Esszé

február 12th, 2025 |

SZŐNYI ISTVÁN: A SZERETET MINT AZ EMBERI LÉT EGYIK LEGFŐBB PRINCÍPIUMA

„Nincsen egyéb
menedékünk, a kés hegyét
bár anyádnak szegezd, te bátor!”

(József Attila: Nagyon fáj)

Mielőtt arra keresnénk a választ, hogy minémű dolog volna is az, amit közkeletű szóval szeretetnek nevez boldog-boldogtalan, azt a kérdést kell feltennünk: egyáltalán mióta létezik szeretet a Földön? Nos, ha a végére akarunk járni ennek a kérdésnek, akkor bizony az elején kell kezdenünk. Mégpedig a legelején, ahogy mondani szokás: Ádámnál és Évánál. Hogy miért kell a szeretet históriáját egészen Ádámig és Éváig visszavezetni? Azért, mert mint minden másnak, ami az embert emberré teszi, a szeretetnek a története is az eredendő bűnnel kezdődött.

Az eredendő bűn ontológiai és lételméleti dimenziója, avagy az emberré válás mitikus pillanata

„A kígyó pedig ravaszabb vala minden mezei vadnál, melyet az Úr Isten teremtett vala, és monda az asszonynak: Csakugyan azt mondta az Isten, hogy a kertnek egy fájáról se egyetek? És monda az asszony a kígyónak: A kert fáinak gyümölcséből ehetünk; De annak a fának gyümölcséből, mely a kertnek közepette van, azt mondá Isten: abból ne egyetek, azt meg se illessétek, hogy meg ne haljatok. És monda a kígyó az asszonynak: Bizony nem haltok meg; Hanem tudja az Isten, hogy a mely napon ejéndetek abból, megnyilatkoznak a ti szemeitek, és olyanok lésztek, mint az Isten: jónak és gonosznak tudói.”[2]

A jó és gonosz tudásának képessége azt jelképezi, hogy az állatvilágból kiemelkedett embert már nem kizárólag az ösztönei vezérlik, mint az állatokat, hanem tudattal és öntudattal bírván, immár arra is képes, hogy válasszon jó és rossz között, vagyis az állatok feltétlen ösztönkésztetéseihez képest szabad akarattal rendelkezik.

Ebben az összefüggésben – képletesen szólva – azt mondhatjuk, hogy a Genezis könyve az emberi faj ontogenezisének legfontosabb fejezetéről tudósít, midőn az emberré válás hosszú folyamatát a bűnbeesés megvilágító erejű példázatának mitikus pillanatába sűrítve „meséli el”.

Igen figyelemre méltó az is, ahogyan az Úr reflektál arra a váratlan fordulatra, amely a tilalomszegő ember engedetlenségének következtében előállt.

„Imé az ember olyan lett, mint mi közülünk egy, jót és gonoszt tudván.”[3]

Ezt nem lehet másként értelmezni, mint úgy, hogy jóllehet az Úr az embert mintegy „a saját képére és hasonlatosságára” teremtette, ám szándékosan nem ruházta fel mindazzal, amivel ő maga rendelkezett: a jó és gonosz tudásának képességével, illetve az örök élet lehetőségével. Az ember tehát engedetlensége, tilalomszegése által, vagyis azáltal, hogy evett a jó és gonosz tudása fájának gyümölcséből, öntudatra ébredvén nemcsak az állatvilágból emelkedett ki, hanem – legalábbis ebben a tekintetben – maga is istenné vált. Hogy ez a váratlan fejlemény mennyire nem volt az eredeti terv része, vagyis, hogy a teremtés nagy művéhez képest valójában váratlan fordulat, mondhatnám „üzemi baleset” volt, az nemcsak az Úr fenti reflexiójából tűnik ki egyértelműen, hanem abból is, hogy ehhez a „tiltott és titkos forráskódú” tudáshoz az ember csak az isteni „szoftver”[4] feltörése árán, egy ördögi „hacker”, vagyis a kígyó közreműködésével, és saját engedetlensége árán juthatott hozzá. A teremtő Isten „zárt forráskódú programjának” feltörését, és „szerzői jogainak” durva megsértését azzal szankcionálta, hogy az embert kiűzte a Paradicsomból. A kiűzetés azonban az Úr részéről nemcsak büntetés, hanem sokkal inkább óvintézkedés volt, amely egy további, még súlyosabb következményekkel fenyegető veszély megelőzését is szolgálta.

„Most tehát, hogy ki ne nyújtsa a kezét, hogy szakaszszon az élet fájáról is, hogy egyék, s örökké éljen: (…) kiűzé az embert, és oda helyezé az Éden keleti oldala felől a Kerubokat és a villogó pallos lángját, hogy őrizzék az élet fájának útját.”[5]

Az Úr tehát a kiűzetéssel egyszer és mindenkorra elejét kívánta venni annak, hogy az ember az örök élet titkos forráskódjához is hozzájuthasson, vagyis teljes mértékben, azaz vele egyenrangú istenné válhasson.

Tulajdonképpeni témánk szempontjából a fenti összefüggésben nem is az a legfontosabb, hogy az emberi faj az állatvilágból kiemelkedve milyen mértékben vált istenének földi hasonmásává, hanem az, hogy ezt a státuszt és minden következményét – legalábbis a bibliai teremtéstörténet szerint – teremtőjének akaratával dacolva, az eredendő bűn elkövetésének aktusával „érdemelte ki” magának.

Ebből a szempontból a kiűzetés és a keruboknak a Paradicsom keleti kapujába állítása legfeljebb annyit ért, mint „eső után köpönyeg”. A szellem – pontosabban a szabad akarat – ugyanis már kiszabadult palackból. És ami a legkülönösebb az egészben, hogy mindebbe szemlátomást maga az Úr is beletörődött, pedig szavai és tettei szerint is nyilvánvalóan eredeti szándéka ellen való volt, ami történt. Ugyanis a jó és gonosz tudása a szabad akarattal karöltve valóban szinte isteni képességekkel ruházza fel az öntudatra ébredt embert. Olyan képességekkel, amelyeknek birtoklása a földi élet további sorsa szempontjából beláthatatlan következményekkel fog járni. Az állati lét öntudatlanságából és feltétlen ösztönkésztetésének béklyójából kiszabadult ember számára ugyanis a szabadság egyáltalán nem csak áldást jelent, hanem legalább olyan – ha nem nagyobb – mértékben átkot is.

Egyértelműen erre utal egyébként magának a bibliai bűnbeesési históriának folytatása is: az Úr Ádámot és Évát engedetlenségük miatt lényegében átokszerű büntetéssel sújtja: a Paradicsomból való kiűzetés mellett (ami felér a teljes vagyonelkobzással), életfogytig tartó kényszermunkára, mellékbüntetésként pedig még halálra is ítéli őket, illetve valamennyi leszármazottjukat, így minket is.

Ráadásul az Úr büntetésének nem a ténye és a mértéke a legsúlyosabb számu(n)kra, hanem a tudata. Hiszen az állatok sorsa is ugyanez, azzal a döntő különbséggel, hogy ők nincsenek mindennek tudatában. Ebben az értelemben állíthatjuk tehát, hogy az öntudat és a szabad akarat minden áldása mellett állandó fenyegetésként, gyakran kimondottan átokként is nehezedik az emberi létezésre. Mégpedig azért, mert a feltétlen ösztönkésztetés kényszere alól felszabadult ember szabad akaratán, vagyis mindenkori döntésén múlik az, hogy a jót vagy a rosszat választja, vagyis az, hogy megmarad embernek, vagy inkább ördöggé válik. Valójában ettől kezdve beszélhetünk „emberi sorsról”, mint etikai döntések láncolatáról.

A szeretet ontológiai dimenziója

Amint Adám és Éva ettek a jó és gonosz tudásának gyümölcséből, „megnyilatkozának mindkettőjüknek szemei és észrevevék, hogy mezítelenek.”[6] Vagyis egyidejűleg eszméltek önmagukra és egymásra, mint két különnemű lényre. Ebben az összefüggésben az „észrevevék” a kulcsmozzanat, amely egyértelműen utal korábbi – a többi teremtett állathoz hasonló – öntudatlan létállapotukra, amikor nemcsak a jó és gonosz tudásának a képességével nem rendelkeztek, hanem a szeretet képességével sem, hiszen az emberi értelemben vett szeretet – a dolog természeténél fogva – csak és kizárólag önmagukra és egymásra eszmélt személyek között képzelhető el. Ebben az értelemben állítottam fentebb – természetesen csak képletesen, a bibliai teremtéstörténet szimbolikus kontextusában –, hogy „a szeretetnek a története is az eredendő bűnnel kezdődött.” Tételszerűen kimondhatjuk tehát, hogy természetszerűleg a jó és gonosz tudásával együtt a szeretet is csak az ember öntudatra ébredésével lett része az immár emberivé vált világnak.

A szeretet lételméleti dimenziója

Most már, hogy tudjuk, mióta létezik az emberi világban szeretet, feltehetjük a kérdést: vajon mi végre van egyáltalán a szeretet, azaz, miért van szeretetre szüksége az embernek?

Általánosságban elmondható, hogy a szeretet a létfenntartáshoz, a szerelem pedig a fajfenntartáshoz kapcsolódó érzelem. Ami a szeretet szükségletét illeti, alapvetően a kötődési (társas) ösztönre vezethető vissza, amelynek igen differenciált megjelenési formáit fedezhetjük fel már az állatvilágban is. Az emberi szeretet ennek az alapvető ösztönnek a humanizált formája. Voltaképpen erre utal a bibliai teremtéstörténet is, amely szerint az Úr azért teremté meg Évát, mert úgymond „nem jó az embernek egyedül lenni.”[7] Valójában azonban a helyzet ennél sokkal drámaibb, hiszen már a magasabb rendű állat is elpusztul, ha társai kivetik maguk közül, hasonlóképpen az emberi faj egyede, ha csecsemő korában anyai szeretet, gondoskodás nélkül nő fel, pszicho-szociális fejlődéséből kimarad a tükörneuronok stimulálásának az az élettani szakasza, amely feltétlenül szükséges ahhoz, hogy kialakuljon a másokkal való együttérzés képessége. Az empátia hiánya pedig törvényszerűen vezet a felnőttkori kötődési, kapcsolatteremtési nehézségekhez. Az emberi lélek számára tehát létfontosságú a szeretet. Olyan létszükséglet, amely nélkül az emberi faj egyedei egyszerűen nem élhetnek teljes értékű emberi életet.

Egyébként erre a lehetőségre utal Pál apostol is, midőn így ír:

„Ha embereknek vagy angyaloknak nyelvén szólok is, szeretet pedig nincsen én bennem, olyanná lettem, mint a zengő érc vagy pengő cimbalom. És ha jövendőt tudok is mondani, és minden titkot és minden tudományt ismerek is; és ha egész hitem van is, úgyannyira, hogy hegyeket mozdíthatok ki helyükről, szeretet pedig nincsen én bennem, semmi vagyok.”[8]

Pál apostol szavai ugyanis arra az emberre vonatkoznak, aki csak tudattal és szabad akarattal rendelkezik, de a szeretet képességével nem. Az ilyen ember, még ha minden titkok tudója volna is, a többi ember szempontjából azért „semmi”, mert hiányzik belőle az aktív, akaratlagos, cselekvő szeretetet igénye és képessége. Ezáltal éppen olyanná válik, mint az az anya, aki nem gondoskodik gyermekéről. Ez a „semmi” valójában – mint fentebb megmutattam – a szeretet nélküli puszta szabad akarat.

Ám szeretet nélkül nemcsak az egyes egyedek nem élhetnek egészséges, teljes emberi életet, hanem a kisebb-nagyobb emberi közösségek sem működhetnek normálisan akkor, ha – Pál apostol szavait idézve – „szeretet nincs bennük”. Ebben az értelemben immár tételszerűen is állíthatjuk, amit jelen írás címe még csak megelőlegezett, miszerint: a szeretet az emberi lét egyik legfőbb princípiuma.

A szabad akarat és a szeretet

Mint korábban megmutattam, a szeretet egyidős a szabad akarattal. Ami természetes, hiszen valójában ikertestvérek. Csak az a baj, hogy nem egypetéjűek: egymástól túlságosan is különböznek. Ha már így alakult, akkor – paradox módon – az lett volna ideális, ha sziámi ikrek lettek volna. Mégpedig azért, hogy egyik se létezhessék a másik nélkül, mert ha eltávolodnak egymástól, az bizony rossz vért szül. Kapcsolatuk ugyanis, sajnos, nem szimmetrikus. Egyik szereti a másikat, és nem lehet meg nélküle, addig a másik tökéletesen elvan magában, sőt kimondottan úgy érzi, hogy a másik ragaszkodása csak korlátozza egyéni szabadságát. Magyarán: a szeretet el sem képzelhető szabad akarat nélkül, hiszen akkor csak állati ösztön lenne, a szabad akarat viszont – és voltaképpen ez az emberré válás legnagyobb paradox átka – igenis létezhet szeretet nélkül. Hiszen éppen attól szabad akarat, hogy nemcsak a jóra irányulhat, hanem a rosszra is. A szeretet nélküli szabad akarat adott esetben nemcsak szeretetlenséghez, hanem a szó erkölcsi értelmében akár emberhez méltatlan, ha tetszik, embertelen cselekedetekre is ragadtathatja magát, hiszen választhatja azt is, hogy regresszív módon csak az állatias ösztönkésztetésének tegyen eleget. És fordítva: csak a szeretet által irányított szabad akarat irányulhat aktív, cselekvő módon a jóra.

Abból, hogy szeretet nem létezhet szabad akarat nélkül, az is következik, hogy a szeretet nemcsak puszta érzés, ahogy általában gondolni szokás, hanem mindig akaratlagos választás, döntés is. Mégpedig mindig a jóra irányuló döntés. Nemcsak szándék, hiszen a pokolhoz vezető út, mint tudjuk, jó szándékkal van kikövezve, hanem mindig akaratlagos döntés, elköteleződés. Ebben az értelemben a szeretet nemcsak emocionális jellegű, hanem mindig etikai aktus is.

A szeretet etikai dimenziójára utal Pál apostol is, midőn azt írja, hogy: a szeretet „nem örül a hamisságnak, de együtt örül az igazsággal.”

A szeretet mint tudatosan vállalt, akaratlagos viszonyulás és aktív cselekvés

Szemléletes példát kínál erre az anyai szeretet, amelynek az előképét az állatvilágban is megtalálhatjuk. Bár emberi nézőpontból valóban szeretetnek tűnhet az a mód, ahogyan az állati szülők gondját viselik kicsinyeiknek, valójában csak arról van szó, hogy ösztöneik parancsát követik. Mégpedig feltétel nélkül.[9] Az állatszülők gondoskodásához képest az anyai szeretet sokkal összetettebb viselkedési mód, még akkor is, ha tudjuk, hogy nyilvánvalóan szerepet játszik benne az úgynevezett anyai ösztön is. Az ember ugyanis tudatos, a szabad akarat képességével egyidejűleg megáldott és megvert lény, aki nemcsak ösztönei feltétlen parancsának engedelmeskedve gondoskodik gyermekéről, hanem – többnyire és ideális esetben – tudatos szeretetével, mintegy akaratlagosan is. Hogy ez mennyire akaratlagos és tudatosan vállalt, cselekvő szeretet, mi sem bizonyítja jobban, mint azok a szomorú esetek, amikor az anya – szabad akaratából – úgy dönt, hogy nem gondoskodik gyermekéről. Erre csak az ember képes, az állat nem, mert az utóbbinak nincs ilyen választási lehetősége.

Hogy a szeretet mennyire nem puszta érzelem, hanem aktív tevékenység[10], arra a szeretethimnusz az egyik legszebb példa:

„A szeretet hosszútűrő, kegyes; a szeretet nem irigykedik, a szeretet nem kérkedik, nem fuvalkodik fel.
Nem cselekszik éktelenül, nem keresi a maga hasznát, nem gerjed haragra, nem rójja fel a gonoszt,
Nem örül a hamisságnak, de együtt örül az igazsággal; Mindent elfedez, mindent hiszen, mindent remél, mindent eltűr.”[11]

A szeretet ellentéte nem a gyűlölet

A fenti aktív cselekvés értelmében vett szeretetnek logikailag és funkcionálisan nem a gyűlölet az ellentéte, mint ahogy azt a közvélekedés tartja, hanem a nem szeretés. Magyarán: egy anyának egyáltalán nem szükséges gyűlölnie a gyermekét ahhoz, hogy ne gondoskodjon alapvető szükségleteiről, adott esetben az életben maradásához szükséges feltételek biztosításáról. Ehhez tökéletesen elegendő az is, ha nem szereti aktívan, cselekvő gondoskodással. Hasonlóképpen senkinek sem kell ahhoz egyik felebarátját sem gyűlölnie, hogy a szeretethimnusz fogalmai szerint „semmi” legyen: ehhez éppen elég, „ha szeretet nincs benne”.

Ezzel szemben a gyűlölet, bármennyire is kitölti a gyűlölködő egész valóját, mégsem több mint önveszélyes emóció, negatív indulat, hiszen elsősorban magának árt, és nem annak, akire irányul. Ugyanis a gyűlölet önmagában véve még sohasem aktív cselekvés, legfeljebb oka és indítéka lehet egy későbbi akár verbális, akár tettleges agressziónak. Aki viszont szeret, az nemcsak érez, hanem tesz is azért, akit szeret. Kétségtelen, hogy aki gyűlöl, az negatív indulattal viszonyul gyűlöletének tárgyához, és bár valóban úgy érezheti, hogy meg tudná fojtani akár egy kanál vízben, de gyűlöletről csak addig beszélhetünk, amíg valaki csak érzi, hogy akár ölni is képes lenne gyűlöletében[12]. Amint a tettek mezejére lép, akkor az már nem gyűlölet, hanem agresszió.

Vagyis amíg a gyűlölet érzését a gyűlölködő szavak – agresszív tettek nélkül is – maradéktalanul tolmácsolják, és tanúsítják, addig a szeretetet önmagukban a szavak nem, a tettek viszont szavak nélkül is bizonyíthatják. Mint Shakespeare Lear királyról szóló drámájából tudhatjuk, milyen reménytelen vállalkozás az, ha a szeretetet szavakkal kell igazolni.

A szeretet tanult képesség

A fenti tétel mindkét eleme kulcsfontosságú. A képesség arra vonatkozik, hogy a szeretetre ösztönszerű késztetésünk van, melynek alapja a kötődési és társas ösztön. A tanult azt jelenti, hogy szeretni minden embernek az egyedfejlődés során magának kell megtanulnia, vagyis a szeretet készséggé csak folyamatos tanulással fejleszthető. Parafrázissal azt is mondhatnánk, hogy nemcsak a jó pap, hanem a jó szerető is holtig tanul. A szeretet tehát tanulható és tanulandó készség. Ha negatív formában is, de erre utal egyébként a bibliai bűnbeesési históriának az a mozzanata, amikor az Úr kérdőre vonta Ádámot engedetlenségéért, ő pedig azzal próbálta menteni magát, hogy „az asszony, a kit mellém adtál[13] vala, ő ada nékem arról a fáról, úgy evém.”[14]

Ha Ádám egy felelős férjtől elvárható, érett szeretettel viszonyult volna feleségéhez, Évához, akkor bizonyára nem árulta volna be ilyen gyáva és férfiatlan módon, hanem kiáll mellette, és vele együtt vállalja a közös felelősséget mindkettejük engedetlenségéért[15]. Az, hogy nem felelős felnőttként viselkedett, arról tanúskodik, hogy az első emberpár ekkor még nem volt birtokában a szeretet érett, felelősségteljes formájának, viszonyuk inkább a gyermeki szeretethez volt hasonlatos, amely még nem ismeri a felelősséget az iránt, amit vagy akit szeret. Ami egyáltalán nem csodálható, hiszen még csak nemrég eszméltek önmagukra és egymásra. Ahhoz pedig, hogy a gyermeki szeretetnek ezt a szintjét meghaladják, még sokat kell fejlődniük. Mindenekelőtt meg kell ismerniük önmagukat és egymást.

A szeretet mint megismerési folyamat

A fenti példa arra is rávilágít, hogy a szeretet mindenekelőtt megismerési folyamat. Mégpedig kettős értelemben. Egyrészt magának a szeretetnek mint érzésnek, viszonyulásnak a megtapasztalása, másrészt – az előzővel dialektikus viszonyban – a szeretet lehetséges tárgyainak a megismerése. Az emberi faj egyedei mindezt legközvetlenebbül természetes közegükben, a családban, legközelebbi hozzátartozóik körében tapasztalhatják és ismerhetik meg. Ami azt jelenti, hogy az egyed számára voltaképpen a szeretet is csak és kizárólag a szülei által lesz „ismerős”, megtapasztalható és átélhető élmény, illetve természetszerűleg az ő szeretete is legközvetlenebbül szüleire irányulhat. Akinél ez az alapvető élmény kimarad, felnőttként sem lesz képes igazi kötődésre, szeretetre. A dolog természeténél fogva csak az ismerősöket lehet megszeretni, hiszen a szeretet kialakulása elválaszthatatlan a megismeréstől. Csak azt lehet szeretni, akit már megismerünk, vagy akire a megismerésünk éppen aktívan ráirányul.[16] Mindebből az is következik, hogy az embereket általában, „az emberiséget mint olyat” nem szerethetjük, hiszen ezek a fogalmak a maguk absztraktságukban egyszerűen megragadhatatlanok az akaratlagos, cselekvő szeretet számára. Az elvontságnak ezt a szféráját a szeretet önzetlenül átengedi a nárcisztikus hajlamú filantrópok terrénumának. Ezzel szemben az egészséges önszeretet nemhogy nem zárja ki a felebaráti szeretetet, hanem éppen ellenkezőleg annak előfeltétele. Attól, aki önmagát sem képes szeretni, hogyan várhatnánk el, hogy másokat szeressen?

A szeretet mint közösségteremtő erő

A fentiekből természetszerűleg következik az is, hogy a szeretet a normális egyedfejlődés során a tapasztalás és megismerés folyamata révén egyre tágabb körökre terjed ki: a legközelebbi hozzátartozókat jelentő családi közösségtől az egyre nagyobb közösségekig. Ebbe a körbe tartozik például egy adott néphez, népcsoporthoz tartozás, a szűkebb vagy tágabb pátriához, azaz a hazához vagy egy nemzeti közösséghez való értékigenlő viszonyulás, kötődés is. (Hogy egy néphez vagy nemzethez tartozásnak egyáltalán nem szükséges feltétele az állampolgárság, sajnálatos módon éppen a magyar nemzet tagjainak tragikus sorsa is bizonyítja).

Egy adott néphez, népcsoporthoz tartozás természetes feltétele – a családhoz hasonlóan – az adott nyelvi, kulturális közösségbe való „beleszületés”.

Ehhez képest hazaszeretet, illetve a nemzeti identitás kialakulásához az adott népbe való „beleszületés” önmagában még távolról sem elegendő: legfontosabb feltétel ugyanis – mint minden más szeretet esetében – a megismerés. Az adott konkrét földrajzi területhez, vagy annak virtuális képzetéhez („haza a magasban”) tartozó, illetve egy adott nemzeti közösség történetével, sorsával kapcsolatos történelmi, helytörténeti és művelődéstörténeti ismeretek elsajátítása, valamint kulturális élmények és tapasztalatok átélése nélkül nem alakulhat ki sem a hazához, sem a nemzethez való kötődés, értékigenlő azonosulás. Hiszen csak azt tudom szeretni, azaz tudatosan, akaratlagosan elfogadni, illetve azzal tudok sorsközösséget vállalni, amit, vagy akit ismerek.

Tehát a nemzeti identitás sem készen kapott adottság, kifejlődése feltételekhez kötött: a személyiségfejlődés folyamatában alakul ki – már akinél kialakul. Mint bármely más válfaja a szeretetnek, ez is azonosulás, tudatos vállalás, hosszú távú elköteleződés függvénye.[17]

Mindennek az alapja szeretet eredendő akaratlagos értékigenlő és értékalkotó és közösségképző képessége és ereje, amely Pál apostol szeretethimnuszának záró strófájában is különös nyomatékot kap: „Most azért megmarad a hit, remény, szeretet, e három; ezek között pedig legnagyobb a szeretet”.

Joggal mondja Pál apostol, hogy „ezek között pedig legnagyobb a szeretet”. Olyannyira, hogy nemcsak „ezek között”, vagyis az úgynevezett teológiai erények viszonylatában legnagyobb a szeretet, hanem az általában vett erények, illetve az általánosságban értett erkölcsi értékekhez és etikai normákhoz viszonyítva is. A szeretet egyetemes princípiuma nélkül ugyanis ezek éppúgy „semmik”, mint az az ember, akiben „szeretet nincsen”. A szeretet nélküli erények nem építik sem azt, aki gyakorolja őket, sem azt, amire irányulnak. Az erényes ember, legyen bár valamely erény szobra is, ha szeretet nincs benne, a többiek szempontjából „semmi”. Legfeljebb olyan lehet, mint egy hideg márványszobor, amelyet csodálni lehet ugyan, de szeretni nem.

Ebben az értelemben állíthatjuk, hogy a szeretet az a legnagyobb erő, amely azáltal, hogy az emberi élet teljességét adó értékekre irányul, valóban értékteremtő és alkotó módon járul hozzá az emberi világ erkölcsi rendjének a megvalósításához és fenntartásához. Ez azonban még mindig nem minden. A szeretet még ennél is többre képes: sugárzó melegségével – lélektani értelemben – az ember számára otthonossá, lakhatóvá teszi a létet és a világot. Pontosabban bolygónkat, mely eddigi ismereteink szerint az egyetlen kitüntetett, lakályos pontja a végtelen Univerzumnak, a jeges űr birodalmának, amelyben az abszolút nulla fok uralkodik.

Ahhoz, hogy mindezt ne csak megértsük, hanem szeretetteljesen átérezhessük, ahhoz nem kell mást tenni, mint elképzelni a világunkat szeretet nélkül. Nekem már a puszta gondolattól is vacogni kezd a fogam.

EPILÓGUS, AVAGY: PUSZTÁBA KIÁLTOTT SZAVAK A SZERETETRŐL

Összefoglalásképpen azt mondhatom, hogy amíg a szerelem a fajfenntartást szolgáló szexualitást humanizálja, addig a szeretet a létfenntartás folyamatát, illetve ennek a természetes keretét adó társadalmi létet teszi emberivé. Aforisztikus tömörséggel és kissé patetikusan megfogalmazva: a szerelem fenntartja az emberi társadalmat, a szeretet pedig összetartja.

Legalábbis így kellene lennie. És miért nincs így? Mert annak idején a kígyó csábításának engedve, az első emberpár evett a tiltott fa gyümölcséből. Az eredendő bűn következtében az ember – a teremtett lények közül egyedüliként – a jónak és gonosznak tudójává lett, és szabad akarattal bírván, szabadon dönthet, hogy melyiket választja.

Mivel a szeretet mindig a jóra, az emberi értékre irányul, ezért arra hivatott, hogy „megszelídítse”, megzabolázza, vagyis humanizálja a szabad akaratot. Sajnálatos módon azonban szeretetnek ez a szinte messianisztikus küldetése csak olyan sugarú körben képes működni, amire még közvetlen ráhatása lehet. Ebbe a körbe alapvetően csak a kisközösségek férnek bele: mindenekelőtt a család, illetve azok, amelyek nem haladják meg egy faluközösség léptékét.

Kivételes esetekben a fentieknél nagyobb méretű közösségekben, például egy nép vagy nemzet életében is adódhatnak olyan sorsfordító és közösségformáló események (forradalmak és szabadságharcok), amelyek a maguk katartikus élményével átmenetileg – néhány naptól akár több évre kiterjedően is – nagyobb egységbe egyesíthetik az adott társadalom tagjait. Ahogy ez 1848-49-ben és 1956-ban történt, amikor a magyar nemzet tagjainak többsége személyesen is átélhette a szeretet nemzetegyesítő erejét.

A kommunista diktatúra időszakában, illetve a szocialista tábor legvidámabb barakkjában töltött évtizedek pontosan ezeknek a hagyományos kisközösségeknek (családok, faluközösségek, civil szervezetek stb.) a szétverésével indítottak el olyan visszafordíthatatlan folyamatokat, amelyeknek legszembetűnőbb következménye a nagyvárosok, ezeken belül is elsősorban a lakótelepek hagyományos gyökereikből erőszakkal kiszakított lakóinak elidegenedett világa.

A napjainkra szinte totálissá váló globalizáció már csak a kegyelemdöfést adta meg a végletesen atomizálódott társadalomnak, amelynek meghatározó többsége már alig több mint a nemzetközi média- és a reklámipar, illetve a nemzetek feletti, monopolhelyzetben lévő tech. óriások – Google, Instagram, a „Cukorhegyen túl” hovatovább META-univerzummá terebélyesedő Facebook – által már óvodáskortól kezdve fogyasztásra kondicionált konzumidióta.

Ebben a „szép új világban”, amelynek legfontosabb jellemzője az értékek folyamatos relativizálódása és drasztikus devalválódása, vajon milyen társadalmi bázisa lehetne a szeretetnek, amely – mint láttuk – eredendően az emberi élet teljességét adó értékekre irányul. Egy olyan virtuális konzumvilágban, amelyben a folyamatos lefelé nivellálódás az egyetlen trend, és ahol az eufemisztikusan „közösséginek” nevezett médiában a „vox populinak” is a legalja válik „Isten szavává”, és ahol a nézettség és a lájkok száma az egyetlen mérce, ott mérhetetlenül lecsökken az egyáltalán szerethető értékek köre, illetve azoknak a társadalmi rétegeknek a bázisa, amelyeknek még egyáltalán jelentenek valamit ezek az értékek. Magyarán: a szeretet elemi létfeltételei olyan mértékben szűkültek össze ebben a globális tömegdemokráciának nevezett totális médiadiktatúrában, hogy gyakorlatilag egyáltalán nem töltheti be eredeti közösségszervező funkcióját. A szeretet a mai világban nem több, mint a lúzerek vigasza, a nyeretlen sokévesek erkölcsi vigaszdíja, amely sajnos, még a reményfutamra sem jogosít. A szabad akarat pedig – megszabadulva egyetlen béklyójától – valóban szinte minden kontroll nélkül tombolhat.

A homo sapiensnek nevezett, szabad akaratában senki és semmi által nem gátolt csúcsragadozó, amelynek természetes ellensége nincs, hacsak önmagát nem számítjuk annak, mára oda jutott, hogy technikailag bármikor elpusztíthatja önmagát és az egész földi életet. Hiszen nincs olyan földi erő, amely az elszabadult, totálissá és globálissá váló szabad akaratot abban korlátozza, netán megfékezze, hogy a rosszat válassza. A szabad akarat egyetlen megzabolázója a szeretet lehetne, ha egy ilyen ellenséges világban bírná erővel. Olybá tűnik, a szeretet – globális méretekben – ehhez már kevés. Amíg ezt az egy mondatot leírtam, legalább öt állatfaj pusztult ki azok közül, amelyeket az Úr az emberiségre bízott. És ezen már nem segíthet semmilyen isteni megváltás. Mert még a túlvilágnak a reménye is hiábavaló, ha nem lesz már többé evilág.

Az apokalipszis mai lovasa a megzabolázhatatlan szabad akarat nyergében vágtat felénk.

Jegyzetek

[1] Jelen írás eredetileg 2008 őszén íródott, amikor az Egyesült Államok ingatlanpiacának összeomlása már az egész bolygóra kiterjedő, több évig tartó általános pénzpiaci- és gazdasági válságot okozott. Ami az esszé gondolatmenetét és világnézeti pesszimizmusát illeti, sajnos, ma aktuálisabb, mint megírása idején volt, pedig akkor még nem kerítette hatalmába szinte a teljes a nyugati világot a napjainkban általánossá váló ideológiai-identitáspolitikai téboly, még nem volt sem tömeges migráció, sem világjárvány, sem eszkalációval fenyegető háború a szomszédunkban, illetve a Közel-Keleten. A 2008-as világválsághoz képest tehát minden téren tovább romlott a helyzet.

[2] 1 Móz. 3,1-5.

[3] 1 Móz. 3, 22.

[4] Mielőtt még bárki is megbotránkozna, vagy esetleg – ne adj’ Isten! – blaszfémiával vádolna a fenti kibernetikai terminus technikusokért, gondoljon előbb arra, hogy a genetika tudományának minden csodálatos felfedezése egyidejűleg olyan hacker támadások sorozataként is leírható, amely a teremtés zárt forráskódú szoftverének feltörésére irányul. Az alacsonyabb rendű fajok, mint például az orsóférgek és a muslicák genetikai kódjának megfejtése után nincs megállás: ma már ott tartunk, hogy emberi genom teljes genetikai térképe is rendelkezésünkre áll. A növények génkezelését, az állatfajok klónozását már csak egy lépés választja el attól, hogy a fausti lombikemberrel, a homunculussal – előbb vagy utóbb – mint valóságos lénnyel is lesz módunk találkozni. „Boldog, aki nem éri meg.” (Kányádi Sándor: Kuplé a vörös villamosról)

[5] 1.Móz. 3, 22. 24.

[6] 1 Móz. 3, 7.

[7] 1 Móz. 2,18.

[8] 1 Kor. 13,1.2.

[9] Általában saját létfenntartó ösztöneiket is felülírva. Mint például a bölcsőhal hímje, amely ahelyett, hogy Kronoszként felfalná saját gyermekeit, hatalmas szájában óvja és védelmezi őket. Legalább ilyen meglepő látni azt a gyengédséget, amellyel a krokodil nősténye hatalmas állkapcsában, amelynek egyetlen roppantásával akár egy kafferbivalyt is képes magával rántani a vízbe, mint félelmetes tépőfogakkal kibélelt kényelmes vízi alkalmatosságban szállítja egyenként biztonságos helyre frissen kikelt kicsinyeit, amelyek együttesen sem lennének elegendők még fél fogára sem.

[10] A szeretetnek ez a mindent átható cselekvő aktivitása még a magyar fordításokon is átüt, pedig „nem egészen pontos a szeretethimnusz magyar fordítása. A magyarítások (mert hiszen több fordítás forog közkézen) jelzőket használnak: a szeretet türelmes, jóságos, nem féltékeny. Az eredeti szövegben viszont igék szerepelnek: a szeretet hosszan tűr, jót tesz, nem féltékenykedik. Szent Pál a szeretetet aktivitásként, cselekedetként ábrázolja, és ezért csupa igét kapcsol hozzá.” (Székely János: A szeretet rácsodálkozás In: Új ember 2007. 01.28.)

[11] 1 Kor. 13, 4.5.6.7.

[12] Ebben az összefüggésben lehetne értelmes vitát folytatni a „polkorrekt” „újbeszél” nyelvpolitikai bunkósbotjaként használt ún. „gyűlöletbeszéd” gumifogalmának és a véleményszabadságnak mint liberális alapjognak a viszonyáról, ha a fősodratú politikai-ideológai véleményterror nem diszkreditálna és címkézne nácinak, homo- és transzfóbnak minden olyan véleményt, amely a legcsekélyebb mértékben is eltér az övétől, de ez szétfeszítené jelen írás kereteit. Itt csak annyit jegyzek meg, hogy az ún. „gyűlöletbeszéd” büntetőjogi kodifikálása és szankcionálása a fenti gondolatmenet alapján a maga nemében tökéletes jogi abszurditás.

A jogállamra, az európai értékekre hivatkozó EU-s jogalkotás abszurditását mi sem bizonyítja jobban, mint az ún. „gyűlöletbeszédet” börtönbüntetéssel szancionáló jogszabályok, amelyek nyilvánvalóan korlátozzák az emberi alapjognak számító szólás- és véleményszabadságot.

Szerencsére a magyar Btk. ebben a tekintetben a józan ész talaján áll, és nem kodifikálja az ún. „gyűlöletbeszédet”, csak a „Közösség elleni uszítás” tényállását nevesíti és rendeli büntetni (Btk. 332. §).

Bár az észak-amerikai- és nyugat-európai országok büntetőtörvényeinek mintájára időről-időre hazánkban is felmerül a „gyűlöletbeszéd” törvényi tényállásának a kodifikációjára irányuló igény, az Alkotmánybíróság azonban minden alkalommal határozottan elutasította ezeket a kezdeményezéseket. Sőt, a taláros testület azt is határozatban mondta ki, hogy „a közösség elleni izgatás bűncselekményének vizsgálatakor a nyilvánvaló és közvetlen veszély tesztjét és a támadott értékek egyediségének követelményét mindenképpen figyelembe kell venni (…) Csak bizonyos mérték fölött (azaz a nyilvánvaló és közvetlen veszély esetén) igazolható alkotmányosan a szabad véleménynyilvánításhoz való jog korlátozása; (…) az uszítás éri csak el azt a szintet, amelytől szükséges és arányos mértékben korlátozható a véleménynyilvánítás szabadsága”.

[13] Sőt, ebben a felelősséget áthárító, infantilis mentegetőzésben ráadásul még felfedezhető a felelősség részbeni még tovább, pontosabban feljebb hárítása is, amely implicit módon ugyan, de az Úrnak címzett szemrehányást is tartalmaz: az asszony, akit te adtál mellém.

[14] 1 Móz.3,12.

[15] Mellesleg Éva is továbbhárította a felelősséget, mondván: „A kígyó ámított el engem, úgy evém.”

[16] Mindebből egyébként az is következik, hogy – minden ellenkező híreszteléssel szemben – tökéletesen értelmetlen dolog olyasmit állítani, mint amit a politikai korrektség hamis prófétái úton-útfélen hirdetnek, miszerint „az idegen szép”, vagy ami szerintük ezzel egyenértékű: az idegen „jó”, és „szeretetreméltó”. Az idegen ugyanis legfeljebb külsődlegesen lehet szép vagy jó, lényegét, immanens értékét tekintve számunkra nem lehet sem szép, sem semmilyen, éppen azért, mert még nem ismerjük. Széppé, elfogadhatóvá, szerethetővé a szó valódi értelmében csak akkor válhat – feltéve, hogy valóban rendelkezik olyan benső értékekkel, amelyek ezt lehetővé teszik –, ha már megismertük, és meggyőződtünk róla, hogy milyen. Csakhogy ekkor többé már nem idegen. Vagyis a fenti állítás logikai képtelenség, önellentmondás. De nemcsak az a baj vele, hogy logikai képtelenséget állít, hanem sokkal inkább az, hogy éppen olyan megengedhetetlen, hamis általánosítást, megalapozatlan előítéletet tartalmaz – igaz, ellenkező előjellel –, mint amit a politikai korrektség jegyében kárhoztatni igyekszik. Ráadásul minden valódi előítéletnek több realitása, valóságalapja van, mint ennek a teljesen absztrakt tételnek, amely konkrét tapasztalat nélkül nyilvánít minden idegent szépnek – hiszen, ha jogosan tekintené annak, már nem beszélhetne róla idegenként – ugyanis az előítéletes gondolkodás nem más, mint konkrét tapasztalatok igazságtalan kiterjesztése olyanokra is, akikre nem feltétlenül vonatkozik. Az idegennek ez a szinte már kultikus imádása a „másság” politikailag korrekt bálványozásával egyetemben az elképzelhető legfarizeusabb dolog a világon.

Ha mindez esetleg még mindig nem lenne elég meggyőző, akkor egy szemléletes példával próbálom megvilágítani ennek a politikai korrektségnek álcázott böszmeségnek az abszurditását, sőt közveszélyességét. Képzeljük el azt az édesanyát, aki azzal próbálja leküzdeni saját kislányának ösztönös idegenkedését egy idegen bácsitól, hogy azt mondja neki: „nem szabad félni az idegenektől, mert az idegen szép.” Aztán egy szép napon a kislány azzal jön haza, hogy „igazad volt anya, a bácsi nem csak szép, hanem kimondottan cuki pofa.” És ez még nem is a legrosszabb a lehetséges forgatókönyvek közül.

[17] Közhelynek számít, hogy a magyar nemzet és a magyar állam határai nem esnek egybe. Ez önmagában még nem lenne baj, hiszen a magyar nemzet túlélte azokat az évszázadokat is, amikor még állama sem volt. A mai helyzet viszont sokkal tragikusabb, mint amilyen azokban az évszázadokban volt. A „hatágú síp” az elmúlt évszázadban olyan szétfejlődésen ment keresztül, hogy valójában már nem beszélhetünk egységes magyar nemzetről, legfeljebb hat különböző irányba fejlődött nemzettöredékről. Ugyanis egy nemzetnek, mint sorsközösségnek a tagjait a közös múlt, a közös jelen és a közös jövőre irányuló tervek köthetik össze, ezek hiányában egységes nemzetről nem lehet beszélni. Az elszakított nemzetrészek ebben a tekintetben már Trianon óta külön hanyatlási pályára kényszerültek, a „csonkamagyarok” számottevő része viszont önként és dalolva adta fel nemzeti identitását. Pontosabban: többségükben már ki sem alakult ez az identitás. Mára odajutottunk, hogy hazánkban „a lakosság többségben van a nemzethez képest,” (Nemeskürty István: Magyarnak számkivetve. Bp., Szabad Tér, 2003. 124.) illetve „Ha nem ügyelünk, előbb-utóbb szórvány magyarokká válunk saját hazánkban.” (I. m. 121.)

Mindezt számszerűen is bebizonyította a 2004. évi, kettős állampolgárságról szóló népszavazás, amelyen az országlakosok többsége kicsinyes önzéstől és tudatlanságtól vezérelve elutasító szavazatával, illetve távolmaradásával nem azokat rekesztette ki a magyar nemzetből, akiktől irigyelte a magyar állampolgárság megadásának még a szimbolikus lehetőségét is, hanem – paradox módon – önmagát. Ez a népszavazás valójában csak formálisan volt népszavazás, tartalmilag egy valódi népszámlálással ért fel. Azóta számszerűen is tudjuk, hogy 2004. december 5-i állapotok szerint a magyar nemzet létszáma Magyarországon nagyjából egymillió-négyszázezer főre volt tehető. „Mene, mene, tekel, ufarszin” …

Szőnyi István a 2024-es Cédrus-pályázat közlésre kiemelt alkotója

Illusztráció: J. de Óbidos-festményrészlet