FODOR MIKLÓS: LÁTNI MÉLYÉRTELMŰEN (Parthenopé – Nápoly szépe)

A szépség-szerelem-vágy antik triptichonja mai szemmel – gondolatok Paolo Sorrentino filmjéről

A Parthenopé – Nápoly szépe című olasz film értelmezhető a szerves hármasegységet alkotó Szépség-Szerelem-Vágy világba érkezéséről alkotott allegóriaként is. Erős utalásokkal az antik istennőre, Vénuszra, aki a vele kapcsolatba kerülő különböző szereplőkre szinte ellenállhatatlan hatást gyakorol. E hatások ősiek és tipikusak. Imádat (csókolgatni levetett fürdőruháját), öngyilkosság miatta (mert más simogatja), megvenni, birtokolni akarni (ha megigézni nem tudja a férfi), világunkba fogadni (azt akarni, hogy szervesüljön saját világunkba), házasság (normalizálni, törvényiesíteni), csodálat (csak nézni, közelében lenni, jót akarni neki), testi kapcsolódásra vágyni (női oldalról is), félni, nehogy ártsunk neki, nehogy valamit elvegyünk tőle (fiatalságából egy percet se!).

Az antropológia keresett mélyebb értelme: az emberi jelenség ítélkezés, érdek, vágyódás nélküli látása. Ezt megtanulni akár a filmből kikandikáló általános feladatként is megjelenhet a nézők gondolataiban. Ezt rója a főszereplő magára, ezt teljesíti sorsaként, ezért mond le minden szokásos jóról és célról – a házasságról, a szerelemről, a gyermekről, a magas egyetemi pozícióról. Ezért adja oda magát, amikor odaadja. Látni és láttatni külső és belső szemmel, a jelenség-látást és mélyértelműség-sejtést tanulni-tanítani – ez marad végső motivációként.

Parthenopé vonzódik az antropológiához, az emberi jelenségekhez, különösen azokhoz, melyeket lényegre mutató jelképként lehet felfogni, melyekben bölcsesség érhető tetten. A létfilozófiai gondolat az ember lényegére vonatkoztatva egy-egy sorsot, egy-egy ősi élet-stratégiát kutat. Az életstratégiák az evolúciós évszázmilliók méhéből erednek az élni tudni és jól élni érdeke mentén.

A bölcsen látni vágyó szem vonzódik a különlegeshez, furcsához, sőt, extrémhez, hisz az a szemet és az értelmet amúgy is meg akarja kötni: az egyediség így vágyik kitűnni, kiemelkedni, érdekessé és vonzóvá válni. Hogy épp őt válassza a szem, az érdeklődés, a gyönyörködés, a furcsálkodás vagy megütközés, hacsak röpke időkre, mint virágszirmot méh.

Találkozván az istennői szépséggel mi történik? Emberek elrévednek, magukba szállnak, és ebben a lelki állapotban a sorsukat, életstratégiájukat teremtő-ihlető mély lélekmagjukat érzik hevülni. Amit ebben az állapotban teremtenek, az maga a kultúra, maga a társadalom, mint alkotott szerkezetek, formák, viszonyok, tervek és tartalmak. Ennek látványa részleteiben és egészében az általában vett Ember Lelkének legmélyéről beszél, legmélyét mutatja – habár csak azok felé, akik az antropológiai szemüveget feltették az orrukra.

Az erőszakhoz nem vonzódik Parthenopé, a film készítője is csak egy pillanatra, amikor a pajzsos rendőröket megrohanják a tüntető diákok. A képmozgás lelassul, a cél nem érdekes, csak a jelenség maga: az arcok, a mozdulatok, a helyszín. És ami ebben, mint mágikus tükörben tükröződik.

Különös képet fest a film az olasz kereszténységről. Azt a benyomást kelti, mely szerint e vallási forma már csak erős máz, felszín. A lényegi lelki, stílusbeli mag: antik, római-görög, esetleg népi. Ezt fejezi ki a kép, amikor Parthenopé a köz elől elrejtett, varázslatos keresztény ékszerekbe öltözteti gyönyörű meztelen testét. A pap is inkább tűnik antik papnak, aki a Nőhöz való szerelmi viszonyt egyfajta szentségként fogja fel… bár a film lebegteti azt az alternatív értelmezést is, mely szerint ez csupán eszköze az ördögi csábításnak.

Minden megjelenített kép, gesztus igen dús, művészies, színpadias. Minden jelképként is érthető, mely az emberi létre vagy szűkebben az olasz társadalmi létre utal. Ugyanakkor valóságos, egyedi történettöredékeket, embereket, sorsokat, helyszíneket láthatunk. Jól egyensúlyoz a film realitás-jelképszerűség-filozófia hármasegysége közt.

Az általános hangulat, a mindent behálózó lét-hangoltság lassú és komoly, színpadiassága miatt mégsem komor, sőt, olykor kedvesen ironikus is. Nem engedi, hogy tragikussá fajuljon a hatás. Amikor a professzor laponként tépkedi Parthenopé dolgozatát, azt üzeni: az öngyilkosság nem szellemi irány. Az egyén másokat érő esetleges negatív hatása, az érte vállalt felelősség, mint bűntudat, ennek következtén a vezeklés, kompenzálás, mint az életöröm férge, mint betokozódás a negatívba – nem sorspálya a szépség-szerelem-vágy hordozója számára. Kiszedi a lányt ebből a fájdalom-bugyorból, majd elküldi a csoda irányába, mely az emberi létezés egy fontos alapélménye minden időben. Mint tudományos témát ajánlja a csoda jelenségének kulturális kereteit. Ám ez több ennél. ’Szakadj el az élet kompenzatív, reaktív felfogásától, fordulj a primér jelenségek csodái felé! Soha ne feledd: a lét egésze csoda!’ A tudományos témaválasztás egyben sorsválasztás is abból az elvből kiindulva, hogy ’ahol a szemed, ott van a te lelked’. Mit akarsz hát? Hol legyen?

Minden jelenet emberi-mindennapi és örök életbölcsességet, belátó-elfogadó tudást hordozó jelkép egyszerre. Az üres üvegek felsorakoztatása az asztalon, párkányon az amerikai író–antropológus esetében, mint jelenség utal a kiszemelt lélek elfedett, csak jelzett, megfejtendő állapotára. A szinte nyögő szellemi fájdalomra, melyet szerrel balzsamoz. Ám csak időleges enyhülést talál, ezért abbahagyhatatlan az önbalzsamozás, mint egy életstratégia kényszerű sormintája.

Látjuk a szépséget hordozó gyermeket megszületni a tengeren, megajándékoztatni egy istennői ággyal, mely szinte trón, látjuk kilépdelni a fodrozódó vízből, látjuk a társadalom különféle helyszínein, közegeiben jártában keltében, látjuk, hogy sohasem rohan, mindenhol elidőz, nem hajtja semmiféle szokványos ösztön… megértjük: elérhetetlen. Elérhetetlenként őrzi isteni mivoltát. Ha kinyújtod érte a kezed, hogy megragadd és magadhoz húzd, már el is veszítetted. Elérhetetlenként paradox módon részesülhetsz belőle, ha mélyértelműen érdekessé válsz figyelmét magadra vonni. Életfilozófiai sejtés, hogy az ember nem tud nem vágyódni az elérhetetlen szépség iránt. E filozófiai frusztráltság lelkének teremtő lényegéhez tartozik: kiküszöbölhetetlen. Túlra, világon is túlra ösztökélő hatalom. Származása ismeretlen.

Illusztráció: fáziskép