Filep Tamás Gusztáv: Bizalom mindhalálig; Guriga „elvtárs” (két kispróza)
•
Bizalom mindhalálig
Az ezredfordulón rövid idő alatt négy felvidéki tárgyú dokumentumfilmet készítettünk munkatársaimmal. Az egyik az 1938-as, Szlovenszkói városképek című, öt városportrét tartalmazó kötetet vette alapul, Érsekújvár, Losonc, Kassa, Eperjes és Lőcse múltját próbálta felvillantani egy-egy ottani vagy onnan elszármazott neves értelmiségi megszólaltatásával, akik röviden az adott települések akkori magyar vonatkozásaira is kitértek. Pontosabban négy város esetében járhattunk el így, Lőcsét irodalmi citátumokkal kellett bemutatnunk. Érsekújvárban Luzsicza Lajos, a festő vezetett végig, Losoncon Böszörményi István helytörténész, a füleki gimnázium tanára, Kassán Kováts Miklós tanár, tankönyvíró, színház- és irodalomtörténész. Ma már egyikük sem él.
Az egykori eperjesi magyar polgárság egyik utolsó, már régen Pozsonyban lakó képviselőjét, Zeman László nyelvészt, műfordítás-elméleti szakírót, a Komenský Egyetem magyar tanszékének akkor már régen nyugalmazott adjunktusát kértem meg szülővárosa bemutatására. (Magasabb egyetemi beosztást és címet direkt nem szerzett: „Hogyne, akkor beraknának mindenféle hülye bizottságba.”)
Már korábbról ismertem, tiszteltem, utóbb írtam is az egyik kitűnő könyvéről (Gymnasiologia. Az eperjesi kollégium és áthagyományozódásai). Nem könnyen megközelíthető, szűkszavú, komótos ember volt a szememben, tisztesség ne essék szólván, olykor idegesítő körülményeskedéssel is meggyanúsítottam magamban, bár ez nehezen hihető róla, ha azt is elmondom, hogy tegeznem kellett és „Laci”-nak szólítanom. Fő vonása az egzaktság volt, a biológiához éppúgy értett, mint a filozófiához, ezekről oklevele is volt, mint ahogy arról is, hogy testnevelés szakot végzett. Terem sincs itt a jellemzésére, közvetlen tudásom is kevés hozzá, de bizonyára jól karakterizálja a személyiségét, amit Csanda Gábor róla írt nekrológjában olvasok: azt javasolta a magyar szakos egyetemi hallgatóknak, hogyha majd tanárok lesznek, s az órán észreveszik, hogy a diákok figyelme lazul, álljanak kézen, s úgy mondják tovább az óra anyagát. Természetesen latinul is tudott, de a forgatás idején pedagógiából nem fordította le az eperjesi kollégium egyik köriratát: ha nem értjük, jegyezzük meg, s otthon nézzünk utána.
Életéről és családjáról nem mondott semmit. „Palira”, azaz Maléter Pálra, egykori cserkészparancsnokára, az eperjesi születésű, 1958-ban Nagy Imrével együtt kivégzett korábbi honvédelmi miniszterre beszélgetés közben utalt röviden, vele kapcsolatos emlékeit egyébként le is írta éppen azokban az években. Elmesélte viszont egyik 1944-es, ha jól emlékszem, téli élményét, amely valószínűleg annak kapcsán idéződött föl benne, hogy a város maradék magyarságának második világháború alatti sorsát tárgyalva szóba hoztam az első Szlovák Köztársaság idején, 1939-től 1944-ig Esterházy János gróf vezetésével működő Magyar Pártot. Laci nehezményezte, hogy a pozsonyi pártközpontból nem figyelmeztették akkor az eperjesi magyarokat, hogy meneküljenek, jön a szovjet hadsereg, elfoglalja az egész területet, és a magyar vezetőket deportálni fogják. (Lehet, hogy így volt, bár nem vagyok biztos abban, hogy ennek közhírré tételére a nagy fronthullámzásban a pozsonyiaknak lett volna módjuk, infrastruktúrájuk, idejük. Ha egyáltalán volt információjuk arról, mi várható.)
Zeman családja azért így is időben elhagyta a várost; menekülés közben valahol a hegyekben, úgy rémlik, a Tátrában egy visszavonuló magyar alakulat körletébe kerültek. Az egység – ha jól emlékszem, század – parancsnoka tartalékos tiszt lehetett, úgy látszik, nemigen tartotta magát a kényelmetlen és fölöslegesnek látszó szabályokhoz.
Néhány katonája őrjáratba indult a bunkerből vagy faházikóból, ő bent a tűz mellett melegedve várta őket.
Kint dobognak, kopognak, toporognak.
A századparancsnok már nyitja is az ajtót:
– Ti vagytok, fiúk?
Nem a fiúk voltak, legalábbis nem azok, hanem szlovák partizánok. Hogy azonnal keresztüllőtték-e a magyar tisztet, vagy bevágtak a szobába egy kézigránátot, s egy szilánk sebezte halálra, nos, Laci történetéből már erre sem emlékszem pontosan.
Az eperjesi magyar kollégiumi hagyománynak, a helyi urbanitásnak persze része volt a német nyelv, gondolkozás, „alkat” ismerete. Egy német katonatiszttel, fejezte be Zeman a mondandóját, ilyesmi sosem történhetett volna meg.
Guriga „elvtárs”
Gurigának – a címben az „elvtárs” azért van idézőjelben, mert senki nem vette komolyan, kezdve vele – nem volt mázlija a hadseregekkel. Az egyik (kifejezett és gondolom, kifejtett szándéka ellenére) elvitte őt a Szajúzba, a másikból elcsapták.
Az első hadsereg tehát a szovjet. Ha Gurigát – polgári nevén Kerekes Tibort – a szülővárosából deportálták, akkor ez nem történhetett 1945 tavasza előtt, mert Komáromot március végén foglalták el. Civil volt vagy levente – elfelejtettem, nem tudom. Azt igen, hogy a 44 végén elhurcoltak között jóval nagyobb volt a kint vagy még útközben elhalálozottak százalékaránya, mint a 45-ösöknél. Guriga legalább 180 centi magas, jó kiállású, jó humorú, életerős ember volt, amikor megismertem; főnököm a Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülése kiállítási gyűjteményében. Abban, hogy túlélte – s hogy elég hamar hazajutott –, nem testi fölépítésének volt döntő szerepe – a szerencse játszott közre benne. 1946-ban még működtek Magyarországon a polgári szerveződések, szövetségek, s amikor a Szovjetunió valamelyik még aktív és fontos politikai szerepet betöltő hőse – talán Vorosilov marsall (hajlok arra, hogy róla van szó, s most látom, hogy ez időben éppen ő volt a Szövetséges Ellenőrző Bizottság magyarországi elnöke, ezért és személye szimbólumértéke miatt így is fogom nevezni alább) – Komáromban járt, éppen a helyi nőszövetség adott fogadást a tiszteletére. Guriga édesanyjának, aki a szervezet vezetői közé tartozott, volt mersze hozzá, hogy a marsall elé járuljon, és megkérje őt, próbáljon valamit tenni véletlenül elhurcolt kisfia érdekében.
Rögvest kiderült, hogy tudnak ezek az elvtársak kifogástalan úriemberként is viselkedni. „Vorosilov, a hős jelet ád” adjutánsának, az fölírja Tibor nevét, életkorát, illetőségét, s nem sokkal később tűvé teszik érte a hadifogoly- és deportálttáborokat. Ha jól emlékszem, valahol a Kaukázusban vagy környékén találták meg Gurigát, gondolom, megmosdatták, talán még föl is táplálták kicsit, aztán vonatra rakták és hazaküldték.
Hogy e magas szintű kapcsolatnak szerepe volt-e benne, talán maga Tibor sem tudta volna megmondani: mindenesetre az ötvenes években a néphadsereg tisztje lett, 1956-ban elég fiatalon már századosként szolgált az Országos Légvédelmi Parancsnokság kis-gellérthegyi objektumában, a Sziklaközpontban.
Innen csapták el 1957-ben, mert bár nem harcolt a szovjetek ellen – nem sietett csatlakozni Kádárékhoz a bukás után. Némi emberbaráti malíciával mesélte utóbb, hogy az a vezérőrnagy, aki a fölötte ítélkező bizottságot vezette, jobb ítélőképességgel bírt, mint ő. 56 októberében még együtt nézték az utcáról, amíg az OLP homlokzatáról leverték a vörös csillagot. A tábornok így figyelmeztette az akkor éppen nem elvtársnak szólított, ott lebzselő tiszteket, katonákat, akiknek az elöljárója és/vagy a följebbvalója volt:
– Emberek, álljanak félre, nehogy az a bigyó agyonüssön valakit!
Nem tudom, kicsapatása után milyen utat járt be Guriga. Amikor odakerültem az Egyesüléshez, mint a gyűjtemény vezetőjének neki kellett megírnia a hangulatjelentéseket a párt számára a munkahelyi állapotokról. Ezek távolról sem följelentések voltak, bár Morvay Laci bácsi Rákosi (elvtárs) költői megfigyelésének parafrázisával ugratta őt. „Magyarország nem rés, hanem erős bástya a béke frontján” – így hangzott az eredeti. A Morvay-féle változat pedig valahogy így: „Guriga elvtárs nem rés, hanem erős tégla a szocializmus bástyájában.”
Lehet, hogy néhány másodpercig a poéngyilkos tógájában kell ágálnom itt; nem tudom, él e még a téglának az akkori szlengben ismert jelentésváltozata: beépített embert, jelentéstevőt, spiclit értettek akkor rajta.
Hogy Guriga nem volt tégla, azt persze mindenki tudta. Volt úgy, hogy tőlünk kérdezte meg, mi a rossebet írjon az aktuális hangulatjelentésébe; mindjárt le kell adni, és neki semmilyen hülyeség nem jut az eszébe. Bizonyára adtunk neki – magunkról – néhány jobb-rosszabb ötletet.
Közben az Egyesülés és a Kiállítási Gyűjtemény afféle szolid ellenállóközpont volt. Sűrűn fordultak meg ott erdélyi, felvidéki íróbarátaink, ezrével tudtunk könyveket eljuttatni a határon túli magyar nyelvterületekre úgy, hogy kiállításokat szerveztünk ott, s a könyveket a helyi kultúrháznak vagy a településnek adományoztuk. Ennek a programnak igazgatónk, Zöld Ferenc volt az éceszgébere. (A Felvidékre, Horvátországba, Szlovéniába és Gorbacsov éveiben Kárpátaljára is eljutottunk; Erdélybe és a Vajdaságba nem tudtunk könyvet vinni, legfeljebb zsebben, eldugva néhányat – a kis lélekszámú burgenlandi magyar közösséget nem lehetett könyvekkel megmenteni, ráadásul az a vasfüggönyön túl volt, nekik nem is szervezhettünk könyvakciókat.) Egy ízben Sinkovits Imre, a színész lépett be pár percre Morvay Laci bácsihoz, aztán verset mondott, és órákig fejtegette, hogyan recsegnek-ropognak a rendszer eresztékei. 1986-ban ott, a gyűjtemény alagsorában szerveztük meg Laci bácsi ötlete nyomán az ország talán első ellenzékiként is számon tartható, de legális, Bajcsy-Zsilinszky Endréről elnevezett – elég egyértelműen politikai – társaságát.
Mennyire más-más volt, mennyire eltért Morvay derűje a Gurigáétól! Laci bácsi volt az egyetlen ember az ismerőseim közül, aki tudta, hogy a Szovjetunió összeomlik, és a kommunizmus előbb-utóbb befuccsol. Annyira biztos volt benne, hogy még az sem zavarta: ő már nem fogja megérni. Ebben szerencsére rossz jósnak bizonyult: az elejét megérte.
Guriga nem foglalkozott a jövővel, és az nem is adatott meg neki. Egyszer csak kiderült, rossz a szíve.
Amikor hosszabb kezelés után kijött a kórházból, jóízűen mesélt arról, hogy milyen isteni hangulat van odabent.
Reggel bemegy a pókhasú takarítónő – emlékeimben az elbeszélés nyomán úgy él, hogy még egy csikk is lógott a szájában, de alighanem ez már az én képzeletem toldaléka –, szóval bemegy a takarítónő a kórterembe, és szétkürtöli:
– Hullák, emeljük föl a tökeinket, mert söpröm az ágyak alját!
Guriga halvány vigyorral kivánszorog a folyosóra. A főorvos viszont tengerszéles mosollyal az arcán jön szembe vele:
– Mi van, Kerekeském? Megdöglünk, megdöglünk?
Gurigának még talán fél éve vagy kerek egy esztendeje maradt a felhőtlen kacagásra.
Illusztráció: fh.: Zeman L., Szlovenszkói városképek
Ezek is érdekelhetik!
Magyar Ágnes: BERDA JÓZSEF →
Bakoss Géza: Hogyan legyünk szépírók? (In memoriam nemespé) →
Tóth László: 1989 avagy Egy év a hetvenötből (Széljegyzetek – elszelelt napokhoz, évekhez)* →
![Hegedűs Gyöngyi: [a nagyasszonyok sorban távoznak]](http://www.naputonline.hu/wp-content/uploads/wordpress-popular-posts/67670-featured-15x15.png "Hegedűs Gyöngyi: [a nagyasszonyok sorban távoznak]"){kind=small}
