Kiss Zsuzsánna: „Gyógyulás ősparkja” a két világháború közti erdélyi irodalomban

•

Dsida Jenő (Szatmárnémeti, 1907. máj. 17. – Kolozsvár, 1938. jún. 7.) költészete egyetemes (a katolikus szó eredeti jelentése: egyetemes) érvénnyel olvasztja egybe az antik sztoikus bölcseletet, a ráció tiszteletét, a természetért és a művészetért való rajongást, a bravúros formaművészetű játékosságot, a Krisztus-követést, a magyar kisebbségi író nemes hagyományőrzését és küldetéstudatát, a mások szenvedésében való osztozást és a cselekvő jóság vállalását. Dsida Jenőt (katonatiszt, szovjet fogságot megjárt apa fiát) nem a gyilkos háború, hanem szívbetegség vitte el idő előtt. „Úgy érkezett az irodalomba, akár egy kamasz angyal, mámoros ifjúsággal, lobogó szőkén, telve lelkesedéssel és önbizalommal” (Pomogáts Béla, Tükör előtt, 2001). Költészetének, mely nélkülözés, haláltudat és Trianon árnyékában született, mely az erdélyi kisebbségi sors „öntraumatizáló” (Láng Gusztáv gondolata) jegyeit viseli, fő tartalma mégis az öröm, az életigenlés, az emberi jóság dicsérete.

Dsida nem fejezte be jogi tanulmányait, helyette házitanítóskodott Abafáján, majd a Pásztortűz, az Erdélyi Helikon, az Erdélyi Lapok és a Keleti Újság című folyóiratoknál dolgozott, az Erdélyi Szépmíves Céh lektora is volt, és az Erdélyi Fiatalok alapító tagja, majd az azonos nevű folyóirat szerkesztője volt. Tevékeny részt vállalt a marosvécsi Helikon találkozókon, a Kemény Zsigmond Társaság működésében. Szívbetegsége miatt Dsidát a katonai szolgálat alól felmentették 1932-ben. Tevékeny élete ellenére anyagi nehézségei nem szűntek, így csak több évi jegyesség után vette feleségül menyasszonyát, Imbery Melindát. Boldog közös életük rövid ideig tartott. 1938 elején influenzában megbetegedett, állandó magas lázzal feküdt a kolozsvári (Sebestyén Dávid és neje Zsidó) Közkórházban, ahol a kolozsvári Újságíró Egyesületnek két ingyenes ágya volt. Kórlapja szerint, melyet dr. Vass Zoltán kolozsvári fogorvos őrzött meg, kezelése február 28-án kezdődött; a kórisme „infarktushoz vezető fertőzéses szívburok-gyulladás”. Május végére állapotát reménytelennek ítélték, hazaszállították szülei lakására. Itt érte utol a halál 1938. június 7-én.

Dsida talán leghíresebb, sokáig indexen tartott, csak szamizdatban terjedő költeménye, a Psalmus Hungaricus (1936) a traumafeldolgozás biblikus hangvételű példája, esztétikai-erkölcsi magasiskolája. A kisebbségi létbe kényszerített magyarság sikolya nemcsak a nemzeti, de az egyetemes emberi megmaradásért, egyben „perfelvétel” minden jogtalan szenvedéssel és minden igazságtalansággal szemben. A refrén többszörösen villantja fel betegségek és kínzatások vízióját, e víziók az önbüntetést jelenítik meg; a közösségéért felelős (erdélyi magyar) ember önmagát büntetné, ha küldetését vagy nemzetéhez való hűségét feladná:

„Epévé változzék a víz, mit lenyelek,
ha téged elfelejtelek!
Nyelvemen izzó vasszeget
üssenek át,
mikor nem téged emleget!
Húnyjon ki két szemem világa,
mikor nem rád tekint,
népem, te szent, te kárhozott, te drága!” (Psalmus Hungaricus, II. rész refrénje)

Amikor 1936-ban a marosvécsi Helikon-találkozón Dsida felolvasta Psalmus Hungaricusát, a nagy önfegyelmű Kós Károly könnyeivel küszködve ölelte meg a fiatal költőt, és elismerésül azt kérdezte tőle: „Te taknyos, hogy tudtál ilyen szépet írni?”

Február, esti hat óra (Angyalok citeráján c. kötet, 1936) című versében Dsida a télutói alkonyatban különösen világosan képzeli el a „lilába folyt fehérség”, az örök béke országát. Kórházi folyosón látott betegek arcát idézi fel, majd egy pufók gyermekkori pajtását, aki difteritiszben halt meg. A vers a túlvilág filmszerű víziójával zárul:

„bő, halványkék mezekbe
öltözve, lassú lépttel, nem lankadó tagokkal
arkangyalok bolyongnak boldog hajadonokkal.” (Február, esti hat óra, 1936)

Pajkos, lelkes (rokokós-szecessziós, Csokonais) stilizált játék a Hulló hajszálak elégiája (Angyalok citeráján, 1936), melyben a költő haja gyérülését nem is firtatott betegsége és a halál előjelének tekinti. A szomorú, elégikus hangvételt a költő művészete öntudatával oldja fel, aztán pajzán-játékos ötlettel szinte kacagtató zsánerképbe fordítja át az elégiát: minden egyes hajszálat megőrizve visszakap majd a halál után…

Hasonlóan játszik a költő a betegség- és halálfélelemmel Tóparti könyörgés (Nagycsütörtök c. kötet, 1933) című versében. A borús november, illetve gyógyíthatatlan betegsége elől szeretett felesége varázsló erejének hitébe kapaszkodik. Előbb ráérősen kozmikussá tágítja a „beteg világ” fókuszát, majd egyéni felelősségét fejezi ki a romolt világgal szemben, hogy végül haza, a békés otthonába hívja meg olvasóit, ahol gyöngéden szerető és ápoló házastársa úgy oldja fel félelmét és betegség okozta kitaszítottság-érzését, mint ahogy forró tea oldja fel a hattyú-kockacukrot…

„Ez pusztulás. Beteg világ.
Beteg világban béna ember. Zilált ligetek zörrenése. Utolsó fény. Sötét november.

Ó jöjj velem, ne hagyj magamra
e rémület vigyorba züllött időszakán! Hallom zörögni a korhadozó, görbe küllőt,

mely a futó föld kerekét
tétován fogta eddig össze s már szétomol, hogy utasát árkok szennyében megfürössze.

Ez nem negédes jajgatás,
finomkodó poéta-lárma, de fejem fölött penge leng s fejem alatt kigyúlt a párna.

Kuszált körívet, parabólát
cirkalmoztam és léniáztam. Nem tudom hol, a számítást összezavartam, elhibáztam

s most már nincs többé elme, hogy
a rend bogával összekösse e rámbízott, romolt világot, mely belefut az üstökösbe.

Tört homlokomon távoli
lángok visszfénye váltakozva lobban s kialszik. Irgalomtelt angyalra várok, hátha hozna

valami enyhe-lanyha mérget,
amelytől csapzott-fürtü, csúnya fejem elalvó lassusággal válladra esne s ott kihúnyna.

Vagy – fuss velem, hiszen szeretsz.
Tán gyógyulás ősparkja vár itt: szívedre bízom magamat, légy most okos és tégy akármit. […]” (Tóparti könyörgés, 1933)

Főúri származás, egészség, tehetség, műveltség, tágabb cselekvési tér – és a huszadik századi arisztokráciánkat érő meghurcoltatások közepette sírig tartó hűség, felelősségtudat és kitartás jellemezte gróf Bánffy Miklóst. Bánffy Miklós (Kolozsvár, 1873. dec. 30. – Budapest, 1950. jún. 6.) ős-családfája IV. Béla koráig vezethető vissza. 60.000 holdas földbirtokkal az ország egyik leggazdagabb emberének számított, de vagyonánál jóval nagyobb volt vágya, hogy hazájának hasznára legyen. A soktehetségű alkotóművész (író és grafikus) fontos közéleti, lényeges politikai szerepet is betöltött Magyarországon, illetve Erdélyben. A magyar Nemzeti Színház és Opera igazgatójaként egyedül az ő érdeme volt, hogy Bartók Béla műveit játszani kezdték a zenészek (saját zsebből fizette a zenészek díját, hogy megtanulják Bartók műveit). 1916-ban Kós Károllyal közösen szervezték-tervezték IV. Károly koronázási ceremóniáját; Bánffy háborúellenes menetet iktatott be a díszes felvonulásba, a hadi rokkantak felvonultatásával… A trianoni békediktátumra feleletként a soproni népszavazást, és ennek következtében Sopron megmentését Bánffy Miklós kezdeményezte és tette lehetővé. 1926-ban a gróf hazament Bonchidára-Kolozsvárra, a romániai magyar politikai és kulturális élet tevékeny szervezője lett, és folytatta képzőművészeti, dráma- és prózaírói munkásságát. (Írói álneve kezdetben Kisbán Miklós volt.) 1935 és 1940 között alkotta meg az Erdélyi történet címet viselő regénytrilógiáját, amely a századforduló hanyatló magyar társadalmának panoramikus „felülnézete”, az elerőtlenedő magyar arisztokrácia önkritikus kórképe és józan intés a készülődő háború tüneteinek fel nem ismerésében rejlő veszélyekre.

Az Erdélyi történet két férfi főhősének, a két jó barátnak életútja kétfelé ágazik. Abády Bálint a helytállás, a közösségi szolgálat egészséges keretei közé „menekül” magánélete rendezetlensége elől, Gyerőffy Lászlónak azonban nincs ereje sorsa traumáit feldolgozni, kiváló tehetsége ellenére elzüllik, tönkremegy, és elhagyatva, nagybetegen pusztul el. A háború kitörése azonban a megoldatlan párkapcsolatban, így társtalanságban megrekedt Abády Bálint idegzetét is felőrli; és mint John Steinbeck Édentől keletre című regényének „jó” Abel-e (sorolhatnánk a párhuzamokat az Anna Kareninából, a Forsyte Sagából, stb.), a teljes érzelmi-erkölcsi összeomlás elől a frontra, az öldöklő háborúba menekül.

Hogy ez a sokat látott gróf, politikus, művész, ez az író miképpen diagnosztizálja nemzetünket? Abády Bálint szerelme, a boldogtalan elit házasságba menekült Adrienne még az anyaságát sem élheti meg, mert úri és kapitányos anyósa alacsonyabb származású menyét kizárja kisbabája neveléséből és ápolásából: „Mikor fél éve lázas volt, kizártak a gyerekszobából. […] Mióta megszültem, elvették tőlem.” (Megszámláltattál, Kolozsvár, Polis, 2011, 95. old.) Az önálló, bátor és boldogságra vágyó Addy-t (akinek modellje Szilvássy Karola volt) éppen gyermeke és férje nem gyógyuló betegségei láncolják boldogtalan házasságához – állandó lelkiismeretfurdalást és végül meghasonlást okozva. Férjét, Uzdy Pált több híres idegorvos vizsgálja. Kolozsvári orvosuk, Absolon doktor a külföldön kiváló pszichiáterré képzett, majd hazatért szász orvost, dr. Wolf Herman Kischt ajánlja. Dr. Kisch a szászrégeni kicsi (harmincágyas) városi kórház igazgatását végzi nagy szakértelemmel, nyugalmat és reményt sugárzó személyiségével. Uzdy Pál idegbaján és Adrienne életén azonban mégsem tud segíteni. A beteg férjet otthonában, nem is csak orvosként meglátogató pszichiáter véleménye szerint Uzdy terhelt családból származik, de ez még nem jelenti, hogy nyugtalansága drasztikus formákat venne fel, ha a beteg megrázkódtatásoktól mentes élhet… enyhe csillapítók mellett tehát a rendületlen nyugalmat írja fel fő gyógyszerül. Adrienne eszméletét veszti, amint megérti, hogy így sohasem lesz képes elválni Uzdy Páltól. (És hijjával találtattál, Kolozsvár, Polis, 336-340, 357-359).

Pedig szerelme, Abády Bálint maga a megtestesült jóság és szilárdság. Minden elfoglaltsága mellett Bálintnak erős és jó a viszonya az édesanyjával. Róza asszony agyvérzést kap, fél oldalára lebénul, nem tud tisztán artikulálni, hazatérő Bálint fiát a rég elhunyt férjének véli, de kiegyensúlyozott, szelíd, kedves, sugárzóan boldog és méltóságteljes még betegen is:

„örvendő ragyogás csillog az öreg nő szeméből […] mikor Bálint melléje ült, rögtön feléje fordult a nézése; apró, kövér kis kezével – a ballal, mert csak ezt tudta használni – megragadta a fiáét azonnal.

– Hát itt vagy, itt vagy! – ezt mondta, amit persze nem ilyen világosan ejtett […] Boldog mosoly játszott kissé ferdült száján.” Kerekes-karosszékében „úgy halad házanépe között, akárha lassan mozgó királyi trónon ülne” (Darabokra szaggattatol, Kolozsvár, Polis, 214-218).

Abádyné halála is méltóságteljes és jelentéssel bíró pillanat az erre felkészült kisközösség számára. Ebben az epizódban, mint sok más pontján a könyvnek, az író felmutatja az úri középosztály egészséges, értékes, megmaradásra méltó – nem a hanyatló – rétegét, mielőtt a háborúba rohanás tragédiája felé (retrospektív nézetben) elapasztaná az „erdélyi történet” szálait.

Tamási Áron (Farkaslaka, 1897. szept. 19. – Budapest, 1966. máj. 26.) pályakezdését a katolikus hit, a székely hagyományok és az avantgarde egyszerre határozták meg, de fő ihletforrása, életszemléletének alapja mindvégig a „nehezen élhető”, ám annál becsesebb szülőfaluja, Farkaslaka maradt. Szülőföldjén tanulta meg a gyakran igen komor valóság tiszteletét, de a kifogyhatatlan tréfálkozás és a konokul bátor igazmondás gyógyító írói fortélyait is. Amikor kilencévesen puskagolyóval ellőtte bal hüvelykujját, szülei elhatározták, hogy nem földművelésre szánják, hanem taníttatják. Így történt. Székelyudvarhelyen járt gimnáziumba, a háború miatt hadi érettségit kellett tennie (Gyulafehérváron), majd az olasz fronton találta magát. A háború után Kolozsváron végzett Kereskedelmi Akadémiát, majd banktisztviselőként kezdett dolgozni. Huszonhat évesen, 1923 nyarán kivándorolt Amerikába, alkalmi munkái mellett ott írta meg első regényét, a Chagall-ian lebegtető, játékosságot és kesernyés valóságelvet egymásba oldó Szűzmáriás királyfit. 1926 májusában hazatért; akkorra már kész író volt „mindkét” magyar hazában. Az erdélyi magyar közélet és irodalom egyik fő szervezőjévé vált. 1944-ben Budapestre utazott, az ostromot Bajor Gizi házában vészelte át feleségével, aztán a fővárosban maradt, ott vett részt az élet újraszervezésében. 1945 és 1947 között képviselő volt a Magyar Nemzeti Parasztpárt színeiben. 1949-től kezdve minden közéleti tisztségből kiszorult, nem közölt semmit, csak a Sztálin halála utáni enyhülést követően, lassanként. 1956. december 28-án Tamási Áron fogalmazta meg a magyar írók nyilatkozatát a forradalomról; tulajdonképpen már december 2-án megírta a Gond és hitvallást. Bölcs és bátor hűségnyilatkozat volt ez a forradalom mellett. Kétszázötven író helyeselte Tamási írását és elfogadta közös állásfoglalásul, ötön tartózkodtak, nyolcan szavaztak ellene. A november 4-én kezdődött szörnyű megtorlás és a háború utáni szovjet megszállás borzalmairól Tamási Áron Gond és hitvallása nem hallgatott. A székely „furfangú” író elég bátor volt, hogy szenvedésről, sebekről és a gyógyulás áhításáról beszéljen:

„Itt állunk az októberi szabadságharc véres halmán, melyet egy nép reménye ostromolt. Ha egy évtizedre visszatekintünk erről a halomról, szenvedőnek és vágyakozónak látjuk a népet. Szenvedett, mert korának eszméit, melyeket tíz év előtt reménnyel üdvözölt, idegen formában és zsarnoki módon akarták életévé tenni. A hosszú kényszer alatt kiújultak természetesen a történelmi sebek, és nemzeti függetlenségét veszendőnek látta. Szenvedő és igaztalan sorsában gyógyulásra áhítva vágyakozott, s nemzetté lenni sóvárgott.” (részlet a Gond és hitvallás második bekezdéséből).

Az Ábel-trilógia (1932-1934) méltán a magyar irodalom fényesen kiemelkedő remekműve, de a világirodalom is csak jól járhat vele – lengyelre a második világháború folyamán már lefordították. Betegséggel és gyógyulással, halállal és orvosokkal kapcsolatos epizódot bőven találunk a trilógiában, a trilógia első részében különösen sokat. A legelső fejezetben, amikor otthonukban a kukoricát szorgosan morzsoló kamaszlegényt, Szakállas Ábelt hazaérkező édesapja vízért küldi, a fiú indul, bár igen fájlalja jobb talpát, mivel vasszeg sértette volt fel. És máris kezdődik az évődő-tréfálkozó, kedves és komoly beszélgető játék apa és fia között, mely a nevelés, de egyben a családi együttlét fontos része, és még ennél is több: játék, gyakorlás, tanulás, jellemformálódás, összekovácsoló közös élmény egyazon erkölcs jegyében. Ábel a kártyákkal (vedrekkel) kezében még elnézegeti bepólyált lábfejét, és mielőtt elsántikál vízért, aminek visszafele nagyobb részét kilocsogtatja majd, így indítványoz sérült lába számára egy kis figyelembe vételt:

„– Ha nekem valamikor fiam talál lenni, s annak a lába fájni is talál, s ha én az erdőn leszek, s onnét hazajövök, akkor nekem az első dolgom az lesz, hogy megkérdezem tőle: hát mit mond a lábad, Ábel?

Jól tettem, hogy szóltam, mert egy kicsi szégyen meglebbentette apámot.

– Tán nem fáj attól fogva örökké? – kérdezte általában.

– Ha nem fájna, akkor kicsi buba volna – feleltem én is a pólyára célozva, s még hozzátettem: – De mivel sohasem sír, azt kell gondolnom, hogy a fájás miatt van annyi pókarongy között.” (Ábel a rengetegben, Első fejezet)

Hargitai erdőpásztorkodása a munkára és hitre nevelt életvidám kamaszlegényt óriási tempóban érleli önálló, szabadon gondolkodni és cselekedni tudó felnőtté. Igaz, hogy Ábel viharos gyorsasággal kapja élete keserű leckéit is. A hargitai erdészkunyhó egészségtelenül rozoga és mocskos hely, ahol a legutolsó pásztor, a „borzsovai vénember” gombamérgezésben halt meg. Az erdőcsősz posztján csak hűséges kutyája maradt hátra, akit Ábel és édesapja vészesen kiéhezve és elhagyatva talál a viskóban. A viskóban, ahol egyelőre a leginkább használható dolog a friss levegő… A frissiben Bolha névre újrakeresztelt kutyát Ábel pár nap alatt visszakúrálja az életbe. E gyógyítás apja tanácsa nélkül azonban rosszul indulna és végződne, hiszen ha Ábel azonnal kenyeret etetne a hosszú napok gazdáját sirató, eledelt nem látott kutyával, abba szegény bele is halna:

„Egy eléhezett, szomorú kutya.

Ott feküdt valami gyenge szénavackon, s még annyi ereje sem volt, hogy felkelhetett volna, amikor bémentünk hozzá. Legtöbb volt, amit tett, hogy a fejét felemelte valamicskét, s úgy nézett hol engemet, hol apámot, akár a haldokló, aki nem tudja, hogy kettőnk közül melyik az Isten. A színe nem volt éppen veres, amilyennek a bégyűlt fényben az ablakon keresztül láttuk, hanem inkább barna. A teste az éhség pusztításai után is elég nagynak látszott, de abban sok része volt a gyapjának is, amely gazdag rendetlenségben takarta.

Úgy álltunk mellette, mint a beteg ágya mellett.

– Maga az Isten rendelte nekem ezt a kutyát – szólaltam meg végre.

– Ezt ő, abba betegedett belé – mondta apám.

– Ne vessek neki egy darab kenyeret?

– Még csak az hiányzik! – ellenkezett apám. – Hiszen azzal a szikkadt gyomrával estig beléhalna a kenyérevésbe. Hanem mindjárt vizet melegítünk s belé puliszkalisztet: s azt adjuk neki lagymatagon.” (Ábel a rengetegben, Első fejezet)

A hargitai erdőpásztori ház és környéke alaposan kitakarítva, átrendezve és karbantartva jóval barátságosabbá válik. Ábel boldog humorral kórháznak minősíti új otthonát, amikor a csíkszeredai bankigazgató Bolha „származásáról” érdeklődik („itt volt ebben a kórházban”). A lelki-érzelmi és szellemi növekedés helyszíne ideig-óráig menedéket nyújt a sűrűn becsapó váratlan kihívások és veszélyek ellen. Az önismeret, a gondolkodás színhelyévé válik, ahol a munkáslétbe és magányba egy csapásra belehelyezett fiú először tapasztalja meg, hogy a természet körforgása mennyire befolyásolja az ember testi-lelki állapotát. A tél közeledte még a mindig vidám, „villámló” eszű fiút is lehangolttá és bágyadttá teszi:

„mintha gyermeket kellett volna szülnöm. A kezem nehéz volt, mint az ólom, s a fejem is olyan, mintha zavaros vízzel lett volna teli, s nem jóféle ésszel.

El is gondoltam ott magamban, ahogy nehéz csutak módjára ültem, hogy mégis gyenge portéka az ember, hogy ennyire hatalma alatt áll az időjárásnak. Tavasszal felkunkorodik és kinyílik, mint a virág; nyáron dalolva borul termésbe, s nem győzi szaporítani a pénzérő dolgokat, úgyszintén saját magát is; aztán ilyenkor, ősz farka felé, egyszerre kifogy az olaj belőle, mint a motorokból, s csak áll a kerekeivel és a sípjával s egész szerkezetével, mint valami haszontalanság.” (Ábel a rengetegben, Második fejezet)

A megfagyás ellen egy ízben népi mondóka siet hősünk segítségére, miszerint: „Ha megfagyna kezed-lábad, / Hóval dörzsöld, mert feltámad.” Ábel a Hargitán az emberséget úgy megtanulja, hogy le tudja győzni saját természetét, hogy mások gonoszságával szemben ellenállóbb lehessen. Igaz, a házába „befészkelő” Surgyelán csendőr „kelengyéje”, vagyis a bolhák és tetvek magukévá teszik a tábori ágyat, és Ábel tejet adó kedves kecskéje életét sem tudja megvédeni a falánk csendőr puskájától: mert akkor nagybetegen fekszik, miután a dögevő sas húsából enni kényszerítette Surgyelán… Valószínű, a gondviselés is közrejátszik Ábel betegségében, mert ha egészségesen az ártatlan kecske védelmére kel, talán nyílt erőszakkal az ő baját is ellátja Surgyelán. A dögevő sas maga a betegség jelképe lesz Ábel gondolkodásában, mert Ábel hisz az isteni törvényben és a jóságban, így a bántást, a kegyetlenkedést nem pusztán gonoszságnak, hanem egyenesen kórnak véli. A csendőr lőtte sas megöli a macskát, kikaparja Bolha kutya félszemét, és közvetve a kecske halálát is lehetővé teszi: pusztultában is kórt okoz. A sasmadár húsa alig árt meg a bivalyerős Surgyelánnak, ugyanakkor erős gyomorfertőzést okoz Ábelnek, aki napokig lábra sem tud állni. Hol a hideg rázza, hol forróság önti el, rémálmaiban pedig megsejti az akkor otthon bekövetkezett tragikus eseményt, édesanyja halálát.

Tamási regényének meseszerűségével összhangban, Ábel akkor sem árt másnak, amikor ravasz leckét akar adni a kissé nyegle bankhivatalnoknak. Kecskeganéból és kecsketejből szeplő elleni krémet készít neki… és csodák (és a természetgyógyászat) csodája, a krém nem árt, de használ! A rabló Fuszulánnal szövetkező Surgyelán otromba támadását azonban a méltatlankodás indulatát szelíd részegségbe fojtó édesapjával kettesben alig győzi a fiatal Ábel.

A szegény talált gyermekből felserdült Márkust, akit a csíksomlyói ferencesek karoltak fel, Ábel gyógyulni és erősödni hívja fel a Hargitára. A tüdőbeteg Márkus állapota javul, arca kikerekedik, boldognak és erősnek érzi magát. Ráadásul, amikor a két gaztevő ismét a hargitai erdőpásztorházba kérezkedik, Márkus úgy tud beszélni hozzájuk, hogy megtéríti őket! A két gonosz távoztában egyenesen a rendőrségre megy: jelentkezni, hogy elnyerjék méltó büntetésüket. A Hargita csodája a tbc-t mégsem tudja hatástalanítani: miután Márkus hóbuckákat ugrik, hogy gyógyultát megmutassa Ábelnek, szervezete összeomlik, vért köhög, és barátja karjai közt kileheli ártatlan jó lelkét.

Ábel az országban egy vándor fogorvos segédjéül szegődik, és székely esze révén felvirágoztatja Garmada doktor szakmai életét: a fogorvos a vonaton bárkinek fogat húz kedvezményes áron, s a reklámot a foghúzás kellemes és előnyös voltáról Ábel szolgáltatja… lebukásuk elől is kedélyes egyetértésben menekülnek vissza a székely kisvárosba, ahol aztán sok kaland után Ábel újságíróságra biztatja a doktort. Özvegy édesapja balul sikerült második házasságát látva Ábel a tengerentúlra futamodik. Utazása nem kéjutazás, annál több kesernyés tapasztalattal jár. Az újvilágban, egy bányavároskában, az egyszer végre ígéretesnek tűnő új munkahelyére érkezve, Ábel tanúja lesz töpörödött főbérlője halálának és az e körüli tolongásnak. Sikerül orvost hívnia – egy néger orvost, aki tanúsíthatja az öregasszony halálának természetes beálltát. Ábelnek azonban munkahelyén rögtön felróják, hogy négerekkel barátkozik. A trilógia egyik kulcs-gondolatát is néger ember szolgáltatja a szerzőnek, azt tudniillik, hogy „azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne”.

Az egészség: test, szellem, lélek és életvitel harmóniája Tamási Áron minden művében hangsúlyosan ábrázolódik, vagy úgy, mint jelenvalóság, vagy úgy, hogy éppen elillan vagy nagyon hiányzik. A Harmat és vér (1957) egészséges, fiatalos nagyapója, Páll Mózsa egyetlen hajnalban őszül meg: mialatt ártalmatlanná teszi a ház előtti vályúnál vizet szürcsölő vadkant. Mert addig kell szembenéznie a vaddal és sakkban tartania, míg gyanútlanul odabóklászó kisunokáját (sic!), Györkét a gyermek megijesztése nélkül kellő lélekjelenléttel meg tudja kérni, hogy rezzenetlen csendben nyújtsa oda neki a fejszét… A harmattal, reggelre Mózsa haja hófehér lesz, de megmentette a családot, indulhat az új nap.

A székely sors évezredes nehézségeihez szoktatott „kemény” embereiről kevesen írtak annyi őszinteséggel, annyi hittel és élettisztelettel, annyi hibákat is láttatóan gyógyító szeretettel, és ráadásul annyi keservet csillapító, felszabadító, olykor könnyekkel feloldozó humorral, mint Tamási Áron. Világirodalmi mértékkel mérve is, Tamásinak az elsők között a helye, hiszen a huszadik század sűrű sötétjét olyan történelmi és mitikus parafrázisokkal lyuggatja át, mint a Himnusz egy szamárral, a Rendes feltámadás vagy a Júdás című novellák, amelyekben a keresztény szimbólumok profán környezetre alkalmazva újrarendezik a meghiúsult Rend hazugsággal, csalással és csalódással bélelt „kórtermeit”. Az olasz hadifogságból hazatérő Demetert „nem győzte várni” a felesége, hanem csupán e frappáns népdalsort hagyja hátra. Demeter pedig, mindenéből kifosztva és minden beletörődő embert megbotránkoztatva, egy „táltos” szamárral mégis új életet kezd!

„virágos bőséggel fakad belőle a beszéd; vaskos móka és áhítat; földi ízek s a mindenségen átnyújtózó hasonlatok úgy fordulnak egymásba nála, mint egy szövetnek játékos két színe. Senki sem libegtette úgy a mesét a nyelve hegyén, mint ő.” (Németh László: Tamási Áron: Erdélyi csillagok, 1930)

Illusztráció: Dsida-fotó