Zöldy Pál: Verbunk da Capo, Nemecsek sapkája (kisprózák)

•

Verbunk da Capo

Szobámat csak nagy ritkán hagyom el, így időm nagy részét megfigyeléseimnek szentelhetem. A szemközti ház képe teljesen betölti nyitott ablakom, így szemlélődésem tárgya más nem is lehet.

Hatalmas tömbépület, sárgás vakolata mállott. Falait nagy méretű, zöld redőnyös ablakok tagolják. Ablakaiban mindig ugyanazok az arcok. Sajátos módon csak vihar idején tűnnek fel, de akkor mindig. A villámok fényénél látom üveghez tapadó arcukat. Olyanok, mint az akváriumban tátogó halak. Szemük riadtra tágul, de arcukon ott ül valami gyerekes, borzongó biztonság. Mintha annak örülnének, hogy ilyen cudar időben odabenn lehetnek. Egyébként, aki csak teheti elfüggönyözi az ablakát vagy leereszti a redőnyt. Így a viszonylag lakályosan berendezett szobákba csak elvétve sikerült bepillantanom. A kiszűrődő zajokból olvashattam ki egyet s mást. Észrevételeim töredékeiből azonban talán soha nem sikerült volna egész képet kirajzolnom, ha ebben nincsen segítségemre az ismeretlen férfi. Ablaka az enyémmel majdnem szemben volt. Ő volt az egyetlen, aki derült időben is az ablakához merészkedett. Talán ezért is, hogy egyedül az ő arca nem vált megszokottá számomra és egyáltalán észrevettük egymást.

Üzeneteit össze hajtogatott papírlapokon juttatta hozzám a nyitott ablakon át. A hajtogatástól szinte kőkeménységűvé vált kottapapíron apró jelek sorakoztak. Valószínű, hogy néhány üzenet elkallódhatott a pontatlan célzás következtében, mivel nem érkezett minden kérdésemre válasz.

Azok a makacsul ismétlődő mondatfoszlányok, melyek a nyitott ablakon kihallatszottak, kiderült, hogy nem foszlányok, hanem az odaát lakók sajátos nyelve. Ugyanis néhány közösen használt szavuk van csupán s ezen kívül mindenkinek megvan a saját, kizárólagosan általa használt, bár korlátozott számú szava. Ezeket ismételgetik rendületlenül. Mindig ugyanazt kiabálják, mormolják, nyüszítik. Mindenki mást, mindenki a sajátját. Néha úgy tűnik, mintha reménykednének abban, hogy válaszol valaki, de többnyire mintha önigazoló időtöltés lenne csupán ez a megnyilvánulásuk.

Így gajdolnak, hangoskodnak, vagy csak csendben leselkednek a szobákat összekötő folyosóra nyíló, állandóan tárt vagy éppen hiányzó ajtóknál. Egészen a küszöbig húzódnak előre, ameddig csak a csuklójukra erősített lánc, – melynek másik vége az ablakpárkányhoz van rögzítve, – engedi őket.

A folyosón közlekednek a szolgálattevők, vagy ahogyan ők nevezik, a közszolgák, akik például az ételeket is körül hordják. Csuklójukon nekik is ott csillog az abroncs. A lakók szobájába soha nem lépnek be, kivéve, ha a Főszolga kíséreteként jelennek meg.

A gyerekek viszont nemcsak hogy szabad mozgást élveznek a folyosókon, hanem még a szobákba is beténfereghetnek. Nézelődnek, játszanak, csapatostul rohangálnak egész nap. Éppen a gyerekek kapcsán töprengtem sokat. Hogyan is szaporodhatnak a ház lakói, ha ennyire el vannak szigetelve egymástól. Ahogyan más esetekben is, úgy most is az ismeretlen férfi segítségével sikerült a falak mögé pillantanom. Így tudom tehát, hogy időközönként, hetente több ízben is a Főszolga végig járja a szobákat, eloldja a láncokat a lakók pedig elhagyják a szobájukat. Ekkor az épület nyugati részében levő nagyteremben zajlanak az események. Ők ezt Köztérnek nevezik. Itt találkozhatnak egymással szemtől szemben. Sajátos módon azonban itt is mindenki elszántan a maga mondandóját hajtogatja, tolakodnak, lökdösődnek. Tulajdonképpen nem is a másikat lökdösi, hanem önmagának csinál helyet. Aki netán ebben a zsibongó kavargásban csendesen félrehúzódik, azt a közszolgák szigorúan szemmel tartják.

A gyermekek nemzése is itt, a Köztér alkalmas benyílóiban történik. Párosodásuk általában esetleges. Gyermekeik szépek és egészségesek. Mint említettem szabadon mozognak az egész épületben, éjjelente és étkezéskor viszont a saját közös termükbe terelik őket, a Közszolgák. Saját szobát csak a beavatásuk után kaphatnak. Ekkor vasalják kezükre az abroncsokat is.

A beavatás az épület második emeletének közepén nyíló kicsiny télikertben történik. Ide egyébként soha nem lép be senki. A rítusok alkalmával viszont itt kell tartózkodjon mindenki. Ez a szent hely, nem is nevezik másképpen. Még benézegetni sem szoktak, csak lopva. Tudni persze mindenki tudja, hogy az a távozás kertje. Ide csak a főszolga, Ahab vezetésével lépnek be, ez pedig az avatás alkalmával történik. Aki különben ide belép azt megölik. Lépésével vállalja, hogy ő a következő Távozó.

Leteperik, megkötözik és izgatottan felkészülnek a rítusra. Néma csendben cipelik be a Köztérbe és egy lepellel letakarják. Elsőnek a Főszolga, akit én sokáig csak szertartásmesternek hittem, meríti kését az áldozatba. Ezután kézről-kézre adják a vasat, sorra mindenki a test fölé járul s belemártja azt a már mozdulatlanul heverő áldozatba. Szörnyű kép. Így végezhette az ismeretlen férfi is, ahogyan utolsó üzeneteiből ezt kikövetkeztethetem.

A Köztérből kijövet a Távozás kertjébe lépnek, ahol kezükkel megérintik a talajt, hogy megtisztuljanak, majd igyekeznek vissza a szobájukba s türelmetlenül várják a Főszolga kíséretében érkező közszolgákat, akik ismét visszateszik mindenkire a láncot. Megfigyeléseim alapján hangulatuk kielégítő.

Az ismeretlen férfi szobájába tegnap egy fiatal lányt költöztettek. Vele a kapcsolatot fölvenni nincsen sok remény. Annál is inkább lejegyzésre érdemesnek tartottam mindazt, amit elődje segítségével sikerült megtudnom, mert az ilyen eset rendkívül ritka s korántsem „analóg”. Megfigyeléseimet folytatom tovább. Szobámat nem hagyhatom el, csak nagy ritkán. Láncom nekem is a küszöbömig ér.

Verbunk da Capo: láncom nekem is a küszöbömig ér (ZP-fotó)

Nemecsek sapkája*

Hogy Nemecsek Ernő annak idején a Pál utcai fiúk csapatában csakis kapus lehetett, ebben biztos vagyok. Volt ugyan erről egy kis vitám az osztály okosaival, de abból csak annyi derült ki, hogy én nem olvastam a könyvet. Akkor.

Mostanra azonban, pótolva mulasztásomat, egészen bizonyos vagyok a dolgomban – noha való igaz, a fociról nem sok szó esik, sőt egyáltalán nem is esik szó a könyvben. Én mégis biztosan tudom! Hogy honnan?! Hát onnan, hogy én magam is kapus vagyok, és egyik kapus felismeri a másikat.

Mivel pedig kapus vagyok, nem is félek senkitől és semmitől! Bár még csak hatodikos vagyok, de keresztülmentem már néhány nehéz dolgon életemben. Voltam már bárányhimlős is, de egyszer láttam egészen közelről az oroszlánok etetését. Tavaly betört az orrom, régebben pedig majdnem a koponyám is, de erre nem emlékszem, csak mesélik. Az viszont biztos, hogy aki egyszer kapusnak született, az, bármi történik is – föláll.

És én kapus vagyok a Fradi Kölyökben és a Sünök csapatában. A mi iskolánkban minden osztály nevet választ. A Sünök mi vagyunk. Ha nem lennének a Sasok, akkor mi lennénk a legjobbak, de ők idősebbek nálunk… Egyszóval kapus vagyok – most ugyan gipszben van a bokám – de hát a kapus az pályán kívül is az – ahogy Juhar doktor, a biológiatanárunk mondta, – mert kapusnak lenni életfelfogás.

Láthatjátok tehát Nemecsek Ernő esetében is, teljesen mindegy, hogy mennyit fociztak, – ő kapus volt… és hős, mint én.

Mielőtt azonban belezavarodnék, inkább elkezdem a történetet az elején.

Ez volt, mondjuk, az előszó.

Dugó sajgó ujjakkal, de megnyugodva dőlt hátra, és nem titkolt elégedettséggel úgy érezte, sikerrel vette az első akadályt az íróvá válás titokzatos útján. Becsukta, majd újra kinyitotta a füzetet. Végig pörgetve a még üres lapokat, kicsit elbizonytalanodott. Hát könyvet írni, az tényleg „munka” – állapította meg. Nyújtózkodott és rövid habozás után úgy döntött, hogy elfáradt. Az anyja pedig azzal hagyta otthon, hogy kicsit gyakorolhatja, az írást – „olyan az írásod, hogy magad sem tudod elolvasni!” – de csak ha nem fárasztja! Elvégre is: beteg.

Dugó ugyanis a szó szoros értelmében lábadozott, minthogy a bokája be volt gipszelve. Egyébként: betegnek lenni, ha történetesen nem fáj az embernek a lába – nem is rossz dolog, állapította meg. Nem kell korán kelni, iskolába rohanni. Eleve tanulni sem kell. Az ember „kíméli magát”, egész nap csak olvas vagy tv-t néz, amikor pedig belefárad, rádiót hallgat és unalmában eszik valamit. Még felöltözni sem kell… különösen, ha mind ehhez még hős is az ember! Megállt egy pillanatra az előszoba nagy tükre előtt, hogy szemügyre vegyen egy életnagyságú hőst, mielőtt tovább halad a konyhai hűtőszekrény felé. Elvégre a hősök is megéheznek néha.

Hogy jobban megérthessük Dugó hősi alakját, amint begipszelt lábát illeggeti az előszobai tükör előtt, tudnunk kell néhány fontos eseményről.

*Részlet a Könyvhétre megjelenő azonos című prózakötetből

Lev Jasin (fotó: Associated Press, 1966. júl. 25.)