Próza

február 5th, 2025 |

Rácz Mihály: „Neked a legjobb, Mihály!”

•

Ahányszor hallottam, rögtön védekeztem! Egyenesen tagadtam.

Olyan lett már, mint egy szózat. Amint felharsant valaki szájából, csak vigyorogtam, vagy elmeséltem valami balszerencsét, ballépést, balesetet, rontott helyzetet, szimpla hülyeséget, lelki és anyagi romlást, minden rendű és rangú kilátástalanságot, esetleg depressziót, aminek ráadásul már a mániás szakaszába jutottam. Látványos jele a vigyor is, láthatja bárki.

Legszívesebben kézen fogtam volna magam, és szépen elvezetem a tett helyszínéről, hogy ennek az áldott lelkületű kisgyereknek, aki igazából vagyok, ne kelljen megbotránkoznia.

Pedig tökéletesen tisztában voltam vele, hogy nekem tényleg jó. Talán nekem a legjobb. El is jött a pillanat, amikortól teljes nyugalommal, széles és kedves mosollyal, sőt enyhe fennhéjazással a szájam szegletében már mindenkinek azt válaszoltam: Igen, nekem a legjobb.

Az árnyalatnyi gúnyt hanghordozásomba is beemeltem, mert mindenért meg akartam fizetni. A hosszú évek magyarázkodásaiért, a vélt vagy valós depressziókért, a saját arcomra fagyott vigyorokért. És azért is, mert sosem tudtam határok közt tartani sznobságomat.

Pedig tényleg jó volt nekem, eltekintve attól, hogy sosem leltem igazán otthonra e vidéken. Ennek ellenére is egészen sokáig megmaradt az a képességem, hogy spontán örömérzetek extázisáig jussak a leghétköznapibb helyzetekben és időkben. Sétáltam a Körúton, és hullámokban ömlött át rajtam a szelíd gyönyör, mint valami angyali szárnysuhintás. Minden ilyen alkalommal befelé nyomoztam, amit ugyan kár volt, mert bár tovább fokozta a kéjt, hogy ok nélkül vagyok boldog, de ez így már a testi élvezethez hasonlított. Már a puszta ráfókuszálással elfújtam ezt a finom hímport, és élő repdesésből holt emléket faragtam. Még mindig szép volt, de egyre csak száradt, akár a gombostűre tűzött pillangó.

Talán felismerték bennem az emberek azt a lényt, akit sokáig öntudatlanul is tápláltam magamban a világ rejtett, de tablóra szánt szépségeinek szemlélésével. Erre már gyerekkorom korai éveiben is mindig szakítottam időt, illetve akkor még tényleg szakítottam rá időt.

Nem is kellett semmiből azt az időt kiszakítani, sem erővel, sem ügyességgel, levált az hatalmas darabokban magától, csak akarnom kellett.

Még akarnom sem kellett. Csak lennem.

És az idő jött velem. És mivel jött velem, folyamatos jelenné vált. Ez volt az én időből való kilépésem. Nem is kellett velem jönnie sehová, én sem nagyon mentem sehová.

Hamar rájöttem, hogy az én szerepem a mozdulatlan utazóé. Ez persze nem jelenti azt, hogy ne szerettem volna akár rohanni, vagy távoli vidékeket felkeresni, vagy kibiciklizni a határba, nagypapával lucernát szedni a nyári estéken, vagy hajnalban pecázni menni, és elvonatozni nyaranta keresztanyámékhoz a fővárosba, rengeteget játszani, néha másik országot látni. Nagyon is szerettem. A mozdulatlan utazó mást jelent. Egyszerű dolgot, a folyamatos elvágyódást. És azt, hogy képes helyben bejárni a létezést a föld porától a csillagokig.

A mozdulatlan utazó a csillagok mögé is szeret belesni, de még azzal sem elégszik meg. Az égvilágon semmivel sem elégszik meg. Tárhatják akármekkorára a kapukat, repülhet angyalszárnyakon, lépteit titkos ösvényekhez is vezethetik, további távlatokat sejt és akar.

Csak egyet nem tud, és talán nem is mer firtatni, hogy mi lenne akkor, ha maga Isten vezetné körbe a teremtésben? Mivel a mozdulatlan utazó véges lény, legnagyobb félelme, hogy Isten is az! Még akkor is, hogy tudja, alaptalan a félelme. Ám a gyötrelmei legalább akkorák, mint a hite. Meg is fordíthatjuk. Csak annyi a hite, hogy nem tud felülkerekedni a félelmein.

Kétféle mozdulatlan utazó van. Az igaz és a hamis.

Ez utóbbit úgy is hívhatjuk, hogy az éretlen. Gyümölcs ő is, de még savanykás. Vagy kesernyés. Azért az enyhítés, mert magamat is ide sorolom.

Az igaz már képes a belső csendre. Legalább néha. Mindenesetre jó úton halad. Szándékai egyenesek és tiszták. Igaz törekvő. Bár a botlás és bukás lehetőségétől ő sem védett.

A hamis viszont igazi széltoló. Néha drogos, néha csak simán mellé megy a dolgoknak. Minden dolog tökéletes álca a kezében. Ezért amikor megnyílik, már ő maga sem tudja, hogy nem egy újabb álarcot teremtett-e. A teljes lelki meztelenség sem győzi már meg. A bizonyság kell neki is, de a bizonytalanság talaján jár.

A hamis utazónak nincs egy nyugodt pillanata. Már csak azért sem, mert lelki alkatához remekül passzol éles és csavaros esze. Amit el se bírt drogozni. Viszont a lelkét sikerült kiürítenie.

Az a hamis utazó, aki én vagyok, például ezt a verset költötte negyvenkettő és negyvenhárom éves kora között:

ma elmúlt október
tegnap meg a halál
holnap a betegség fog
vagy tán a gyász

lelkem üres
testem gyenge
egy apró lakat őrzi
a nevetést benne

Első emlékem születésem előttről való. Szüleim és nagyszüleim állítják, hogy tőlük hallottam a dolgot. Lehetséges.

Egészen eleven a kép. Ülök egy nagy gödör partján, ami a konyhakertben lett kiásva. Igen mély volt és legalább hét-nyolc méter átmérőjű, az agyagtégláknak való anyagot ásták belőle a Főző nevű nyári lak megépítéséhez. A gödör a kerekes kút és a leendő konyhaépület közt terpeszkedett. Minderről nem sokat tudtam persze, emlékeimben csak ücsörgök és le-fel rohangálok az árokban.

A gond az emlékkel felmenőim szerint, hogy ezt a gödröt születésem előtt betemették. Nem számít semmit, ha így van, mert így is, úgy is játszottam abban a nagy gödörben. Még limlomok is voltak az alján, vagy csak a játékaim. Fű is zöldült benne, amit úgy mondtak, hogy felverte a gaz, de ez csúnyán hangzott. Tán pipacs is nyílt köztük.

Van egy másik emlék, ami már szerintem is erősen kétséges hitelű.

Debrecen főutcáján sétálunk anyámmal, amikor nagy csődületbe botlunk, mindenki nyugtalan, az utca másik oldala felé mutogat. Megállunk anyámmal, fogja a kezem, én olyan ötéves forma lehetek. A másik oldal egyik emeleti erkélyére két férfi egy harmadikat rángat ki, aki erősen és hangosan tiltakozik. Az egész jelenetből a nyers erőszak árad, amit én egészen testemmel érzékelek. Nem is az érzelmi részét, hanem teljesen objektíven érzem azt áradni. Kiömlik az utcára, szétárad a térben. Aztán egy kötelet kötnek az erkély korlátjára, a másik végére hurkot, ráteszik a rángatózó szerencsétlen nyakára, és kilökik. Alig rúg néhányat, azt is már teljes csendben, majd megmeredve himbálózik a kötél végén. Az utca innenső oldalán is elnémul mindenki, majd a tömeg szétszéled. Nem tudom, mi történik ezután anyámmal és velem, azt sem, mit érzek igazából, az egész emlék eddig tart.

És azt sem tudom, hogy megtörtént-e, vagy olyan eleven álom volt, ami életre kelt. Húsz évvel később dolgoztam fel egy kísérleti filmötlet részeként. A történetből egy bizarr reklámfilm paródiát faragtam. Az első része megegyezik az emlékkel, aztán az akasztást követően a szinopszis vége:

A tömeg ezt felzúgó tapssal honorálja. A két férfi megjelenik lenn a bejárati ajtóban, és átjönnek a bámészkodó emberekhez, majd mosolyogva meginvitálják őket egy pohár italra.

Ezután kocsma képe, tele emberekkel. Mindenki töményet iszik, csak a kisfiú kap üdítőt. A kamera felé fordul, és az üveget felmutatva így szól: AZ IGAZI!

Ugyanazon a főutcán még kicsi fiúként megpróbáltam elveszni. Lassan és tudatosan engedtem el a szüleim kezét, ők pedig a bámészkodásba feledkezve sétáltak tovább. Nagy volt a nyüzsgés, leguggoltam, és szorongva néztem utánuk. Alig mehettek tíz méternyit, észrevették a hiányomat, hátrafordultak és kedvesen, de erélyesen rám szóltak: ejnye, Misike, mit csinálsz, gyere csak szépen ide. Ezt még vagy kétszer megismételtem. Hetekig arról álmodtam, hogy elhagynak, és a világ más formáiban találom magam. Nem sima, hanem vágy-teli félelmeken lovagoltam. Talán az első próbálkozásaim voltak ezen a világon, hogy az újonnan körém szőtt határokat feszegessem.

Ekkorra már enyhült az a szorítás, amit születésemtől fogva éreztem, hogy a végtelen létből egy fojtogatóan szűk valamibe ébredtem. Egy behatárolható, eleje-vége valamibe. Hogy ez lenne az élet, sohasem sikerült igazán megemésztenem. Megszoknom is alig. De nem teszek úgy, mintha a világ akármekkora mártírja, mondjuk költő-mártírja lennék. Nem. Bizonyos, hogy sokan hulltak már így alá. Remegve, mint a kocsonya, tele értetlenséggel, folyton menekülve.

Négy hónaposan kísérletet tettem a szökésre. Majdnem belehaltam egy hurutba. Szüleim a védőnőt hibáztatták, mert a pépes körtét ajánlgatta, de én tudom, hogy távozni akartam. A sértődöttséget sosem sikerült teljesen felszámolnom.

Kisfiúként ültem az árokparton a falu szélén, közel a román határhoz, és arról fantáziáltam, hogy testvéreim égi hajón értem jönnek. Abból a másik világból, az én igazi hazámból valami félreértés vagy próba végett lettem ide küldve. Otthon herceg vagyok, leszállnak értem égi masinán, kilépnek elém, és felségnek szólítanak. Ők is hercegek persze, mint ahogy ott mindenki, az én egész népem nemes, és tiszta lényegű istenség. A felismerés, hogy igaz testvéreim jöttek értem, leírhatatlan eufóriát, a legtisztább boldogságot hozza. A jelenetet oly sokszor láttam magam előtt, tisztán, tökéletes képekben, hogy semmi mást nem érzékeltem magam körül, teljesen belefeledkeztem az imaginációba, tán fel sem tűnt volna, ha tényleg felrepülök, vagy valaki odébb visz.

Nem vitt odébb senki, én magam álltam fel előbb-utóbb, és vagy hazasétáltam, vagy egyéb elfoglaltság után néztem. Például békákat nézegettem az időszakos tavacskákban, vagy pondrókat a vizes dézsában. Folytonos rugózós mozgással közlekedtek le fel, de ezen kívül halvány sejtelmem sem volt, mi a dolguk. Azt nem gondoltam, hogy értelmetlen a létezésük, hogy csak fel és le rugóznak a dézsában, én is csak jöttem, mentem, meg álmodoztam. Lehet, hogy a pondrók is csak álmodoztak ott a vízben rugózva.

A sok testi és lelki kényelmetlenség mellett azért sikerült nap mint nap belefeledkeznem a számtalan csodába, amit a falusi lét kínált. Először is nem lakott ott annyi ember, mint a városban. Bár kisgyerekként még vonzott a sokadalom, legelső tévézésem alkalmával a debreceni fürdőt láttam az esti híradóban, a sok boldog lubickolót, mert átadtak egy új medencét a híres nagyerdei strandon. Apám közölte, hogy másnap utazunk a városba mi is strandolni.

Gyönyörű verőfényes napra virradtunk, a vasútállomáson fogtam anyám kezét, egészen picinek éreztem magam már az állomás épülete mellett, de ez mind semmiség volt ahhoz képest, amikor nagy pöfögve befutott a gőzös! Tán csak a Titanic óceánjárót láthatták annak idején ekkorának az emberek. Ilyen égbenyúló alkotmányt, ráadásul ennyire fekete valamit el se képzeltem azelőtt. Meg is riadtam, de anyám meleg mosolya, biztató szava, és szilárdan tartó keze mindent elsimított. Ahogy elhelyezkedtünk a kupéban, rögtön megéheztem, mint ezután mindig, ha vonatra szálltam, és meg is terítettünk a rántott csirkecomboknak. Kenyér is járt hozzá, meg paradicsom, és anyám sosem feledkezett meg a nedves kéztörlő kendőről se.

A fürdőt elmesélni nem is lehet, elveszítettem minden idő és realitás érzékemet, bár még nem is voltam abban a korban, hogy az ilyesmi igazán megszilárduljon bennem. Ki nem lehetett parancsolni a vízből, még a csirkecombok kedvéért sem. Aznap megtanultam, milyen kézen állni a vízben, és milyen a lesülés, meg a majdnem úszni tudás, meg a lábujjak alján elvékonyodott bőr miatti égő fájdalom, valamint, hogy milyen sok klóros vizet nyelni.

Egy másik alkalommal apámmal mentünk kettesben a fürdőbe MZ125-ös motorján, a nagymedencébe még alkalmi színpadot is építettek, onnan közvetítette a tv a lottósorsolást. Aznap estére a végtelenített élvezet annyira elcsigázott, hogy hazafelé apámnak magához kellett kötöznie. Nagyon szerettem apámmal motorozni, és ő is elégedett volt a teljesítményemmel, mert remekül be bírtam dőlni a kanyarokban. Később, ahogy cseperedtem, egyre inkább elvesztettem ezt a képességemet. Félni kezdtem.

Félni mindentől, majdnem mindentől. De csak majdnem. A legtöbbje csak valami lappangó szorongás volt, de olyanoktól is tartottam, mint a csípős kakas, meg a harapós kutya.

És már rögtön nagyon szerettem mesélni. Történeteket, olvasmányokat, fantáziákat, álmokat, vagy bármit. Csak beszélhessek.

Például azt is nagyon szerettem már felnőttfejjel mesélni, hogy hittel születtem. Ezt sikerült egészen addig mondogatnom, hogy már csak azokra a szavakra emlékszem, ahogy mindenkinek előadom. Egyszerűen elveszett valódisága, üresen kong a beszélő maszk alatt.

És adódik ebből még valami. Éppen az, hogy talán már nem is maradt semmi, ami valódi, ami élő, ami lényemet átmelengető lenne. Minden csak szétbeszélt, fillérekért kiárusított emlék-báb, valami, ami talán sosem is volt, csak mondom, mondom, időm végezetéig.

Talán pont ettől olyan jó nekem, ugyanis élvezettel halok meg nap nap után.

Bár tudok egy olyan elemről is élő-halálom évtizedeiből, ami semmiképpen sem elbírható. Maga a nem elbírhatóság érzése. A megnevezhetetlen borzalomé, a kiürültség és sehonnan sehová tartás állapotáé, amire nincs szó, nincs érzés sem, csak mindezek hiánya. A mindenség hiánya. Maga a hiány.

Minden addiginak a végpontja.

És mint ilyen már önmagában egy új pillanat kezdőpontja.

Nem csak egy pillanat, sajnos, mert akkor az egy rettentő pillanat erejéig kibírható gyötrelem lenne, egy villanásnyi átsuhanás a fekete lyukon, ami ponttá zsugorítana, megmutatná a mindenség összes fájdalmát egy semeddig sem tartó időtlenségben, de ezt azonmód követné a fehér lyukon való világrajövetel édessége, egy tiszta élet reménye.

De nem. Ez a hiány, ez az üresség, ami engem állandóan becsap, és a halálra mutogat kiútként, egy mező. Idő és térbeli mező. Időben és térben is kószálhatok benne.

Szoktam is.

Az úgy néz ki, hogy üvöltök odabenn, néha kívül is, vagy pedig csak csendben, magamba roskadva ülök kábán a fájdalomtól, és forgatom a szót: hogy lehet ezt kibírni. Hogy bírom ki akár csak egyetlen soron következő másodpercig. És még egyig.

De ezek a sorakozó időegységek nem egyformák, nem homogének. Mindig van egy legelbírhatatlanabb. Ezt abból tudom, hogy egy ideig haladok feléje, mert annyira sosem kábulok el, hogy elveszteném a fonalat, mindig tudom, hogy egyre rosszabb, aztán bekövetkezik az, aminél már elhagyom minden tartásom. Ekkor, ha épp üvöltözöm, inkább elcsendülök, és aláhullok a feneketlenségbe, lelkem csomóvá gyűrődik és befeketül. Ha pedig csendben tűrtem a folyamatot, akkor itt felállok, körözni kezdek, vagy kimegyek az udvarra, és mantrázni kezdem a két mágikus mondat valamelyikét. Ezt nem bírom ki! Ezt hogy lehet kibírni!

Ezzel pedig ébredezni kezdek a kín mélységeiből, lassan enyhül a szorítás, a lelkem és a szívem is kienged, észlelem a környezetet, lassacskán jobban leszek. Egy-egy ilyen időmező jó esetben félóra, de előfordulnak napokig tartók. Térben jóval kisebb határok közt mozognak, bár a több naposak közben akár utazni is szoktam.

A fekete lyukba zuhanást éltem már át vezetés közben, vagy pénztárnál sorban állva, látogatóban a szüleimnél, és munkában. Előtte hosszú évekig edzettem különböző drogokkal, és sosem ismertem a mértéket. Sem mennyiségileg, sem pedig a félelmekben. De a két komponens drogos éveim félidejére eggyé vált, azaz olyan sokat vettem magamhoz fűből, hogy különböző küszöböket léptem át. Ültem a buszon munkába menet, fülemben belassult zene dübörgött, regényt olvastam, közben egy az egész felsőtestemet kitöltő összekuporodott démonnal feleseltem. Sosem hagytam magam. És azt hittem, hogy nem is veszíthetek. Halhatatlan vagyok, a szerencse fia.

Az is voltam.

Évekig védelmezett például fogadott bátyám, Puca. Németországból jött haza, amikor megismerkedtünk, hamar összebarátkoztunk, és nagyon mélyen megértettük egymást. Igazán türelmes volt velem, annak kellett lennie, hiszen teljesen kihasználtam. Nem szántszándékkal, hanem szertelenségemben, tékozlásomban, de végtelenül önzőn. Remélem, ő is merített valamit a barátságunkból. Ide-oda furikázott, sokat kalandoztunk, és egyvégtében szívtunk. Érezte a legjobb zenéket, és ha buliba mentünk, végül az autójában ragadtunk saját lemezeinket hallgatva, világokat megfejtve, és még többet drogozva. Olyan sokat, mint én, még ő sem bírt szívni, de megközelítette. Mindenesetre nagyon bátyám volt, egyszer tényleg így is hittem.

Szereztem psylocibin mexicanát, felmentünk Dobogókőre, és elrágtuk a mágikus gombákat. Három-három grammnyit. Az első órában LSD-hez hasonlított, gyönyörű mintákat rajzolt belém, kora tavaszi fények táncoltak a fák közt, és színtiszta gyönyört éltünk át csak attól, hogy lélegzünk. Később azon kaptam magam, hogy ugrálok, és azt hiszem, tizenegy éves vagyok, enyém az egész földi játszótér. Láttam, hogy Puca elhevert, fejét egy kövön nyugtatva, és bámul a napba.

Mi van, bratyó?

Semmi, tesó.

Hát?

Hát nagyon jó a Nap.

Mitől?

Nem tudom. A legjobb dolog a világon a Nap. Minden benne van. Minden.

Ezután beléptem egy órára a vágytalanság állapotába. Semmihez sem fogható teljességgel járt, és elég volt közben bármi, amit átélhettem. Úgy volt jó és hibátlan minden, ahogy épp adódott. Semmi egyebet nem kívántam, mint ami már amúgy is az enyém volt. Mindeközben nem volt semmim, csak én magam. Mindent értettem, és semmi sem hiányzott. Amikor valaminek a hiányát éltem át, az sem hiányzott, akkor is teljes volt minden. Ha pisilni kellett, akkor annak érzete volt önmagában tökéletes. Amikor a szél jött felém, akkor lényként éltem át, aki játékosan jön-megy a világban. Az égen átúszó repülő a legszebb basszus szózattal szólt hozzám; a világ hangokból épült fel, fényből szövődött, és gondolatok tartották egyben.

Aztán megszomjaztam, és kiestem az isteni vidámparkból. Turisták jártak arra, én meg kérdezősködtem, merre találok innivalót, de a válaszig nem jutottam el, új valóság állt össze, és a turisták kirekedtek a képből. Tán csodálkoztak, de megkövült alakok vonzásába kerültem. Úgy tűnt, régi varázslók porladoznak ott a hegyoldalban, akik évezredekkel ezelőtt elzarándokoltak a nap orákulumhoz, és ottmaradtak.

Puca odavitt a képződményekhez, majd lebontott párat, hogy megzabolázza félelmem. De ez még csak a pokol előszobája volt. Látta rajtam, hogy jobb, ha hazavisz, berakott az autójába, és száguldott le a hegyről, ám én percenként átmentem a halál kapuján, de valahogy mindet túléltem. Mozaikok rakódtak hihetetlen gyorsasággal egymásra az életemből, majd az apáméból és a fiaméból, aztán újra és újra meghaltam. Órákon át éltem ebben a folytonos visszacsatolásban, láttam apámat megvénülni és a sírba fordulni, majd magamat, aztán a fiamnál már sikerült ezt megállítani. De mindig jött egy újabb valóság.

A város határában álltunk meg egy szupermarketnél, Puca megéhezett, és felhívta nekem a feleségemet. Amint meghallottam szelíd és megértő hangját, amint azt mondja, biztosan elfáradtatok és elkoszolódtatok, gyertek haza enni, fürdeni, aztán még akármit csinálhattok, a démonok erőtlenül szétfutottak, semmi hatalmuk nem volt tovább. Újra beléptem a vágytalanság állapotába, és a polcok közt még láttam valakit elsuhanni, aki nem az emberi világhoz tartozott. Eltűnt a vécében, én pedig utánamentem, hogy szembenézzek vele, de már senkit sem találtam, csak saját félelmeim visszhangját. Ekkor az az illúzióm támadt, hogy már mindig velem marad a vágytalanság, de elmúlt. Most nem félelmek és bizarr világok mosták el, hanem csendben adta át a helyét a hétköznapoknak.

Pucával néhány szoros barátságban töltött év után lazult a kapcsolatunk. Átment néhány igen zűrös ügyön a munkáját illetően, mert nem bírta elviselni a balkáni körülményeket német viszonyokhoz szokott észjárásával, és nem csak tervezgetett, de pár ötletét meg is valósította. Pénzt is szerzett a kivitelezésekhez, szerencsétlenségére uzsorásoktól, ráadásul tulajdonostárssá szerette volna felküzdeni magát alkalmazottból. Rövid úton kicsinálták, pénzét elvesztette, majd az autóját, végül a lakását. Pár évig albérletekben lakott, az anyjával közösen büféztek, ekkor már keveset találkoztunk, a közös mozizások, fesztiválokra járogatások elmaradtak, majd egy szombati napon nyomtalanul eltűnt. A szobájában maradtak az iratai, pénze és ruhái szolid rendetlenségben, mint aki leugrott a sarokra egy doboz cigiért. Csak a mobilját vitte magával, ami egy darabig még hosszan kicsöngött. A rendőrség két kört nyomozott, drog-vonalon is, eredménytelenül. Édesanyja két halottlátót keresett fel, az egyik azt mondta, semmi baja, majd előkerül, a másik pedig, hogy rossz emberek beleengedték a testét egy folyóba, csak nem került elő.

Puca időnként felhozta, hogy fiatalon fog meghalni, és láttam a szemén, hogy nem viccel. Éveken át látni véltem eltűnése után itt-ott az utcákon. Volt valami a lényében, amitől nagyon hasonlónak láttam magamhoz. Egyszerre élt benne váltakozó súllyal a társas és a visszahúzódó énje, valójában ő sem érezte jól magát az emberek között, akárcsak én. Még beekizve is rendszeresen visszamenekültünk a partikról az autójába zenét hallgatni.

Egyszer velünk tartott bulizni legkedvesebb munkatársnőm is. Okos és empatikus lány volt, zárkózottságban azonban simán felvette velünk a tempót. Egy nap nagyon keményen leosztott munka közben, épp amikor minden sulykot elvetettem, mind drogozásban, mind pedig naplopásban, amiket lelkes, de középkategóriás svindlerként gyakoroltam. Ez a füvezés mellett elsősorban mindenki folytonos átverésében bontakozott ki.

Olyan nyíltsággal és pontossággal tárta fel, hogy ki is vagyok valójában, mit művelek a hét minden napján, és ezzel mit okozok embertársaimnak, hogy előadását már akkor és ott nagyra értékeltem, mondhatni el voltam bűvölve. Nagyon jólestek lesújtó, csodálatos precizitással és eleganciával felépített mondatai, és azon kívül, hogy elevenembe vágtak, olyan világosságot gyújtottak bennem, amiben csak ritkán van része az embernek. Mert a legtöbb vélemény, kritika vagy dicséret, amivel megkínálnak bennünket, gyakran önző és érdektelen, kisszerű és buta, csak elvétve ilyen pontos és őszinte, amit itt még az irányomba tanúsított felebaráti aggódás és szeretet is vezérelt, a végső mélybe zuhanás elkerülhetetlennek látszó veszélyének hangsúlyozásával.

Mindig hálás leszek azért a napért, és hogy barátságába fogadott ez a kivételes lány. Mély, értő és izgalmas beszélgetéseket folytattunk, még az irányába időnként felmerülő erotikus fantáziáimat is visszafogtam, hogy ezzel se sározzam be kapcsolatunkat.

Gyermekkoromban alig találtam olyan embert, bármilyen korút, akivel a létezés lényegi megnyilvánulásait megragadni tudtam volna, ezért inkább saját belső világomba és különleges helyzetekbe menekültem.

Az olvasmányok, fantáziák és álmok mellett a szokatlan, hétköznapiságukat vesztett szituációk, megváltozott létminőségek jelentettek valódi izgalmakat, és keltettek bennem olyan érzéseket, amikor végre azt éreztem, hogy élek. Ilyen volt, amikor apám sokszori sulyokelvetést és hatalmas családi patáliát követően némi ruhaneművel a csomagtartóján hazabiciklizett az édesanyjához, és úgy tűnt, hogy elhagy bennünket. Roppant izgalom járt át tetőtől talpig, egészen bizsergett a testem, és kifejezetten csalódással járt, amikor két hét múlva hazaköltözött. Tudtam, hogy szüleim reménytelen közös élete folytatódik, pedig már láttam magam, amint két család közt ingázva életem lehetőségei valamint határai jóval kijjebb tolódnak, és új minőségek, új kalandok sora vár rám.

Hasonló izgalmakkal járt, azaz még nagyobbakkal, amikor száj és körömfájás járvány tört ki az országban, és az ingázók nem járhattak haza állattartó családjaikhoz, hogy ne terjesszék a ragályt. Anyai nagyszüleimmel otthon rekedtem ezekben a hetekben, mint valami karanténban. Szüleim ugyan pár este megjelentek titokban, és a kerítésen át beszámoltak a dolgok menetéről, de bejönni nem mertek. Ez az állapot olyan oldalát mutatta meg a létezésnek, ami a szabadság új fokaihoz vezetett. Talán el is ültette bennem a függetlenség-érzet magját.

Huszonöt évvel később mégis úgy hozta a sors, hogy apámmal szerettem legjobban füvezni. Jobban, mint legkedvesebb barátaimmal. Ennek több oka volt.

Először is apám volt a legerősebb ember, akit ismertem, és bár izomzatban sem volt gyenge, valami olyan belső erő járta át, amitől megingathatatlannak tetszett minden megnyilvánulása. Még akkor is, ha sok esetben egyáltalán nem értettem egyet vele. Tudtam, hogy képes bármivel szembenézni, és bármitől megvédeni. Ezt a közös szeánszaink alkalmával is minden alkalommal megtapasztalhattam. Eleve mélyen alá bírtam merülni a félelmekbe, amelyek jó részét megtanultam ugyan kezelni, de apám mellett hamar szertefoszlottak a legmakacsabbak is. Bármilyen rettenettel álltam elő, csak rám nézett, mint aki nem érti, mit vacakolok, és megkérdezte, hogy észnél vagyok-e, hogy hülyeségekre pazarlom az időt.

Pedig voltak meleg helyzetek, és közös hallucinációk is, száguldoztunk a taxijával hetedhét határban, és néha előre megálmodtuk hajszál pontosan mindketten az előttünk álló útszakaszokat, félórával hamarabb, minthogy elértük volna. Egy ilyen alkalommal még állapotos feleségemet is magunkkal vittük, de csak éjszaka tűnt fel, hogy a hátsó ülésen alszik, elfelejtettük kirakni anyámnál, akaratlanul is végigcsinálta velünk a túrát.

Legfontosabb együttléteink egyikénél hajnalig kocsikáztunk, bejártuk az egész megyét, közben elszívtuk az összes nálunk lévő füvet, majd többször egymás nyakába borultunk a nagy kajázások szüneteiben, és jött a rossz apád voltam, meg rossz gyermeked. Majd mindezt kinevettük, és órákig biliárdoztunk.

Egy víg vasárnap meglátogatott apám bennünket, hozott rengeteg muníciót, főként afgán hasist, és elvittem moziba. A Lost Highwayra ültünk be David Lynchtől, mondtam is apámnak, hogy mire számíthat, mégis érdekelte.

Épp leparkoltunk a pláza előtt, amikor is a nagy röhögések közepette félrenyelt valami buborékos lónyálat, nekem háttal állva köhögni kezdett, és nem akarta abbahagyni. Hátba veregettem, és mire megfordult, már hamuszürke volt az arca. Kívülről láttam magam, amint az egyre jobban lassuló jelenetben ütögetem apám hátát, és azt hajtogatom idiótán, hogy nem lesz semmi baj, nem lesz semmi baj. Apám közben a maradék levegőjével azt suttogta, meghalok, meghalok, és tépni kezdte magáról az inget. Rettenetesen berezeltem, el sem bírtam képzelni, mit csinálok a Váci úton a vasárnap délutáni verőfényben a haldokló apámmal, szénné beütve. Szerencsénkre a bennrekedt buborékok kilökték a légcsövéből az üdítőt, és apám másodpercek alatt kisimult. Fújt egy nagyot, és visszagombolta az ingét.

Mit éreztél, kérdeztem, lepergett az életed? A frászt, mondta, csak az járt a fejemben, mit fog szólni a barátnőm ilyen hülye halálhoz!

Bementünk a moziba, és a szertől meg a halálközeli élménytől úgy beálltunk, hogy egyrészt a vécét még apám segítségével sem találtam meg, és odahugyoztam a padlószőnyeges folyosóra, másrészt pedig még a rejtett érzékszerveink is megnyíltak, és mindent értettünk a filmből, a legrafináltabb szimbólumokat is. Apám negyedóránként odafordult hozzám, és közölte, tudjad, hogy minden úgy van az életben, mint ahogy itt látod. Különösen a szerelmi szálakhoz és a nők gesztusaihoz fűzött egyetértő megjegyzéseket.

Utána írtam róla egy elemzést a saját fanzinomba:

[…] A Lost Highwayben a realitásként ismert fizikai világ felbomlása tartós. Itt a főhős nem egyszerűen tudathasadt, a köznapi életből való kiszakadása állandósul, és az élmények a földi lét peremére sodorják. Ettől kezdve minden dolog, amit átél és tapasztal, csak tovább erősítik kiszolgáltatottságát – még inkább kiszolgáltatottság-érzését – azon erőknek, amiket nem ismer. Mert fontos, hogy megfelelő felkészültség nélkül a transzcendens élmények kaotikusak, megrázóak, áttekinthetetlenek, kiúttalanok és kibírhatatlanok megtörténtük pillanatában. […]

[…] A film egyik központi jelenetében Fred kilépve a szobából besétál a folyosó áthatolhatatlan sötétjébe, amely, mint egy anyagiasult tömeg, elnyeli őt. Fred itt bizonyos értelemben kilép a filmből, a kulisszák mögé lép, ki a megzavarodott színjátékból. Az ember először várja a rémet, de az sosem jelenik meg, sosem jelenhet meg, mert biztosan van ott szörny is – a ’Twin Peaks Tűz jöjj velem’-ben még megláthattunk homályosan egy iszonyatos démoni ábrázatot –, de az mind semmi ahhoz képest, hogy valójában nincs ott semmi. Vagyis, hogy a semmi van ott, az üresség, a terméketlen, a kiúttalan, mindennél elviselhetetlenebb űr, a vakság, a megsemmisítő egyedüllét, a fény hiánya. A kinnlét, ahonnan nem látszik, hogy az út befelé felfelé vezet. A lélek bizonyos kinn töltött idő után – miközben felesége szólongatja hiába – visszajön, de még csak a történések, Fred Madison zaklatott életéig, tovább forgatva annak kerekét. […]

[…] Amikor Peter újra Freddé válik, a gonosz videokamerával – őt filmezve – ront rá, és Fred kétségbeesve menekül a rettenet elől, mert még mindig nem tudja, hogy az nem árthat neki, hogy csak elodázza a szembenézést, és az a tükör, amit a gonosz tart elé, ugyancsak játék… […]

[…] A sztori persze ennél sokkal összetettebb, de nem ez az érdekes, mint ahogy a lényeg a Twin Peaksben sem az volt, hogy ki ölte meg Laura Palmert, hanem az ember harca a gonosszal, hogy ember tudjon maradni, és Cooper ügynök beavatási kísérlete az intuíción túl. Az a beavatás sikertelen volt, és Cooper Fredként is elbukik, de nem az elbukás ténye számít, hanem a tanulás és a tapasztalás, mert itt Fred azáltal, hogy egy életben két személyiséget átélt – mert átélhetett volna tucatot is, de nem, kettő elég, két pólus: egy művészé és egy autószerelőé – megtapasztalhatta, hogy a sztori, a körítés csak eszköz, a küzdés mindenkiben ugyanaz, ugyanazért. […] (Egy interjúban mesélte egyébként Lynch később, hogy Cooper a legvégén nem bukott volna el, csak a stúdiót már nem érdekelte, hogy újabb évad készüljön a Twin Peakshez.)

Nagy szerencse, hogy édesapám velem együtt értette, amit érteni érdemes volt aznap a világból.

Azt mondják, a bölcsesség kikristályosodott szenvedés. Akkor édesapám nagyon bölcsen halt meg. Épp tizenhárom évvel az előbbi eset után, rettenetes kínok közt, elfogyott és kivéreztetett testtel, az életet végtelenül szomjazó lélekkel. Nem voltam jelen, amit nagyon bánok, csak telefonon hallgattam üvöltését, amikor rettegő és kifacsart édesanyámmal beszéltem.

A filmről szóló elemzésben azt mondtam, hogy az üresség terméketlen és kiúttalan. Miközben maga Isten is üresség természetű. Hol van tehát az a határ, amikor az ember a belső ürességet már termékenynek éli meg, és nem a világi létben való alámerülés következtében fellépő kiürülésként. Ez a fajta kiüresedés majd’ mindegy, hogy drogok, öregség, meg nem valósított életfeladatok, vagy mértéktelenségek következménye. Egyre megy. A bekövetkező legnagyobb megbicsaklás és rettegés kíséri, amikor az ember kezd ráébredni, hogy a határait nem sikerült átlépni, és már nem is igen tudja, mert ifjonti energiája és lelkesedése is rég elkopott.

Hol az a határ, amikor még nem lehet tény a feladás, és honnan tudhatjuk, hogy eljött-e, vagy még tényleg van erőnk változtatni? Egyáltalán van-e ilyen határ, és valójában életünk utolsó pillanatáig van-e esélyünk?

Gyermekként hittem, és még ma is hiszek, de ma már nagyon kell dolgozni érte, ami nem baj, mert adódik segítség, még ha nehéz is észrevenni.

Például a szabadságvágy.

Vagy a pillanatok szépsége.

Barátságok.

És a szerelem.

A szerelem háromszor gyúlt lángra bennem.

Elsőként kínzó formájában, bár nem tehetett róla egyikünk sem, tapasztalatlanok voltunk a lélek kérdéseiben, sem a szerelmi ügyeket, sem magunkat nem ismertük még semennyire, nem is lehetett más kiútja, minthogy hatalmas időbeli és térbeli távolságra vetődtünk egymástól.

Másodszor enyhet és melegséget adó módon jött el, hosszú távra rendezkedett be a szívemben, életem párja pedig megosztotta velem ágyát, asztalát, mindenét, én pedig oly sokszor éltem vissza mindezzel, hogy már rég nem fogom fel az asszonyi szív folytonos megújulási képességeit. Néha én magam próbálom összeilleszteni, amit állandóan darabokra török, és én magam csodálkozom a legjobban, ha sikerül.

Harmadjára a kozmikus én kereséseként jelentkezett, és ehhez mérték az istenek a vajúdás fájdalmát is. Bár harmóniát és gyönyört is adtak hozzá, valami olyan bizonytalanság járt át, amit sosem értettem igazán. Sem a félelmeket, sem a mélységeket, de még a magasságokat sem. Tán sosem féltem ennyire, pedig lehet, hogy nem is volt mitől. Tűz és didergés, megtalálás és elhagyás járt vele. Túl kései, vagy túl korai ez a találkozás? És bukás, vagy próba? Próbája valaminek, vagy valakinek?

Kerestem a válaszokat ezekre a kérdésekre, mint megannyi egyébre életemben, de sem az ég, sem a föld nem válaszolt, bár sokáig hittem a mindenhonnan áradó szép szólamoknak, és okos tanácsoknak. Nincs azonban bennem sérelem, legalábbis csekély, és az is csak erőtlen csapdos odabenn, mert az utolsó, amiben hiszek, és amit táplálni szeretnék, pont olyasmi, amiből kevés adatott: a szelíd megértés.

A nagy szerelmeket még megelőzte egy kamaszkori, igazi gimnazista esetlenséggel párosuló. Úgy tűnt, hogy vonzódunk egymáshoz, de alig mertünk pár szót váltani a két év alatt, amíg ismertük egymást, vagyis amíg egy osztályba jártunk. Még egymás kezét sem fogtuk meg, és a randevúk is kimaradtak. Gyávaságomat szörnyen utáltam, de nem bírtam átlépni, csak fantáziálásaimban, és vigaszomul az szolgált, hogy akkor még egyáltalán nem volt képességem a szenvelgésre. Most már van.

Azelőtt, hogy bevezettem volna édesapámat az úgynevezett lágy drogok rejtelmeibe, kilencvenöt tájékán, akkori istenképemről Játék az Énben címmel írtam egy esszét. Minap a kezembe került, és annyira bájosnak találtam, hogy idézek belőle.

[…] Mikor mondhatom: tudok? Mikor élhetem: tudok? De legfőképpen mikor felejthetem el, amit tudok? Kijelenthetek, kérdezhetek, szenvelgek, tékozlok. És képzelgek a szenvedésről. Mert nincs az rám kiosztva. Hogyan is tudnám én azt elviselni? Mindazt befogadni? Azt megérteni? Azt termékennyé tenni? Így forgatom egyre tovább és tovább az idő kerekét. […]

[…] (És ha már minden nyitva látszik, miért késik a megnyugvás?) Azért, mert: tudhatok, prédikálhatok, segíthetek, gyógyíthatok, felvilágosíthatok, Istenről is tudhatok, az nem az én érdemem, nem az én kiváltságom, nem nekem szól, nem kell mindenáron rajtam segítenie. Legfeljebb sorsom. Ha így van, tudhatok Istenről és szét is oszthatom, mégsem az enyém a megnyugvás. Ennek oka: eszköz vagyok, csatorna, hírvivő, erőhordozó és átadó, megnyugtató, felvidító sugalló. Az én sorsom attól még lehet puszta kín, szenvedés és halál. Sok költő halt már kínt életében, pedig egy rövid sora valamely elfeledett versében – vagy akár csak egyetlen szó, egy hang – tudta Istent. Az nem neki szólt. Mindenkinek. Lehet, hogy csak egy másiknak, de nem neki. Majd az a másik továbbviszi, és egyszer visszaviszi hozzá is – vagy egyszer önmagához. […]

[…] Mert az embernek meg kell tanulnia beszélni előbb, hogy a hallgatásnak igazi értelme feltáruljon. Mert minden közelebb visz. A beszéd a hallgatáshoz, a hallgatás a szabadsághoz, a szabadság az igazsághoz. […]

[…] És beszélhetünk romlásról, elszakadásról, aranykorról vagy mélypontról és látszatról, ez csak játék. Minden, ami látszat, valóság, mert semmi sem választható külön, nem osztható fel. Ha mégis annak tűnik, az csak látszat. Ebben nincs semmi ellentmondás. Ez Isten természete. Isten valósága, a hozzá vezető út. Az, hogy nincs hozzá vezető út, mert az út benne vezet. Hol itt a látszat, és hol a valóság? De hogy felmerül a kérdés és válasz, kijelentés és osztódás, romlás és aranykor – ez hát a játék.

A megszabadulást ne önmagáért vágyjuk. A részvétel miatt törekedjük. A megszabadulás nem teherletétel, hanem felvétele a terheknek. Osztozás Isten felelősségében. Ez nem ajándék, nem könnyebbség, nem megszabadulás, ez a legnagyobb teher. A terhek viselése, fel- és átvállalása. A szenvedés, az örömök, a kétségek és a szépségek felvállalása.

Isten csak keveseknek adhatja oda ezt a végtelen terhet. Ez nem kegy, és nem is ajándék. Ez a játék terhe. A játék a legnagyobb és legkomolyabb teher, a legnagyobb nyugalom. A béke és a szeretet egy Istennel. Isten a teljesség, nem vehető el belőle semmi, és nem is tehető hozzá egy vessző sem. Ezért Isten teljességében osztozni a legnagyobb teher, és a legteljesebb megbékélés. Ez a játék értelme, a megszabadulás, a lét maga, a van állapota. Az állapotnélküliség, ahol minden dolog és fogalom egymásba nyúlik, ahonnan nézve a megnyilvánult világ egyetlen kép, amely sohasem halványul el. A tékozló fiú visszatérése Isten legnagyobb öröme, ebben részesül mindenki, aki visszatér valódi otthonába, a játék mámorából kigyógyulva.

Illusztráció: Twin Peaks-fáziskép