Tanulmány

január 25th, 2025 |

0

Mezey László Miklós: A SZOLGÁLAT TUDÓSA (Turczel Lajos emlékezete)

•

Közép-európai sors, egyéni pálya

A közép-európai ember hajlamos ott is jelképeket sejteni, ahol talán nincsenek is. Így vagyok magam is, amikor fölidézem a több mint négy évtized előtti pozsonyi perceket. Az egyetemről kijövet álltunk Turczel Lajos tanár úrral a Štúr utca lüktető forgalmától körülölelt járdaszigetén, mellettünk zúgtak az elengedett villamosok, benzingőzös hullámokban örvénylett az autófolyam, és a tanár úr e világvárosias forgatag kellős közepén a kisebbségi kultúra megtartó erejéről és lehetőségeiről magyarázott a tőle szokott, hol derűs, hol szenvedélyes hévvel. Egyik karját tömött aktatáska húzta, a másikkal élénken gesztikulálva fejtegette a Fábry Zoltántól axiómaként idézett tételt, miszerint a szlovákiai magyarság sorsa nem kevéssé az irodalmától függ. Ismétlem, ma is jelképi erejűnek érzem a percet, hiszen Turczel Lajos az az ember volt, aki mindenkor, minden körülmény között valami fontosat mondott, minden mondatával, gesztusával tanított.

Idézhetek más emlékezetes jelenetet is találkozásaink történetéből. Például azt, amikor a Comeniusról elnevezett pozsonyi egyetem tanári szobájában a magyar szakos hallgatók indexeit írta alá, miközben egyszer tanáros komolysággal, másszor szelíd tréfálkozással érdeklődött sorsuk alakulásáról, terveikről vagy közeleső nyári programjaikról. Mondataiban megszívlelendő – nem is tanácsok, csak úgy mellékesen megjegyzett – bölcsességek bújtak meg, mármint azok számára, akiknek volt füle a meghallásukra. Úgy tudott a legköznapibb dolgokról beszélni, hogy csallóközi, mátyusföldi, gömöri, abaúji tanítványai talán észre sem vették, hogy életre szóló, használni hivatásra bátorító intést hallottak. A perc komolyan is kedélyes hangulatából és az elmésség éléből fölszikrázó megjegyzéseiből olyan időtálló gondolatok bújtak elő, amelyek máig idézhetően a jövőnek szóltak.

Mindezekben tehát jelképiséget látok, például arra nézvést, hogy Turczel Lajos nem csak a határon túli, felvidéki magyar szellemi élet nagy tudósa volt, nem csak számos jelentős irodalomtörténeti munka szerzője, szövegkiadás gondozója, egyetemi tanár, jelentős közügyi gondolkodó, igazi szellemi ember, de ma is példaként állítható értelmiségi, a nemzetét szolgáló magyar tudós megtestesítője. Okos, megfontolt, mindig pontos értelmezést elváró szavaival – és ennek nem mondott ellent az átforrósodott hang, a szélesebb gesztus – elemzett, érvelt, magyarázott. Nem ismerte sem az indulatosságot, sem a távolságtartó hűvösséget, ahogy soha meggondolatlan, elhamarkodott kijelentéseket sem tett. Minden kimondott, leírt gondolata évtizedek múltán is vállalható volt. A nemzethez, az anyanyelvhez, a szülőföldhöz való szenvedélyes ragaszkodással párosult racionális gondolkodása, megfontolt véleményalkotása, pontos mérlegelése. Roppant fegyelmezett észjárású, kínosan precíz ember volt, aki irtózott a felületességtől, az alaposságnak fittyet hányó nyegleségtől, és másoktól, tanítványaitól, kollégáitól, pályatársaitól is elvárta ugyanezt.

***

Mint számos közép-európai, XX. századi nemzedék tagja, ő is rossz történelmi korszakban élt. Az első világháború gyászos forgatagú évében, 1917-ben született az Ipoly völgyében. Kétéves volt, amikor szülőfaluja, Ipolyszalka a Csehszlovák Köztársaság része lett. Középiskolai tanulmányait már kisebbségi viszonyok közt folytatta az érsekújvári gimnáziumban, ahol a neves pedagógus és esszéíró, Krammer Jenő tanítványa volt; példaadó, és őt az irodalmi pályára biztató tanárát élete végéig szeretettel emlegette. Turczel Lajos a körülmények és a lehetőségek szorításában – az újabb határváltozásnak köszönhetően – a budapesti jogi karra iratkozott be. A jogi pályához igazából nem volt kedve, mindig bölcsész szeretett volna lenni. Utólag azzal magyarázta[1] jogi tanulmányait, mert remélte, hogy a jogi tananyag biflázása mellett elegendő ideje marad a bölcsészeti stúdiumokra. Rendszeresen látogatta az egyetem irodalomtudományi előadásait, bújta az Egyetemi Könyvtárat; mondhatnánk a joggal párhuzamosan magánszorgalomból bölcsész is lett. 1942-ben megszerzett doktorátusán meg sem száradt a pecsét, máris híradós katonaként a szovjet fronton találta magát. A foksányi hadifogolytáborból hazatérve öt esztendeig – ismét csehszlovák állampolgárként – állami birtokok tisztviselője lett. Végül is 1951-ben léphetett a maga által választott pályára, ekkor kezdte meg tanulmányait a pozsonyi Pedagógiai Főiskola magyar szakán; majd igazgatta a révkomáromi magyar tanítási nyelvű gimnáziumot, adjunktusként oktatott Pozsonyban a főiskolán, hogy azután 1959-től nyugdíjazásáig a Komensky Egyetem oktatója, jó ideig tanszékvezető tanára legyen. Ennyi a kivonatos pályakép, de milyen sok benne a XX. századra jellemző fordulat, kitérő, kényszerpálya, hullámvölgy és hullámhegy. Életútját és pályáját – miként milliókét – meghatározta két világháború, három határváltozás, a kisebbségi sors, a felvidéki magyarság jogfosztottságának sanyarú korszaka, a keményvonalas, majd az 1968-as „emberarcú” szocializmus, aztán a restauráció, végül a rendszerváltozás és az önálló Szlovákia létrejötte. Okkal mondhatjuk tehát, hogy – mint generációjának oly sok tagja – rossz történelmi korszakban, ám példamutatóan élt.

A pályakezdés évei (1951-1956)

Pályakezdése történelmi, kisebbségtörténeti szempontból a legnehezebb időkre esett, amikor Csehszlovákiában tilalmas volt a magyar szó, amikor nem jelenhettek meg magyar nyelvű könyvek és lapok, amikor bezárták a magyar tannyelvű iskolákat és művelődési intézményeket, amikor magyarok ezreit deportálták Csehországba, vagy a lakosságcsere-egyezmény keretében áttelepítették az anyaországba, tízezreket megfosztottak állampolgárságuktól, illetve arra kényszerítettek, hogy szlovák nemzetiségűnek vallják magukat. 1945 és 1948 között a több mint félmilliós felvidéki magyarság némaságra kényszerítetten, jogfosztottan, vagyonából kiforgatva élt szülőföldjén, ha épp el nem üldözték. Ilyen lehetetlen körülmények után kezdődött első generációs értelmiségiként Turczel Lajos pályája. Megkésetten indult, hiszen szülőföldjén csak 1948 után volt lehetősége magyarul tanulni, illetve tanítani, írni, kutatóként dolgozni. Ám amikor a lehetőség megadatott a számára, akkortól kezdve ívelt föl több mint fél évszázados pályája, amelyet négy korszakra tagolhatunk.

Indulásának hátrányai, történelmi és személyes meghatározottságú körülményei, tehát az időveszteség miatt érett férfiként lépett a felvidéki szellemi, irodalmi életbe. Alkalma sem volt irányt, módszert keresni, nézőpontot és stílust kitapasztalni, a megkésettség mégis hasznára vált. Kissé patetikus lelkesültséggel, de a jogi stúdiumokból megtanult racionalizmussal, az emberi igényesség alaposságával, a bölcsész fölkészültségével, korai szépírói ambícióit idéző képi erővel és lendületes irállyal kezdett írni; népszerűsítő cikkeket, rövid esszéket, tanulmányokat közölt az újra induló anyanyelvű sajtóban a magyar és világirodalom klasszikusairól. A némaság évei után, a kisebbségi kultúra újrateremtése idején leginkább irodalmi ismeretterjesztő írásokra volt szükség, ilyenek szerzőjeként zárkózott föl az akkori kevés számú felvidéki irodalmár, Fábry Zoltán, Egri Viktor, Sas Andor mellé. A népszerűsítő hangnem, az alkalmi, évfordulós jelleg nem fokozta le írásai színvonalát, mert egyszerre tudott tájékoztató, ismeretközlő, ízlésnevelő, népszerűsítő lenni. Esszébe oltott rövid tanulmányokat közölt, amelyek egyszerre voltak érdekesek, olvasmányosak, meggyőzőek, híven tükrözve hatni akaró szerzőjük pedagógiai szándékát. Ez a szándék tette lehetővé, hogy elkerülje az ’50-es évek zsdanovi esztétikája által előírt szocialista realizmus nyomasztó sematikusságát, sablonos propaganda-stílusát. Hetilapcikkeiben, ismeretterjesztő vagy évfordulós, megemlékező írásaiban „elkalandozott” a világirodalomba, szólt Cervantes, Swift vagy Walt Whitman munkásságáról, ahogyan számos alkalommal a magyar klasszikusokról, Csokonaitól Arany Jánoson át Tömörkény Istvánig. Ám mindez még csak a kezdet kezdete volt. Mestere, Sas Andor biztatására kezdett a helyi, a kisebbségi irodalom kérdéseivel foglalkozni. Ez az irányváltás életre szólónak bizonyult, hiszen egész pályája a felvidéki magyar irodalom múltjának, értékeinek föltárására és fölmutatására irányult. Ekkor vált meggyőződésévé az a gondolat, hogy „az írás szolgálat”. Megkésve, de annál intenzívebben bontakozott ki pedagógusi működése mellett kritikusi, szerkesztői, majd irodalomtörténészi és hagyományápoló munkássága, éspedig egyetlen nagy cél szolgálatában: a kisebbségi művelődés, az anyanyelvi kultúra ügyéért. Ahogy maga mondta egy idősebb korában adott interjúban: „Munka közben jöttem rá aztán arra, (…) a miénkhez hasonló kisebbségi társadalmakban, ahol a nemzeti lét teljes kiélése nincs biztosítva, a legfőbb nemzeti-nyelvi összetartó erővé az anyanyelvi iskolák és intézmények mellett egyre inkább az irodalom válik. Ez a felismerés erősítette meg bennem a csehszlovákiai magyar irodalommal kapcsolatos feladatvállalásom szükségességét”.

1987. augusztus 30-án kelt, róla szóló írásomra reagáló, nekem címzett levelében pedig ezt írta: „Abban feltétlenül igazad van, hogy én az irodalmi munkásságommal szolgálni akartam, és a kisebbségi közösségünk nemzeti öntudatának az erősítésére törekedtem. Munkásságom súlyát véglegesen majd az Idő fogja megmutatni. Én akkor lennék elégedett, ha megbizonyosodhatnék arról, hogy a szükséges nemzetiségi kohéziós érzés növelésében észrevehető eredményt értem el. Sajnos, az önző magánérdek a mi közösségünkben is erősen eluralkodott, és ez a mállásunkat, fogyásunkat segíti.”[2]

Egész életét a szolgálat határozta meg. Nem alapított családot; egyedül és csak a munkájának élt, mégsem volt magányos. Kollégái, tanítványai, a felvidéki kulturális és irodalmi élet személyiségei tiszteletteljes szeretettel vették körül.

A pedagógiai kritika művelője (1956-1965)

Szükséglet, feladat, vállalás – e szavak egy életfeladat logikus, gondolati láncszemei, egyben Turczel Lajos hivatástudatának meghatározó motívumai. A hajlam, az adottság, netán a kedvtelés háttérben maradt; azzal foglalkozott, amire akkor a leginkább szüksége volt a kisebbségi magyar szellemi életnek és irodalomnak. Nem személyes életcélok, egyéni ambíciók fűtötték, nem a karriervágy hajtotta, hanem az aktuális, a szükséges feladat jelölte ki a szerepét. Kritikus sem azért lett, mert abban lelte örömét, hanem azért, mert az ’50-es években az újraéledő kisebbségi irodalomnak nevelő műítészre volt égető szüksége.

Ahogyan az első határváltozás, 1919-1920 után, úgy a második világháború és az 1945-1948 közötti „zárójeles négy év” jogfosztottsága, elnyomása, némaságra kényszerítettsége után is jószerével a semmiből kellett kultúrát, irodalmat teremteni. Nem voltak, vagy csupán alakulófélben voltak a nemzetiségi intézmények, még jelentősebb magyar írók sem maradtak Felvidéken, a már említett Fábry Zoltánon, Egri Viktoron és Sas Andoron kívül. Az értelmiségétől megfosztott kisebbségi társadalomból jött új rajzás – első generációs értelmiségként – nevelésre szorult. Munkáslevelezőkből, elvágyódó vidéki fiatalokból, odahaza írogató műkedvelőkből, hírlapi tudósítókból verbuválódott a helyi magyar irodalom első nemzedéke, amely az akarat, a lendület és a buzgalom hajtóerején és ígéretén túl minőséget alig tudott fölmutatni. Kevés és képzetlen fiatal tollforgató lépett színre, ráadásul az egyéni fejlődést inkább gátló, mint serkentő irodalmi sematizmus szigorú korlátai között. Turczel Lajos fölismerte, hogy a kisebbségi irodalom zsenge hajtásait nem a rigorózus minőségeszmény jegyében bírálva kell nyesegetni, hanem támogatólag, biztatóan istápolni. Az volt a vezérgondolata, hogy az irodalom mennyiségének intenzív növelése lesz a minőségi kiválasztódás alapja. Magyarán, hagyni, sőt segíteni kell a fiatalokat alkotni, és majd a létrejövő bő termés alapján lehet kiválogatni az ígéretes tehetségeket.

Turczel Lajos a pályája egészére oly jellemző című kötete, az Írás és szolgálat (1965) ajánlásában erről így írt: „A harmadvirágzásnak nevezett új szakaszban irodalmi fejlődésünk fő problémája hosszú ideig a mennyiségi tényező intenzív növelése volt. Ennek a célnak az elérésére pedig a pedagógiai beállítottságú kritika felelt meg legjobban. Én tudatosan és átgondoltan ilyen kritikát írtam”. Emellett oktatni, nevelni kellett az olvasót is, hiszen egész nemzedék nőtt föl a világháború és a jogfosztottság évei alatt anyanyelvi oktatás és művelődés lehetősége nélkül. Turczel Lajos „ars criticája” tehát nevelő célzatú volt: mérlegelő, bátorító, biztató, szerzőt és olvasót együtt formáló műbírálatot művelt. Ez a szolgáló attitűd kettős – másoknál alig összeegyeztethető – szerepbe kényszerítette: úgy bírálni, hogy az ítélet ne szegje kedvét se a pályakezdő alkotónak, sem az irodalmat kóstolgató, kezdő olvasónak. 1956 és 1965 közötti ítészi működését ez a fajta egyensúlytartás jellemezte, a segítő szándék és a minőségigény kettőssége. Az újdonságot, az ígéretest, a tehetséget, a lehetséges értéket, a biztató hozadékot figyelte, miközben tanárosan magyarázott, értékelt, mérlegelt, korrigált. Ítéletalkotásaiban rendre hagyott „kiskaput” a szerzőnek a helyesbítő továbblépéshez. Ezenközben tapintatosan kiegészítette a szerző és a befogadó hiányos ismereteit, mindig utalt az esedékes széptani, műfajelméleti, stilisztikai, művelődés- és irodalomtörténeti tudnivalókra. Figyelmeztetett a lélektani hitelesség követelményére, a magyar és világirodalmi párhuzamokra, a történeti meghatározottságokra és az irodalomtörténeti előzményekre, példákra. Pályakezdésének időszakával kontinuitásban sokszor kritikának „álcázott” ismeretterjesztő cikkeket, népszerűsítő, alkotót és befogadót pallérozó esszéket írt. Munkásságának komoly szerepe volt abban, hogy a felvidéki magyar irodalom a ’60-as évekre úgy megizmosodott, hogy immár esélye támadt a minőségi kiválasztódásnak. Épp e folyamat eredményeként sikerült egyrészt leszámolni a kártékony sematizmussal, másrészt – és ettől nem függetlenül – megszületett egy sajátosan felvidéki prózai műfaj, a nemzetiségi sorsepika[3].

A folyamat egyik kulcsfontosságú dátuma 1958 volt, ekkor jelent meg a második világháború utáni korszak első felvidéki irodalmi folyóirata, az Irodalmi Szemle, Dobos László szerkesztésében. És ebben az évben látott napvilágot Turczel Lajos válogatásában a Fiatal szlovákiai magyar költők antológiája.[4] Jelentőségét az adta, hogy ebben immár az 1948 utáni második generáció (Cselényi László, Fecsó Pál, Gyüre Lajos, Kulcsár Tibor, Zs. Nagy Lajos, Petrik József, Simkó Tibor, Tőzsér Árpád) mutatkozott be, azok, akik már a minőségi kiválasztódás eredményeit testesítették meg, jelezve, hogy a lírai termés immár egy igényesebb, magasabb fázisba jutott. Erről a kötet bevezetésében így írt: „Az itt fölsorakozó költők elsősorban a művészi forma terén múlják felül az előző nemzedékeink formailag eléggé szimpla, egyszínű költészetét. Hajlékonyabb és gazdagabb költői nyelv, bátrabb kifejezés-keresés és képalkotás, erősebb gondolati jelleg, dúsabb ritmikai árnyaltság és szélesebb műfaji skála jellemzi termésüket”. Néhány év múltán Szlovákiai magyar elbeszélők (1961) címmel[5] az ’50-es évek novellisztikájából állított össze antológiát, segítve a kortárs vagy fiatal prózaszerzők megmutatkozását. Turczel Lajos nem egyszerűen teoretikusa és pedagógusa volt a minőségi kiválasztódást célzó mennyiségi gyarapodás gondolatának, de közvetlen előmozdítója is, azzal hogy teret adott az első jelentős alkotói rajzások bemutatkozásának.

Kritikusi működése évtizedének utókori foglalatát két beszédes című könyve adja: Írások mérlegen (1958), valamint a már említett Írás és szolgálat (1965).[6] Ő, illetve a morál-esztétikát hirdető, abszolút tekintélyű Fábry Zoltán érdeme volt, hogy a felvidéki magyar irodalom képesnek bizonyult leszámolni a sematizmussal, a dogmatikus ideológia követelményeivel; kettejük munkássága készítette elő az 1963-ban lefolyt úgynevezett „antisematizmus-vitát”[7], amely kelesztője volt a kisebbségi irodalom ’60-as évek derekától számítható, jelentős minőségi előrelépést jelentő megújulásának. Immár a helyi irodalomban is a mérték alapját nem az ideológiai elkötelezettség, az elvárt „pártosság”, hanem a hitelesség, a minőség, az esztétikum, a teremtő és kifejező erő megnyilvánulása, a művészi hatás adta. És nem mellékesen Turczel Lajos tanítványai közül kerültek ki a következő évtized kritikusai, irodalomtörténészei, literátus alkotói, a kisebbségi irodalom további fejlődésének előmozdítói, mint Csanda Sándor, Fónod Zoltán, Szeberényi Zoltán. Így jutott el a felvidéki irodalom abba a fázisba, amikor Turczel Lajos úgy érezhette, immár átadhatja a stafétabotot a fiatalabb ítészeknek. 1965 táján fölhagyott kritikusi munkásságával, új területre lépett, az irodalmi hagyományok föltárását, tudatosítását vállalta, a talán még nehezebb, még több odaadást és elmélyültebb munkát kívánó, de számára oly kedves szolgálatot.

Az irodalomtörténész (1965-1980)

Turczel Lajos pályáján a ’60-as évek derekán következett be az a téma- és műfajváltás, amelyben nemcsak az értelmiségi felelősségtudata, szellemi kötelességérzete hajtotta, de immár engedett egyéni érdeklődésének, tudományos ambícióinak is. A kortárs irodalmi művek biztató, támogató szemlézése közben már többször utalt arra, hogy a kisebbségi magyar irodalom fejlődése nem csupán a mennyiségi gyarapodáson és a minőségi kiválasztódáson múlik, hanem a maga hagyományaihoz való viszonyulásán is. E fölismerésnek azért volt különös jelentősége, mert az 1948 utáni újraindulás voltaképp a tabula rasa állapotából történt, ráadásul a korszak kultúrpolitikája csak a szocialista realista vonulat létjogát ismerte el, akár a múlt örökségéről, akár a jelenkor irodalmáról volt szó. A kollektív jogfosztottság teljes anyanyelvi cezúrája után a munkásság és a parasztság köréből verbuválódott első írógeneráció humán műveltség nélkül, a hajdani értékek ismerete híján alapozta meg az új korszak irodalmát, amelyben lelkesült hangon a boldog jövő ígéretét fogalmazta meg, és nem tekintett hátra a történelmi tapasztalatok, a kisebbségi sorstudat és kultúra öröksége felé. Turczel Lajos tudta, e téren is szinte a semmiből kell kiindulni, járatlan terepen kell utat törni, vagyis az alapkutatásokkal kell munkához látnia. Ráadásul a hivatalos kultúrpolitika ezekben az évtizedekben, a dialektika szellemében a kisebbségi kultúra szerepét, jelentőségét a „kettős kötődés”, más szóval a „hídszerep” fogalmával határozta meg, miszerint a kisebbségi irodalom valahol az anyanemzet és az állampolgársága szerinti többségi nemzet között képez átjáró folyosót; legfőbb hivatása, hogy közvetítsen a két nemzet — jelesül a magyar és a szlovák — kultúrája között. Vagyis az anyanyelvi kultúra szellemében, de a többségi államnemzet intézményrendszerében töltse be köztes, közvetítő szerepét. Ez, a szocialista testvériség ideológiája vezérelte elmélet éppenséggel a legsajátosabb kisebbségi hagyományt, a nemzetiségi kultúra önnön örökségét hagyta figyelmen kívül.[8] Ilyenformán az a tény, hogy Turczel Lajos nekilátott a felvidéki irodalom 1918-1945 közötti hagyományanyaga pozitivista módszerű föltárásának, nem egyszerűen tudományos szempontból volt úttörő jelentőségű, de elméleti nézőpontból is, hiszen a saját hagyomány földolgozása voltaképpen szembement a hivatalos „hídszerep” elmélettel.

Turczel Lajos egészen sajátos módon látott munkához, úgy, hogy a hiányzó részkutatások miatt az alapozást egy monográfia megalkotásával végezte el; föltérképezte az első kisebbségi irodalmi korszak, az 1918-1938 közötti úgynevezett első virágzás művelődéstörténetét, ezzel mintegy kijelölte a jövendő vizsgálódások keretét, megalkotva azt a „vázat”, amelyet majd ő maga, illetve a következő, fiatalabb irodalomtörténész nemzedék töltött ki tartalommal. Tehát rögvest egyszerre adatközlő, rendszerező, áttekintést adó monográfiát kellett alkotnia, Fábry Zoltán ösztönzésére erre a feladatra vállalkozott, és megkezdte a két világháború közötti irodalomtörténeti korszak művelődéstörténeti viszonyainak módszeres föltérképezését. Aprólékosan föltárta a korszak kisebbségi magyar kulturális és irodalmi életének szervezeti, intézményi rendszerét, a könyvkiadás, a sajtó történetét, a szellemi mozgalmak, az egyesületi élet, az anyanyelvi oktatás históriáját, mindama tényezők 1918-1938 közötti múltját, amely meghatározta a felvidéki magyarság akkori művelődését. Így született meg a Két kor mezsgyéjén (1967) című korszakos mű[9], az a szintézis, amely címével arra utalt, hogy az első kisebbségi korszak voltaképp a régi Magyarország és a szocialista Csehszlovákia közötti történeti, művelődéstörténeti korszak volt, és ami a legfontosabb, a szerző tudatosította, hogy ekkor jött létre a jellegzetesen kisebbségi kultúra és irodalom. A tudományos alapvetés igényével készült könyv létrejöttében természetesen ott volt a pedagógiai szándék is, amelyről Turczel Lajos egy interjúban ezt mondta: „azt szeretném elősegíteni, hogy a hagyományban és a mai produkcióban fölhalmozódó, kialakuló szellemi értékek közkinccsé legyenek, szellemi folytonosságunk köztudatunk részévé váljon, és ezáltal nemzetiségi létünk és eddigi utunk tudata az egész kisebbségi közösségünkben megszilárduljon.” Az idézetből újólag kitűnik a szerző ama meggyőződése, hogy a megalapozott múlttudat a nemzetiségi öntudat egyik föltétele, a megmaradás egyik záloga.

Mivel a módszeres irodalomtörténeti kutatás jóval időigényesebb a napi kritikusi gyakorlatnál, Turczel Lajos egy időre visszavonult a kortárs irodalmi életből és a kulturális sajtóból, fölhagyott a kritikák, ismeretterjesztő cikkek, népszerűsítő esszék, irodalmi publicisztikák írásával, és megkezdte szisztematikus múltföltáró munkáját. Az irodalmi élet napi eseményeitől nem csupán önszántából vonult vissza, hanem – mint majd erről később szó lesz – a „prágai tavasz” szellemi pezsgését megtorló, restauráló politika tiltása miatt is. Irodalomtörténészi működésének részeredményeit 1966-tól kezdődően az Irodalmi Szemlében publikálta, eme írásainak sora már akkor sejtette, hogy jelentős mű van készülőben, amely korszakos alkotása lesz a felvidéki magyar bölcsészeti tudománynak. Így született meg a Két kor mezsgyéjén, amely — túlzás nélkül állítható – a mai napig kiindulópontja a két világháború közötti felvidéki magyar szellemi élet vizsgálatának. Imponáló adatbőséggel mutatta be az első Csehszlovák Köztársaság magyar kulturális életének feltételrendszerét, kirajzolta alapvonalait, bemutatta a szellemi önvédelem szervezeti formáit, az iskolarendszert, a tudományos, közművelődési, művészeti élet intézményeit, az ifjúsági és szellemi mozgalmak tevékenységét, mindama tényezőket, amelyek két évtizeden át meghatározták a Felvidék magyar kulturális életét. A könyv, illetve a szerző különös érdeme, hogy a szocialista rendszerben tudatosította: a kisebbség szellemi életében addig csaknem kizárólagosan preferált baloldali teljesítmények mellett a két világháború közti korszakban a polgári, keresztény, nemzeti tudatú kultúra legalább egyenértékű teljesítményt mutatott föl. „A két háború közötti kisebbségi irodalmunkkal és életünkkel foglalkozó művemben a nagyfokú adatolásra feltétlenül szükség volt. A kommunista kultúr- és hagyománypolitika ennek a korszaknak fő szellemi vonulatát, a gazdag polgári irodalmat és szellemi életet ki akarta iktatni az emlékezetünkből, s a jelentéktelen kapacitású szocialista irodalmi-szellemi vonulat abszolutizálását kívánta. Ezt a követelményt én nagy cselezésekkel áthágtam, s az utódállamok viszonylatában először mutattam fel az első korszak kisebbségi életét a maga összetettségében és valódi politikai-világnézeti arányaiban. (…) Az alapos, gondos adatolásra azért volt szükség, mert 1945 és 1949 között az értelmiségünk zömét kitelepítették, az irodalmi utánpótlásunk és új olvasóközönségünk az előéletünkről tájékozatlan volt” – mondta a már idézett, nyolcvanadik születésnapja alkalmából készült interjúban.

Az alapozó monográfia kijelölte azokat a kereteket, amelyeket később ő maga kezdett résztanulmányaival kitölteni, így születtek meg folyóirat-publikációi mellett jelentős tanulmánykötetei: a Portrék és fejlődésképek (1977), a Hiányzó fejezetek (1982), a Tanulmányok és emlékezések (1987), az Arcképek és emlékezések (1997), a Visszatekintések a szlovákiai kisebbségi lét első szakaszára (2002).[10]

A Két kor mezsgyéjén című monográfia, majd a sorra megjelenő tanulmánykötetek kirajzolták a szerző alkotói módszerének körvonalait: írásai sosem valamilyen előfeltevés jegyében születtek, Turczel Lajos sosem egy hipotézist akart bizonyítani, hanem induktív módon, a föltárt tényanyagot a maga teljességében, illetve összetettségében bemutatni. Munkamódszerét Görömbei András így mutatta be: „Hatalmas tényanyagot sorakoztat fel, aztán próbál eligazodni benne. Reflexióival sohasem saját elképzeléseit akarja az olvasóra erőltetni, csupán árnyaltabb körültekintésre ösztönöz. (…) Megállapításait gazdag, sokszor eddig ismeretlen tényanyagból vezeti le, többszörösen dokumentálja, igazolja. (…) Egyedül az igazság érdekli.”[11]

Turczel Lajos a legprecízebb irodalomtörténészeink közé tartozott; tényrögzítő módszerével megállapított, elemzett, tudatosított. Írásainak tagolása, belső szerkezete minden esetben kristálytiszta, világos, így azonnal átlátható volt, hiszen vérbeli pedagógusként fontos szempont volt számára az ismeretanyag érthető, vonzó formájú átadása. Nem csak mondandója tartalmával, annak „mögöttes jelentésével” és közérthető stílusával is ébren tartotta olvasója figyelmét, és persze szövegformálásával, mindig tárgyszerűségnél maradó, de magyarázó dinamizmusával is. Szakirodalmi hivatkozásait, forrásmegjelöléseit rendszerint lábjegyzetekben adta meg, illetve a tanulmány végjegyzeteiben, bibliográfiájában, e megoldás nem törte meg az érdeklődő folyamatos olvasásának lendületét.

Bár – pozitivista szemléletűnek is mondható — műveiben rendre fölvonultak az adatok, tények, nevek, évszámok, tömör utalások, az olvasó mégsem érezte elveszettnek magát a szövegben, mert a tények sora mögül mindig fölsejlett a dolgok mélyebb értelme. Ugyanis Turczel Lajos a föltárt tények rögzítése mellett folyton utalt a történeti háttérre, a társadalmi jelenségekre, a kisebbségi lét feltételrendszerére, az eszmetörténeti meghatározottságokra, illetve lehetőségekre, a kulturális folyamatok politikai, nemzeti, ideológiai, szociális beágyazottságára, a tágabb szellemi horizontra. A figyelmes olvasó előbb-utóbb megérezte, hogy az adatok, nevek, évszámok, műcímek nem egyszerűen a tudományos beszédaktus nélkülözhetetlen elemei, hanem azért vannak, mert általuk következtetések, tanulságok fogalmazhatók meg. Éppen úgy járt el, mint Fábry Zoltán, aki minden kulturális, szellemi jelenség jövőérvényét múltfedezetével arányította és igazolta. Turczel Lajos a legtöbb írásával azt tudatosította, hogy a kisebbségi társadalom számára létkérdés a hiteles és megalapozott múlttudat, vagyis a hagyományok pontos ismerete.

A Két kor mezsgyéjén önértékén túl azért is jelentős könyv, mert biztatást, lendületet adott a felvidéki magyar művelődés- és irodalomtörténet további kutatásához, így a következő kutatónemzedék munkásságának kibontakozásához. Ezen felül e monográfia a maga létével rávilágított szerzője gondolkodásmódjának egyik fő vonására, arra, hogy közösségét szolgáló tudományos munkássága erkölcsi indíttatású volt; az életből építkezett, azt szolgálta a múlt föltárásával, ekként vissza is hatott a maga tudományos, morális, esztétikai többletével a kisebbség életére.

A hagyományéltető (1980 után)

A szocializmus szellemi életének egyik jellemző kórisméje volt, hogy az elmélet beszélt valamiről, reflektált valamire, bírált valamit, amit eredeti formájában nem ismertetett. Így volt ez az 1948 utáni Csehszlovákiában is, ahol a könyvkiadás adós maradt a két világháború közötti kisebbségi irodalom alkotásainak újbóli megjelentetésével. Ráadásul e területen is érvényesült a szocialista kultúrpolitika jellegzetes féloldalassága, az irodalomtörténeti kánon megemlékezett az első korszak baloldali, kommunista szellemiségű íróiról, műveikről, sajtótermékeiről, szellemi mozgalmairól, de elhallgatta vagy lebecsülve, bagatellizálóan beszélt a polgári, keresztény, nemzeti szemléletű irodalom alkotóiról és alkotásairól. Róluk úgy ítélkezett elmarasztalóan, hogy maguk az irodalmi művek ismeretlenek maradtak az olvasóközönség előtt. A marxista irodalomtudomány tehát emlegetett szerzőket és alkotásokat, amelyeket azonban szinte senki nem ismert. Turczel Lajos volt az első – ahogy erre a csehszlovákiai művelődéspolitika lehetőséget adott –, aki szorgalmazta az első, 1918-1938 közötti kisebbségi korszak jelentős lírai és prózai műveinek újrakiadását. Így jelenhetett meg szerkesztésében az átmeneti enyhülés időszakában, 1968-ban az Örökség című[12] antológia, amely a két világháború közötti felvidéki magyar novellisztikáról adott egy lehetséges keresztmetszeti képet. A csehszlovákiai politikai és kulturális fölpezsdülés rövid időszaka alatt jelent meg az első korszak talán legeredetibb tehetségű prózaírójának, Darkó Istvánnak a Romok és fények (1969) című válogatáskötete.[13] Később, a Gustáv Husák nevével fémjelzett „normalizáció”, azaz a keményvonalas kommunista restauráció idején a két világháború közti baloldali magyar irodalom egynémely művei jelenhettek meg újra, így a korabeli szociográfiai irodalomról áttekintést adó antológia, Az éhség legendája (1975)[14], valamint Fábry Zoltán Ady Endre életművével kapcsolatos esszéit, cikkeit összegyűjtő posztumusz kötete, az Ady igaza (1977).[15] Ezzel az 1980-as évekig lényegében le is zárult a hagyományfolytonosságot éltető, visszatekintő könyvek kiadása. Később a Madách Kiadó Csehszlovákiai Magyar Írók elnevezésű sorozatában – ugyancsak Turczel Lajos válogatásában – megjelenhetett az első korszak elbeszélésirodalmát reprezentáló antológia, a Szlovenszkói vásár (1980)[16] meg a kisregényirodalmat bemutató Szép Angéla háza (1984).[17] Turczel Lajos következő, hagyományfolytonosságot élesztő – kisebbfajta irodalmi szenzációnak számító – kiadványa az Ének az éjben (1986) című antológia[18] volt, amely az 1939 és 1945 között fönnállt rövid életű bábállamban, az „önálló” Szlovákiában rekedt maroknyi magyar kisebbség irodalmáról adott képet. E kötet Turczel Lajos által írott bevezető tanulmánya volt az első számba vehető áttekintés a Szlovák Állam hatvanezer lelket számláló magyar kisebbségének kulturális és irodalmi életéről. Ebben leszögezte: a csekély kiterjedésű, minőségileg egyenetlen színvonalú, de erkölcsi hatásában, humanista elkötelezettségében kikezdhetetlen szellemi élet és irodalmi termés ritka értéke a magyar kisebbség történetének. Turczel Lajos kezdeményezésére és úttörőnek számító munkássága révén vált először hozzáférhetővé az 1939 és 1945 közti Szlovákiában rekedt töredékmagyarság kulturális életének hagyományanyaga, és az ő nyomvonalán kezdődött meg a csaknem elfeledett kisebbségtörténeti korszak kultúrtörténetének föltárása, G. Kovács László, Tóth László, Popély Gyula, Molnár Imre és mások vizsgálódásai révén. Vagyis bátran kijelenthető, hogy a Két kor mezsgyéjén című monográfia volt az első (1918-1938), az Ének az éjben című antológia bevezető tanulmánya volt a második (1939-1945) kisebbségi korszak kultúr- és irodalomtörténete kutatásának nyitánya, és a rá következő vizsgálódások inspirálója, iránymutatója. Turczel Lajos értekezései, tanulmányai, antológiákhoz írt bevezetései, utószavai és maguk a szövegkiadások tárták föl az érdeklődők előtt a felvidéki magyar irodalom önnön értékeit, sajátos, sokszínű hagyományait.

Az antológiaszerkesztések mellett említendők még az általa írott tankönyvek, így A magyar irodalom története 1772-ig (1968), valamint a prágai egyetemi tanárral, Rákos Péterrel közösen írt A magyar irodalom története 1772-1848 (1965, 1968).[19] Mindemellett 1959-től 1982-ig oktatott a pozsonyi egyetem magyar irodalom tanszékén, egy ideig tanszékvezető professzorként, ily módon a „keze alól” felvidéki magyartanárok nemzedékei kerültek ki.

Aki tanítványa volt, szeretettel és tisztelettel emlékezett rá, mint Tőzsér Árpád költő, aki a komáromi gimnáziumban volt a diákja, vagy Grendel Lajos író, Melaj Erzsébet rádiós szerkesztő, Csehy Zoltán egyetemi tanár, ők a pozsonyi egyetemen voltak a hallgatói. És számosan azok is mesterüknek tekintették, akik nem voltak a szó hivatalos értelmében a tanítványai, mint Tóth László költő, irodalomtörténész, vagy éppen e sorok írója. De valamennyien úgy emlékeztek és úgy emlékezünk, hogy a stúdiumokat tekintve szigorú, magas követelményeket támasztó professzor óvó szeretettel figyelte tanítványait, szép szóval csendesítette őket a nehéz időkben, így a „prágai tavasz” idején és még inkább az azt követő leszámolás időszakában. Számos forrófejű, lázadó hajlamú egyetemista neki köszönhette, hogy megúszta a ’70-es évek elejének megtorlásait, például az egyetemről való eltávolítást.[20]

***

Mindenképpen szólni kell, ha csak röviden is Turczel Lajos közéleti megnyilvánulásairól, kivált a kritikus időszakban, az 1968-1969-es „prágai tavasz” éveiben vállalt szerepéről, valamint a „normalizációnak” nevezett restauráció korszakáról. Erről a nyolcvanadik születésnapja alkalmából készült interjúban beszélt. A csehszlovákiai reformkommunisták mozgalmát, mint a magyar kisebbség előtt perspektívát nyitó lehetőséget örömmel fogadta; nyíltan állást foglalt mellette, részint a felvidéki értelmiség Tátrában megrendezett fórumán tartott fölszólalásában, részint a sajtóban – kivált az Új Szó című napilapban – közölt publicisztikáiban. Szorgalmazta, hogy a kívánatos kulturális autonómia keretében a magyar tannyelvű iskolák önálló igazgatást kapjanak, fölvetette a Kisebbségi Tudományos Intézet megalapításának gondolatát. A reformmozgalom letörése után először az írószövetség magyar szekciója választmányából zárták ki, aztán a felvidéki magyar kulturális, közművelődési szervezet, a CSEMADOK Központi Bizottságából, törölték párttagságát, eltiltották a napi sajtóban való publikálástól, és leváltották egyetemi tanszékvezetői tisztéből. Viszont továbbra is taníthatott, valamint az Irodalmi Szemlében is megjelentethette múltföltáró, irodalomtörténeti tanulmányait, így pedagógusi és irodalomkutatói tevékenysége nem szenvedett csorbát. A „normalizáció” egyik vegzáló lépése az volt, hogy a párt utasítására cenzorok átvizsgálták az akadémián és az egyetemi katedrákon működők 1968-1970 közötti publikációit; neki azért volt szerencséje, mert a két világháború közötti polgári, nemzeti, keresztény szellemű kisebbségi irodalom értékeit fölmutató könyve, a Két kor mezsgyéjén a vizsgált korszak előtt, 1967-ben jelent meg. Mint mondta: „A későbbi megjelenés súlyos következményekkel járt volna, s első lépésként az egyetemről bocsátottak volna el”.

***

Az eddigiekből kiderülhetett, hogy Turczel Lajos a felvidéki bölcsészeti tudományművelés kiemelkedő alakja volt, tudománytörténeti szempontból útmutató volt, aki munkásságával etikai példát is adott. Szolgáló pedagógiai hivatása mellett ragaszkodott a két kisebbségi korszak, az 1918-1938, valamint az 1939-1945 közti időszak művelődés- és irodalomtörténetének föltárásához, teljesség igényű föltérképezéséhez. Mindig hű maradt az elveihez, sosem engedett koreszmék, ideológiák csábításának vagy kényszerítéseinek, sugalmainak vagy utasításainak. Egyszerűbben szólva: eltökélten a maga népszolgáló útját járta. Szerény ember volt, ritkán és keveset beszélt magáról; rendszerint „ügyekről” volt mondanivalója — mint annak idején a Štúr utca forgatagában, a villamosmegálló járdaszigetén. A Sütő Andrástól származó szemléletes kifejezés illik a személyére: „tűzfelelős” volt; a sötétségben is tüzet őrző, világosságot gyújtó kisebbségi értelmiségi felelősségtudatát személyesítette meg. Ahogyan a már emlegetett születésnapi interjúban mondotta: „Írói munkásságommal tudatosan a nemzetiségi kohéziót igyekeztem erősíteni. Nem nemzetieskedő szólamokkal, hanem első fejlődési szakaszunk tanulságainak felmutatásával.”

A hetvenedik születésnapjára írott köszöntőmben, összegző gondolatként azt írtam: „Turczel Lajos sosem az egyéni érvényesülés önmagába visszakanyarodó csapásán járt, de mindig a szolgálat elszántságával szabaddá tett úton. Feltűnés nélkül, halk aprómunkával végezte küldetéses feladatát, amire életét tette föl: a népszolgálat jelenértelműségével a múltat föltárni, s vele a jövendőt – nem könnyebbet, mint a nemzetiségi jövendőt – alakítani.”[21]

Felhasznált irodalom

Fónod Zoltán: Látogatóban Turczel Lajosnál. In Vallató idő. Bratislava, 1980. Madách Kiadó, 390-395.

Görömbei András: A csehszlovákiai magyar irodalom 1945-1980. Budapest, 1982. Akadémiai Kiadó, 360-365.

Görömbei András: Vonások egy tudós portréjához. In Napjaink, 1978. 8. sz. 18-19.

Mezey László Miklós: „Életem legfőbb eszközévé a könyv vált”. Születésnapi beszélgetés a nyolcvanéves Turczel Lajossal. Limes, 1997. 2. sz. 149-155.

Mezey László Miklós: A szolgálat tudósa. Pályaképvázlat Turczel Lajosról. Limes, 1999. 1. sz.189-199.

Szeberényi Zoltán: Turczel Lajos. Portréesszé. Dunaszerdahely, 2002. Nap Kiadó, 155

Tóth László: „rengeteg rejtett szellemi tartalékunk van”. Turczel Lajos. In Vita és vallomás. Beszélgetések szlovákiai magyar írókkal. Bratislava, 1981. Madách Kiadó, 227-258.

Turczel Lajos: Emlékezés az irodalmi kísérletezés idejére. In Tanulmányok és emlékezések. Bratislava, 1987. Madách Kiadó, 273-285.

Turczel Lajos: Emlékezés irodalmi újraindulásunkról. In Arcképek és emlékezések. Pozsony, 1997. Madách – Posonium, 226-240.

Jegyzetek

[1] Mezey László Miklós: „Életem legfőbb eszközévé a könyv vált”. Születésnapi beszélgetés a nyolcvanéves Turczel Lajossal. Limes, 1997. 2. sz. 150. p.

[2] Turczel Lajos Pozsonyban, 1987.augusztus 30-án kelt levele – birtokomban.

[3] Lásd: Duba Gyula: Vallomás a regényről. In Európai magány. Novellák, esszék. Bratislava, 1987. Madách Kiadó, 60-115. p.; Mezey László Miklós: A felvidéki nemzetiségi sorsregény. Magyar Szemle, 2024. 9-10. sz. 21-34. p.

[4] Fiatal szlovákiai magyar költők antológiája. (Vál. és bev. Turczel Lajos). Bratislava, 1958. Szlovákiai Szépirodalmi Kiadó, 164 p.

[5]  Szlovákiai magyar elbeszélők. (Vál. és bev. Turczel Lajos). Bratislava, 1961. Szlovákiai Szépirodalmi Kiadó, 288 p.

[6] Turczel Lajos: Írások mérlegen. Tanulmányok. Bratislava, 1958. Szlovákiai Szépirodalmi Könyvkiadó, 220 p.;

Turczel Lajos: Írás és szolgálat. (Kritikák, 1958-1965). Bratislava, 1965. Szlovákiai Szépirodalmi Kiadó, 264 p.

[7] Lásd: Fábry Zoltán: Antisematizmus. In Fábry Zoltán: Összegyűjtött írásai 9. köt. (1959-1963). Pozsony, 1990. Madách Kiadó, 282-316. p.

[8] Lásd: Mezey László Miklós: Hármas kötődésben. In Új Forrás, 1986. 4. sz. 86-90. p.

[9] Turczel Lajos: Két kor mezsgyéjén. A magyar irodalom fejlődési feltételei és problémái Csehszlovákiában 1918 és 1938 között. Bratislava, 1967. Tatran Magyar Üzem, 313 p.

[10] Turczel Lajos: Portrék és fejlődésképek. Bratislava, 1977. Madách Kiadó, 278 p.; Turczel Lajos: Hiányzó fejezetek. Tanulmányok a két világháború közötti csehszlovákiai magyar irodalomról és sajtóról. Bratislava, 1982. Madách Kiadó, 326 p.; Turczel Lajos: Tanulmányok és emlékezések. Bratislava, 1987. Madách Kiadó, 325 p.; Turczel Lajos: Arcképek és emlékezések. Pozsony, 1997. Madách – Posonium, 254 p.; Visszatekintések a szlovákiai magyar kisebbségi lét első szakaszára. Dunaszerdahely, 2002. Lilium Aurum, 222 p.

[11] Görömbei András: Vonások egy tudós portréjához. In Napjaink, 1978. 8. sz. 18. p.

[12] Örökség. Válogatás az első köztársaság magyar novelláiból. (Vál. és bev. Turczel Lajos). Bratislava, 1968. Szlovákiai Szépirodalmi Kiadó, 370 p.

[13] Darkó István: Romok és fények. Elbeszélések. (Vál. és bev. Turczel Lajos). Bratislava, 1969. Madách Kiadó, 297 p.

[14] Az éhség legendája. Csehszlovákiai magyar valóságirodalom  a két világháború között. (Vál és előszó: Turczel Lajos). Bratislava, 1975. Madách Kiadó, 405 p.

[15] Fábry Zoltán: Ady igaza.(Vál., bev. és utószó Turczel Lajos). Bratislava, 1977. Madách Kiadó, 262 p.

[16] Szlovenszkói vásár. Csehszlovákiai magyar elbeszélők. 1918-1938. (Összeáll. és jegyz. Turczel Lajos). Bratislava, 1980. Madách Kiadó, 426 p.

[17] Szép Angéla háza. Csehszlovákiai magyar regényírók 1918-1945. (Vál. és előszó Turczel Lajos). Bratislava, 1984. Madách Kiadó, 313 p.

[18] Ének az éjben. Szlovákiai magyar írók 1939-1945. (Összeáll. és bev. Turczel Lajos). Bratislava, 1986. Madách Kiadó, 333 p.

[19] Turczel Lajos: A magyar irodalom története 1772-ig. Bratislava, 1968. Slovenské pedagogické nakladateľestvo, 305. p.; Turczel Lajos – Rákos Péter: A magyar irodalom története 1772-1848. Bratislava, 1968. Univ. Komenského, 200 p.

[20] A Lajos bácsi. Vasarnap.com/archivum/a-lajos-bacsi. Új Szó Online. (2017. 09. 08; megtekintve: 2025. 0l. 03.)

[21] Mezey László Miklós: Turczel tanár úr asztalánál. In Napjaink, 1987. 9. sz. 29. p.

Illusztráció: Turczel Lajos emlékezete

Feltöltötte:

Napút Online

Ezek is érdekelhetik!

Távoli jelenségeket egységbe ölelő szavak (Minta a Szentkuthy-aforisztikából) →

Szepes Erika: A műfordítás mint üzenet →

Végh Tamás: Az emlékezet lángja →

Liszkay Zoltán: Nyelvünk törökségi gyökereiről (2. rész) →