Farkas B. Szabina: Tokok, fiókok, kalapok (kisprózák, vers)

Útmente

Ja tényleg, jó, hogy mondod, nincs meg az előszobaszőnyeg, igen. Akartam is mesélni, csak elfelejtettem a nagy rohanásban. Anya, nem fogod elhinni, akkora buli volt múlt héten. Mármint nem itthon, dehogy, hanem kaland, úgy értem, a srácokkal. Tomi nagybátyjának pont ilyen szőnyege van Törökből, és azt mesélte, hogy azok a folyón csónaknak használják, ereszkednek le vele ilyen vadvizeken, de nyolcan-tízen is akár, és evező se kell, hanem csak hosszú botok, amivel néha eltolják magukat a szikláktól. Na erre Janó kitalálta, hogy nekünk ezt meg kell próbálni, végül is mindegyikünk elmúlt tizennyolc, már Laca is múlt héten, azt csinálunk, amit akarunk. Jó, nem úgy értem, de hogy oda megyünk már jogilag, ahova csak szeretnénk, például a tengerhez. De kiderült, hogy a tengernél nem nagyon van így folyó, ahogy mi szeretnénk, olyan vad, úgyhogy más irányt vettünk végül, mert Banja Luka az Orbász folyó mentén helyezkedik el kilencvenhat-egész-kettő négyzetkilométernyi területen. A város központja százhatvanhárom (vagy négy) méterrel emelkedik a tengerszint fölé. Az Orbász folyó forrása a várostól megközelítőleg kilencven kilométerre, délre található. Ezt pont tudtuk, és hát vicces is volt a név, úgyhogy kocsiba ültünk. Igeeeeen, Bálintnak már van jogsija, és Tominak is, szóval nem kell izgulnod, nagyon felelősségteljes felnőttek vagyunk. Szóval elhoztuk, kértük… vettük a Bálinték egyik kocsiját, és suhantunk Jugóba. És nem hiszed el, tényleg úszik a szőnyeg. Ja amúgy a kölcsönkutyát is vittük, mert hát kinek adtuk volna, amikor épp ránk volt bízva, de simán elfért lábnál, meg a vizet is szereti. Na a lényeg, hogy álomutazás volt, izzadtunk persze a kocsiban, de a jéghideg hegyi patak mindent feledtetett. Csordogáltunk eleinte, aztán belekapott az ár a repülőszőnyegünkbe, és tépte-rángatta halálos iramban, de mi tartottuk magunkat, mindenki a fedélzeten maradt. Egy hídnál aztán megálltunk. Onnan ugráltunk bele a folyóba, volt vagy tizenöt méter magas, de addigra már mindenki Winnetou-nak érezte magát, még indákat is találtunk, mert ez ilyen mediterrán éghajlat már, kicsit dzsungeles a városon kívül. A tűző nap meg is szárította rögtön a szőnyeget partraszállás után, aztán találtunk a folyó mellett egy drótos húzókát, mások a csónakjukat segítették ezzel az árnak szembe, de gondoltuk mi is rákapaszkodunk. Neeem, nem ott tűnt el a szőnyeg. Jaj, ne tudd meg, az egy másik történet. Végül jócskán elfáradtunk, és megindultunk haza, de azon spekuláltunk, hogy kellene vinni valami emléket. Laca talált korábban egy drachmát, és bár gondoltuk, hogy tilos valutát átvinni a határon, azt találtuk ki, hogy dugjuk el a zsíros kenyeres szendvicsben, mert volt nálunk az is, Bálint anyukája csomagolt a bicikli… a túrára. Tehát kivágtunk egy kockát az egyik kenyérből, odarejtettük a pénzt, majd visszaillesztettük a takaróelemet. Nagy vagányok voltunk ám, mindenki magabiztosan hümmögött a napszemüvege alatt, amíg átvizsgálták a kocsit. Egy szó, mint száz, majdnem jól sült el a rejtekhely, csak azzal nem számoltunk, hogy amikor kinyitja a határőr a szendvicset, a zsíros négyzet a pénzhez tapadva ott virít majd a másik oldalon, jobb kezében pedig annak az elemnek a szakasztott hiánya. Hát szóval itt azért megállt a levegő, de végül büntetésből csak elkobozták a pénz mellé a szőnyeget is, és hát szerencse, hogy nem tartottak minket Jugóban, vagy hogy nem vágtak dutyiba csempészet miatt. Nem értem, hogy jön ide, hogy a kutya leszarta-e a szőnyeget vagy sem. Nem, vagyis jó, de, de az még a folyó előtt volt, és simán kimostuk mielőtt ráültünk. Hát úgy, hogy a tetőcsomagtartón vittük, és fel volt csavarva. Na jól van, neked aztán kár kalandokat mesélni, jobb lett volna, ha visszatoloncolnak a jugók és haza se jövök.

A hetedik

A monszun napjai ugyanolyanok itt. Lefelezi az idődet, többet fázol, többet eszel és próbálod, hogy beleférjen az összes fontos a pár órás éppen száraz ciklusba. Most borul minden, át fogunk jutni a hegyen, akkor is, ha szakad, egy a fontos, a sötétedést kell megúszni. Tomi magabiztos, a motort átnézette. Mindez a betonút végéig jelent némi mentális kapaszkodót, a hegy lábánál akkora a sár, hogy folyamatosan le kell szállnom, hogy egyedül átrobogjon a pocsolyákon, amiknek csak becsülni merjük a mélységét. Egy lucskos kanyarban ki is csúszik, sérülés nincs. Valami megduzzadt patakféle, felkészült révszolgálattal. Vagy nyerészkedők a fadeszkán, de van egy másik ijedt utazó is mellettünk várakozva, nagy baj nem történhet. Egyszerre a motorokkal nem férünk a ladikra. Gyanúsan néz az egyik, nem értjük persze, mit beszél. Remeg a gyomrom, hogy elhajtanak vele a túloldalon. Ekkor jön egy kisebb löket, és végignézzük, ahogy a mellettünk álló motorja belecsúszik az utolsó pillanatban, elmerül, még tartják a bottal egy darabig, majd egyikük beugrik és valahogy feltuszkolja az omladozó patak falán. Sír és üvölt a gazdája, de még neki is át kell jutnia. Megvárjuk a visszaforduló tákolmányt, egyesével ráavászkodunk. Átérve újabb segítők lepik el a partot, vezetést ajánlgatnak. Bizalmunk nincs, de a hely egyre kiismerhetetlenebb, nem épp az útikönyvben látott szcenáriók, így belemegyünk. Átülök a fogadott vezetőnk mögé, ügyes sofőr, látszik, hogy szokta a terepet, a masinája erre való, de vele is beleragadunk két elöntött kereszteződéssel később. Egy kisebb, füves tisztáson, végül úgy döntünk, felszállok az arra haladó banánhordó teherautóra, fent találkozunk. Zöld gyümölcsök tetején ülök, és próbálom iszonyú kalandornak érezni magam, miközben fehérre szorítom a korlátot. Vékony, sáros erdei utakon, lenézve a teherkocsi mellett csak szakadék. Különös ereje van a hegynek, lassan nagyobbá válik az életünknél a komótos természet. Arra ébredek, hogy beesteledett, bungalók között parkolunk, Tomi a viteldíjamról vitatkozik, ami valahogy mostanra más pénznemben értetődik. Pár óra pihenő az egyik kunyhóban. Mindenki más egy hete már ott van, mi próbáljuk előhalászni azt a néhány szárazon maradt ruhát a hátizsák aljáról, ami valahogy átvészelte az utat. A cipőm nem ilyen. Másfél napja már egy zacskót hordtam a zoknim és a lábbelim között, így ez a szett az ajtó előtt marad. Három óra nyöszörgős alvás után indulunk a nagy esemény első bevetésére. Halat hordott egy macska a cipőmbe, úgyhogy papucsban indulok, kisebb ösvényen kell csak átverekedni magunkat, utána tengerpart. Pár perces zseblámpás keresgélés, és megvan a nagy test. Látszik a néma erőlködés, majd az előbukkanó teknőstojások. Csendben üljük körbe, és várjuk, hogy ásni kezdjen. Ezzel próbálja betemetni és megvédeni a kicsiket, de sajnos vaddisznók könnyen kiássák, így mi óvatosan kikapkodjuk mind az üregből. A fáradt anya egy üres lyukba lapátolja maga mellől a homokot. Senki se szól, óvatosan megindul ránk a reggel, és a bázisra battyogunk. A nap is kisüt, mi a kunyhó felé tartunk, ahol egy másik macska kiette a reggel kapott halat a cipőmből, csak a rohadtszag és a szálka maradt. Zacskón át kibírom. Délutánig csendes pihenő, vagyis dzsungelzajos. Nem beszélünk, ott maradt a hangunk a születésnél. Szúnyogos napszakban látogatjuk meg az óvodát. Legfeljebb tenyérnyi teknősbékák különböző homokos, medencés és akváriumos részekben. A tegnap begyűjtött tojások a kiscsoportban pihennek, ma pedig a ballagókat fogjuk szélnek, óceánnak ereszteni. Egy vödörnyi babát kapok, heten vannak. Barackos az égalja, ahogy belefut a vízbe, mi pedig egy nyílt terepen homokra tesszük őket. Néhányat megfordítva, lássam, hogy tényleg úgy van, tudja merre kell szaladni. Fordul is az összes, az ott a víz, arra kell iszkolni a lapátos tagjaikkal. Bámuljuk a sok rohanó kis nyomot. A következő visszahúzódó hullámnál alászáll egy ragadozómadár és felkapja az enyéim közül a leggyorsabbat. Ott a szájában. És most viszi!

A cukor édes, a só pedig sós

Reggel két szakember a hónapok óta a kert szélén felstócolt fagyálló burkolaton fogyasztotta az első adag pihenőt. Ernő az ablak mögül figyelte, hogy negyvenkettedik perce isszák a kávét, amit ő főzött nekik már az érkezés előtt, de mivel lerobbant a kocsijuk, elment értük a nem túl messze lévő kisvárosba, ahonnan ugyan nem minden nap, de havonta legalább kétszer jönnek, hogy haladjanak a megkezdett körülmények mentén valami láthatatlan felé. Érkezés után Endrének eszébe jutott, hogy elfelejtettek reggelit venni, úgyhogy gyorsan átugranának a kisboltba. Ernő, hogy meggyorsítsa ezt a tevékenységet is, újra előállt autójával és kisboltkörutat megjárva remélte a munkálatok kezdetét. Azóta áll kissé a függöny takarásában és rettentő akaratával próbálja tevékenységre bírni az embereit. Az üveg majd belepattant, ha nem is a szuggesztív nehézkedésbe, de abba, hogy Elemér váratlanul bekopogott még egy pohár kávéért, mire Ernő ijedtében nekiesett a partvisnak, ami rácsapódott a tűzhelyre, ott pedig a már bekészített leveses bödön perdült egy akkorát, hogy az ablaknak vágódott. Szerencsére mindketten időben elugrottak, így csak a hangzavar lett nagyobb Elemér méltatlankodásánál. Ez inkább úgyis csak belül hömpölyög, száján kedélyes kérdés, hogy szokásos tejjel és cukorral-e. Újabb huszonhárom perc kávé és kifli majd cigaretta ünnep után Ernőnek indulnia kell dolgozni. Még visszaszól a kapuból, hogy hoz majd ebédet. Mindenki némán veszi tudomásul, lassú füst kering a fotelalakúra épített szigetelőanyag körül. Etelka időközben hazaérkezik a piacról, főz mindenkinek egy kávét, kidobja a parizeres papírt és a zacskót, aminek sarkából a megmaradt zsemlemorzsát a ház elé szórja a madaraknak. Feltakarítja a reggel óta bakancstalpon behordott törmeléket a konyhában és nekiáll virágot locsolni az árnyékos oldalon. Kiszedegeti a csikkeket a muskátli földjéből és hátra indul cukorborsóért a kertbe.

– Az én fiam is imádja a borsót – mormogja Endre testvére, a magasabbik, miközben próbálja szétfeszíteni az összeragadt kesztyűit – mondtam is a feleségemnek, hogy ültessen többet idén, legyen mit csipegetni a Jankónak. Azóta meztelencsigát szüretelünk, tudniillik.

– Só kell rájuk – mondja Etel – csak legyen, aki egyesével összeszedegeti és vödörbe dobálja őket. Egy a fontos: nem szabad a szemükbe nézni. Mindegyik olyan egyesével, mint egy apró bálna, aki szomorúan az életéért könyörög. Szemrehányást szúrnak az ember felé, tenger partjára vetett szenvelgő kis démonok.

– Etel néni, nem kell túlérzékenykedni a dolgot. Először meszesvödörbe hajigáltattam Jankóval az összeset, majd feltámadt az ötletem, úgyhogy megrendeztük a gipszben futó csúszómászó olimpiát. Mindenki fog párat a pucércsigákból, gipszbe mártja, startvonalra teszi, és az nyer, akinek a versenyzője a legtovább jut mielőtt teljesen mozdulatlanná kövül a gipszkabátban. Hát csodájára jár az utca. Fogadást is kötöttünk már, csak közben kijött a rendőr Jani, úgy azzal fel kellett hagyni, legalábbis a hangos változatával.

Endre végül megérkezik az ebéddel. Felesége és a munkások a kerti fotelekben fejtenek, mindenki előtt egy héjas lavór, meg középen a borsós közös, ezért a két széléről hajigálni kell. Babgulyás volt a menü a kifőzdében. Szétosztják a műanyagtálakat, mindenki kap kanalat a konyhából, és csendben elfogyasztják. Endre hamarosan visszarohan a munkába, de előtte megfőzi a kávét mindenkinek.

– Etelka kedves, mi is indulunk lassan – tápászkodik fel Elemér – ma csak fél napos műszakra jöttünk. Jövő héten folytatjuk talán, ha semmi nem jön közbe.

Tokok, fiókok, kalapok

Van ez a pár nap, hogy újra egymással.
Ebből néhány olyan perc,
amikor nem szalad gyerek a gondolataink közé.
Fontos idők, meg kell értük dolgozni.
A barátságért régen nem kellett,
legfeljebb valami elképzelt távoli jövőért.
A diákhitel nem tartozott közéjük,
mert senki se hitt abban a jövőben,
amikor ki lesz egyenlítve.
Négyes még ma se hisz.
Én egyszer elnyaraltam a fürdőszoba felújítás pénzt.
Szerintem jól tettem.
Ülök Kettes nappalijában, és azon gondolkodom,
mikor is lett ez ilyen nagy.
Meg, hogy akkor én most végérvényesen proli vagyok,
ez már biztos.
Olyan hosszú a cérna azon fele, ahol meg kell
fogni a hónap végét, át a lakáshitelen,
becsúszva a ház után a nyaralóig két kocsistól.
Ki osztotta a kártyákat?
Pohár borral – mert a sörtől már megfájdul a fej-,
gyerektelen napokon kisimul azért
a ráncos idegrendszer, de most se látunk
messzebb a következő évszaknál.
Tervtelenül vagy kimondani is félelmetes terveken
kotlottunk, amíg ki nem kelt a bizonytalanság.
A mű-vé-szet nem kifizetődő.
De ez a röhögcségességig ismételgetett frázis végül
nem tudta megfutni a súlyt, amit rátettünk.
Akár lehetnénk kiöregedett ráksztárok,
akik minimum tíz évig turnézhatnak a búcsúkerengőjükkel.
Még nem döntöttem el, hogy a midlájfkrájzisz
pontosan honnan számolandó,
Ötös szerint ő már túl van rajta,
Hatos a negyediket szüli, neki erre nem volt ideje.
Na majd most.
Van abban valami megtorpanás,
dupla sötét sakkjátszma,
amikor rájövünk, hogy a nyomort honnan is kaptuk a nyakunkba,
hogy aztán ettől minden sokkal
rosszabb legyen, mint akkor volt,
amikor még nem tudtunk se ezt, se azt, hogy a saját szüleinkké válhatunk.
De már nem lehet visszabattyogni a homályba.
Ki gondolta volna, hogy a ’magyar lakosság tíz százaléka
alkoholista’, nem csak egy statisztikai adat.
Egy koncertet három nap wellnesszel gyógyítunk.
Olyan mintha vártunk volna valamit, amiről azt gondoltuk,
majd útközben közli velünk, ha már itt van.
Átmosta rajtunk szerintem pár évnyi influenza,
néhány válás, számolatlan vetélés, Egyes költözése és
talán egy kicsit az is, hogy nem figyeltünk eléggé.