Egy könyv, két kritika (Bánfai Zsolt: »Aratóhold«)

•

Ádám Tamás: Gabonakörök metszett aranya

A fülszöveg arra való, hogy eligazítson bennünket, hogy rámutasson az összefüggésekre, a szerző szövegének csúcspontjaira. Ezúttal előbb belemélyedtem a versekbe, utána olvastam el fülszöveget, kíváncsi voltam, mennyire takarja a mondandó a belíveket. Azt írja Halmai Tamás: „Szürreális tárgyiasság és érzéki hermetizmus összegződik az Aratóhold lapjain; a szövegformálás nyugalmas önazonossága (szűk könyvlapnyi szabadverseket olvasunk) ismerős tájékká avatja az anyagot.” Elég pontos megfogalmazás. Ne gondolja senki, hogy szabadverseket könnyű írni, ezért nem is javasolnám senkinek mindaddig, amíg nincs tisztában a műfaji szabályokkal. Az ilyen versek sem nélkülözhetik a gondolati ritmust. Nem árt az önfegyelem. Bánfai Zsolt biztos kézzel bánik a szöveggel, sehol sem bizonytalanodik el.

A szerző indulásképpen Paul Celantól idéz, aki azt mondja: „A vers, mivel az a nyelv egy megjelenési formája, és ezzel léte, lényege szerint dialogikus, egyfajta palackposta is lehet, melyet abban a hitben – persze nem mindig reményteli – hitben adtak fel, hogy valahol és valamikor majd partra vetődik, talán éppen a hátországban.” Celan egyébként számtalan radikális költői megoldást alkalmazott. Vajon Bánfai és az Aratóhold hogyan viszonyul mindehhez?

Néhány vers után kiderül, szerzőnknek rendkívül friss a nyelvezete, feszes, pontos a szövege. Merész képtársítások, metaforák gyöngyözik a sorokat. És bizony megvan a már említett gondolati ritmus. Nem olyan költemények ezek, amelyeken átfutunk, aztán elfelejtődnek. Éppen ellenkezőleg, a gondolatiság, az érzelmi telítettség visszahúz bennünket. Kezdjük érteni a Celanra való hivatkozást. Vegyük elő például az Ablakok című verset: „Hegesztett szárnyakkal próbálok / kapaszkodni, míg kellően meg nem köt a vakolat. / Ablakokat metszenek rajtam: érthető, / át kell látni a helyzetet.” Ennyire egyszerű ez, csak át kell látni a helyzetet. Ugyancsak figyelemre méltó a Kísértetek világa. A jelen lévő Isten cselekedetei, létezése. Elképzelt, álmodott, (vagy létező) abszurd cselekedetei: „Kegyelmes az isten, ismerem őt, előző életünkben / sebészként dolgozott a vágóhídon, lopva / lopódzott a testekbe, sok életet próbált / megmenteni szívmasszázzsal.” De vajon ki ismeri Istent? Azt mondja Bánfai, hogy ő igen. Pedig hát senki nem találkozott az Úrral személyesen. Viszont mégiscsak igaza van a szerzőnek, mert ettől még áthatja napjainkat, befolyásolhatja napi cselekedeteinket. A hit segít túlélni a hétköznapokat, reményt ad a folytatáshoz. Bizony ilyen is lehet Isten, mint ahogy Bánfai leírja. Szívmasszázzsal ment életeket, lelkeket.

Bánfai Zsolt a múltban is keres igazságokat, eligazodási pontokat. Valószínűleg azért teszi, hogy elrugaszkodhasson. Az meg különösen figyelemreméltó, hogy nem ragad a múltban. Precízen ír le helyzeteket, a képek megjelennek előttünk: „Ő bemutatkozik, azt mondja, én vagyok az, / húsz év előttről. Hiszek neki, ismerős a piros szandálja / meg a görkorcsolya, amit akkor húztunk fel, amikor / fogócskázni mentünk a téglagyári gödör mellé, ahol volt / egy kis tó is, benne pápaszemes halakkal.” Máshol is találkozunk hasonlóval. Fontos a múlt, tartópillér, ennél csak a jelen fontosabb. A szerző megválaszolja ezt az Ünnep című versében: „Egyedül a megszentelt tekintet / képes és méltó észrevenni a mocsár / körül éledő pompát, a katarzist, / melyben az újjászületés fehér tollú / madarai öltözködnek.”

Nagy művészek alakították, formálták Bánfai gondolkodását, költészetét. A kötetben feltűnik Pilinszky, Krasznahorkai, Kovács András Ferenc, Walt Whitman, Kassák, Tompa, Petőfi. Nem egészen pastiche-okról van szó, csupán a szellemiséget viszi át verseibe a költő.

Nem vagyok biztos benne, hogy a KAK – Avagy a versenyző költők lakja című szöveg belesimul a könyvbe. Köztudomású, hogy a Spanyolnátha főszerkesztője, Vass Tibor rendre kivág egy szeletet az irodalomból, s készít tematikus számokat; költők találkoznak, olykor még akkor is, ha az idő okán sohasem találkozhattak. Izgalmas vállalkozás. Tibor felkéri a szerzőket, hogy írjanak erről. Bánfai is ezt tette valószínűleg. Rendben van, jó a szöveg, de valahogy nem akar engedelmeskedni, kidobja a többi vers.

S végezetül a záróvers, az Aratóhold. A címadó. Én még láttam igazi aratást, igazi cséplést. Apám feje fölé hajolt a kétméteres rozs, suhogott a kasza egész nap. Később jött csak az aratógép. Magatehetetlenül dőlt a gabona, elfeküdt, utána tarló maradt. Megtanultunk meztelen talppal ballagni rajta, külön technikát igényelt a haladás. Anyám markot szedett, majd a kévék összeálltak keresztté. Kegyetlenül kemény munka volt, de egy szó panasz el nem hagyta a szüleim száját. A betakarítás mégis valahol misztikum volt, a termés dicsérete, a túlélés maga. Utóbbiakat érzem ki az Aratóhold című versből is. Bánfai túllép az aratás puszta leírásánál, továbbgondolja a visszahozhatatlan képeket, új megközelítést javasol: „Tiszteljük a határokat, csak önmagunkon lépjünk túl – / ha új nyomvonalat vágunk, hasadjon a régi szövet. / gabonakörök kontúrjain a metszett arany. / Új aratóhold.”

Kár lenne kihagyni ezt a könyvet, szegényebbek lennénk, nem látnánk a metszett aranyt.

Bánfai Zsolt: Aratóhold, Cédrus Művészeti Alapítvány, 2024

⇒Csontos Márta: Intellektuális feszültség a képzelet felszabadítására

(Megjelent: ÚjNautilus, 2025. jan. 16.)

Illusztráció: címlap fh.