fiatal kritikusok (írók, filozófusok, szociológusok) generációja szerveződött.

[29] Utalás Šalamunnak az Amerika (1972) című kötetében megjelent (Nekem köszönhető, hogy Ljubljana vízözön előttinek nevezhető…) című versének utolsó sorára: „A legnagyobb szláv költő. Right.”

Illusztráció: Jože Suhadolnik fotójának részlete