Esszé

február 2nd, 2025 |

Németh István Péter: Egy dunántúli leveleskönyvről

(KEDVES BÁTYUSKÁM!
VÁRKONYI NÁNDOR ÉS WEÖRES SÁNDOR BARÁTSÁGA LEVELEZÉSÜK TÜKRÉBEN [Széphalom Könyvműhely, Budapest, 2024
Összeállította, jegyzetekkel ellátta és a bevezetőt írta: Kende Katalin])

Kende Katalin 2024 kora őszén Simon István szülőházának udvarán ajándékozott meg új könyvével, amelyben Várkonyi Nándor és Weöres Sándor levelezését adta közre, hogy forgassam csak e kapcsolat fennmaradt írásos emlékeit, hiszen a dunántúli – és így egyben a magyar – szellemtörténet géniuszainak társalgásába hallgathatunk bele – már időtlenül.

Kik voltak ők? „Társ és barát a lét forgandóságaiban” – jellemezte kapcsolatukat Várkonyi Nándor a Pergő évek című önéletrajzi művében. (Idézi a könyv hátoldalán Kende Katalin.)

Várkonyi Nándor négy „géniusz”-t különböztetett meg: „Ha végigtekintünk ezeken a hegyeken, dombságokon, folyók szabdalta lapályokon, előttünk áll a Kárpát-medence tiszta képe, mely négy nagytájat ölel magába: az Alföldet, Felvidéket, Erdélyt és a Dunántúlt.” Hamvas Béla az Öt géniusz című könyvében tekinti át a négy égtáj szerint megnevezett országrészeket s ötödikként Erdélyt.

Weöres Sándor mesterei – Hamvas és Várkonyi – szerint ennek a négy-öt vidéknek, egymástól ráadásul elütő kultúrhagyományait, gyakorta egymással feleselő karaktereit kell a magyarságnak minden talpalatnyi helyén harmonikusra hangolnia. Józan és igaz gondolata ez az esszéíró filozófusoknak, amelyhez a Vas vármegyei, később Pécsett is élő költő a teljes életművével csatlakozott. Ne feledjük: Várkonyi és Weöres – mindketten dunántúliak! –földik voltak! Várkonyi Nándor a Balatontól délre, attól Weöres észak-nyugatra. Egyazon kultúrából vétettek. Tavasszal Várkonyi Nándor Pécs környékén, Weöres Sándor Csöngén üdvözölte a tenger felől érkező szellőket, amelyek fügebokrokat és mandulafácskákat csiklandoztak rügyezésre-virágzásra, s télen, amikor visszajött a tél, azt egyformán is érezték meg. Várkonyi közelében elfagytak a Mecsek mandulafái, szelídgesztenyéi, a költőnek pedig arcába csapott az Alpok jegesebb lehelete. Várkonyi Nándor élete képekben címmel Kende Katalin állított össze már egy szép albumot eszmetörténész nagyapjáról (Széphalom Könyvműhely. 2016.), s értékében és dokumentum gazdagságában e vállalkozás igencsak a Weöres Sándor és Károlyi Amy élete képekben című könyvre emlékeztetett (Magvető Könyvkiadó. 1984.).

Várkonyi Nándor és Weöres Sándor barátságának ismertetésére, az ősi kultúrák búvárlójának a költőhöz fűződő szellemi kötődéséről Tüskés Tibor tudósított értőn, többször is írt könyve fejezeteiben (A határtalan énekese. Masszi Kiadó. 2003.) [Weöres] „…Várkonyit és Lovász Pált bátyjaként tisztelte”.

Várkonyi Nándor és Weöres Sándor életre szóló barátsága Pécsett köttetett 1933 nyarán, az ottani egyetem könyvtárában. A korkülönbség mintegy másfél évtized volt közöttük az irodalom- és művelődéstörténész Várkonyi javára, de ezt sem Weöres, sem Takáts Gyula és Tatay Sándor, a költő barátai nem éreztették a 37 esztendős tekintéllyel. A fiatalok szemében a könyvtár idősebb őrére egyszerre számított mesternek és barátnak. Weöres Csöngéről 1936. július 22.-én baráti hangon gratulál abból az alkalomból Várkonyi Nándornak, hogy kinevezték a (Pozsonyból menekített) Magyar Királyi Erzsébet Tudományegyetem bölcsészet-, nyelv- és történelemtudományi kara egyetemi magántanárává:

Kedves Uram és Bátyuskám,

hálásan köszönöm leveledet, ne haragudj, hogy nem válaszolhattam azonnal; ugyanis néhány napig Keszthelyen sportolgattam és csak hazaérkezésem után kaptam kézhez kedves írásodat. A kinevezéshez melegen gratulálok…

Weöres Sanyi.

(22. p.)

Várkonyi Nándor még 1921-ben mindkét fülére megsüketült, s úgynevezett beszélgető-cédulái segítségével kommunikált tanítványaival, szűkebb baráti körével. Elveszített hallásának köszönhetjük, hogy levelein kívül ezek a cédulák is fennmaradtak. Közreadásuk majd örökösének, Kende Katalinnak szintén szép kötelessége lehet. Hasonló kiadványt képzelek el, mint Babits Mihály beszélgetőfüzetei (Szépirodalmi Könyvkiadó. 1980.) két vaskos kötetben! Most örüljünk, hogy Várkonyi Nándor Weöres Sándorral való kapcsolatának levelei, képeslapjai és dedikációi a Sümegen élő és alkotó unoka és a Mezey Katalin vezette Széphalom Könyvműhely jóvoltából könyvalakban is olvashatók, s e levelezést bizonnyal szívesen veszi kézben minden érdeklődő, aki számára sokat jelent, ha klasszikusaink személyes és szakmai üzenetváltásaiba is belelátnak. Petőfi Sándor, Arany János és Tompa Mihály, vagy a 20. században Babits, Kosztolányi és Juhász Gyula egymást becsülő, saját lelki sebeiket egymásnak is feltáró postáiból a költők arcképét még pontosabban rajzolhatták meg maguknak az olvasók. A kortársak levelezéseiből is számtalan olyan fontos életrajzi mozzanat, ihlető körülmény derült ki, amelyekről – például Takáts Gyula, Fodor András, Tüskés Tibor esetében – maguk a művek hallgatnak, vagy csak áttételesen érintenek. S ne feledjük: nem egy esetben maga a levél is műalkotás, írói remeklés, legyen az akár misszilis vagy akár költött. (Utóbbira legszebb példa Mikes Kelemen szépprózája!) Nem mellékesen: a levél mindenképpen vall a feladó és a címzett baráti kötéséről. Vegyük csak például a megszólításokat csokorba!

Drága Nándorom!

Kedves…
Bátyám, Nándorom!
Bátyuskám!
Bátyuskám, Nándor!
Mon chèr Nándor!

Nán Nán Nán…
dor! dor! dor!…

Nándor Bácsikám!
Nándor Bátyám!

Nándorom az Úrban!
Ragyogófényű Nándorom!
Uram és Bátyuskám!

Olyan e regiszter, úgy csendül ki, mintha egy litániát imitált volna Weöres, amikor Várkonyihoz fordult. A mostani – levelezésüket tartalmazó – könyv szerkesztője, Kende Katalin is e megszólítások egyikét választotta címül a kiadás homlokára.

Weöres Sándort a legkülönfélébben szólították meg a postai küldemények, ezekből álljon itt e csokornyi. Lőcsei Péter Weöres-mozaik (Magyar Nyugat Könyvkiadó. Vasszilvágy. 2014.) című könyvében az alábbi megszólítások állnak a levelek élén:

Weöres Sándorné (Blaskovich Mária) fiának, Weöres Sándornak:

Édes kis Cinám!

Berda József Weöres Sándornak:

Kedves Sanyikám,

Képes Géza Weöres Sándornak:

Kedves Barátom,

Hajnal Anna Weöres Sándornak:

Isteni Sandri,

Harant Eta Weöres Sándornak:

Édes Drágám!

Illés Árpád Weöres Sándornak:

Kedves Sanyi,

Vas István Weöres Sándornak:

Édes Sándorom!

Solymos Ida Weöres Sándornak:

Aranyom,

Maros Rudolf Weöres Sándornak:

Kedves Sanyika,

Várkonyi Nándor szintén familiáris hangot ütött meg leveleibe kezdve, akár Berda József:

Kedves Sanyikám!

A Várkonyi Nándor fő művének tartott Sziriat oszlopaiba a Gilgames-énekeket a barát Weöres Sándor fordította. 1937-ben és a következő esztendőben Várkonyi oldalankét olvasta fel készülő, hatalmas művelődéstörténeti monográfiáját, s a fiatal költő a távolabbi tájak misztériumaiban is jártas volt, elgondolni is jó, milyen termékeny szellemi együttlétek voltak ezek az alkalmak. Weöres így fordult levélben Várkonyihoz:

„Nyaram azzal telt, hogy a Gilgames eposzon dolgoztam…”

Ám nem csupán műfordítói, de gondos filológiai munkájával is segédkezett Weöres a pécsi mesterének :

A vízből-jött ősember, akit emlegettél, nem a Gilgamesben lelhető, hanem egy másik kháldeai főpap, Berossos görögnyelvű iratában maradt fönn. Francia nyelven Lenormant adta ki (talán a Les premières Civilizations c. művében). Magam a Marczali-világtörténet I. kötetében (Fogarassy-Goldzieher: Keleti népek) olvastam róla a 138. oldaltól kezdve; ez a mű biztosan megvan az egyetemi könyvtárban, bizonyosan érdekelni fog a vizi-lények története, okvetlen keresd ki és olvasd el. (28-29. p.)

Weöres harmadik verseskötetének a címét – s ezen kívül még további kettőnek is – Várkonyi adta (A teremtés dicsérete), majd Lovász Pál segítette azt a Janus Pannonius Társaságban megjelentetni. Várkonyi Nándor példányába a következő dedikációt írta a költő 1938 karácsonyára:

Várkonyi Nándornak,
e könyv keresztapjának,
régi barátsággal és hálával
a szép kötetcímért:

Sanyi

(48. p.)

Weöres Sándor hálával és nagy örömmel köszönte meg Várkonyi Nándornak, hogy a pécsi Naplóban könyvismertetést írt róla, dicsérte A teremtés dicséretét. A csöngei ifjú mester levelének nagyobb része ugyan merő ellenkedés bátyuskája meglátásaival, ám ez a fajta mások állításaival való szüntelen szembehelyezkedés Weöres személyiségének sine qua nonja volt. (49-51. p.) Aztán a levelet végül ismét a kisebb testvér háladalával zárta, s így írta alá:

„Sanyi ötséd”

Dátummal is ellátta január 6.-i postáját Csöngén:

„1939. jan. 99. (66-ot akartam írni, de már igen szórakozott vagyok.)”

Ez az 1939. év hozta meg Weöres Sándornak azt a sikert, amelyet nem költeményeinek, hanem filozofikus értekezésének (A vers születésének) köszönhetőn ért el, míg Csöngén családi körben 150 mázsa árpát és 200 mázsa búzát takarítottak be. Ekkor, ezen a nyáron születtek a Dalok Na Conxy Panból első négysorosai is. A dolgozatot (amelyet meditáció és vallomás alcímmel látott el Weöres) ekkor kezdte el írni, és így számolt be Várkonyinak arról, milyen nehéz fába is vágta a fejszéjét 1938-ban:

„…egyenlőre nem sokra mentem vele. Talán 300 sor készült el, de alighanem majdnem mind kimarad a végleges szövegből. Hogy mi lesz ebből a szegény disszertációból, ha napi 8-10 órai írás mellett átlag napi 30 sor az eredmény, az még angyalkák sem tudják.” (38. p.)

Vagy csak éppen az angyalkák tudták, meg Várkonyi tudta, hogy Weöres Sándor milyen zseniálisan teremtésnek és születésnek egyszerre fogta föl a vers világrajövetelét. A költő pedig hasonlatos az anyához, aki nem tehet azért semmit, milyen lesz az újszülött, de hasonló a Teremtőhöz is, aki felelős azért, nehogy a keze alól elfuserálódva kerüljön ki a kreatúra.

1940-ben indította útjára Várkonyi Nándor a Sorsunk című irodalmi periodikát, amelyről Weöres Sándor azt írta 1941. január másodikán, hogy „az egyetlen jó magyar folyóirat lesz”.

Weöres még Babits Mihálytól is kért és kapott a Sorsunkba verskéziratot. A májusi első számban Weöres Sándor Teomachia című drámája látott napvilágot. (A többféle címvariáció közül ezt a legtalálóbbat Várkonyi választotta.)

E folyóirat hasábjain 1948 áprilisáig Weöresnek 41 verse jelent meg. Ha figyelembe vesszük, hogy összesen 54 lapszámról van szó, akkor értjük meg csak igazán, hogy a költő milyen jelentős teret kapott Pécstől. (Lőcsei Péter könyvéből tudom, hogy a sűrűn megjelenő Nyugatban 1932 és 1941 között 78 Weöres-opusz látott napvilágot. Havonta kettő, évente 24 Nyugat-szám került az olvasók kezébe.)

A Sorsunk valóban éppolyan jelentős folyóirat lett, mint a Nyugat, s azt még inkább a Nyugat folytatásához, a már az Illyés Gyula által szerkesztett és szélesebb írótáborra támaszkodó Magyar Csillaghoz hasonlítanám. Weöres Sándorban ez a fajta feltétlen alkotástisztelet és szekértáboroktól való távolságtartás kelthetett bizalmat Várkonyi Nándor főszerkesztői szándékai iránt:

„Európa és Ázsia határán élünk, a felépítményhez szükséges köveket ezer éve már Nyugat adja nekünk, s feladatunk azóta, hogy e kövek közül kiválogassuk és átformáljuk az alapfalainkhoz illőket. De van ennél nagyobb és időszerűbb feladatunk is: kibontani és napfényre hozni magát az eltemetett alapzatot. Történetünk századokkal nyúlik vissza az ezer év előtti időkbe s ama kor alkotó erői éppen e régi formákba s a nép lelkébe rejtőzve várják feltámasztásukat. Elítéljük az ellenséges magatartást, mely e két eszme: a népi és a polgári gondolat képviselőit szembefordítja egymással, s amely az öncsonkítás egy nemét követteti el velük.” (Várkonyi Nándor: Sorsunk. 1941.)

„Tán mondanom sem kell: nagyon örülök, hogy a tervezett pécsi folyóiratból csakugyan lesz valami, és hogy Te leszel a szerkesztője. Így remélem én is; Pécsett csak akkor lehet nívós folyóiratot csinálni, ha Te vezeted, nincs a közelben más, aki erre alkalmas, sőt úgy látszik egész Magyarországon sincs, hiszen a jelenlegi folyóiratok egytől-egyig sivárak, fakók…” (Weöres Sándor Várkonyi Nándornak. Budapest, 1941. január 2. 96. p.)

Weöres Sándorról él egy hamis kép, miszerint amolyan holdkóros, kótyagos költőtípust testesített meg. E levelezés számos olyan helyzetről tájékoztat minket, amely során egy-egy probléma megoldása éppen Weöres gyakorlati érzékének és szervezői képességének köszönhető. Várkonyi Nándor a dunántúli költők antológiának anyagát gyűjtötte, s Weöres Sándor figyelmeztette, hogy Babits Mihály versei nélkül aligha volna szerencsés egy ilyen kiadvány. Sőt, azt is a költő intézte el a fővárosban, hogy Babits és felesége kéziratot adjanak a Sorsunkba. (Babits az Egy verses levélre – Reményik Sándornak című versét hozhatta Várkonyi így a Sorsunk első számában.) Weöres ügyes diplomáciával a Nyugat köreiben még a Sziriat oszlopainak budapesti kiadásán is fáradozott. (A kéziratoknak nagyon jó korrektora volt a költő, mintegy mellékesen.) 1941. június 4-én sereg intéznivalójáról számol be Várkonyi Nándornak (telefonon sürgette az Officina kiadót a Sorsunk ügyében, a beteg Tataytól novellakéziratot, Kenyeres Zoltántól, Fitz Józseftől és Mohácsitól tanulmányt kért, miközben a Holdbeli csónakos verses mesejátékát írta. 119. p.)

Weöres Sándor hívta föl Várkonyi Nándor figyelmét arra, hogy a magyarság kultúrájának lobogóját – amit Balassi, Zrínyi és Petőfi vittek fegyveres küzdelmekbe is magukkal – Babits Mihály őrzi, s adja majd tovább (Illyés Gyulának). Várkonyi Nándor nem csupán művészként, de ebbéli fontos szerepében szintén nagyra becsülte már Babitsot, bizonyíték erre e leveles könyv 134. oldalán található dátum nélküli küldemény. Feltételezhetjük, hogy 1941-ben a nagybeteg Babits Mihály életében, halálának közelében írhatta Várkonyi Weöresnek:

„Említsd meg Babitsnak, hogy az őszi nagy J. P. T. tisztújításon örökös tiszteletbeli elnöknek akarjuk megválasztani, Klebelsberg utódjává; azóta üres ez a poszt.”

1943-ig, majd azt követően is mindig kerítettek alkalmat tréfás rögtönzésekre a levélírók.

Weöres Sándor barátjához-bátyuskájához és a közös munkához fűződő józan szeretete telis-teli volt költői játékkal:

1939 nyarán Weöres makaróni nyelven fogott Várkonyinak szóló postájába:

„Mayn chêar Nãndor!

Milliona grazia for de Takaču scriba, twa lettera of papiera. Trè bona, towsenda thanka. La Hungerlanda Postali witta-witta in da redacciono Nyugatu bele.”

(71. p.)

Weöres Sándor 1939. december 29-én verses újévi köszöntővel kezdte levelét, emígy kívánt Várkonyinak boldog újesztendőt:

Boldog új esztendőt,
piros babos kendőt,
mindig tele bendőt,
púderrel bekent nőt,
s mindből elegendőt…

(82. p.)

E párrím pedig Várkonyi képeslapgyűjteményének lett az éke:

Hőmérséklet húsz fok mínusz,
hirdeti az Anonímusz.

(1941. február 11. 98. p.)

Weöres Sándor 1943-ig tíz esztendőt töltött a baranyai kultúrvárosban, amelynek szellemi rangját a két világháború között irodalmárok, festőművészek és tudósok együtt adták. Tudatos várospolitikát folytattak a korabeli pécsi hivatalosok, és Várkonyi Nándor tanácsára több alkotót is sikerült megnyerniük, hogy munkásságát ott, Dél-Magyarországon folytassa. Az egyetemista Weöres Sándor diplomaszerzése után átmenetileg a fővárosban próbál szerencsét, ám hamarosan újra Pécsett látjuk, a városi könyvtár megszervezésével bízzák meg a vármegye székhelyén. Igazgató úr lett a hivatalos titulusa. A „kozmikus” költő számára – érthetőn – előbb-utóbb szűknek bizonyultak e bibliotéka falai.

A személyes találkozások elmaradnak, helyettük, a kézfogásokat fölváltják a levelek. A baráti évődések, közvetlen ugratások helyett ott a levélpapír fehére a grafitszürke ceruzahegynek, a fekete vagy kék tintával töltött tollnak.

1944. június 7-én a Pécsi Ünnepi Könyvhétről tudósítja Várkonyi Nándor Weöres Sándort (138. p.). Valóban ünnepi az alkalom, hiszen a Sorsunk könyvsátrából vehetik kézbe az olvasók a Magyar Dunántúl (Turul Kiadó) és a Medusa (Magyar Királyi Egyetemi Nyomda) friss példányait, bennük a Dalok Na Conxy Panból mind a 20 négysorosa…

Filológiai érdekesség vár ránk, e leveleskönyv olvasóira a 141. oldalon. Weöres Csöngéről írta a következő sorokat Várkonyinak 1946. február 9-én:

„Kedves Nándorom,

úgy emlékszem, még a vaskorszakban váltottunk utoljára levelet, az atomkorszakban ez az első érintkezésünk; boldog új világperiódust kívánok.”

Hamvas Béla a Scientia sacra című művében feletette meg a négy világkorszakot a négy évszakkal:

aranykor a tavasz
ezüstkor a nyár
rézkor az ősz
vaskor a tél.

A történelmi haladásban hívő progresszív gondolkodók számára nagy fricska Weöres korszakolása, hiszen az atomkor a költő szerint nem az emberi lehetőségek bővülését hozza, hanem az ember végső kiszolgáltatottságával köszön be. Mind Weöres, mind Hamvas úgy látta, hogy az emberiség története folytonos értékvesztések, válságok sorozata.

1947 cezúra Weöres életében. Megnősült. Költőnő lett a felesége, aki a következő esztendőben Rómából emígy írta alá üdvözletét:

Weöres-Károly Amy

(147. p.)

Tán nem is kellene említenem e levelezésről szólva, hogy Weöres Sándor (ám az egész magyar irodalom számára) mennyi kincset, mekkora gazdagságot tartogatott ez a frigy. Károlyi Amy otthont szőtt a költő köré, megóvta a vagabund-lét minden megkísértésétől, hogy valóban alkotó-létben lehessen része. Várkonyi Nándor aggódhatott eleget már a költő pécsi évei alatt, el ne kallódjon az istenadta tehetség. Weöres Sándor egész életművével hálálta meg feleségének és mestereinek feltétel nélküli bizalmát. (Egyetlen kitétele volt Károlyi Amynak, s kérésére az ígéretét Weöres Rómában tanuk előtt a nászútjukon írásba is adta. Tudniillik, hogy évente csak egyszer fog berúgni, de akkor is csupán a szalonspiccig.)

Az ötvenes évekből egyetlen levelet sem találunk. Az ’ötvenes évek’ alatt itt nem csak a Rákosi-korszakot értem, hanem a teljes évtizedet. 1960. május 19-én képes levelezőlapon szólította meg Weöres Várkonyit:

„Drága Nándorom!

Nagy öröm számomra, hogy annyi év után újra találkozhatunk. Telefonunk 357-080…”

(155. p.)

1961-ben Várkonyi Nándor esztergomi kérésre segédkezett a Babits-emlékkönyv anyagának szerkesztésében, és a harmincas években Babits Mihálytól kapott cikket és levelet ajánlotta föl közlésre Dévényi Ivánnak. Várkonyi ehhez kérte Weöres hozzájárulását:

„…talán emlékszel rá, hogy amikor Tatay Sanyival és Takáts Gyulával együtt jártatok itt az egyetem mellé, arról tanakodtunk, jó lenne lapot vagy kiadvány-sorozatot indítani, s a Te eszméd volt, hogy ehhez Babitstól kéne indító írást kérni. El is mentél hozzá, meg is írta a cikket, noha nem minden szabódás nélkül, s megküldte a Te címedre. Akkor rám bíztátok a megőrzését a kísérő levéllel együtt, szerencsére mindkettő megmenekült a hadi kataklizmákból. Most itt volna az alkalom a közlésükre, s nekem nagyon jól jönne gyér anyagom súlyának növelésére. Te viszont, Babitsnak, aligha vagy közölhető anyag híjával, s azért szeretném beleegyezésedet kérni a publikációhoz.”

(160. p.)

Az újbóli nagy szellemi találkozásra és a tanítvány ismétel, obligát okvetetlenkedésére az 1963-as év szolgáltat szép ürügyet. Ekkor köszöntötték Weörest 50. születésnapja alkalmából, és a párizsi Magyar Műhely munkatársai a tiszteletére ünnepi számot készítettek. Várkonyi Nándornak jutott feladatul, hogy Nagy Páléknak, a fény városába Weöres Sándor pécsi éveiről tanulmányt írjon. Várkonyi a fölkérésnek örömmel tett eleget, s tollából igen fontos, forrásértékű s a költőt szinte az élő klasszikus rangjára emelő irodalomtörténeti munka született. Kísértetiesen az történt, mint 1939-ben. (Lásd fentebb a 49-51. oldalon.) Weöres Sándor ismét szembehelyezkedett a róla alkotott pozitív képpel, amit Várkonyi a legnagyobb becsüléssel és barátsággal rajzolt tanulmányaiban.

Csönge, 1939. január 6. Weöres Sándor megszólítja Várkonyit, s rögvest azután ezt írja: „Hálával és nagy örömmel köszönöm rólam-írt cikkedet. Úgy érzem, magvas és komoly írás. Hálás vagyok, hogy ennyire tudományos eszközökkel nyúltál a dolgomhoz.” Majd a harmadik bekezdésben: „Megpróbálok cikkeddel vitába szállni.” S nem csak próbálta, sikerült is, hiszen az udvarias és szeretetteljes elköszönésig Weöres en garde állásban állt Várkonyival szemben. S még a következő, január 14.-i és 26.-i postáját is a köszönet szavai után a felvett vívóállásban folytatta. Csak mert Várkonyi „kozmikus költő”-nek nevezte. A vitát Weöres – láthatóan – február végére feledte.

Várkonyi ismerte és szerette a költőgéniuszt, s tudta róla, hogy szeret ellentmondani. Szerette volna – bármiben –, ha a másik fél bármely állításának ellentéte, azaz, az ő feleselése lenne az igaz. Lengyel Dénes írta Weöresről, hogy a költő még példaképét, Babitsot is szapulta Simonffy Margot előtt. Lengyel Dénes ezt így kommentálta: „Weöres szerette meghökkenteni vagy bosszantani az embereket”. Weöres Sándorban gyakran mozdult meg az „elképesztés és a megbotránkoztatás jól ismert mechanizmusa”. Amikor Weöres és Lengyel Dénes Rómában találkozott, a költő már 32 esztendős volt, mégis mindenki Sanyikának szólította. Nem lehetett rá haragudni.

Várkonyi sem szakította meg a költővel a kapcsolatot, sőt, Párizsba szánt tanulmányából minden olyan mondatot kihúzott, amely ürügyet adhatott volna a 1963-ban a magyarországi kultúrpolitikusoknak, hogy Weörest a pályáján továbbra is büntessék, újabb szilenciumra ítéljék. Azt, hogy Weöres Sándornak nem volt üldözési mániája, ám félnivalója – igenis, azt bárki megtudhatja, ha föllapozza a Tűzkút című kötetének kiadástörténetét. Megjelent Párizsban, s meg Budapesten is. Domokos Mátyás hitelesen, több alkalommal mesélte el a verseskönyv kálváriáját. Párizs előtt még itthon utasította el Illés Endre meg Kardos György. A cirkuszból az lett, hogy (majdnem ugyanúgy) megjelent mindkét nagyvárosban. Weöres sem haragudott senkire. Várkonyi Nándor előbb kapta meg a Tűzkút dedikált példányát (mind a kettőt, innen is – onnan is), s csak azután azt a párizsi Magyar Műhely számot, amelybe a félszáz éves költőt köszöntötte a Weöres által is jóváhagyott szövegváltozattal. Weöres Sándor baráti gesztusa sem maradt el:

Bp. 1966. december 21.

Kedves Nándorom,

belül készülget Rólad szóló versem, vagy prózám, még nem tudta elhatározni, hogy milyen bír lenni. De 67-ben valamilyenné rögzítődik. Boldog újévet! Ölel Mindnyájatokat Sanyi. (207. p.)

Weöres és Károlyi Amy együtt írják Pécsre leveleiket Várkonyi Nándornak. Budán, 1973. szept. 16.-án keltezett postájuk végén leljük a költő póztalan hűségnyilatkozatát és felesége izgalmas (hármas) rímbokrát:

Jólesett, írásodon át, a hajdani kedélyes évekbe visszazökkenni, veled újra együtt lenni, abban a barátságban, ami azóta se változott; csak akkor időbeli volt, most pedig idő nélkül stabil.

Tieidnek kézcsók. Ölel Sanyi.

Kedves Nándor
pécsi Vándor
köszönt Sándor
felesége Amy.

(221. p.)

Két befejezést is kigondoltam olvasónaplóm e fejezetének zárszavaként. Az egyik feltétlen Weöres A belső végtelen című szonettje lett volna, amit Várkonyi Nándor élete végéig bekeretezve őrzött falán. Néki írta és ajánlotta a költő. Úgy kezdődik, hogy Égen madárhiány eped, / a nincs-világot sokszorozza. E költemény minden gyűjteményes Weöres-kötetben föllelhető. Inkább a Kedves Bátyuskám!-könyv végkicsengését idézem, amellett döntöttem, amely Várkonyi Nándor unokájára, ez új kiadvány szerkesztőjére vonatkozik.

Csak egy siketcédula, amelynek a levelek szerint előzménye is volt. Várkonyi Nándor 1970. december 4-én arra kéri Weöres Sándort, hogy mondjon véleményt unokája, Kati zsengéiről. Kérte, mivel előzőleg ezt a költő spontán fölajánlotta. Az utolsó följegyzés a Nádor kávéházban Kende Katalinról és néki szólt. Weöres Sándor intelmét pedig 2024-ben is meg kell szívlelnie minden ifjú poetriának és poétának, aki dalba fog:

Kende Katitól mutatnál-e valami írást?

Szokott-e fordítani régieket? Szerkezet, forma megtanulása végett ez nagyon kell, még akkor is, ha oldott szabadverseket ír. A hexametert, alkaiosi metrumot, stb. tudni kell, akkor is, ha a modern költő ezt nem használja. Ahogy az absztrakt festőnek is tudni kell az exakt iskolás rajzolás-festést.

Eltűnődöm, vajon melyik volt Kende Katalin fiatalkori versei közül az, amelyik a szellemtörténészben és a költőben egyaránt komoly bizalmat kelthetett? Talán éppen ez:

Sose kaptam játékszert
életet játszani.
Egészséges bőgését sem
hallottam az időszerűségnek.
Ha pöttyös labdát
gurítottak felém,
elszaladtam,
bombának hittem
és
szétszabdalta szívemet
az ablakcsörrenés.