Vers

január 23rd, 2025 |

0

Suhai Pál: ORBIS PICTUS (II.)

 •

Szemüvegre

Ha ránézel szemüvegedre,
nem olyan éppen, mint a járom? –
hordom igáját én is egyre,
utam fejem leszegve járom.

De ebbe én fogom magam be,
önként, hogyha nem is dalolva,
mintha kerete és üvegje
nem épp a gondok járma volna.

Mintha nem is velem huzatna,
világ, finom dioptriája
s nem őt ültetné föl a bakra,
ki hajsz és hó, nevem kiáltja.

Sok színes paksi kép

Velem is fut egy rossz szekér,
s ha rázós úton hazaér,
elsőnek ő jön a
domb mögül elém, a Duna.

Ő is szalad, mit is tehetne,
amíg ezernyi részletet:
Imsósi-erdőt, Sánc-hegyet,
Kálváriát terel szemembe.

Mert bárhová érkezzem én,
a Földnek mókuskerekén
célom megelőz: fut elém,
míg vágtatok egyhelyben én.

Bár meg se mozdulok,
a szembeszél
arcomba vág, zuhog
sok merev, néma él.

Immár a múltamból havaz rám.
Tán ki se mondhatom,
hogy merre is lakom:
innen és túl a Keskeny utca sarkán.

Innen túl,
hát innen indul
a kisgyerek harisnyás lába
templomba, iskolába.

És ide tér meg,
de immár mint kísértet:
megszédült szép ikon-
feje bolyong utcáidon.

Neveket mormolok.
Demetrovicsék, Paxiék:
sok színes, régi paksi kép,
ti vagytok fantomok?

Vagy én,
ki itt ülök utcád kövén,
házad tövén,
míg dinnyét majszolok?

Vagy akit hajszolok,
s már nincs hol laknia,
s viszi, mint hozta: el-tova
a Duna?

Vonaton

Kutyád a Hold: kísér, követ
mindenhová. A te ebed,
bárhová menj, te vezeted,
pórázon az égi követ.

Távolból, lassan közelít,
vendégvárón egy-egy torony:
ismerősöd, mind jó rokon.
Nem így látod a közelit.

Mint mérges, házőrző ebek
rontanak rád bokrok és fák:
vicsorognak, őrjöngenek.

Az ablak négyszöge mutat
ilyen furcsa látványokat.
Ki-kinézel. Visz a vonat.

Zsákmány

az álom tündérujja s hermészi ravaszság
——művelnek néha-néha ily csodát,
——hogy légypöttyös üvegeden, valóság,
——vaksi szemem egekbe lát,
——nevesincs tarka madarat,

így fogtam most is, áttörve az éjen át,
——a foghatatlant – csak egy pillanat,
——s elém libbent egy meredélyen,
——megült az ablakszárny alatt –
——első látásra, nem is értem,

megfogott ottan, s én is megfoghattam ott,
——amíg egy hízott hernyót, hogy ne féljen,
——ébresztgetett és menni nógatott –
——kezemben tartom most is, ébren,
——s nem tudom, mihez foghatok.

Befőzés

Takáts Gyulának

Még ontják a napok a sugarat,
mint esti kemencefalak
a hőt, még nyári izgalomtól reszket
a test – gyíkok s nők szeretkeznek

a csillámló fénnyel, de meztelen
bőrükre immár nesztelen
hull az árnyék, s a puffanó avarba
egyre gyakrabban körte, alma.

A domb alatt még sárkányt ereget
a Nap, spárgázza az eget,
de aki telet látott, télre gondol,
s gyümölcsöt ment a sárga lombból.

Az édes lángot tűzön főzi szét,
izzítja még a nyár dühét,
gyökerek, rostok hűs alkímiája
fortyogva merül tűzhalálba.

Merül. Menekül. Természetesen
nem menekülsz másként te sem.
Költő. Édes húsod kell odavetned
a lángnyelvű, éhes ebeknek.

Agyad, mert gyilkolják a verssorok,
forró szirupban hánytorog,
szemed már kéklő szilvákkal mered, s dől
kifelé a dunsztosüvegből.

A vers

A vers, akár egy kert, kimérve,
mondhatni, pontosan olyan:
csak befelé határtalan,
kívül szorítja, fogja léce.

Így nyújtózkodik édenébe
a föld nyirkos mélyeiből
áganként törve egyre föl,
mintha tulajdon ketrecébe.

De mindenütt madár s madárdal:
szárnyak szántanak, égi kék –
egy ölyv is írja énekét:
karmában énekes madárral.

Nyárvég

Mint este kötéltáncos árnyék,
egy ideje már arcomon
billeg az ősz, s vele a már,
még.

Talán csak nyárutó, csak nyárvég,
vagy őszelő? – nem firtatom,
amit az érlelő idő
rám mért.

Lüktető gyíktorok-halánték,
s a múltam: fölveri a gyom,
de kedv maradt, s bennem erős
a szándék.

E hitben én mindig megállnék,
bár tudom, nincs oly hatalom,
hogy ne legyen mind keserűbb
az ajándék.

Amit kapok. Bizony hibáznék,
ha nem köszönném meg napom,
a szálló percet, mielőtt
a korma rám ég.

Fejem fölött az ingó ágvég
gyümölcsei – haraphatom,
van fogam, gyomrom, s a tüdőm,
szívem is szolgál még.

De lám, megindult már e nyárvég
ellenem, puha talpakon
oson: fölitat, mint a köd,
beborít, mint az árnyék.

És mégis mintha fényben állnék,
napvégi Napban – otthonom:
felé visz minden út, utam,
ha lábam tétovázva rálép.

Hétvégi ház

Hogy elvadult a kert, mióta
magában, gondozatlan áll.
A kerítést a rózsa, szőlőinda
s a repkény zöldje úgy befonta,
hogy fogást rajta már nem is talál.

Ha néha kijövök adóját
rossz gazdaként behajtani,
kezem hibára lel, szemem gyomot lát,
estig se győzöm én a munkát,
amelyet rám testálnak napjai.

És ez vár bármikor, ha jönnék:
a gazban nem lelek utat.
Innen szedem az almafa gyümölcsét,
amelyet már régóta önként,
dehogy adóba! – ajándékba ad.

Téli munkák elé

Utolsó simítás a kerten:
tőled, földem így búcsúzom:
a rozsdás ásót kihozom,
s húsod szurkálni, vágni kezdem.

A kertem művelem, időt
és fáradságot nem kímélve
lépek és dőlök vasra, nyélre,
így ások föl egy temetőt,

gyökerek, lárvák langy lakását,
így ásom földbe arcomat,
mielőtt végleg lehivat
és eltöm odva, vagy kiássák

e múmiák még, s égbe ing,
míg szárnyukon a kék magasban
a fény s a por egymásba lobban,
s tekintetemmel ott kering.

Egy magvetőre

Jóformán ki se nyílt a virágja s a pelyhe havaz már
—–(útszél őre, bogáncs!): magja a szélbe veti.

*

Kóró már, csupa seb, csupa tüske, de még kivirágzik:
—–rozsdás ága nyarat, zöldet a barna idéz.

Fagyott egek

Fagyott egek, deres tetők,
kopár napok prizmái közt
megdermedek.
Ígéret nem vonz,
ajánlat nem érdekel,
tanácsra nem hallgatok.
Rozmár-lélegzetektől
– tavaszi víz-ár –
nem mozdulok.
Omolhat a tél fehére
a hegy vállára, fejére,
nem tud meglepni már.
Nem indít, nem indulok meg:
szavakból csupán
vékony erecske csordogál.

Tél

Kihűlt világ sistergeti
atomjait az űrbe ki,
kóbor kutyák, maholnap
kétlábúak csaholnak.

Apró, aszott emberecskék
döfnek bikát, szúrnak kecskét,
megülnek, ha fogy a szusz:
bajuszukon hab-bajusz.

A világra ez is ráfér,
világol egy véres tányér,
de az arcok sötétek,
ködöt zihál a lélek.

Kicsi a bér, nem nagy haszon,
ha elél a nyúl a gazon:
szegényházi szegények
emlékeken elélnek.

Sovány vigasz, görcsös gallyak
foszló damasztot lyuggatnak,
ki se látnak a ködből,
hogyha a menny rájuk dől.

Nehéz minden, hízott vadak,
hasas felhők tolonganak,
feketéből e csürhe
fehér trappja zuhog le.

Szegények karácsonya

Tél zúzmarája
ráfagy a tájra
kezünkre fagy rá
szívünkre fagy rá
ezüstpapírba
bebugyolálja
dércsipke-függönyt
aggat a fákra
lenget a szél fönt
lent havakat dönt
hóban a vézna
barackfa törzse
mintha kidöntve
s akár egy pózna
kidugva fázva
meredne görcsbe
az űrbe döf be
de nézd az ága
ágboga szarvas-
agancs hatalmas
csontkoronája
hegyén az égnek
fényei égnek
jégtüzű csillag-
díszek lobognak
kristálytűk bongnak
mennyei gyertyák
lángjuk és hangjuk
egyszerre ontják
szegény megcsúfolt
folt hátán csak folt
árny-alakoknak
szép karácsonyfát
a telet hozzák
arcunkat pírba
fagyok borítják
fagyok ha dőlnek
szemünkbe könnyek
könnyen tolulnak
könnyek csak könnyek
s késhegyek balták
mire lehullnak

Két kutya, egy kakas

Ember sehol. A gazda bent a házban,
vagy gazdájuk talán nem is volt.
Az udvart és a három állatot
támfal emelte szemmagasba.

Az egyik kutya bánatos fejét
a kerítés résén éppen kidugta.
A másik eb rövid láncára verve
hang nélkül egyre rítt.

A kakas céltalan járkált közöttük,
kevélyen lépdelt,
tétován megállt.
Taréja, tolla télben kinyílt virág.

Ily képet Isten rajzol vagy gyerek,
ha görcsös ujjal új füzetbe ír.
E kép ha hang lehetne, befészkelné
magát fülembe: fülemben ellene.

Így sekrestyés tár templomot,
ha rég bezárt kaput
vagy égre ablakot nyit:
bedőlt a fény fejembe.

Csak álltam, néztem és hallgattam ott,
e látvány úgy megrendített, de
nem tettem, nem tehettem ellene
s nem kellett tennem érte semmit.

Fülkefényben

Mint valami furcsa fürdőhelyen: a kabinsor.
Vagy magánzárkák? A kabinos, a börtönőr
udvarias, de határozott mozdulattal tessékelt
befelé a frissen lakkozott zárkák egyikébe,
mely belülről szekrényre inkább hasonlított,
mint bármilyen szűk építményre, cellára akár.
Csupa-fal, egyszemélyes fenyőfa-fülkébe jutottam,
melyben egy falra szerelt pad vagy lóca volt
az egyetlen bútordarab. Még kübli se. De minek is?
Izgatottan, kíváncsian vagy lehangoltan,
nem is tudom már, így néztem sivár otthonomra.
De mindentudón is. Láttam, fölvillant értelme
már, miféle büntetőintézet ez – vigasztalóhely.
S míg álltam ott a függőlegesben, a szemközti
falon megjelent egy, aztán még egy kép: keretben
gyerekkor, anya. Aztán képek: megint és megint.
Egész valómat betöltötte az emlék. Élet, vagy
más hasonló szükség semmi nem zavart már.
Álltam a fülkefényben, s tudtam, ezekért éltem
egykor, semmi másért, csupán e képekért.

I. rész: ⇒http://www.naputonline.hu/2024/08/24/suhai-pal-orbis-pictus-versek/

Illusztráció: Orb. pict. 021. (1658)

Feltöltötte:

Napút Online

Ezek is érdekelhetik!

Búzás Huba »Elodázhatatlan ódáiból«* →

Keresztes Margit: Öt téridő / kozmikus / földi „varázs vers” →

Hegedűs Gyöngyi: laktációs tanácsadó →

Szűcs János: Rondó a gyönyörhalászatról (versek, verstolmácsolások*) →