Szepes Erika: József Attiláról – egy sajátos vizsgálati mód alapján

∗

A József Attila-irodalom áttekinthetetlen mennyiségében általában az ismerős témákat járják körül: foglalkoznak „identitástudatával” (ebben a vitában hol proletárként, hol értelmiségiként, hol pártaktivistaként, hol forradalmárként, hol a marxista eszme elárulójaként próbálják definiálni), foglalkoznak „betegségével”, amit a korszak pszichiátriai tudománya hol freudista alapon az „Ödipusz-komplexus” egy változataként értelmez (az anya-fiú beteges kapcsolataként), hol a férfiasságában többször frusztrált férfi fájdalmát olvassák ki szerelemért sóvárgó verseiből, hol a skizofrénia megnyilvánulásaként értelmeznek tüneteket (amelyek közül néhányért maga az orvostudomány vált felelőssé – inzulinsokkok). Számomra a leghihetetlenebb az volt, hogy a Szabadötletek jegyzékét – ami közismerten orvosi titoktartás alá tartozó, a „páciens” szabad asszociációiból összegyűjtött orvosi leletanyag – egy nagynevű professzor a legtökéletesebb posztmodern versnek minősítette. Mielőtt az összes analitikus áltudományos véleményt összegyűjteném és felsorolnám, egy sajátos szempont alapján: verselésének elemzésével szeretném bemutatni, hogy József Attila nemcsak a magyar költészetnek, de a világköltészetnek is kivételesen tudatos és szigorú alkotója volt, amit a versírás alapkövének, a verstannak ismerete és annak biztos alkalmazása bizonyít. Nem járt a híres Négyesy-féle szemináriumokra, hiszen az egyetemről kicsapottként oda bejutnia nem lehetett, verstani tudását, amiként egyéb ismereteit is önerőből, saját tehetségének ösztönzésére sajátította el.

Rövid életében eljutott a magyar költészet legmagasabb csúcsainak egyikére, nehezen megszerzett, iskolai képzettségekkel, főként talán költőtársak, elsősorban Juhász Gyula segítségével és biztatására. A kezdeti, gyerekkorinak is mondható versek a népköltészet ritmusait, fordulatait formálták művészi szintre, leginkább felező nyolcasokban, de már ezekben is benne volt költészetének néhány fő motívuma (az éhség, a szegénység, a magány). Később, a tanulmányok hatására, rövid sorú jambusverseket írt, érdekesen kapcsolva a klasszicizáló jambust a modern hatású enjambement-nal (Fohászkodó ének). Rímelése már korán feltűnően jó (Tavaszi ének). És fülébe dobolnak antik ritmusok, rövidek, játékosak, kedvesek: kitalál egy saját versritmust, ami choriambusokból és hosszabb daktilikus sorokból áll (Csókkérés tavasszal). A magyaros-ütemhangsúlyos versek közül is a ritkábbakat kedveli: párrímes felező tízesben írta az egyik, már a későbbi költészete felé mutató Keserű nekifohászkodás-t: „Gyere Úristen, nézd meg, itt vagyok – / Tudom előtted el nem sáppadok.” Ritkább ütemhangsúlyos strófaforma – Ady kedvelte – a 9, 10 és 11 szótagos sorok váltakoztatásával összeállított strófája, amelyben keresztrímek vannak: „Apáink mindig robotoltak (9), / Hogy lenne enni kevés kenyerünk, (10) / Bús kedvvel, daccal, de dologban voltak, (11) / Az isten se törődött velünk. (9)” (Fiatal életek indulója) Félrímes 9-esek és 8-asok váltakozása A bánat; a méltán híres és szép Tél két és négysoros szakaszokat váltogat, remek keresztrímekkel (ócska-fogócska; ép-szép; rakni-szaggatni). Megihlették a klasszikus nyugati formák: sok-sok szonettet írt, melyek közül az Ó, zordon szépség még a szimbolizmus-parnasszizmus jegyeit témáiban is magán viseli. Vonzzák az antik metrumok is, igen korai, alkaioszi strófákban köszönti Juhász Gyulát és az általa képviselt igaz magyarságot. De alkalmaz időmértékes ritmusokat egyedi módon, amelyek csak hozzá tartoznak, ilyen a Várakozás, amelynek hosszú sorait 4-4 choriambus tölti ki, az időmértékes egységek szóvéggel zárulnak, így a hosszú sorok 4+4+4+4 tagolású, szimultán ritmusúak is – egyúttal párrímesek.

A magyar metrikusok között késhegyre menő vitát váltott ki egy ritmusa (a Mikor az uccán átment a kedves…), ami szintén egészen egyedi a magyar költészetben: különlegesen mértékeli meg az ütemhangsúlyos felező tízest, ami ezáltal szimultánná válik. A szakirodalom egy része, Szabolcsi Bence felvetését elfogadva (így Horváth János, Szilágyi Péter, Horváth Iván és mások) az olasz gagliarda ritmusból eredezteti: eszerint József Attila forrása a hármas ütemű, élénk ritmusú, 17.századi nyitótánc volt. A megvalósult ritmus azonban nem ilyen: felező tízes, nem is tagolódik három ütemre, csak rendkívül dallamos, kétsoros szakaszai párrímesek:

Mikor az uccán átment a kedves,
galambok ültek a verebekhez.

Mikor gyöngéden járdára lépett,
édes bokája derengve fénylett.

Nem látom a sorok hármas tagolását, ezért nem tartom a verset gagliardának, hanem sajátos magyar szimultán versnek.

Egészen más típusúak a hosszú soros, gondolatritmusos formái, amilyen a Csöndes, estéli zsoltár, amelyen a műfaj strukturáló ereje erősen érzik. Olykor dacos szembeszegülést érezhetünk a választott forma és a benne megszólaltatott tartalom között: Petőfi tüze című versét nem népi formában írja, hanem alkaiosziban:

Falvát megőrült népe lerombolá,
Házuk az nincs, fél fal, ha mi megmaradt,
——-Gonosz Tél van, s a kis családnak
———–Tűze, Petőfi – az Eszme: hol van?

A magyar költészetben nagyon ritka az ún. 2. aszklépiadészi strófa, amely különféle aszklépiadészi sorokból épül. Ezt is a szörnyű tartalomhoz – ellenpontként – választja József Attila (a ritmus, a szóhasználat, de még az indulat is mintha Berzsenyit idézné):

Gondom földörögő tankja alatt a föld,
Meddő nemzetem hadd nyögje dühödt vasát.
———-Ágyúzó keserűség
Marja puhára göröngye szikjét.

(Harc a békességért)

Az ütemhangsúlyos formákból is a különlegeseket választja: Arany János kedvelte azt az archaizáló tíz szótagos sort, amely 4//6 tagolású; József Attilánál ez így hangzik:

Világ van a szegényember vállán,
Istent emelt mindig másik vállán.
Dühödne meg okosan egyszerre,
Mind a kettőt ledobná egyszerre.

(Szegényember szeretője)

A költővé érés folyamatában fokozatosan elszabadítja magát a formától; először az egy sor – egy gondolat gondolatritmus elve szerint alkot (ilyen a Szegény ember szeretője), majd a még lazább, már említett Csöndes, estéli zsoltár hangját erősíti fel zsoltár helyett gonoszság ellen szóló intéssé, fohász helyett testvéreihez szóló kategorikus imperativusszá a Nem én kiáltok című versben, melynek elején az intés:

Nem én kiáltok, a föld dübörög,
Vigyázz, vigyázz, mert megőrült a sátán…

majd átfordul a modus vivendit ajánló sorokba:

Légy egy fűszálon pici él,
S nagyobb leszel a világ tengelyénél.

A verszárlatban a lét kétpólusosságát vállalva megszólal az önmagát a teljes világ folyamataival azonosító költő:

Akár borzalmas, akár egyszerű,
Nem én kiáltok, a föld dübörög.

A kozmosz éneke című szonettkoszorú 1923-ban készült el, szövegeiben szecessziós-szimbolikus fogalmak vannak, Ady-hatást mutató nagybetűs szimbólumokkal (tört Robot; zsarnok király, a Gond; örök az Asszony; Titok-csúcs; minden atom az Ős-be visszahull; minden lélek az Úrba szabadul; hűs fény az Űrnek; Végtelen Fény; Őslélek). A Mesterszonett – összeolvasva a szonettkezdő sorokat – még mintha naiv önellentmondást is mutatna: „Külön világot alkotok magam, / Kerengő bolygó friss humusza lelkem” – ez a világtól való különállás – ellentétben az egybeolvadással még korántsem olyan egyértelmű, mint a későbbi nagy versekben (Eszmélet; Hazám; A Dunánál; Ars poetica; Külvárosi éj; Alkalmi vers a szocializmus állásáról Ignotusnak – ezek nem mindegyike szabadvers).

A teljes átváltás a szabadversbe a legnyilvánvalóbban a Tanítások 15 részes ciklusban látható – ez éles ellenpontot képez a szintén 15 egységből álló szonettkoszorúval, amit a költőmesterség próbakövének szokás nevezni. A próbát kiállta – váltott. Az ún. Érik a fény korszakában, az 1925-ös évtől kezdődően, egyre több a teljesen szabad vers: ilyen maga az Érik a fény; az Esti felhőhöz; a híres-nagy József Attila („József Attila, hidd el, nagyon szeretlek, ezt még anyámtól…”; Tüzek éneke; Anyám a mosásban).

Teljesen szabad már a kötetlen sorhosszúságú, rímtelen Balga költő is, amelynek különlegessége, hogy a József Attilánál gyakori „Lehetnék én” téma itt jelenik meg a legszebben, a leghumanistább módon.

A Külvárosi éj új, rendezett írásképű, hatalmas rapszódia, ahol a műfaj ismét strukturáló erővé válik: elbeszélő, rövid sorú, hosszú szakaszok váltakoznak hosszabb szakaszokkal. A rövidebb, elbeszélő szakaszok személytelen leírások, a hosszabb szakaszok – minthogy már az antik kardalok is éreztetik hatásukat – reflektálnak: mozdulnak, előre mutatnak („készül bennük a tömörebb sötét”; „a gépek mogorván szövik /szövőnők cukros álmait”; „a komor föltámadás titkát”; „vonatfütty”; „Az úton rendőr, motyogó munkás, / Röpcédulákkal egy-egy elvtárs / iramlik át” stb.). A versvégi többszörösen megismételt megszólítás, a minden fölött lévő éjhez, aminek világ fölötti hatalmat tulajdonít a költő, már az antik kardalokat lezáró ódák hangján emelkedik: a magasztosokhoz szóló megszólítást idéző felkiáltás: „óh éj!” és az utána következő fohász már valóban antik kardal hatású.

Hasonló elemzést lehetne készíteni a Téli éjszaká-ról is, azzal a különbséggel, hogy abban a szabálytalan hosszúságú sorokat rímelteti a költő, s a verszárlaton ott – a szonettkoszorúnál még hiányolt – teljes egybeolvadása a környező világgal („mérem a téli éjszakát. / Mint birtokát / a tulajdonosa.”). Másképpen oldja ezt meg a kötöttségeket egyelőre a rímekben kereső költő (Elégia; Óda). A nagy, totalitásigényű versek szabadversként áradnak. A szabadság illúziójában élő költő szabad víziói. És amint csorbulni érzi szabadságát, keresi a megtartó erőket, a szépséget (Gyönyörűt láttam); az emlékeket (Könnyű emlékek); az emberi kapcsolatokat (Kedvesem betegen…) és végül a formát, mint a szétesés összefogó ellenszerét. A formát, a rendet, a rendszert kereső alanyi költő a tárgyi világban is azt látja, mit magában szeretne megteremteni:

Ez éles, tiszta szürkület való nekem.
Távol tar ágak szerkezetei
tartják keccsel az üres levegőt.
A tárgyegyén mind elválik a többitől,
magába mélyed és talán megsemmisül.
…
Csak egy bizonyos itt – az, ami tévedés.
Még jó, hogy vannak jambusok, és van mibe
beléfogóznom.

(Szürkület, kiem. Sz.E.)

A vágyott rendet a szerkezeten kívül a hangok rendjével, összecsengésével is létrehozza: a feltűnően dús alliterációk is ez irányban hatnak. Tartalmilag a vers a teljes magány képe: itt már nincs egymásra borult, egymást érző-érzékelő halom hasított fa, a tárgyegyén a leibnizi ablaktalan monász szebb, allegorikusabb megjelenítése. A tévedések bebetonozott birodalmában csak a magány az elviselhető, az is csak fogódzókkal.

A végső lemondás egyik verse visszahozza a fiatalkori 5//4-re tagolódó kilencest (Karóval jöttél, nem virággal, / feleseltél a másvilággal…”, a szöveg Stoll Béla általi rekonstrukcióját logikusnak tartom: Kóróval jöttél, hiszen ez az ellentéte a virágnak, nem a karó…) A másik végső leszámolás az ambroziánus nyolcast társítja az egy szótaggal hosszabb kilencessel, és a keresztrímes szerkezetben az azonos hosszúságú sorok rímelnek (Talán eltűnök hirtelen…) S a végső anyag – az első, amit anyának is nevezünk – ami tartást és formát ad: a persely formára elképzelt anyaföld („E föld befogad, mint a persely…”, Íme hát megleltem hazámat)

A József Attila által átélhető és befogadható világ számtalan jelensége, tárgya, élőlénye megszámlálhatatlanul sok versformában jelenik meg. A költő a formát tökéletesen választja a megszólaltatni kívánt tartalomhoz – avagy, világ- és magyar költészeti ismeretei alapján tudja azt, hogy a formák tartalmi holdudvarral, tudományosabban: szemantikai meghatározottsággal rendelkeznek –, ebben a gazdagságban szólalnak meg a világviszonylatban is hasonlíthatatlan költészetében.

Illusztráció: Würtz Á.-grafika