Kirilla Teréz: „A magnóliák hamar elnyíltak” (versek)*

*Mustraközlés a szerző műhelyünkben
hamarosan megjelenő
»Egy fehér felhő« című kötetéből

Történet nélkül

Fátyolosan még látod a flamingót, az utolsó
álomképet: cingár madárlábán pelerint horgolt.
Végül a felhőtakarta, mustársárga napfáklyát.

Hajnal óta szakadatlanul hó porzott az úton.
Kifakult, összegyűrt papírlapokon néhány golyó
gurult végig, tétován összekoccantak, szétváltak.

Átázott, mentazöld anorákod a kályhán száradt.
Behemót plasztikváza terpeszkedett a makramén.
Tejszínű, dús kelyhekkel áldott, öldöklő liliom.

A test törékeny, a lélekre viszont más pokol vár.
Gazdátlan kakas didergett a sorvadt facsemetén,
fagyos sárrög, kőszilánk, tüske szúrta borzas testét.

Éjszaka összevérzi hófehér szárnyait. Fásult,
mint a lélek, ha elveszíti saját történetét.
A pokol üreg, ahol egyáltalán nincs történet.

Egy összkép merülése

A lerombolt város. Évszázadokon át
képződött a semmi üregében,
az emberi kéz hajtogatta térdobozokból.
Gyár, torony, híd, bevásárlóközpont,
iroda, bank, kávézó, étterem,
park, tele virágzó falombokkal.
Magnóliafák, mondtad minden tavasszal.
A megtöretés előtti időben még láttam,
ahogy az utcákon és tereken
ponttól pontig vonult az arctömeg.
Volt, hogy megsokszorozva zuhogtak
az arcok egy-egy épület tükörfalán.
A teret átszövő fénypászmák közt
izzadságcseppek csillogtak a homlokon.
Mire leszállt az este, vörösre színeződtek,
megrészegültek a magány vérző pompájától.
A napokon, amikor eső mosta az utcát,
és sokféle érzet ébredt a városlakóban,
az arcok révetegen hajoltak
a púpos térgörbületek fölé,
saját otthont kerestek maguknak,
a kertet, ahol elkezdődött a világ.
A magnóliák hamar elnyíltak, de a halál
keserűségét csak az ember ízlelte.
A tértágulatokba gyűrődött arcok,
sorozatfelvételen a millió arc,
ahogy tekintetük egységbe foglalta
a semmi vájatába épült térdobozokat.
Az egész várost körbefonták az arcok,
mint a méhraj keringőztek a határon.
Azután szégyenkezve visszahúzódtak,
egyetlen nyomot sem hagyva maguk után,
mintha soha nem léteztek volna.
És a város idegenné vált számukra.
Retinájuk kéregként száradt a térmagvakra.
Az érintések lekoptak a kéregről,
értelmét vesztette a közel és távol.
Hogy pontosan mit láttak, amitől elnémultak,
ez az apró részlet lenne a legárulkodóbb.
A véletlen és kaland csábításában
fogant arcnyáj aszkézist gyakorolt,
lemondott a néma szemlélésről,
és porrá lett. Nincs többé hatalmuk egymás fölött.
Hűségesek lettek mindörökre.
Ezt jelenti hát a hűség, mondtad,
és attól fogva nem láttad a magnóliafát.

Délidőben

Az útszéli szabályos oszlopsor
éles rajzolatú árnyékot vetett.
Egy férfi arca viaszfehér lett
a délben tűző nap kemény fényétől.
Lassan csorogtak le a vízcseppek
a frissen mosott, ropogó húsú gömb
piros-sárgás héjáról, a fazék,
az egyetlen virágmintás edényem
alja nedves lett. Néhány perc alatt
megszáradt a hőségben. Új gömböket
vettünk tavaly a karácsonyfára,
úgy néztek ki az ezüstszín dobozban,
ahogy a nyári alma mutatna
elvarázsolva egy fagylaltkehelyben.
Az ilyen párhuzamok kedvéért
akartam volna élni ott, rengeteg
színes gömb ragyogásában, ahol
délben sosem tört ránk a szomorúság,
s keményfekete tér sem gomolygott,
miközben titkot szőttünk Isten mögött.

Szaggatott lengés

A burkolat gyűrött és repedezett,
a vaslemez elhajlott, a korlát felcsavarodott.
Beomlott üvegfal és oszlopkelyhek.

A házkapu romján egy féldomborművet formázó
épületkerámia szinte épségben megmaradt.
Óvodás gyermeküket hintáztató
munkás anya és apa, kitüremkedett izmokkal.
Klasszikus letisztultsággal átszőtt kompozíció,
de épp a harmóniája hatott
most oly dermesztőn, mint a megszállott lelkek fölénye.

Dércukor-foltok lepték el a rozsdabarna földet,
a kietlen réten ösvény kanyargott,
már az elején ölembe vettem a fehér macskát,
csendesen pihegett, talán kandallóról álmodott.
Arra gondoltam, vajon milyen lehet
szabadon szállni a te álmodban, az éj közepén?
A világ, akár az asztalról lesöpört maradék,
szétszórt darabokban hevert előttem.
Ha te eljönnél álmomban, én is elcsendesednék,
puhán lépkednék a halállal szemben, még ha zord is.