január 30th, 2025 |

Saját fejem után járok, saját káromon tanulok… (KkF-interjú)

Treszkony Virág* kérdezte Kovács katáng Ferencet A zebrán túl** című kötetéről és minden másról is.

Treszkony Virág: A Budapesti Műszaki Egyetemen szerzett villamosmérnöki diplomát. Azt gondolná az ember, hogy a villamosmérnöki diploma távol áll az írástól, az irodalomtól, laikusként inkább asszociál számokra, matematikára. Hogyan kezdett el kapcsolódni az íráshoz, az irodalom szeretetéhez?

Kovács katáng Ferenc: Már gimis koromban verseltem, vaskos dossziéra valót. Megfogadtam, ha felvesznek az egyetemre, akkor elégetem. 1968-ban ez meg is történt. Csak egy emlékkönyvnyi, két-három tucatnyi vers maradt meg, amit viszont nem kapok vissza a „jogos tulajától”.

Pont 60 évvel ezelőtt készítettem az első interjúmat. Végtelen tanulságos volt, sosem felejtem el. Osztályfőnökömet kérdeztem a sportnapon, milyen érzés volt az egyetemi évek után újra pingpongasztalhoz állni és győzni? Mérgesen válaszolt, hogy először is kikapott, másodszor pedig hetente összejönnek a régi versenytársakkal a formát tartani. Nos, egy életre megtanultam – riporterképző nélkül is –, hogy olyat nem kérdez az ember, amire előre nem tudja a választ. Még az egyetem alatt látogattam a MÚOSZ diák-foglalkozásait. Nem szerettem, mint ahogyan a manapság divatos íróiskolákat sem szeretném. Csak a saját fejem után megyek, saját káromon tanulok.

Külön fejezetet írhatnék arról, hogy a műszaki pálya mennyire összetett, milyen nagy áron szerezhető meg a diplomája, s az életben milyen „keresztkérdések” elé állítja a tervező-kivitelező-alkotó mérnököt. Nem véletlen talán, hogy korábban kultúrmérnököket (is) képeztek a BME-n. Ma már persze mások a követelmények, a végtelenségig specializálódnak az egyes szakok, ágazatok (az orvosi s más hivatásokhoz hasonlóan!)

TV: 1982-ben költözött Norvégiába. Mi volt a költözés oka? Most Magyarországon él?

KkF: Nem, nem költözhettem, akkoriban még nem lehetett csak úgy jönni, menni. Nyugatra (északra) pláne nem. Feleségemmel együtt szöktünk/dobbantottunk/disszidáltunk. Norvégia szigorú ország, az állampolgárságra 8 évet kellett várnunk. Addig nem jöhettünk Magyarországra (a 90 után születettek ugye nem is értik, hogy miről beszélek?).

Miért disszidáltunk? Szakmai tapasztalatcserére hivatalosan nem mehettünk külföldre (mint régen a mesteremberek). Már az egyetem alatt s utána a „munkás” éveinkben feleségemmel, Kunszenti Ágnessel (a 70-es években) számtalan klubot vezettünk, szerveztünk, bozsogtunk a kultúra szinten minden területén, s a rendszer felkentjei (finoman szólva) nem különösebben kedveltek bennünket. A Pozsgay Imre akkori kultúrminiszter alatti engedékenyebb időszakban, és mert mérnökök voltunk, nagyjából kikezdhetetlenek, nem vegzáltak különösebben (de pl. rólam jelentettek, kikértem, olvastam). Aztán megváltoztak/fordultak az idők.

41 év után, 2023. november 13. óta végleg itthon élünk.

TV: Az Oslói Egyetem Média és Kommunikációs Intézetének főmérnöke volt. Oktatástechnológia, interaktív multimédia, videózás és filmdramaturgia tartozott a munkakörébe. Ez nagyon színes paletta. Hogyan lehet ennyi területen helytállni?

KkF: A zebrán túl című egészen friss kötetem 62. versében írom: „Egy kelet-európai  / (mit keres ott egyáltalán?) / mindent kockára tesz  / hogy felfigyeljenek rá  / Végül csodákra fanyalodik.” Mindketten két ember helyett is dolgoztunk. S persze az oktatástechnológián belül az interaktív multimédia, a videózás a 80-as években új volt, nagy kihívás, összetett tudást, határterületekre fogékony embert követelt (humán és reál téren egyaránt). Én pont ilyen voltam/lettem/vagyok. Az Oslói Egyetem, 30 évig a munkaadóm, két legyet ütött egy csapásra. Én meg hagytam magam kizsákmányolni, pontosabban lubickoltam a lehetőségekben. Évente 60 médiás diák kezdte a szeptembert 5 hét videófilm-készítési gyakorlattal (forgatókönyv, forgatási terv, forgatás, világítás, hangosítás, vágás stb., s végül BEMUTATÓ). A 30 év alatt közel 2000 diák „ment át rajtam”. Hagytam, hogy kitapossák belőlem a szuszt. S mivel az általunk használt eszközök Magyarországon (a 90-es évek elején/a rendszerváltás után egy ideig) még nehezen hozzáférhetőek voltak, Ágnesemmel (51. éve a feleségem) bőröndökben hoztuk magunkkal haza, s tudásunkkal, tapasztalatunkkal fűszerezve pesti és vidéki felsőoktatási intézetekben tartottunk 1-2 hetes speckollokat, tanfolyamokat. Majd az ezredfordulótól oslói irodámból 15 éven át távoktattam (főleg a Dunaújvárosi Főiskola diákjainak) média alapismeretek tárgykörben (s ezért 2011-ben a Neumann J. Számítógéptudományi Társaságtól „az év távoktatója” címet kaptam). Új módszertant dolgoztunk ki, s tankönyvet, útmutatót is írtunk, norvég munkatársaim szakcikkeit fordítottuk hozzá. Sem feleségem, sem én nem voltunk okosabbak az itthoni oktatóknál, csak mi az Oslói Egyetemen előrébb jártunk a legújabb audiovizuális eszközök beszerzésével, annak használatával, gyakorlatba állításával, alkalmazásával… S a főleg angol nyelvű szakirodalomhoz is sokkal könnyebben fértünk hozzá.

TV: Mikor jelent meg az első kötete?

KkF: 1995-ben született az első kötetem (Színrevalók). Két drámám van benne és egy drámafordításom (érdekesség, s kicsit büszke is vagyok rá, hogy a világon elsőként fordítottam idegen nyelvre azt a nagyon-nagyon kezdő norvég drámaírót, Jon Fosse-t, aki 2023-ban Nobel-díjat kapott. Nem mellesleg Karikó Katalinnal és Krausz Ferenccel egyszerre vehette át.). Azóta az idei két új önálló kötetemmel már a 19-iknél tartok. S van 20 fordítás könyvem. 12 antológiát szerkesztettem, s részben írtam, fordítottam. Ezek mellett 21 antológiában jelent meg írásom. Egyelőre nem gyűjtöttem egybe a megjelent tárcáimat, esszéimet, irodalmi jellegű alkotásaim listáját, s a megjelentető folyóiratok jegyzékét.

TV: A művészetek közül nem csak az írásban kiemelkedő, hanem fest, rajzol is. Illusztrálta esetleg saját könyveit is, tervezett borítót magának? Volt a családjában valaki, akitől örökölhette ezt a tehetséget?

KkF: Az utóbbi kérdésre válaszolok először. Első generációs értelmiségi vagyok. Minden izgalmával, hátrányával… Vizuális alkat lévén, mindenütt ott volt/van a szemem. Nem tanulom, hanem ellesem a dolgokat innen, onnan. Főzés közben folytatom a Dédi s a Nagyi mozdulatait, így készülnek a leveseim, a főzelékeim stb. Az íráshoz is csak be kell gépelnem, amit látok (ha ez ilyen egyszerű lenne…).

Sajnos semmiben nem vagyok kiemelkedő. Tudom a helyemet, nem álszerénykedem, nem elégedetlenkedem. A sok hangszeren játszó Bige Józsi bácsi, népi hangszerkészítő és előadóművész emlegette minden fellépésén, hogy aki egy hangszeren játszik, az lehet művész. Aki sok hangszeren, az csak zenebohóc. Én utóbbinak tartom magam. Minden érdekel, szétforgácsolom magam. Egyik dolog vonzza a másikát. Lehetőleg egyidőben csinálok mindent (ezért nem lettem Ámos Imre vagy Dosztojevszkij).

Festegettem, de csöppet sem „akadémikusan”. Ahogy vitt az ecset. Lett több Színek és Formák sorozatom, s ezekből kb. egy tucat kiállítás. Aztán elmentek a színek. Fekete tus, fehér rajzlap maradt… Egyik a másikának.

Igen, van néhány könyvborítóm, s időnként illusztrálom is a köteteimet. Pontosabban: az írás, fordítás, zenehallgatás közben firkálok, pihentetőül. Ezek tehát illusztrációk, hiszen egyidejűek az írásokkal.

TV: Szerkesztő-helyettese az Ághegy és a Magyar Liget magyar nyelvű skandináv irodalmi folyóiratoknak. Mennyire jelentett kihívást egy idegen országban ez a munka?

KkF: Magyar nyelven nem éreztem hátrányt idegenben a szerkesztésben. Mivel nincs bölcsész végzettségem, én főleg szerzőket, cikkírókat varázsoltam elő a semmiből. Olyanok kezdtek írni, búvárkodni a magyar irodalomban (és nem is rosszul), akik lassacskán már felejtették az ízes, kristálytisztán csengő magyar nyelvet. Felemelő munka volt. 2015 körül nyugdíjba ment a főszerkesztő, megszűnt az Ághegy. De most Magyarországon megjelent/megjelenő két antológiában foglalom össze a norvégiai magyar egyesületekkel, szervezetekkel és számos esetben magukkal az alkotókkal végzett közös munkát. Hiánypótló művek ezek. Kevés olyan diaszpórában élő magyar közösséget ismerek, amik lehetőséget kaptak/kapnak, hogy bemutatkozzanak az óhaza olvasóinak.

És itthon is folytatom a szerkesztést, a Napút Online engedett közel a tűzhöz, a dráma szekcióban. A szerkesztés út az alkotáshoz is. Szívóssá, szigorúvá, kitartóvá edzi az elmét. Sok olvasással jár, felsrófolja a fantáziát.

TV: Köztársasági Érdemrend Lovagkeresztjével tüntették ki 2012-ben a norvég-magyar kulturális kapcsolatok ápolásáért (ezen kívül pedig számos elismerés tulajdonosa). Milyen érzés?

KkF: Pregitzer Fruzsina színművészt interjúvoltam a minap, ezt kérdeztem tőle én is. S vallom vele: „A kitüntetések egyszer csak szembe jönnek, valamiképp meglepnek, elgondolkodtatnak, természetesen nagyon örülök nekik, de… Mindenképpen mély levegőt vesz az ember, hiszen »a léc még feljebb került«, még kevesebb lazaságot engedhetek meg magamnak…” Ezeket nem egyszeri tettért, teljesítményért akasztják az ember nyakába. Nem is végállomás. Kell, muszáj, kötelesség tovább menni! Törni, mutatni az utat…

De a legnagyobb jutalom, ha hagynak dolgozni. Nem vagyok csapatjátékos, nem tudok karriert építeni, nem írok pályázatokat, nem ácsingózom alkotói ösztöndíjak után. Ellenben norvég pénzeket szereztem, hogy fiatal, pályakezdő norvég alkotók jelenhessenek meg Magyarországon (lásd mint fent, Jon Fosse!). Honoráriumot, jogdíjat nem fogadok el, a távoktatásom óradíjait – érintésem nélkül – általam kijelölt alapítványokhoz utalták. Ezzel biztosítottam a függetlenségemet.

TV: Hogyan választ „témát” az íráshoz, a versekhez? Az egyik kötet leírásában ez áll: „A jelenlegi, napló jellegű kötetben két év – a költőre különös hatást gyakorló – prózai pillanatait tördelte verssorokba, s ajánlja mindazoknak, akik így vagy úgy kötődnek hozzá vagy a sorok tükrözte/elnyelte gondolatokhoz.

KkF: Közhely, hogy a téma az utcán hever, csak fel kell emelni. Erős túlzás! A szövegekkel való birkózás a legnemesebb harc, amit ismerek. Biztosan van, akiből ömlik a szó, nem húz, nem told egy szót sem. Én oda-vissza toldozom, foltozom… (hogy ne csak én, más is értse). Azután Ágnesem jön (aki nélkül írnék ugyan, de nem publikálnék egy sort sem).

De ha elkapok egy fonalat, akkor annak mentén elég hamar összeáll bennem az egészet ígérő valami. Már csak fel kell öltöztetni a csontvázat, ki kell tölteni a tátongó lyukakat. A kérdésében idézett sorok az Ajánlott versek 2. című kötetemet „magyarázzák”. Mondjam bővebben? Talán érdekes lehet. Az Ajánlott versek 1. költeményeit azoknak a norvég, dán és svéd költőknek ajánlottam, akikkel huzamosabb ideig és behatóan foglalkoztam, fordítottam, és folyóiratokban, könyvekben Magyarországon meg is jelentettem. Úgy beindították a fantáziámat, hogy verseim születtek a „szellemi és személyes” kapcsolódások nyomán. A verstrilógiám 2. kötetében a hétköznapok eseményeit írtam kronológiai sorrendben, rendre a gondolataimat foglalkoztató személyeket megidézve. 2011. április 2-án például a mamámat. A vers eleje s a vége:

milyen újság az, amiben nincs keresztrejtvény?
sóhajt utánam 89 éves anyám
megtorpanok az ajtóban, visszalépek
s csak úgy a bajuszom alá morgom
semmilyen. Nincs a fülében készülék
mégis azonnal válaszol
– akkor minek dobsz ki rá pénzt?
Nem mondhatom, hogy szerzői példány
ingyen van, végképp nem becsülné
A számokkal, a nagyságrenddel amúgy is
meggyűlt a baja. Indulnék tovább, de hallom
zizegteti a lapokat s dünnyög, – vers, vers…
tudhatnád, a verseket nem szeretem!
[…] Anyám nézegeti, lapozgatja
nem adja, amikor elvenném. Az üres lapokra
majd a lottószámokat akarja felírni.
Jaj, jaj! – nyelek nagyokat, és kiosonok.
A konyhában ér utol. Korhol: szólhattál volna
hogy verseket írsz! Minek rontod a szemed?

TV: Mit ad Önnek az írás? Az írás, ami az egész életét átöleli.

KkF: Már nagyon régóta érzem, hogy nem minden áron kell írnom. Azon kapom rajta magam, hogy másokat tolok magam elé. Nos, nem azért, hogy őket csapja fejbe a kocsmaajtón kirepülő sörösüveg, hanem hogy megjelenési lehetőséghez jusson, elindulhasson… Az egyik ujjam mindig a törlés gomb felett… Régit, újat képes lennék kidobni, törölni. Akár mindent is, egy szempillantás alatt. Knut Hamsun Nobel-díjas norvég író kétszer is elégette a verseit. Talán követnem kellene. Nem sokat veszítene a világ. Nem lettem írásfüggő, s erőst nem hiszem, hogy írásaim valakit is érdekelni fognak a jövőben. DE! Már rég nem élnék, ha nem sürgölődnék-forgolódnék, ha nem szerveznék, nem barkácsolnék (s ha nem élnénk Ágnessel 52. éve összetartó, egymást és környezetünket is inspiráló házasságban).

TV: Most jelent meg A zebrán túl című kötete. Ez olvasható a kötet hátsó borítóján:

„Úgy vedd e könyvet a kezedbe, nyájas olvasó,
hogy e betűkön vérem van, mint kenyéren a só.
Úgy gyüjtögettem őket én, esztendők nagy során,
hogy légyen, mihez nyúlnom majd a késő vacsorán.”

Somlyó Zoltán 1916-ban írt Előhang című költeményének első strófája. Miért választotta ezt a részletet?

KkF: Nem szégyellem, ha más frappánsabban fejezi ki a gondolataimat. Bátran és gyakran nyúlok vendégszövegekhez. S megadom a fellelhetőségét, tehát egyúttal ismeretterjesztek. Nem vadászom az idézetekre. Rám találnak. Csak fel kell ismernem, hogy melyik a nekem szóló üzenet, s hol és mikor akar szerephez jutni. Jó és tanulságos játék. Márai, Krúdy, Sipkay Barna rengetek gondolattal állt mögém. Kosztolányit ki ne felejtsem! De a békés-gyulai Simonyi Imre is kisegített már.

TV: Úgy érzem, úgy érződik, hogy A zebrán túl egy életösszegzés. Humorral fűszerezve. Így lenne? Ha jól olvastam, akkor unokáinak ajánlotta ezt a kötetet.

KkF: Nem hiszem, hogy életösszegzés lenne. Vagy legalábbis nem így gondoltam rá az írás közben. Inkább az utóbbi két év bokros gondolatai. S valóban, az unokák sokat jelentenek, futtatják a gondolataimat. Jellemző hét sor a 19. versből:

három kis prücsök
már mászókán mórikálnak
…a padló felszalad a plafonra 
és tótágast állanak a falak 
Isten tudja, mi tartja fenn őket
Ha féltésem, szeretetem az
örökké sértetlenek maradnak

(Jegyzem meg, itt Karinthy Frigyesől vettem kölcsön a két álló betűs sort)

S mielőtt vége az interjúnak, feltétlenül szólnom kell a kiadóról, pontosabban Szondi Györgyről, az egyszemélyes intézményről. Nagyon megérdemli! Számtalan embert hívott meg a munkaközösségébe, juttatott megjelenési felülethez. Hab a tortán: csak 2024-ben több, mint ötvenünknek adta ki egy-egy kötetét a Cédrus Művészeti Alapítványon keresztül. Követi is a könyvek útját. Bemutatókat szervez, a videóra vett esteket közzéteszi a Napút Online felületén. A megrendeléseket saját maga teljesíti, csomagol, cipekedik, postára jár. Áldozatos munkájáért minden köszönetet megérdemel.

TV: A családban megértő fülekre talál az író? A fiatalabb generáció mennyire érzi fontosnak az irodalom, a művészet jelenlétét a családban? Lesz esetleg olyan, aki majd továbbviszi az írást, az irodalom szeretetét?

KkF: A fiam kutató matematikus. Nem is akármilyen. Korábban bevontam a műfordításokba. Emellett kiváló nyelvtudása miatt sok kötetben ‘az eredetivel összevetette’ szerepkörben tűnik fel a neve. Alig múlt tíz éves, amikor egy videós stábban már minden posztot kipróbált. Kamerázott, vágott, hangot kevert. Videófilmeket készítettünk oslói magyar festőkről, szobrászokról a Duna TV-nek. A három unoka még kicsi, a legkisebb is még csak 3 éves. Most úgy tűnik, inkább a zenére hajlanak, de amilyen gazdag a fantáziájuk, a szókincsük, s amilyen behatóan kémlelik a világot, bármit el tudok képzelni róluk…

Azonban szkeptikus vagyok a tekintetben, hogy lesznek-e egyáltalán olyanok a nagyvilágban, akik hosszabb, veretes szövegeket olvasnak majd. Mondtam, egyik ujjam a törlés gomb felett…

TV: Várható újabb kötet? Miről fog szólni?

KkF: Vers után mindig kispróza következik. Egyikből kiírom magam, jön a másik.

Van egy különös figurám. Schulimek. Úgy húsz éve foglalkoztat, de csak az utóbbi négy évben “mesél a sétáiról”. Egyszerre három korban él, az 1930-as, az 1970-es és a 2010-es években (nagyapa, fia, unokája hármas?). Schulimek mindent tud rólam, de én csak most ismerkedem vele. Legutóbb Cseh Tamással és Latinovitssal (meg Kézdyvel, Bánffyval, Tompa Lászlóval, Sándor Gyurival) rótta Pest-Buda utcáit. A Napút Online közölte 2024 nyarának végén. S folytatom az interjúkat, amiket a Napút Online-nak s az Olvasat-nak készítek. Az elmúlt 4 évben közel száz “jó fej” állt kötélnek. 58 beszélgetés már kötetben is megjelent (Hány jó napból áll egy magyar emberöltő? Arany János Alapítvány, Orpheusz Kiadó, Bp. 2024). Remélem, hogy lesz II. kötet is! Lehet, hogy a 80. szülinapomra meglep vele a kiadó!

S végezetül, talán ezzel kellett volna kezdeni: a napokban jelent meg egy általam szerkesztett s nagy részében írt kötet a Báthory Téka sorozatban: Magyarok Skandináviában. Norvégia. Szerintem nagyon tartalmas és hiányokat pótló kiadvány, érdemes mind a 240 oldalát figyelmesen végigolvasni. S aki ezen az interjún túl is kíváncsi még rám, az imént említett könyvben elolvashatja Karádi Zsolt (irodalmár, Nyíregyházi Egyetem) velem készített alapos, terjedelmes beszélgetését…

TV: Van-e olyan téma, amiről még soha nem írt, de izgatja a fantáziáját? Olyan, amit egy történés, az élet indított el?

KkF: Nagyon tetszik ez a kérdés, de félek, nincs igazán jó válaszom rá.

Ha álomfejtő lennék (mint ahogy közel sem vagyok az), akkor biztosan komolyan eljátszadoznék az álmaimmal. Pontosabban azokkal, amikben mellúszó mozdulatokkal közlekedem a levegőben vagy légtornászként lengek-lógok a legkisebb kiszögelléseken is (érdekes, sosem sziklákon, sosem extrém sportolók között, még csak nem is a természetben. Nagyváros, zsúfolt utcák, forgalom, ÉLET – még az álmaimban is). Súlytalanul lebegek, többnyire földközelben – ilyenkor nem ébredek rossz szájízzel, nehéz szívvel. Itt-ott megjelentek már írásaimban, de néhány mondat után elmaradtak… Folytassa az olvasó a saját szájíze szerint…

Mi az, amiről még sosem írtam? Most éppen nincs feladott labda a levegőben, már leütöttem volna…

Jegyzetek

* Treszkony Virág a Fülszöveg szerkesztője. A műsorban a kortárs magyar irodalom nagyjait és az irodalmi könyvpiac újdonságait mutatjuk be. Farkas Adrienne (korábban Bán János) meghívott vendégeivel betekintést ad a kortárs magyar irodalmi életbe, legyen szó a legismertebb magyar írókról és költőkről vagy éppen pályakezdő tehetségekről. Egy adásban 1-2 vendég jelenik meg, attól függően, hogy a hozzájuk kapcsolható témát milyen hosszan érdemes kifejteni.” Adásnap: szerda, M5

https://mediaklikk.hu/musor/fulszoveg-m5/

** Kovács katáng Ferenc: A zebrán túl, Cédrus Művészeti alapítvány, 2024

Illusztráció: cím sz.