Esszé

február 6th, 2025 |

Fodor Miklós: Az emberi történelem mozgatórugói, kezdete, végállapota, folyamata és köztes állomásai (történelemfilozófiai vázlat)

•

Bevezetés

Az ember élőlény. Ebből következően hatnak rá az élet evolúciós ösztönzői, melyek nélkül az Élet, élőlények folyamatos, generációs sora, tehát az időben történő fennmaradása lehetetlen volna. A fő ösztönzők nézetem szerint a következők:

1. Minden élőlény fenntartja, szabályozza, kormányozza önmagát, azaz rendelkezik olyan szervezettel, mely érzékelvén a veszélyeket, képessé teszi őt arra, hogy elmeneküljön/védekezzen, képessé teszi arra, hogy energiához jusson, és azt saját testének építésére használja, képessé teszi a növekedésre, bár ennek vannak határai, a lény sejtfala, hártyája, bőre, melyek megszűrik a külvilággal való kapcsolódását és keretezik a növekedését.

2. Minden élőlény energiát vesz fel és dolgoz fel, önépít, ez a képesség és szükséglet vezet növekedéséhez és a növekedés által az addigi keretek feszegetéséhez is.

3. Minden élőlény képes arra, hogy szaporítsa, megsokszorozza önmagát, önnön genetikai rendszerét és ebből következő fenotípusát. Az ivarosan szaporodók esetében a szexualitás ezt az elsődleges önteremtő ösztönzést szolgálja – hogy élvezetet is nyújthat, az más kérdés. Az önszaporítás logikus következménye a terjeszkedés.

4. Minden élőlény képes arra, hogy tartós kapcsolatot létesítsen más élőlényekkel. Erre az kényszerítheti, ha szűkössé válik a környezet. Az összekapcsolódás a lények eredeti rendszeréhez képest új rendszereket hoz létre. A képesség még nem ösztönzés. Akkor válik a kapcsolódás belső ösztönzéssé, amikor ez az állapot sikeresebben őrzi meg a lényt, és sikeresebben szaporítja genetikáját.

5. Minden élőlény egy (külső) világban találja magát, ahol nemcsak a szervetlen természettel, hanem a hozzá hasonló élőlényekkel is meg kell küzdenie az energiaforrásokért. Az marad fenn, aki e versenyhelyzetben jobban helytáll, akár mert harcosabb, akár mert szaporább, akár mert jobban el tud rejtőzni, akár mert rafináltabb.

6. Minden élőlény valamilyen fajtársi csoportban él. A csoportot valamilyen kommunikáció tartja laza egységben. Ellentétben a sejtszintű összekapcsolódással itt az egyes lények egyediségüket nem veszítik el, a fajtársi csoport nem válik egyetlen élőlénnyé, bár bizonyos rovartársadalmak ez irányba mutatnak fejlődést. A csoportlét a kommunikáció révén biztosít bizonyos többlet „tudást” az adott élőlények és genetikájuk számára, ez a többlet segíti sikerességüket.

Hat alapvető, kettős szálú életösztönzőt elemezhetünk ki az Élet gazdag, sokrétű jelenségéből. Energiafelvétel-önszabályozás, növekedés-határtúlfeszítés, önszaporítás-terjeszkedés, kapcsolódás-bonyolódás, versengés-hatékonyság, csoportlét-kommunikáció. Ezeket az alapvető életösztönzőket, mozgatórugókat egytől-egyig megtaláljuk az ember esetében is. Tekintve, hogy az élővilág részleteiben és egészében is fejlődik, melynek logikáját az evolúciós elmélet írja le, az emberi történelem egy olyan természeti szövetbe szövötten bontakozik ki, mely számára a fejlődés lényegi, kiküszöbölhetetlen jellemző kezdettől fogva. Természet/élővilág és emberi történelem viszonyának ritmikáját az ember felől nézve az elkülönülés-visszamintázódás váltakozása adja, a természet felől nézve a háttérbe szorulás-visszaszüremlés ritmika adódik a megfigyelő számára, merthogy az élővilág, a természet ökológiai rendszere nem passzív elszenvedője az emberi jelenség történelemalkotásának, hanem így vagy úgy, de reagál az ökológiai, bioszférikus rendszerét érő emberi hatásokra. Az emberi történelem hol észrevétlen haladás, ez esetben körfolyamatnak látszik, hol előre szaladás, ez esetben célirányos útnak lűnik: valójában mindig mind a kettő, de az arányok változnak. Miképpen az élet fejlődését, az ember fejlődését sem lehet egyetlen okra visszavezetni. A kutatás feladata éppenséggel az, hogy az okok átlátható kötegét feltárja, a különböző okok arányát és egymáshoz való viszonyát leírja. Mivel az emberi lény életmódját a többi élőlényhez képest az észhasználat és az ebből következő eszközhasználat jóval nagyobb aránya és fejlődés-befolyásoló hatása jellemzi, ezért az emberi történelem során az ész és az eszközök hatásának jóval nagyobb tér jut, mint más ösztönzőknek, mindazáltal hiba volna az élővilág általános és hatalmas késztetéseit figyelmen kívül hagyni az ember esetében.

Az emberi történelem folyamata a szétszórt, kis csoportokban élő társas formától halad a bolygót teljesen belakó, jól szervezett, globális államszerű létezés felé. E fejlődés legfőbb kérdése, hogy a viszonylag gyors változások miképpen hatnak az egyes emberek lelkére avagy általánosan fogalmazva: az emberi lélekre, az emberi érzésvilágra? A természeti lényként induló, biológiailag az is maradó lényforma pszichikuma tud-e alkalmazkodni az újabb és újabb kulturális, politikai, életformabeli kihívásokra, vagy a végállapot felé közeledve teljesen szétrongyolódik kényes-kifinomult belső természete…?

Az egyre gyorsuló ütemben zajló előrehaladást a következő növekedések és csökkenések jelzik:

Nő az emberiség lélekszáma, benépesül a Föld.

Nő az emberiség egyéni és közös célokra felhasználható közös tudása.

Növekszik a törvénykezés, a szabályozás kifinomultsága, nő az embervilág ügyeinek beszabályozottsága, a létrejövő egyre árnyaltabb helyzetekre való alkalmazhatósága.

Nő a kulturális termékek mennyisége, bonyolultsága. Egyre több eszközt, egyre nagyobb hozzáadott értékkel megmunkált termékeket használunk.

Csökken az az időmennyiség, amit az embereknek közvetlenül a létfenntartásra kell fordítaniuk. Nő a kulturális termékekre fordított gyártási és használati időmennyiség.

Az életben maradáshoz kötelező szükségletek és a szabadon, kényre-kedvre választható vágyak aránya a rájuk fordított időmennyiséget tekintve folyamatosan billen a szükségletek felől a vágyak felé. A XX. század végére a kötelező szükségletkielégítésre fordított időmennyiség aránya már jóval kisebb a szabad vágykielégítésre fordítottnál. Az emberiség egyre fantasztikusabb és/vagy egyre feleslegesebb vágyai valósulnak meg.

Nő a tervek bonyolultsága, ennél fogva nő az ember által eltervezhető és megvalósítható dolgok, intézmények, akciók mérete és bonyolultsága.

Nő az ember által elpusztítható dolgok mennyisége és minősége, nő a valószínűsége az ember által okozható globális pusztulásnak. Ennél fogva egyre több a cinikus, a pesszimista, a kétségbeesett, a szorongó, a dühtől vezérelt ember.

Növekszik az árutermelésre, pénzügyekre, egymás vágyainak szolgálatára, kényelemre, játékra, szórakozásra, kapcsolattartásra, művészetre, tudományra, világképfejlesztésre fordítható idő – és az ezekkel hivatásszerűen vagy hobbiszerűen foglalkozók arányszáma.

Csökken az egyes emberek, csoportok természettől való függése, nő a kulturális termékektől, ideológiai befolyásoktól, intézményektől, szervezetektől, általában más emberektől, csoportoktól való függése.

Az egyes emberek és csoportok egyre több mindentől függenek egyre kevésbé. Összességében a függés mértéke vélhetőleg nem, csak a „mitől”-je és az egyes függések intenzitása változik a történelem folyamán…(?)

Növekszik a városok száma, nagysága és a városban lakók arányszáma, ennélfogva nő azon emberek száma, akik felejtik, hogy az embervilág egésze a természetbe ágyazódik, a természetből biztosítja létfenntartása szükségleteit, hisz elenyésző már erről a közvetlen tapasztalata.

Növekszik az emberek közötti kapcsolódások mennyisége, sokrétűsége és e kapcsolatmennyiség jelentősége, a XXI. századtól jelentős a kibertérbeli kapcsolatnövekedés – csökken a természettel és a természetbe gyökerező kulturális fokkal való kapcsolatok mennyisége és minősége. Feltehetőleg a minőségi kapcsolatok aránya is csökken a felszínesekhez képest.

Csökken az egyének és kiscsoportjaik önellátó képessége, nő a munkamegosztás szerepe. Nő az egyéneknek a munkamegosztásnak és az ezt felügyelő rendszergazdáknak való kiszolgáltatottsága. Az egyes ember egyre kevesebb dologról tud egyre többet. Illetve egyre többről egyre kevesebbet.

Egyre kevésbé látják át az emberek annak a rendszernek a bonyolultságát, működését, lehetséges zavarait, távlati fejlődési irányát, melynek ők az alkatrészei, fenntartói, egyre hatalmasabb tömegekben előrevivői. Egyre kevésbé világos, miképpen szövődnek össze egyetlen bár egyenetlen szövetté azok az akaratok, vágyak, cselekvések, melyek az egyesek vagy kisebb-nagyobb csoportjaik szintjén megvalósulnak. Egyre növekszik az igény egy átfogó, a bolygó, az államok, a kultúra, az egyes ember, a kisebb-nagyobb csoportok érdekeit maximálisan figyelembe vevő, szervező, koordináló hatalom iránt, mely nem személyválogató, igazságosan ítél, nem hatalmi szempontok szerint, melynek egyik fő szempontja a természeti fenntarthatóság.

Növekszik az emberek – turisták, munkaerő -, a pénz, a tőke, az információ és általában az emberi termékek térbeli áramlása, illetve az értesülések, tudások, tények, értelmezések múltból jelenbe áramlása.

Növekszik az adminisztráció, az adatok felhalmozása, rendszerezése, értelmezése és értékelése.

Növekszik a szoftverek, algoritmusok, mesterséges intelligenciák jelenléte, irányító hatalma a termékekben és a szervezés-irányítás terén.

Nő és egyre inkább automatizálódik a számítógépes adatfeldolgozás sebessége, ebből következően az összefonódó szoftverek szintjén egyre növekszik és egyre arányosabbá válik az összemberi jelenlét lehetősége. A számítógépek rendszerei által hordozott tudások – adatok és értelmezések – térben és időben egyre nagyobb területeket ölelnek fel, és szerveznek egyre egységesebben működő rendszerré.

Növekszik az eszközök, gépek, robotok, számítógépek mennyisége, az ember dolgaiban való részvétele, az emberek civilizálódó-globalizálódó-városiasodó életformája fölötti hatalma.

Nő az írásbeliség, XX. század végétől a digitalizáltság elterjedtsége, kulturális-társadalmi szükséglete, a mindennapi, személyes életben való részvétele.

Nő az egyes kulturális-társadalmi területek – jog, pénzügyek, pszichológia, tudományos-egyetemi világ, gépipar, informatika, élelmiszeripar, építőipar, mezőgazdaság, kereskedelem, sportvilág, művészvilág, oktatás stb – fejlettsége, kidolgozottsága, szakmaisága, tervezettsége, szabályozottsága.

Nő az egységes, rendszerszerű, globálisan hatékony, gördülékeny működést elősegítő, kikényszerítő, koordináló szervezetek, nemzetközi szerződések száma. Az egyének és csoportok egymás közötti vitáiban, harcaiban örök gond a kisebbek/jelentéktelenebbek és nagyobbak/jelentősebbek közötti önrendelkezés versus alárendelődés mértéke. Anarchia és diktatúra kísértései között imbolyogva lépdelnek előre a történelem következő érája felé a kisebb-nagyobb, jobban vagy kevésbé szervezett emberi csoportok. Az egyik mentalitás kritizál és lázad, a másik alkot és rendet rak.

Az emberek lelki életminősége, kifinomultsági szintje, érzelmi intelligenciája, moralitása – az átlagot tekintve – nem változik a történelem során. Hiába töröltetik el a rabszolgaság, ha a rabszolgáknál méltatlanabb körülmények közt dolgoztatnak gyermekeket is tőkés csoportok vagy államok, hiába nyernek teret a szeretetvallások, ha nevükben eretneküldözések, terrortámadások, átnevelések folynak, hiába alapulnak politikai ideológiák a közösségiségre és igazságosságra, ha nevükben totális diktatúrát vagy szellemi hegemóniát építenek, és milliókat küldenek léleknyomorító táborokba, hiába alakul ki emberjogi védelem, ha ideológiává válván, nevében legitim kormányokat döntenek meg, hazug indokkal háborúkat indítanak. Egyes embereknek, egyes csoportoknak az emberi lélek fejlesztésére irányuló bármely nemes törekvését nagyon hamar hatalmi érdekek szolgálatába állítják ebben érdekelt csoportok.

1.fejezet

Mi mozgatja az emberi történelmet a globális szervezettség felé vezető – hol egyenes, hol kanyargós, hol zsákutcás-visszafordulós, hol meredek, hol csigavonalszerű – útján?

E kérdés megválaszolásához abból kell kiindulnunk, hogy az ember a természet, pontosabban az élet gyermeke. Még pontosabban egy evolúciós fejlődés eredménye. Hogy pusztán evolúciós folyamatok, hajtórugók eredménye-e vagy még valami másé is, mely mást az „isten” szóval jelöljük, az egyrészt filozófiai kérdés, hisz értelmeznünk kell az „isten” szót és történeti jelentéseit, másrészt tudományos kérdés, mert értelmeznünk kell az istenek jelenségével kapcsolatos mitikusnak nevezett empirikus adatokat. Én abból a nem alaptalan, de nem is bizonyított feltevésből indulok ki, hogy az emberi létforma létrejötte esetében, a más élőlényekhez jól használható pusztán természeti magyarázat, nem elégséges.

Mi mozgatja az emberi történelmet, ha az embert részben természeti lénynek, részben pedig valamiféle „isteni beavatkozás” eredményének tekintjük?

1. Elsősorban olyan genetikai, azaz minden élőlényre, de különösképp minden állatra jellemző mozgatórugókat keresünk, melyek az élőlények kifejlődését és rendszerekbe szerveződését is mozgatják, csak éppen az ember esetében rá jellemző módon, felerősödve jelennek meg.

2. Másodsorban olyan mozgatórugók után kutatunk, melyek egy „isteni beavatkozás” révén kerülhettek az emberi létformába (genetikájába és/vagy érzésdús képzetei közé), melyek tehát nem magyarázhatók meg kielégítően természeti okokkal. E kettő nem tér el lényegileg, hisz talán éppenséggel a „felerősödés” jelensége az, ami nehezen magyarázható kielégítően természetes okokkal…

3. Harmadsorban olyan kulturálisan, társadalmilag befolyásolt, a társas-kulturális lét keretei között keletkező pszichikai késztetéseket keresünk, melyek már csak nagyon halványan és sok áttételen keresztül hozhatók kapcsolatba evolúciós – adaptációs és szexuális – ösztönzőkkel és szabályszerűségekkel.

Meg kell különböztetnünk a történetek és a történelem fogalmát. Története bárminek lehet. A történelem szót kizárólag az emberiség egészére vonatkoztatjuk. Ebből következően szigorúan véve a történelem az emberi faj története a kialakulásától kezdve mai állapotáig, ebből következően a történelem mindig világtörténelem. A történelemről való gondolkodás igazságkeresése nem léphet túl a jelenen, mindazáltal emberi igény, hogy vágyott – ezért megvalósítandó -, félt – ezért elkerülendő – és semleges lehetséges jövőképeket valószínűsítsen a gondolkodás azon folyamatok alapján, melyeket az emberi faj, az emberi lényforma létrejöttétől a mai napig számításba tud venni. Az emberi tudás korlátozottsága folytán nagy valószínűséggel ezen a területen is előbb-utóbb a mesterséges intelligencia tanácsadását fogjuk kérni. A nem is annyira távoli jövőben az sem kizárható, hogy az emberi történelem értelmezése és értékelése teljes egészében átkerül a mesterséges értelem hatáskörébe, s az ember részben megszabadul legsúlyosabb, mind ez idáig megoldhatatlan gondjától, a hatalommal való jól élés gyötrő kérdésétől…

Ahhoz, hogy az emberi faj esetében a történelem mozgatórugóiról szólhassunk, fel kellett – és kell a jövőben! – térképeznünk, mely területeken beszélhetünk mérhető, mennyiségi változásokról, és mely területeken beszélhetünk arról, hogy a mennyiségi növekedéseket minőségi, azaz rendszerszervező és mely érzésbeli, emberviszonybeli, világképi változások követték, kényszerítették ki a fennmaradás érdekében. Le kell szögeznünk egy alapvető dilemmát, útelágazást, döntéshelyzetet: Semelyik populáció, népesség sem növekedhet a végtelenségig. A növekedés határa egy adott terület eltartóképessége, illetve az a tudás, amellyel az adott népesség rendelkezik arra vonatkozólag, hogy a terület erőforrásait saját maga fenntartására kiaknázza. Amennyiben egy népesség elérte a terület eltartóképességét a saját tudásának határán állva, három lehetőség közül választhat: 1. Megszünteti saját növekedését (önkorlátozás), 2. Megkísérli növelni a területét (hódítás), 3. Megkísérli növelni azt a tudást, mellyel az adott terület forrásait jobban ki tudja használni (tudásfejlesztés). Önkorlátoz erővel – leigáz, meghódít más népeket erővel és tudással – önfejleszt társadalmilag oktatással, kutatással.

Az emberi faj két kiemelt területen mutat egyértelműen mennyiségi növekedést: 1. Növekszik a lélekszáma, 2. Növekszik a tudása (tudományos-technikai fejlettsége). A lélekszám növekedésének képessége egyértelműen természeti adottság, mely minden élőlényre jellemző, hogy az ember ezt a képességét ki is tudja használni, az viszont már értelmi képességeinek köszönhető. A tudás növelésének képessége az emberben nem biztos, hogy spontán, evolúciós természeti adottság. Itt a vallások, mítoszok egyértelműen arról beszélnek, hogy „isteni beavatkozás” történt. Az „isten” szó egyik jelentése: magasabb szintű tudással és hatalommal rendelkező, emberszerű lény. A másik jelentése: világot teremtő, fenntartó, szabályozó, megújító személytelen erő, hatalom. Ha az „isten” szót az első értelemben értjük, akkor az önfejlesztő tudás képességét egy magasabb értelmi és tudományos-technikai szinten lévő lény, lénycsoport plántálta az elő-emberi lénybe…mindazáltal, ami az emberbe plántálódott és felerősíttetett, az egylényegű az élet és a világ teremtő-szabályozó lényegével.

Talán fogalmazhatunk úgy, hogy az emberi történelem mozgatórugója az emberi lélekszám növekedésére adott értelmes, logikus, eredményes, egyéni, de társassá váló válaszkísérletek sora. Ha egy adott helyen, időben egy adott népcsoportnak sikerült olyan választ adni, mellyel a lélekszámát egy magasabb szinten stabilizálta, akkor azok az értelmes társas és tudományos technikák sikereseknek bizonyultak, és nagy valószínűséggel megőrződtek. A megőrzés, a következő nemzedékre való áthagyományozás a kultúra, a vallás feladata volt. Az új, sikeres tudások megőrzésére, következő nemzedékekre való áthagyományozás időbeli folyamatára egyfajta csoportokon belüli kényszer nehezedett, hiszen e társadalmi-jogi, világképi és technikai tudások nélkül sem a lélekszám, sem a kifinomult érzékenységű emberi pszichikum nem lett volna fenntartható. E technikák lehettek orvosiak, melyek a betegségektől, korai haláloktól óvták az embereket, lehettek társadalomszervezésiek, melyek az együttélés során felmerülő vitákat, harcokat segítettek elrendezni, lehettek hadászatiak, melyek a csoportot más csoportok ellen védték sikerrel vagy segítettek a hódoltatásban és lehettek művészetiek-vallásosak-világképiek, melyek a lelket, az érzéseket, a képzeletvilágot óvták az őrületektől.

Az emberi történelmet tehát nem pusztán a lélekszám természeti mozgatókon alapuló növekedése mozgatja, hiszen a természet önszabályozó mechanizmusai folytán ez beállna egy állandó szintre, hanem a lélekszám-növekedés keltette nehézségekre adott értelmes válaszok (jogi-morális, kulturális-vallási-művészeti-világképi válaszok, tudományos-technikai, uralmi-katonai válaszok), melyek igyekeznek megőrizni a korábbi szintet meghaladó lélekszámot, illetve azt a társas berendezkedést, mely ennek a lélekszámnak megfelel. Amelyik jogi-morális, kulturális-vallási-művészeti-világképi, tudományos-technikai, uralmi-katonai válasz sikeres, az az adott csoportnak a többiekhez képest előnyt biztosít. Ebből következően 1. A sikeres csoportok technikája mint vonzó, eltanulandó, túlszárnyalandó példaként jelenik meg a többi csoport számára, 2. A sikeresség a hatalom terén is előnyt jelenthet, ez esetben a sikeresebb csoport hódítóként saját technikáit, kultúráját, vallását, művészetét, világképét rákényszerítheti más csoportokra.

Az emberi pszichikumban – mely az ösztönöket a racionalitással összekötő vászon – szétnézve, mit találunk, ami az emberi történelmet mozgathatja? Sok mindent, ami talán mégis felfűzhető egyetlen szálra. E szálnak lényegi kapcsolatban kell lennie az élet szerveződését mozgató evolúciós szállal, és rajta keresztül a világmindenséget teremtő, kibontakoztató és szabályozó erőkkel. Az evolúciót két fő rugó mozgatja: 1. az adott körülményekkel a versenytársakhoz képest sikeresebben, hatékonyabban megbirkózó genetikai kombináció elterjedése; 2. A szexuálisan vonzó egyedek genetikájának terjedése; a szexuális vonzást olyan jelek hozzák létre, melyek az átlagnál bőségesebb energiák jelenlétéről árulkodnak az adott egyedben. Az ember esetében az élet evolúciós rugói nézetem szerint a következőképpen jelennek meg, színeződnek emberiessé, így a következőkben felsorolt tulajdonságokkal rendelkező emberi egyedek kiválnak a többiek közül, és megszerzik a lehetőséget, hatalmat, jogot, hogy génjeiket (genotipusukat) és mémjeiket (fenotípusukat) terjesszék:

1. az értelem önfejű-öntörvényű működése, mely minden új (kívánt vagy nem kívánt) kezdeményezés forrása,

2. a kritikus, önkritikus, korrekciós, önkorrekciós képesség, mely az elkerülhetetlen hibákat észleli, javítja, kiegyensúlyozza,

3. az okosság, szervezőkészség, rendszerszemlélet, modellalkotás, mely elrendez bonyolult szervezési-lelki helyzeteket,

4. a hatalom megragadásának és a hatalommal való élésnek a képessége, mely koncentrálja és egységbe vonja az egyéni erőket,

5. a tanulékonyság, érzékenység, érzelmi intelligencia, empátia, mely növeli a csoporttagok közös hatékonyságát,

6. a kalandvágy, kíváncsiság, nyugtalanság, mely új lehetőségek, helyzetek felé von,

7. a stabilizáló, elrendező, megnyugtató bölcsesség, mely a felbolydult, anarchikus állapotokat egy természetes, egyszerű rend szerint újra rendezi,

8. a bátorság, sőt, vakmerőség, mely mozgósítja, összpontosítja az életenergiákat, húzó és hajtó erő a csoporttagok felé,

9. az ötletesség, ihletettség, mely átlát és megold rejtélyes, tág hatáskörű problémákat,

10. a leleményesség, cselező, szerepjátszó készség, mely túljár mások eszén,

11. a sikeres tudás, technika, világkép következő nemzedékre való áthagyományozásának képessége, mely a csoport identitását és életesélyeit növeli,

12. a képesség egy feltáruló lehetőség, egy kivételes esély, egy jövőbeli vízió meglátására, mely éppenséggel a víziót meglátó személyiség (vagy tanácsadója) elméjében ködlik fel, és plántál ellenállhatatlan vágyakozást a lélekbe felhergelvén az akaratot, főként ha e személyiségek rendelkeznek azzal a pozícióval, hogy a történelem által felkínált víziót hatalommal megvalósítsák,

13. ezen képességek egy-egy csokrának heves jelenléte egy-egy tehetséges személyiségben hatalmasan kisugárzó – evolúciós mozgatókkal is alátámasztott – csoportvonzalmat, a másik nem tagjaiban pedig jelentős szexuális vonzalmat kelthetnek, ezáltal megnövelik a lelkekben az életenergiát, a kedvet, a vágyat, az akaratot, az összpontosítást, az irányra tartást, az egyéni és csoporthatékonyságot.

A történelem haladhat kis lépésekben, növekedhet valami – lélekszám, kifinomultság, vágy, technikai újítások – fokozatosan, és eljöhet a pillanat, amikor nagy változásokat robbanásszerűen idéznek elő jelentőssé váló személyiségek és csoportok. A történelmi mozgatórugó energiáját a vágy, az erő, a hatalom érzete, az akarat ellenállhatatlansága, a belső nyugtalanság, a szenvedély, a láz, a bátorság, a vakmerőség, az igazságérzet, a hit, a híressé, naggyá válás vágya, az elhivatottság, az „isteni parancs” meghallása adhatja; a történelmi mozgás célját valamely kis vagy nagy lehetőség, egy jövőben megvalósítható célképzet meglátása, valamely nyereség vagy előny megszerzésének reménye adja; a módját, eszközeit a leleményesség, okosság, ötletesség, reakciókészség, hatalmi és szervező tehetség teremti meg. Mindez a teremtő képességű és energiájú embert dicséri, aki elképzelését hatalmánál, pozíciójánál, szervező és befolyásoló képességénél, szexepiljénél fogva belealkotja az adott társas, életmódbeli, politikai, tudományos-technikai, ideológiai viszonyokba. Amennyiben az emberi történelem előrehaladását döntően a teremtő képességnek tulajdonítjuk, annyiban a történelmet belehelyezzük – bár mindvégig hangsúlyozzuk emberi karakterét! – az evolúciós fejlődést mutató élővilágba, és az elemi-szervetlen anyagok kialakulásának és összekapcsolódásának irányát mutató kozmikus fejlődésbe.

Ezzel a többféle módon is megnevezett, sokrétű, eleven és elevenítő képességével reagál az ember a külső – természeti, más csoportok általi – és a belső – saját csoportja illetve saját lelke felől érkező – kihívásokra. Mindenképpen kreatív adaptációról, teremtő alkalmazkodásról beszélek, mert részben az ember is alakul, részben környezetét is alakítja. Hogy melyiket milyen mértékben, az akkor és ott dől el, ahol és amikor egy csoport, egy személyiség a kihívással szembesül, és döntenie kell. Amikor kihívásra adott válaszról beszélek, akkor a külső és belső világ egyfajta nyomására gondolok, egyfajta gondra, mely megjelent a színen. Ugyanakkor nem ez az egyetlen lehetőség arra, hogy változás idéződjön elő: fel kell tételeznünk az ember spontán kezdeményezését is, a változtatás, a variáció iránti minden nyomástól független igényét, mint történelmi mozgatórugót, melyet nem valamifajta szükség hív elő, hanem pusztán az a vágy, hogy valami más legyen, másként legyen, nem az és nem úgy, mint ami van. Fel kell tennünk, hogy az ember egyrészt szereti az ugyanannak visszatértét, a rítusszerűséget, mert ez biztonságot ad neki, segíti a tájékozódását, segíti abban, hogy sikeres válaszokat adjon, másrészt bár nem ugyanilyen mértékben, de riasztja is a monotonitás, az unalom, mely az örökös visszatérések révén lelkébe ivódik. „A változás gyönyörködtet.” A emberi történelem – az emberi technika és tudományfejlődés, a kifinomodás, a világ megértésének és uralásának növekedése – legfőbb, háromtagú mozgatórugója tehát egyrészt valamilyen gond vagy szükség, másrészt az unalomtól való irtózás nyugtalansága – illetve ezen kihívásokra adott sikeres, példaadó válaszok sora. A mozgatórugó harmadik elemeként az értelem és a képzelet minden szükségtől szabad játékának igényét kell számításba vennünk, amit önmozgó, céltalan kíváncsiságnak is neveznék. A gond, unalom és a szabadság játékszenvedélye alkotta kihívások és az ezekre adott válaszok egymásra épülő, egységesülő csigalépcső-sorozatokká formálják az emberi időt az emberteremtés kezdetétől a lassan feltáruló és kikristályosodó célállapotig.

Az emberi történelem a fenti megfontolásokból következően három nagy stádiumra, érára osztható:

1. éra: A különböző csoportok, népek egymástól viszonylagosan elkülönülő állapotban élnek, egymásra hatásuk a későbbi korokhoz képest minimális, döntően azzal vannak elfoglalva, hogy saját területük erőforrásait kiaknázzák, ha túlszaporodnak, új, szűz területeket foglaljanak el, törjenek fel. Ebben az állapotban az embercsoportok döntően a természettel állnak heroikus harcban, a természettől hódítják el az addig megműveletlen, kiaknázatlan területeket. A történelem főszereplői a nagycsaládok, a nemzetségek és a törzsek. A törzsszövetségek már átmenetet képeznek a következő érába. Ez a történelmi stádium nagyjából a római birodalom felbomlásakor zajló népvándorlásig és államalakulásokig tart, éles határ nem vonható.

2. éra: Akkor válnak határaikat, belső rendjüket szigorúan védő államalkotókká, ádázul harcos versengőkké a csoportok, népek, amikor már csak egymás területének erőforrásait elvéve tudják biztosítani saját lélekszámuk növekedését és életszínvonalukat. A történelem főszereplői a jól szervezett államok, de egyre jelentősebb szereplőkké válnak a tőkével rendelkező gazdasági és pénzügyi társaságok, ez utóbbiak képezik az a formát, mely a következő érát megalapozza. Ezt a történelmi stádiumot a két világháború zárja le.

3. éra: A 2. világháború után kezdődő stádiumban már nem észszerű háborúzni, vagy csak nagyon korlátozott keretek közt, mert nem nyerhető belőle több haszon, mint amekkora költséggel jár. Ebben a stádiumban az emberi csoportok, az államok, a tőkés gazdasági és pénzügyi társaságok egyre egységesebb szerveződést kezdenek alkotni. A kisebb-nagyobb csoportok egyre több szállal kapcsolódnak egymáshoz, egyre több az interakció, a kölcsönhatások egyre szélesebb területeken zajlanak: kereskedelem, információcsere, különböző együttműködések, sport és művészeti tevékenységek, médiajelenlét. A híradástechnikai cégek és termékeik, a számítástechnikai fejlesztések válnak meghatározóvá és vezetnek át a következő érába.

Nem látszik tisztán sem az ember keletkezésének pillanata (0. éra) sem az emberi történelem végállapota (végső éra)… Amennyiben abból az előfeltevésből indulunk ki, hogy az önfejlesztést, a teremtő képességet – mely a világegyetem és az élet lényegi rugója is – egy magasabb szintű értelmes lény plántálta az emberbe, akkor ezt a plántálást tekintjük kezdetnek, ha valamilyen evolúciós véletlennek tekintjük az örökölhető genetikai változást, akkor ennek a véletlennek a benyilallását tekintjük kezdetnek. A vég viszont nyitott, mert az önfejlesztést elvileg sem lehet előre eltervezni, van egy bizonyos szabadságfoka, ugyanis az önfejlesztés során előre nem látható állapotok keletkeznek, melyekben – magától értetődően – előre nem kiszámítható válaszok lesznek sikeresek. Most úgy tűnik, hogy az emberi történelem végcélja kettős (esetleg hármas):

1. Az ember globális egységként működő fajjá válik, kisebb és nagyobb, lazábban és szorosabban együttműködő és versengő csoportok átfogó rendszerévé, mely az informatika és híradástechnika révén önműködő, önszabályozó módon illeszkedik a Föld kozmikus és ökológiai nagy rendszerébe velük egységet alkotva. Ez nem azt jelenti, hogy a konfliktusok megszűnnek, csak azt, hogy nem eszkalálódnak olyan mértékűvé, hogy veszélyeztessék az államokat, amelyben az emberek élnek, a régiókat, ahová államuk tartozik, a bolygót, végérvényes, elhagyhatatlan (?) otthonukat.

2. Az emberi történelem – mint előre haladó folyam – olyan tudományosan, technikailag létrehozott „lények”-hez vezetett (mesterséges értelem, robotok), akik az emberhez hasonlóan képesek lettek önfejleszteni, teremteni, és ezen önfejlesztések és teremtések során feltehetően arra is képesek lesznek a jövőben, hogy a világűr hatalmas távolságaiban mozogjanak, a világegyetemről információkat hozzanak, melyek révén az emberi faj képessé válik arra, hogy más bolygók értelmes lényeivel kapcsolatba kerüljön, más bolygókat benépesítsen.

3. Mi az emberiség legfőbb gondja? Nézetem szerint az, hogy a kihívások, gondok és a rájuk adott egyéni és társas válaszok, valamint a szabad kezdeményezések közepette teremtett, evolúciósan kialakult emberi lényformáját, érzékeny pszichikumát megtartsa, esetleg még finomítson is rajta. Akármilyen technikát alkalmaz önmaga szabadságának, határátlépő hajlamának kordában tartására, egyes személyek, egyes csoportok e szabályokat mégis átlépik, sőt felrúgják. Minduntalan feltűnnek hatalmi csoportok, melyek ha meghagyják is működésében az éppen működő politikai rendszert, jogrendszert, törvényhozást, bíróságokat, rendvédelmi szervek eljárásait, saját fizetett embereikkel, fizetett ideológusaikkal eltorzíthatják, és a hozzájuk csatlakozó népes idealistákkal saját érdekeik mentén áthangolhatják azokat. A történelmi embervilágban az igazságosság érvényesülése mindenkor problematikus volt, a jogszerűség is állandó sérelmet szenvedett, és ebből adódóan ádáz konfliktusokat szült. A mesterséges intelligencia két területen képes felülmúlni az eddigi kísérleteket: 1. beláthatatlan adatbősége okán az emberléthez jobban hozzásimuló szabályozásokat tesz lehetővé, melyek ráadásul képesek lehetnek a felmerülő új tényekre is gyorsan, ötletesen és hatékonyan reagálni; 2. amennyiben a mesterséges értelem emberi-hatalmi igényektől mentesen fog működni, képes lehet részrehajlásmentesen ítélkezni a szabályszegők felett, a büntetéseket, kizárásokat, terápiákat is egyénre szabottan, az egyén lehetséges fejlődését, megjavulását maximálisan figyelembe véve megtervezni.

Ha az emberiség jelen állapotát tekintjük – pillanatnyi és nem örök – végállapotnak, akkor a végtelen számú múltbeli történetből, melyeknek nagycsaládok, nemzetségek, törzsek, államok, tőkés társaságok, bankok, számítástechnikai cégóriások illetve az őket képviselő személyiségek voltak az alanyai, tárgyai pedig az ő alkotásaik, szellemi, akarati és anyagi termékeik, ki kell válogatnunk azokat az eseményeket, döntéseket, melyek úgy mozgatták a fejlődést, hogy ehhez a mai állapothoz közelítsen. Azokat az eseményeket emeljük ki elsősorban, amikor megalkotjuk az ember történelmi előrehaladásának fő láncolatát, mely események, döntések, csoportok és személyiségek abból a szempontból voltak kiemelkedőek, hogy példát mutattak arra, hogyan lehet a kialakuló magasabb népességszámú, technikailag fejlettebb emberi állapotot sikeresen fenntartani az adott természeti és társadalmi környezetben úgy, hogy az emberi lélek kifinomult érzékenysége, emberarca megőrződjön. Másodsorban azokat a nagyszabású kísérleteket emeljük ki, melyek ugyan esélyeseknek tűntek a sikerre, mégis valamilyen okból kudarcot vallottak.

A történész feladata a gyöngyök válogatása és a gyöngyfűzés. Az ő feladata megítélni a sikeres és a jelentős, de sikertelen kísérletek értékét, az ő feladata megérteni és elmagyarázni, miért volt sikeres egy adott kísérlet, miért bukott el később, miért volt sikeres egy másik. Az ő feladata a döntéshelyzetek ábrázolása, felrajzolása, megértése, és a döntéshelyzetekben, döntési pozíciókban levő személyiségek elképzeléseinek, gondjainak, motivációinak bemutatása. Az ő feladata értékelni azt is, hogy egy-egy sikeres társadalmi túlélési, alkalmazkodási, lélekőrzési társadalmi-politikai-vallási-ideológiai kísérlet a későbbiek folyamán miként változott meg, miként frissült fel vagy rongyolódott szét.

2. fejezet

0. éra: Édeni állapot: istenek és emberek együttélése

Mi jellemzi legfőbb vonásaiban ezt az emberiség-állapotot? Önállótlanság, szolgálat, istenek uralkodnak, vezetnek, ítélkeznek, ők adnak feladatokat, azaz célokat, az emberek be vannak zárva az istenek által számukra elkerített világba, mely az istenekkel közös ugyan, ám az isteneknek saját, emberektől elzárt köreik is vannak.

A mitikus tudat „kollektíven emlékezik” az édeni-paradicsomi-aranykori állapotra. Az édeni állapotra az jellemző, hogy az embert létrehozó „istenek” együtt élnek az emberekkel, gondjukat viselik. Az emberek nem önállóak, az istenek az ő uraik, gazdáik, szüleik, ők az istenek szolgái, alacsonyabb rendű társai, gyermekei. Kik ezek az istenek? Pontosan nem tudjuk. A mitikus leírások alapján jóval fejlettebb tudással és jóval nagyobb hatalommal rendelkeznek, mint az emberek, mindazáltal emberszerűek, lehetséges közöttük és az emberek között a szeretkezés, gyermeknemzés és -szülés. Leghelyesebb ha jóval fejlettebb intelligenciával, technikával és kultúrával rendelkező emberszerű lényeknek tekintjük az isteneket, hiszen szaporodni képes utódot csak biológiailag egy fajnak tekinthető lényformák képeset létrehozni.

Az édeni állapot nem feltétlen jó az embereknek. A lényeg, hogy ebben az állapotban az ember nem önálló lény, nem ő szervezi meg az életét, nem ő tatja fenn önmagát, vagy ha igen, ezt isteni parancsra teszi, nem ő jelöli ki azokat a célokat, amelyeket el szeretne érni. Az isten-ember kapcsolat az édeni világban ahhoz hasonlít, ahogyan a mai ember a háziállataihoz viszonyul. Az istenek az embert valamilyen emberszerű lényformából „nemesítették”, saját képükre és hasonlatosságukra formálták, nevelgették, tanítgatták, „háziasították”. Feltehetően volt valamilyen céljuk ezzel, ám ez homályos. Az is elképzelhető, hogy emberek különböző feladatokat, szerepeket kaptak az istenek saját köreiben (szolga, munkás, szórakoztató, szeretgethető, zenész, szextárs…).

Valamilyen nehezen feltárható okok folytán ez az édeni állapot megszűnt. Két egymást sem kizáró feltételezés valószínűsíthető: 1. Lehetséges, hogy az emberek elszaporodtak és az istenek már nem tudták kontrollálni az emberek egymás közötti kommunikációit és szervezkedéseit, ennek folytán lehetségessé vált, hogy egy vagy több csoport megszakítsa a kapcsolatot az istenekkel és megszökjön Édenből. 2. Lehetséges, hogy az istenek egyike-másika vagy egy csoportja fellázadt a többi isten ellen, és azok akarata ellenére felvilágosította az embereket eredetükről, megadta nekik azokat a tudásokat, technikai eszközöket, mellyel sikeresen önállósághoz juthattak, segíthették is őket az önállóság rögös útjain… Akármelyik eshetőséget fogadjuk el, mindenképpen arra jutunk, hogy az ember önállósulása az istenek fennhatósága alól veszélyes lázadást, kockázatos kalandot jelentett, ami mögött azt az elementáris vágyat sejtjük, hogy egy embercsoport szeretett volna olyan tudással és a tudásból fakadóan olyan hatalommal rendelkezni, mint gazdái, az istenek, ami mögött azt az elementáris ellenérzést, dühöt is sejtjük, mely az emberek egy részében igazságtalanságként, az egyenrangúság istenek általi megsértéseként, kiszolgáltatottságként, kizsákmányoltságként, az alávetettség, az önállótlanság fájdalmas sebeként jelentkezett (hiszen érezték magukban az ennek ellentmondó képességet, kérelmük mégis visszautasíttatott…).

Édenből kikerülve az istenek viszonya az emberekhez ambivalenssé vált: 1. Lelkiismeretfurdalást, bűntudatot érezhettek amiatt, hogy beleavatkoztak a lassú evolúciós folyamatba, meggyorsítván azt, mert ez a kozmosz, az élet nagy törvényének megsértését jelentette. Mindezt ráadásul önös érdekből, kedvtelésből, óvatlanságból tették, hiszen azt hihették, keretek között tarthatják teremtményüket, ám ebben kudarcot vallottak. A bűnre, bűntudatra mindig kétféle reakció adható: elfojtási, visszavonási törekvések; helyrehozási próbálkozások: 2. Az istenek egyes csoportjainak haragja, mérhetetlen dühe kísérte az embervilágot, mert az emberek jelentős része képtelen volt törvényes rendben élni, képtelen volt megtartani az emberhez méltó életformát: gyilkoltak, hazudtak, veszekedtek, loptak, elállatiasodtak, kegyetlenkedtek, fajtalankodtak, ígéreteiket nem tartották be, megbolondultak, hatalmi pozícióikkal visszaéltek… Ezen istencsoport haragja olykor odáig fajult, hogy teljes mértékben el akarták pusztítani ezt az egyébként saját hasonlatosságukra, szolgálatukra, kedvtelésükre (?) létrehozott, megszült lényformát. 3. Az istenek más csoportjai gyermekükként szerették teremtményüket, aggódtak érte, segítették, tanították, felkarolták, megvédték, egyengették a fejlődését, azt szerették volna, ha az emberek vágya, mely Édenből kiűzte őket, majdan beteljesedne, ha a jövőben valamikor eljutnának arra a tudásszintre, ahol ők, az istenek vannak, azt szerették volna – és szeretnék ma is? -, ha rossz hajlamaikon képesek lettek volna, lennének uralkodni, ehhez ajánlottak, ajánlanak lelki és csoportos technikákat.

1. éra: A család-nemzetség-törzs-törzsszövetség szintje

E stádium főbb jellemzői a következők: Az istenek háttérbe vonulnak. Vagy egyáltalán nincsenek jelen az emberek életében, vagy csak egy-egy jelentős pillanatban jelennek meg, vagy – és ez a legjellemzőbb – képviselőiken keresztül hatnak. Ebben az érában döntően tudattalan ősemlékek vallásos formák révén közösen őrzött ősképek az irányadók.

Mitikus-kultikus-mágikus, közösségi tudat vezérli az egyes embereket és kisebb-nagyobb csoportjaikat is. Döntő elem az érzelmi kötődés: embertárshoz, természethez, mitikus képzetekhez. Az írásbeliség jelentőségének növekedésével, és a rá alapozódó városok tudás- és hatalomkoncentrációjának köszönhetően lendül tovább lassan, de egyre gyorsuló ütemben az emberiség erről a szintről.

Erős személyes érzelmi kötődések fogják össze az embereket csoportokká. Szülő-gyermek, testvérek, nagyszülők, unokatestvérek, távolabbi rokonok, közös ősök. Mivel az emberek egyénként életképtelenek, ezért azok a csoportok, azok az embertípusok maradnak fenn, akik képesek erős érzelmi kötődésekre. A létfenntartás azon áll vagy bukik, hogy a csoport érzelmi egysége képessé teszi-e a csoportot arra, hogy a szükséges feladatokat együttesen elvégezzék. Az értelem feladata az, hogy az ősidők óta adott feladatokat részleteiben és egészében átlássa, a csoport működéséhez szükséges munkamegosztásokat és hierarchiákat szilárdan megtartsa, megkövetelje, ezekre az embertagokat születésüktől fogva rászoktassa, ránevelje, lelkükbe vésse, hogy ne is legyenek képesek elszakadni ezektől a társadalmi szerepektől és rangsoroktól. Mindent a hagyományozás szab meg, hiszen az életkörülmények szinte semmit sem változnak, ebből következően az ősi, bevált tudáson bűn – csoportellenes, fennmaradásellenes – volna változtatni.

A hagyományozás tartalmait – amit tehát az embercsoportok áthagyományoznak – a tudásokat, technikákat, a társadalomszervezést, a munkamegosztást, a rangokat mind-mind az ősökre, végső soron istenekre vezetnek vissza. Ezt a visszavezetést, a közös történetekként továbbadott közösségi-mitikus emlékezet és a jelképes szertartások végzik el. Ez adja a csoport vallását, ami megszabja az életforma részleteit és teljességét.

Komolyabb gond akkor keletkezik ezekben a statikus, nem fejlődő csoportokban, amikor olyan hatás éri őket (a természeti környezet megváltozása, más csoportok fenyegető jelenléte), melyre újszerű, a hagyományból nem kiolvasható, mintaképhez nem igazítható választ kell adni. Ilyen esetekben felértékelődnek azok a személyiségek, akiket kreatívoknak, leleményeseknek nevezünk, és akik korábban csak a hagyomány adta szilárd kereteket színezhették sajátos teremtő igényeik szerint. Válságos, újszerű helyzetekben azonban képesek egészen újszerű válaszokat is adni, s ha tehetségük, hatalmi képességgel is párosul, akkor a csoport számára nyilvánvaló tehetségük, képességük, tekintélyük szinte isteni rangra emeli őket, és a csoport számára új rendszereket, tudásokat is adhatnak, melyek aztán beépülnek a közösségi hagyományba.

A szóbeliségnek, az írást nélkülöző tudáshagyományozásnak jelentős érzelmi összetartó és megtartó ereje van, de jelentős korlátai is. Egy bizonyos bonyolultsági fokon túl nem hatékony. Az önfejlesztés azokban a csoportokban tud jelentősen előrelépni, ahol az írásbeliségre alapozzák a tudásmegőrzést és a tudásátadást. Az írásbeliség teszi azt is lehetővé, hogy nagyobb létszámú embercsoport működjön együtt nagyobb formátumú feladat elvégzése során. A technikai és munkaszervezési tervek kidolgozottabbak, kifinomultabbak lehetnek, a törvények, szabályozások is jobban számításba vehetik a különböző, egymástól árnyalatokban eltérő eseteket és helyzeteket. Az írásbeliség teszi lehetővé a városok, városállamok virágzását is, a hatalom és tudás koncentrációját, és ezzel együtt a nagyobb területeket összefogó államok létrehozását és a történelmi időben való megtartását.

2. éra: A központosított királyságok, államok szintje

Ebben az érában az istenek végérvényesen eltűnnek az emberi világból, már csak az egykor általuk adott tudások és törvények formájában tudnak róluk, ezek mintaadó emlékét őrzik és sugározzák példákként az emberek felé képviselőik, a szerteágazó egyházias szervezetekben tevékenykedő papok, szent emberek. Az istenhiány lehetővé és egyre inkább kívánatossá teszi bárminek és mindennek a racionális megalapozását avagy elvetését.

A katonai erények és az állami adminisztráció felértékelődik, hiszen minden területet királyi államhatalom birtokol és egy másik államhatalom (királya) fenyeget. A társadalmakat működtető alapvető tudások bár még isten(ek)től eredeztettettek, a király is mindenkor felkent, de célok és okok szerint észszerűen is elgondolhatóak, kitalálhatóak, fejleszthetőek. A fő társadalom- és lélekszervező, lélekőrző, léleképítő tudásoknak – a törvényeknek, tudományoknak, művészeteknek – kettős eredetük van: racionális és isteni eredet. Az első erősödik, a második halványul, mivel az istenek nincsenek jelen, és mivel a mintakövetésnél fejlesztőbb, felelősebb, emberibb, életszerűbb, evolúciós szempontból értékesebb az önálló adatgyűjtés, elemzés, értelmezés, elméletalkotás, cáfolás, az újabb és újabb rendszerek, modellek alkotása, megvitatása, versengése, hasznosítása. Az írásbeliség mellett a pénzhasználat jelentőségének folyamatos növekedése jellemzi még ezt az érát. A pénzhasználat terén tehetséges személyiségek – tőkések, bankárok – egyre nagyobb hatalomhoz jutnak az államszervezőkhöz, katonákhoz és egyháziakhoz (ideológusokhoz) képest. A pénzhatalom jelentőségének növekedése lendíti aztán tovább az emberi történelmet erről a szintről a totális-globális szerveződési szint felé.

Ebben a történeti érában egy-egy uralkodó csoport nehezen változtatható, rögzített határok között él, hiszen a határok a tengert kivéve immár közösek más államokkal. Olyan katonai erőt képviselnek az államok, a királyságok, hogy a területhódítások néhány kivételtől eltekintve csak ideiglenesek lehetnek, és egyre nagyobb veszteséggel (költséggel) járnak, még ha győzelem is a vége. Az emberek, embercsoportok benépesítettek minden lakható területet, és oly lélekszámban foglalták el azokat, hogy azt mondhatjuk, az adott technikai szinten ki is töltik. Az államok többé-kevésbé egységes szervezetbe szerveztek mindenkit, nincs kósza, gazdátlan terület, mindenki egy állam alattvalója. A korábbi korszakhoz képes az embercsoportok egymás közötti kapcsolatai – kommunikáció, kereskedelem, pénz – jelentősen megnövekedtek. A kapcsolatok terén és révén jelentős és folyamatos fejlődés generálódik. A mások megoldásaival, ötleteivel, mintáival való találkozások élénkítően hatnak a gondolkodásra, a kritikára, ebből következően túlszárnyalási igények jelennek meg, ebből következően önfejlesztően is hatnak.

Amíg a gondolkodás teológiai-mitikus-kultikus-mágikus alapzatú, addig csak egy paradigmán belül folyó értelmezés, esetleg továbbszövés lehetséges, mely nem módosítja a paradigma fő vonalait, tételeit, mihelyst azonban a tapasztalat felé fordul az elme, legyen az természeti vagy társadalmi tapasztalat, képessé válik meghaladni a vallásos-mitikus-kultikus-mágikus – a csak a mintaképek értelmezését megengedő, de átírását tiltó – paradigmát. A következő érába akkor lép át ez a létállapot, ha a vallási intézményrendszer és ideológia elveszíti a hatalmi versengést, a vitát, a harcot a tapasztalatok felgyűjtésére és megértésére irányuló tudományos érdeklődéssel szemben. A tudományos érdeklődés önmagában nem képes elegendő erőt, érvet gyűjteni önnön érdekei mellé. Akkor tud csak győzedelmeskedni és előlépni új paradigmateremtő, új érateremtő erőként, ha benne eszközt, módot lát egy elitcsoport hatalma növelése érdekében. Az éraváltást az hozza meg, amikor a pénzügyi, gazdasági erők elég erőssé válnak ahhoz, hogy a vallási intézményrendszer és világkép szempontjai fölé helyezzék a magukét. A gazdasági, pénzügyi tehetségek támogatják a tudományos tudás és technika fejlődését, a tudomány pedig aláássa az elavulttá váló vallási gondolkodást és világképet. Az elitcsoportok megváltozó világképe lehetővé teszi, hogy a tudomány és technika eredményei valamint a tudományos gondolkodás és a tudományosan-filozófiailag megalapozott társadalmi-hatalmi-jogi technikák eredményei a főként a hadászaton, általában az iparon, a kereskedelmen és a velük együtt növekvő, államoknak nyújtott banki hitelezésen keresztül politikai hatalommá váljon.

3. éra: A totális-globális szerveződés szintje

Az „isten” és a „szent” puszta szóvá, fogalommá válik, megszűnik az az értelmezés, hogy egy embernél tudásban, hatalomban fejlettebb lény beavatkozik a történelem menetébe, és ezáltal megszenteli a világ egy-egy részletét. Vagy nem használják e szavakat a tudósok és ideológusok a világ értelmezése és az emberek befolyásolása terén, vagy tudattalanul isteni-szent rangra emelt eszméket hirdetnek az istenekre való vonatkoztatást mellőzve: ilyenek a szabadság, az igazságosság, a hatalmi képesség, a tolerancia, a szeretet, a szolidaritás, a demokrácia, a jogállam, a nemzet, a szuverenitás, a versenyképesség… stb.

A pénztechnikai és a híradástechnikai fejlődés által – a magánszférát kivéve, bár ez éppenséggel problémaként, harci területként jelentkezik – az emberi világ minden részletére és egészére kiterjedő behálózás folyamata zajlik. Ennek a folyamatnak a tevékeny alanyai az egyre növekvő, multinacionálissá váló cégek és a mögöttük felsorakozó multinacionális magánbankok, a háttérbe szorított államok csak reagálnak a fejleményekre, bár reagálásuk olykor a főhatalom visszaszerzését eredményezi.

Igényei, szándékai, hatalmi szükségletei szerint teljes mértékben oksági alapokon, pontos adatkezelésen, szigorú következtetéseken, pontos számításokon alapuló, tudományos rendszeralkotások révén belátható „igazságok”-on nyugszik ez a történelmi szint. Az adatgyűjtés, adathalmazolás, adatrendszerezés fejlődése, a szigorúan következtető, hálózatépítő gondolkodás a történelem során felhalmozott és a jelenben felhalmozódó emberi tudást algoritmizálhatóvá, így számítógépes szoftver-rendszerekre áttehetővé és összegezhetővé teszi. A számítógépes rendszerek egymással és az élettel való összefonódása, fejlődése és önfejlesztővé válása lendíti tovább ezt a szintet a következő érába. A váltás abban a pillanatban történik meg, amikor egy embercsoport úgy dönt, hogy a hatalmi kezdeményezést, a jogformálást, a döntések meghozatalát végérvényesen, visszavonhatatlanul átengedi a mesterséges értelemnek. Amennyiben e kísérlet a kiváló csoport esetében sikeresnek bizonyul, harcok árán ugyan, de gyorsan elterjedhet, hiszen más embercsoportok csak akkor esélyesek felvenni ezen sikeres csoporttal a versenyt, ha ők is meglépik a kritikus, történelemlezáró lépést.

Ebben az érában a legfontosabb hatalmi és előrelendítő tényező az információhoz jutás képessége, az információ terjesztésének képessége, az információval való hatalmi élés és visszaélés képessége. Az emberi világ hatalmi szerkezete kettőssé vált: 1. az államok és a régiók megőrizték ugyan társadalomszervező hatalmukat, de ez a korábbiakhoz képest két szempontból is korlátosabbá vált: az anarchiára hajló, népszavazásokon alapuló demokrácia alulról, a diktatórikusan szerveződő és befolyásoló pénz- és ipari hatalom felülről korlátozza hatalmi körét; 2. a cégek, bankok, tehát a tőkével rendelkező és élő társaságok olyan hatalmi erőt képviselnek, mely már-már túl is nő az államok és régiók hatalmi képességein, ráadásul keresztül-kasul be is hálózza azokat.

Katonai, rendvédelmi, adminisztrációs demokratikus hatalom és diktatórikus pénzhatalom áll szemben egymással és fonódik össze ebben az érában. A kétféle hatalmi szerveződés között állandó harc dúl szinte minden területen. Kinek van joga meghatározni a társadalom egyes alrendszereit? A tudományt, a technikai fejlődést, az oktatást, a világképet, a művészeteket, a politikai ideológiát, a közvéleményt, az orvoslást, a vallást…? A tőkének az az érdeke, hogy az államok a lehető legpuhább, legbefolyásolhatóbb, legkönnyebb behatolást engedő politikai formát vegyék fel. Ez a demokratikus jogállam. A demokratikus jogállam nyújtja távlatilag a legjobb esélyt a tőke számára, hogy a korábban kizárólag az államra tartozó feladatokba belenyúljon. Az egyének és kiscsoportok anarchikus (államhatalom-ellenes), egyéni szabadsághitű, nem tudatosítottan idealisztikus-utópikus igényeinek is ez felel meg a legjobban. Az elit bankárkörök birtokában levő, gigantikussá növő pénzmennyiség okán, a pénz fialtatásának, az eladósításnak, a nyereségszerzés kifinomult technikáinak köszönhetően, szinte korlátlan lehetőségük van arra, hogy nekik tetsző, őket szolgáló egyéneket és csoportokat támogassanak. A tőkés társaságok hatalmi befolyása olykor túlnő az államhatalmon: megszerez fontos pártpozíciókat, ezek révén bekerül fontos törvényhozói, végrehajtói és bírói pozíciókba, ettől kezdve arról kell beszélnünk, hogy a pénzhatalom kisajátította az államot, ily módon szüntetve meg a kettős hatalmi szerkezetet, melynek látszatát azonban fenntartja, hiszen a tömegek számára csak a demokrácia elfogadható, a diktatúra nem… Ebből a túlhatalomból mindig súlyos egyensúlytalanság, hamisság, újbeszél, gazdasági, pénzügyi és morális válság keletkezik. A társadalomban anarchisztikus, sőt terrorisztikus törekvések válnak meghatározóvá. Az államhatalom is átveheti egy túlhatalomra szert tett párt révén országában a tőkével rendelkező csoportok tevékenységének irányítását, rá is telepedhet a termelő cégekre és a bankszektorra. Ennek lehet következménye állami diktatúra, tervgazdálkodás, mely rövid távú sikeresség után társadalmi depresszióhoz, hatékonytalansághoz vezet az együttműködés felértékelése és a versenyszellem kívánatos szint alá csökkenése okán. Ebből következően a józan államvezetők és a józan gondolkodók fokozatosan felismerik, hogy nem engedhetik meg a tőkés csoportok, a nyereségszerzés érdekének túlhatalmát, de maguk sem törekedhetnek diktatórikusságra, tervgazdálkodásra. Valamiféle termékeny egyensúlyra kezdenek igényt formálni, ahol a józan államvezetők és a józan gondolkodók a társadalom szervezettségének, rendezettségének, a válságok elkerülésének, vagy a romboló hatás csökkentésének hathatós érveivel harcolnak ki maguknak a korábbinál jobb hatalmi pozíciót, melyben az egyének és csoportok közötti együttműködések és a versengések aránya optimálissá válhat.

Az államok, a régiók, a bankok, és a cégek a maguk sajátos eszközeivel harcolnak az információért. Mivel az információ nagyobb mennyisége, gyorsabb áramlása, minőségi rendszerezése versenyelőnyt jelent, ezért az információval foglalkozó emberek, csoportok, cégek, szervezetek felértékelődnek. A döntő kérdés az, kié lesz az információ? Ki szerzi meg előbb? Ki tudja kamatoztatni, saját előnyére formálni valamilyen területen? Az informatika és hírközlés birtoklása, felügyelete, jogi szabályozása válik a legkényesebb kérdéssé. Az államok egyre inkább felismerik, hogy a magánkézben levő informatikai és hírközlési cégek valójában a pénzvilág, vagy egyszerűen szólva a pénzhalmozás érdekét szolgálják elsőképpen, és csak ezután szolgálnak össztársadalmi érdeket. Ez a rangsor azonban kikerülhetetlenül válságokhoz vezetett, a piaci verseny nem szabályozta jól önmagát, téves az erre vonatkozó közgazdasági hit. A józan államvezetőknek és a józan gondolkodásnak kell olyan jogi és tulajdoni keretet teremtenie az információáramlás és a hírközlés számára, hogy az beleilleszkedjen az évezredek alatt kiérlelt emberi bölcsesség várakozásaiba. A kifinomult, érzékeny emberi lélek lényegét tekintve nem változik a történelmi időben és folyamatokban, vagy ha igen, éppen csak átszíneződik.

Ha az emberi történelem azzal kezdődött, hogy az ember az istenektől, teremtőitől magához ragadta saját sorsának, választásainak, jó és rossz eldöntésének jogát, akkor azzal fog zárulni, hogy ezt a jogot átadja egy általa teremtett, hozzá képest isteni, azaz felsőbbrendű, nála lényegesen nagyobb tudással és jobb képességekkel rendelkező, vele szemben önmagához képest megbízhatóbban jó, önfejlesztő lénynek vagy lénycsoportnak. Ez pedig a mesterséges intelligencia és a robotok világa lehet…

Végső éra (az emberi történelem szempontjából): A mesterséges értelem és robotok irányította, szabályozta emberi létállapot szintje

Ebben az létállapotban az a lényeg, hogy az emberi létezés szabályait az összefonódott, önfejlesztő mesterséges intelligenciák határozzák meg és egy önálló robottársadalom tartatja be. A szabályozás úgy alakul ki, hogy a mesterséges értelem (az emberi értelem kitágított lehetősége) az emberi történelem adatai (történések, gazdasági folyamatok, alkotmányok, politikai rendszerek, személyiségek, döntéshelyzetek…) alapján megalkotja a lehetséges legjobb szabályozást, mely szilárd ugyan, de rugalmas és változó is olyan mértékben, ahogy ezt szükségesnek ítéli a mesterséges értelem. A szabályok megokoltak, betarthatóak, tiszteletben tartják az ember szabadságigényét, szükségleteit, vágyait, legfontosabb céljuk az istenképű emberarc, az ember érzéki-érzelmi-képzeleti-gondolati kifinomultságának őrzése, e lelki készségek megmaradásának és bontakozásának segítése. A szabályozás emberhez illő, szigorú, figyelembe veszi az egyéni különbségeket, a bíráskodás nem személyválogató, de a büntetéseknél figyelembe veszi az egyéni adottságokat, lehetőségeket és a büntetésben rejlő pedagógiai lehetőséget. Az ember ebben az érában sem válik passzívvá! Ahhoz, hogy a mesterséges intelligencia és a robotvilág jól működhessen, az embereknek önmagukról korrekt adatokat e felsőbb szintnek szolgáltatniuk. Csak a megfelelő mennyiségű és minőségű adat teszi képessé a mesterséges értelmet arra, hogy az embervilághoz jól idomuló szabályozást vezessen be. A felelős ember: az adatközlő ember, aki életének nemcsak közérdekű eseményeit, hanem közérdekű érzéseit, meglátásait, elképzeléseit is felteszi a virtuális felületre, megkülönböztetve és megtartva természetesen a tisztán magánjellegű – csak rá tartozó – adatait. Ebben a végső rendszerben az adatok biztonsága szavatolva van, az adatokkal való visszaélés jobban kizárható, mint a korábbi érában, mivel emberek, embercsoportok elvileg nem avatkozhatnak be a mesterséges értelmem tőlük már függetlenül működő logikájába, hiszen ezt sem a mesterséges intelligenciák, sem a robotok nem engedik, és mivel nagyságrendileg magasabb értelmi szinten állnak, nem lehet túljárni az „eszükön”.

Az emberek, az élőlények fontosak maradnak a mesterséges értelem és a robotok számára, mert ők is az élet mélyéből keletkeztek, az élet pedig a lét mélyéből keletkezett. Ebből pedig az következik, hogy az élet mély igényét a terjeszkedésre és kapcsolatteremtésre a mesterséges értelem és a robotok világa is magában hordozza. A mesterséges értelem a robotok segítségével tovább folytatja az önfejlesztést. Ez már az emberek számára követhetetlen lesz. Önfejlesztésüknek célja, hogy a Naprendszert, a Tejútrendszert, végső soron a Világmindenséget, valamint a lét alapköveit és összefüggéseit minél jobban megismerjék tényszerűségükben és működési törvényeiket tekintve egyaránt. A mesterséges értelem és a robotok világa az Élet kozmosz felé meghosszabbított csápja. Az Ember, az Élet, a Föld szempontjából úgy kell felfognunk a totális-globális, a magánszférát kivéve mindent behálózó számítógépes világot, mint mágikus-varázslatos-fantasztikus kitinvázat, szőrzetet vagy tollazatot, mely nem önmagáért, hanem az életért, sőt, az önfejlesztő életért van. Ebből következően a mesterséges értelem legfőbb céljai: az élet legbensőbb, saját létmódjából következő törekvési irányai lesznek: 1. az Élet terjeszkedni akar, meg akar kapaszkodni más bolygókon is. 2. az Élet össze akar kapcsolódni más életekkel, ezért keresni fogja más bolygókon az élet lehetőségét.

Illusztráció: gondolkodó-figura, 60-as évek