Kelemen Lajos: Mondja az aranyásó (két vers)

•

Mondja az aranyásó

Elsorvad, mire szemernyi
rögöcske-aranyra
**********lel – szinte mint harangszót
halljuk,
***kecmeredsz másutt, másoknak
gazdagon is,
igaz-e, életünk –

kellj fel, hulltodban úgyis
megtámasztanánk;

elbeszéli a hely, elregéli a föld –
titkához ugyan juthat-e bárki közel,

akár könnyed fütyörészés, még zenghet
szónoklat is, vagy villódzó
*****************szép beszéd,
tedd szóvá,
fogadd szelíden, mindegy,

ha akarnád tudni holnapra: a szép beszéd
villódzik-e valóban, mint arany,
vagy tompul végleg
a föld-titokról regélő beszéd? –

a válasz? – nos,

************hallás, az mindenképp
kell hozzá; mi
az erős – – –

Lüktet, dobog, kalimpál

Egy találékony pillanat, másutt játszódó történet:
tovább majd az fogja deríteni,

vagy töprengjek finom dalpengető gyanánt:
hogyan törjem szét álmok fényét, a nappal ránk-hegedt
homályát? – apám,

figyel, fürkész minket a kert, kíváncsi,
de mint tér, nem nyújt már biztonságot,
noha éppen nem a tér – az idő ég ki előbb, a gyorsulva
lepergő dátumok hamu-halma alól minket
ugyan kisilabizálni ki fog? – – –

(a szél szép, lányos angyalai suhannak s kontráznak rá:
„a lég határtalan, lélek, ezzel nyugodtan kalkulálj”)

épp kezdtem volna
sejteni, barátságunkat mi csiszolná; ha közösen rákapnánk
a pálinkára, esetleg más vegyi dolog előbb felszivárog? –

áll fénynek dőlve emlékezetemben egy almafa,
s egy te-fajta férfiú meg a lova pihennek ott,

és mintha az a fa a tér tengelye volna,

forog körötte a ház, a hátsóudvar, a kert;
a szív ringlisének csak egyszer is, ha megtörném ütemét,

a tengely csupán, a háttér látszódna, s váltódnék át
tán térbelivé,
a váz egymaga,
azonkívül az égvilágon senki és semmi se.