Tanulmány

január 22nd, 2025 |

Távoli jelenségeket egységbe ölelő szavak (Minta a Szentkuthy-aforisztikából)

(A magyar kultúra napja, 2025)

•

Összeállította és a bevezetőt írta: Arany Lajos

•

„Szentkuthy, a gondolkozdájában ülő, akarata ellenére is testvére a földön hadakozóknak, ahogy az ekének is rokona a felhő egy új vetésben”. A citált mondatot a szigorú kritikus, egyszersmind barát, Németh László írta az ifjú írásművészről 1936-ban, Az egyetlen metafora felé elemző bírálatában. Mennyire érzékletes, szemléletes, lényeglátó kép ez a kollégáról, aki a szót ugyancsak rendkívül érzékletesen és szemléletesen fűzi, a mindenkori univerzumot szintén röntgentekintettel vizslatja.

Szentkuthy Miklós bölcsessége alapos nyelvi megalkotottságú írásokban tárul a befogadó elé. Prózájában – gyakran lírai szépségű és drámai erejű, azaz műnemszintézist alkotó – epikájában (művészet)filozofikus mélységű gondolat és kifejezés elválaszthatatlan egységet alkot. Gondoljunk a fő művének tekinthető ötkötetes, tízrészes, „száz műfajú” esszéregény-sorozata, a Szent Orpheus Breviáriuma (SZOB) egyik egységében, a Fekete Reneszánszban olvasható tömör definícióra: „Gondolkozás: nyelv.”

Páratlan gondolat- és teremtő képzeletgazdagsága, asszociációs tálentuma, bámulatosan széles spektrumú, intellektuális, termő humora átsüt összes során. Mindezektől elválaszthatatlan, szételemezhetetlen a szövegeinek csodálni való pontossága, érzékletessége, láttató ereje, ezernyi árnyalatot felmutató stílusa, sokféle hangneme, ámulatba ejtő szerkesztettsége – nyelvművészete.

Közel visz egyik fő írói erénye meghatározásához e vallomása: „célom mindig racionalista cél: a valóság legtávolabbi összefüggéseit szavakban is összefüggeszteni. Ha valaki »stílusforradalmat« és egyéb fölösleges csempészárut szimatolna bennem: mamuttermetűen tévedne; én a hagyományos nyelv kiaknázatlan lehetőségeit »piszkálgatom«.” Szentkuthy-módra, azaz senkivel össze nem téveszthetően egyedi poétizáltságú, stiliziáltságú, retorizáltságú opuszokban – fűzhetjük hozzá.

Anyanyelvünk e nagymestere már a Prae-ben leszögezte: „A szójátéknak rendkívüli a költői értéke, racionális, hogy ne mondjuk, filozófiai haszna mellett: azáltal, hogy két idegen dolgot kényszerít össze, rendkívül előnyösen izgatja a fantáziát…” Joyce Ulyssesével összefüggésben, e regény új fordítójaként írja 1968-ban, saját munkáira is érvényesen: „Szójátékaiban: a világegyetem legtávolabbi dolgait óhajtja egyetemes egységbe foglalni”. Zárójelben rögtön megjegyzi: „akart-e az emberi ráció valaha és ebben a pillanatban is – mást?” A SZOB egy másik egységében, a Kanonizált kétségbeesésben azt kérdezi a narrátor, hogy frivol dolog-e a szavak játéka. Válasza: „Nem. Épp ellenkezőleg: költői és tudományos világölelés és világleltározás.” Egy 1971-es esszéjében vallja: „a metafora és hasonlat legdrágább kincsem”. A SZOB egy harmadik egységében, a II. Szilveszter második életében olvassuk: „a hasonlat végtelen szeretet forrása és eredménye: a világ minden valóságos jelenségét in caritate egyetlen összefüggő ölelésbe fogja.” „Világölelése” a szójátékokra és szóképekre, köztük a magisztrális metaforákra – illetve a stílusalakzatokra is kiterjed („Az ellentétek mindig tüzes-tüskés ihletői a művészi ábrázolásnak” – írja a Saturnus fia című Dürer-regényében). S ha már az antonimát említettük, citáljunk egy olyan megfigyelését, mely – a tőle megszokott szemléletességgel – nyelv és élet eleven kapcsolatát feszegeti: „a legillanékonyabb metafora-pára is párhuzamos az élet valamely vaskos valóságával” (II. Szilveszter második élete).
Az életműben töméntelen példa illusztrálja idézett meggyőző meglátásait.

Divatos szóval: frontember ő a szót, a mondatot érzékletesen, szemléletesen fűző szövegmuzsikusok együttesében („a szó zenéje a legszebb leírás” – vallja az Arc és álarcban), csak a legnagyobb magyar klasszikus (egyszersmind modern!) nyelvművészeink – Arany Jánostól, Jókaitól és Mikszáthtól Adyn, Krúdy Gyulán és Kosztolányin át Németh Lászlóig, Weöresig és Juhász Ferencig – szóhangszereiből áradó elbűvölő hangokhoz foghatók az övéi. Azok hangjaihoz, akik anyanyelvünk szókincsbeli gazdagságát, kifejezőerejét, gyönyörűségeit, bámulatos lelki és gondolati mélységekbe hatoló árnyaltságát a leghiánytalanabbul mutatják fel.

A világ valóságát szavakkal átölelő író – szépprózát és értekezést szimbiózisba hozó – alkotássora az életéből épített gondolatdóm: óriás méretű és minőségű önvallomás. Mint a Post című monográfia (2005) szerzője, Fekete J. József írja: Szentkuthy életműve „a szakadatlan önvizsgálatok eredményeként létrejövő vallomásként” is értelmezhető.

A világba magát empátiával beleélni képes, a – legbonyolultabb jellemek jelképeként – benne „elveszett” színész és a mindenség örök titokfaggatója, a lelkében mindvégig élő, érzékeny kíváncsiságú gyermek besegítenek az írónak, a mindenség szerelmesének, a valóságot, az igazságot mániákusan kutatónak, a moralistának („alfám és ómegám minden megnyilatkozásomban a moralitás, a legmagasabb társadalmi és egyéni erkölcs” – olvashatjuk a nagyregényéhez hasonló című, a pályájára emlékező, 1976-ban közzétett „Prae” sorai között). Besegítenek többek között abban, hogy folyton – kedves Goethéje emlegette – „új kilátópontok”-ról tekintsen szét szűkebb és legtágabb környezetében, az univerzumban, illetve az idődimenziókban.

Mindig játékos, az olvasóra cinkosan kacsintó, minden papírízű tudománytól csillagmérföldekre járó: bölcsnél bölcsebb, a művészet- és az életfilozófiát szimbiózisba hozni tudó, meghökkentő emberismeretű írónk ő, minden szürke elmélettől idegenkedő élet- és lét-tudósunk.

Írásművészetében „aszkézis” és „orgia”, éterikusság és naturália szintetizálója. Gyónóként vallotta: „hármat kell összeegyeztetni magamban: a katolikus ortodoxiát, a végtelen sok erotikát és a hétfejű sárkányként rám törő kételkedést”. Azáltal is izgalmasak a művei, hogy neki ez is sikerült. Kinyilatkoztatottan teljeset kíván nyújtani – s nyújt: „egész életem minden árnyalatát közölni, kifejezni, játszani és könyvelni akarom”, írja Goethe „kezével”! (Arc és álarc).

Nevezetes „gondolkozdájában” komponálja művébe a kis- és nagyvilágot ez a sasszemű megfigyelő, a valóságot mérnöki-matematikai pontossággal és érzékeny lelki felvevőműszerrel mérő krónikás. A mikrokozmoszt, az élőlények, főleg az ember teljes biologikumát, emóciók és rációk világát, s a kozmoszt egyaránt röntgentekintettel vizslató, metafizikai igényű mesélő realista. Ő mondta az 1983-as vaskos könyv terjedelmű interjúportréban, a Frivolitások és hitvallásokban: „ifjúkorom óta mostanáig, minden pillanatban, állandóan foglalkozom metafizikai kérdésekkel, tehát a faggatás, a hit, a nem hit, állandó kavargó témám”.

Az emberi kapcsolatok, a férfi-nő viszony ezerféleségét, ezeregyéjszakáját írta, a szerelemnek mintegy a katalógusát állította össze. Műveiből valóságos szerelemfilozófiát olvashatunk ki, az agapé: szellem, erósz: lélek és szexus: test kölcsönhatását elemző alkotó könyveit lapozva az érzelmek kátéját tanulmányozhatjuk.

Az élet mindennapjait, a világot beterítő kendőzések leleplező szókimondója.

A sótlan és merev kategóriák ledöntögetője. Sokműfajú, egyszersmind műfaji gátak – Határ Győző-i mértékű – rombolója, a mindenféle életidegen skatulyákból kilépni, kitörni – azaz élni – segítő, korlátlan szenvedélyű lélek, „tüzes szívkohó”. E tulajdonságaival s áhítatos, örökimás élethitével, szépségimádatával, az „égi víziót” és „a legprózaibb földi józanságot” az ihletben villámgyorsan váltani s e váltást nyomban kifejezésre juttatni képes beszédmodorával, no meg ez utóbbi magatartásszínességéből is fakadó kacagtató, kaján szellemességével, öniróniával kísért iróniájával, szarkazmusával elevációs hatást gyakorol a sorai között elmélyedő műbefogadóra.

A régmúltat jelenként élte magáévá és írta a jövőnek. Már életében legyőzte a halált, az időt. Vele tehát bármikor kommunikálhatunk. Mindig felel nekünk, szavaira, mondataira, olykor spontánnak, könnyed kézzel odavetettnek látszó, valójában minden ízében magasrendű művészettel felépített, gondos nyelvi megalkotottságú mondatkatedrálisaira, mélyen elgondolkodtató világközelítéseire reflektálnunk kell – már ha olvassuk ezt a mindig játékos, az olvasóra cinkosan kacsintó, minden papírízű tudománytól csillagmérföldekre járó: bölcsnél bölcsebb, a művészetfilozófiát az életbölcselettel szimbiózisba hozni tudó – írónkat, élet- és lét-tudósunkat.

Az itt következő gondolatgyűjtemény szemelgetés, mustra Szentkuthy gondolkozdájából, minta a Szentkuthy-aforisztikából, másfelől: sajátos egyéni olvasat. (Néhány citátum inkább vallomásos, mint aforisztikus, egyszersmind szintén felmutat néhány színt az író páratlan kifejezéskincséből, demonstrálja bámulatos megfigyelőképességét és egyedülálló asszociációs rendszerét.) Összeállítója, szerkesztője két évtizede ilyen címmel írt a Szentkuthy-műről újságcikket: Találomra is felütheted. Sőt – hozzátehetjük –: egyet sem kell érteni mindig vele. Szent Orpheus – Szentkuthy köznapi és művészi énje értelmében is próteuszi lénye vitára sarkall; olykor vitára – ingerel… Már csak azért is, mert hol Casanova, hol Brunelleschi és Monteverdi, hol meg Borgia Ferenc, vagy éppen (mint Németh László Kárász Nelliként) átmenetileg nőlélekbe költözik, s a fiatal Tudor Erzsébet hercegnő, azaz Cynthia (!) álarcát viseli, közben Genji herceg ő, máskor meg IV. Miklós pápa. Hősei bőrébe bújva is megmarad persze önmaga: így kettős arcképet fest, kettős portré élményében részesít. A Breviárium egésze tehát olvasható az elbeszélővel gyakran azonosítható író burkolt önarcképeiként.

Az író tehát álarcok mögé rejtőzve, palástolt önportrék egész sorát vonultatja fel az életmű legjellemzőbb pillérében, a sok műfaj jegyeit hordozó és egyesítő, említett vallomásos főműben, a Szent Orpheus Breviáriumában is. Ebből idézünk alább örökbecsű, meggyőződésünk szerint időálló, örök aktualitású – ám nyilván vitára is késztető gondolatokat.

A minta összeállításában közvetetten rendkívül nagy segítségünkre volt maga az író hiszen tényleg úgy van, ahogyan szinte közvetlenül halála előtt, 1988-ban nyilatkozta egy interjúban: „Minden mondatomnak van magja, atommagja, minden mondatom, a legbarokkabb jelzőhalmaz is tele van matematikailag pontos gondolattal.”

A Szentkuthy-regénymondatok közül özönnyi: önmagában is aforizma. Ám legyen szó bármennyire bámulatos gondossággal készített szövegszőttesről – mint amilyen a Szentkuthyé –, a belőle önkényesen kiragadott mondatok sohasem pótolhatják az egész élményét. Tehát áltathatjuk magunkat azzal: oly jól citáltunk, hogy ez is teljes olvasói élményt nyújt. Lehet. Célunk egy bizonyos Szentkuthy-evokációkísérlet, ám végeredményben nem lehet egyéb a következő idézethalmaz, mint vágykeltő előjáték az olvasáshoz, játék, még ha némi tematikus rendet tartunk is benne. Azért kell itt ez a „némi rend”, azaz a pontos lelőhelyeket azért adjuk meg, hogy ráhangoljuk a befogadót a szövegkörnyezet olvasására is. Az elmélyült Szentkuthy-olvasásra. Rész helyett az író művének minél teljesebb megismerésére. Az egész befogadásának vágyára.

A citátumokat összefüggő szövegből emeltük ki. Sőt, egy-egy mondatnak gyakran csak egy része áll itt: erre utalóan sűrűn fordul itt elő szögletes zárójelbe tett három pont.

Álljon tehát itt egy általunk szedett nagyobb csokor Szent Orpheus több ezer holdas virágerdejéből – kedvébresztőnek az ebben az intellektuális erdővilágban – világerdőben – való barangolásokhoz. Hátha kedve ébred az olvasónak arra, hogy az egész Szentkuthy-„kerekerdőt” igyekezzen bejárni. Ez a célja ennek a tematikus összeállításnak.

•

ÁLARC

Az élet csak álarcban viselhető el […]. (Széljegyzetek Casanovához – 31)

ALÁZAT

Az inasok és kocsisok jósága és alázata nem önzésből tetszik, hanem mert jó látni a jóságot, és jólesik elképzelni egy olyan mesevilágot, ahol ez a szolga-alázat nem társadalmi egyenlőtlenségen, hanem egészen örök természeti törvényeken alapulna. (Cynthia – 87–88.)

[…] az evangélium Lábmosás-jelenete[…] minden alázat örökös mintaképe[…], dogmaértékű modellje[…]. (Véres Szamár – IV. 14)

ÁLERKÖLCS

[…] még mindig titok a sex, és – vírusként vegetál az álerkölcs. (Kanonizált kétségbeesés – III. 46)

ALMA ÉS FÁJA

[…] az almákról mindig csak egy a bizonyos, ti. hogy messze esnek a fájuktól. (Széljegyzetek Casanovához – I. 75)

ÁLOM

[…] egyformán vagyunk mi, emberek a világ legkishitűbb pozitivistái, minden idegvégünkön száz hitetlen Tamás virágzik, s ugyanakkor csak álmok üdvözítenek, álom szül és álom temet minket; minden álom; illúzió a húsunk és a levegő, amit beszívunk, tehát egy állandó „álom–valóság” egyensúlyban kell élnünk […]. (Europa minor – I. 541)

*
[…] minden álom valami egészen ős-életi ős-szenvedély, a maga primitív mezítelenségében, de telisdeteli ragadva […]: színek, szagok, arányok, ízek, perspektívák nagyító alatt is alig látható rengeteg törmelékével. (Eszkoriál – I. 356)

[…] a mitológiák, legendák, babonák, metafizikus és parafizikus fantáziák, nektármadár, cukormadár, kékkoronás kántormadár álmaink, mindez az egyetlen mód, hogy a Semmi-Mandorlás, de legreálisabb Ősok körüli izgatottságunknak kifejezést adjunk. (Véres Szamár – IV. 432.)

ANALÍZIS

[…] elemek sohasem léteztek a világon, csak elemző-agyak – a „komplikáció” fogalma idegkórtani fogalom: az analitikus látás éppolyan betegség, mint az üldözési mánia vagy a moral insanity.
(Fekete Reneszánsz – I. 276.)

[…] „valóság” és „elemzés” mindig hideg, csalóka és meddő szeretők. (Cynthia – II. 45)

A lélek ismeretlen, a lélek akármi, elfér benne eksztázis és közöny ugyanabban a pillanatban, a percek milliomodjában változik, követhetetlen, az elemzés csak otromba műkedvelés vele kapcsolatban – marad a kép. (Cynthia – II. 205.)

ÁRNYALATÉRZÉK

az árnyalatérzékenység nem betegséget, hanem ellenkezőleg: szigorú pozitivizmust és legreálisabb realizmust biztosít (Fekete Reneszánsz – I. 307)

ASZKÉZIS

[…] az aszkézis a gyönyörűség-izzításnak is egy neme, pikantéria és csalás is: mindamellett gyönyörű morális piruett marad. (Széljegyzetek Casanovához – I. 35)

BABONA

Nem megható és furcsa patkány az ember? Minden kincse, vallása, célja az élet, és nem tudja, sehol és soha és sehogy se tudja, hogy mi is az élet? isteni? ördögi? lényeges? jelentéktelen? fizikai vagy metafizikai? Csak babonáink vannak. (Vallomás és bábjáték – II. 241)

BÉKE

[…] minden béke csak rövidlátó, szenilis bábák optikai csalódása […]. (Vallomás és bábjáték – II. 438)

BETEGSÉG

A magát nem valamilyen betegnek, hanem a betegségnek érző test kizárja a boldog szerelmet. (Széljegyzetek Casanovához – I. 99)

[…] minden betegség egy végtelen nagyítólencse, s ha azon keresztül nézzük a világot, lehet, hogy valami lényegeset fedezünk fel – nem volt még abszolút betegség abszolút logikai nyereség és igazság nélkül. (Cynthia – II. 89)

Fantáziámban betegség és plebs mindig egy dolog; betegségeknél derül ki, hogy valaki milyen szegény és race szerint milyen ordenáré. (Cynthia – II. 101)

[…] a lelki betegségeket az emberben úgy lehetne meghatározni, hogy azok nem mások, mint egy-egy egészséges állattal való fizikai rokonságunk lelki emlékei. (Vallomás és bábjáték – II. 255)

BIRTOKVÁGY ÉS HATALOMVÁGY

[…] minden lét alapja a birtokvágy és hatalomvágy: persze korlátozni kell, fékezni, kanalizálni és kis ex officio manikűrollókkal nyesegetni. Hogyne, hogyne, de sikerült-e? Lehet […], hogy a hatalomvágy nem bűn önmagában, de hány millió felsorolhatatlan ocsmány bűnnek lett mégis a forrása? (Vallomás és bábjáték – II. 438)

BOLDOGSÁG

Hűség, hála, önfeláldozás – ezek nem evilágias dolgok, márpedig a szerelem maga evilág, tehát a boldogság forrásai sohasem lehetnek. (Széljegyzetek Casanovához – I. 43–44)

Az élet a boldogságot akarja, ez az isten, ez a test, ez a virág, ez az ember és ez persze mindenekelőtt a gondolat is: a boldogság az egyetlen tény az életben, ezt kell fixálni, ez a stúdium, ez minden […]. (Széljegyzetek Casanovához – I. 84)

A boldogság ez: a testi valóságok szédítő konkrétsága és a köréjük fűződő értelmezések színes kétely-teljessége – együtt. (Széljegyzetek Casanovához – I. 84)

A boldogság nem ismer múltat, és nem hallott jövőről, levet és kivet mindent, ami nem ő […]. (Széljegyzetek Casanovához – I. 85)

Nincs nagyobb boldogság, mint valami technikai tudás, hangszer vagy szövőszék ismerete. Aki még egy technikalitás anyagi rejtelmeibe nem hatolt bele, nem érintkezik még tulajdonképpen a világgal, meddő vénlány. (Europa minor – I. 546)

Milyen minimális rendetlenség elég a szervezetnek, hogy a teljes boldogság, őrületek, hallucinációk, évmilliók előtti félelmek és babonák kitörjenek belőle. (Cynthia – II. 160)

[…] kacagó közönnyel szakítottunk minden művészeti ambícióval. Csak a valóság, úgy, ahogy átéltük, láttuk, hallottuk, ízleltük, tapintottuk, orgiáztuk, golgotáztuk […]. Csak ez érdekelt bennünket. Csak az elérhető legszemélyesebb testi-lelki boldogságunk, egészségünk, üdvösségünk. Az ilyen anti-ars és anti-poetica fajzat a világon a legkevesbé vak-individualista és süket-egoista állatfaj! Akik […] ennyire az úgynevezett „private happiness”-re (John Cowper Powys…) törekszenek, életük boldogságának biztosítására törnek, a felejtés Léthe-vizének legfenekére hajítva minden „artisztikus” szempontot: legszenvedélyesebb rokonszenvvel és beleérzéssel, beleéléssel kívánják, vígan-vad, boldog-bőszült aktivitással mások hasonló egészséges eufóriáját. (Euridiké nyomában – V. 36)

CASANOVA TANÍTÁSA

A legnagyobb mítosz-chance, költészet, mámor, boldogság-nihil: technikán, rendezésen, számoláson alapszik, meg kell csinálni, fel kell építeni. Casanova legszebb tanítása, hogy ezt a tinglitangli ellentétet, mint „költészet” és „próza”, „orfikus mámor” és „józan technikai elrendezés” egyszer s mindenkorra a szamárfejű árnyjátékok világába küldte. (Széljegyzetek Casanovához – I. 38)

Casanova legnagyobb tanácsa nem a szerelem, hanem a gondolat: „Denken sie”, olvassuk nála (legelőször ugyanis németül jelent meg) (Széljegyzetek Casanovához – I. 149)

CIVILIZÁCIÓ

[…] nem legszebb találmánya-e a civilizációnak az erkély? Félig szoba, félig szabad természet, vagyis képzelhető legszimbolikusabb helye az embernek.
(Széljegyzetek Casanovához – I. 58)

CSALÁD

[…] milyen jó lenne a Lét Titkai és a történelem hazug parádéi helyett: csak szűk családi körömmel törődni – ez az igazi élet. (II. Szilveszter második élete – II. 577)

CSELEKVÉS

Az egyetlen konkrétum az emberi cselekedet, nem a gondolat: a magister a történet, nem a filozófia.
Ezen megállapítás forrása persze az elkeseredés, és melódiája, ha van – a nosztalgia a megízlelt, de úgy látszik, lehetetlen gondolat után. (Fekete Reneszánsz – II. 232)

CSODA

[…] csodák csodája (van? van ilyen valóban?) […]. (Kanonizált kétségbeesés – III. 268)

*
A csodák: álmainkat fejezik ki […]. (Kanonizált kétségbeesés – III. 376.)

CSÖND ÉS IDŐ

Ahogy az idő is tárgyak illata és párolgása, úgy a csönd is bizonyos tárgyakkal, formákkal azonos kémiai jelenség […]. (Széljegyzetek Casanovához – I. 71)

DEFINIÁLHATÓSÁG – MEGFOGHATATLANSÁG

Minél definiálhatóbb, precízebben ábrázolhatóbb valami, annál fiktívebb, önkényesebb és efemerebb benyomást kelt: minél megfoghatatlanabb, annál pozitívebb, reálisabb. (Fekete Reneszánsz – I. 280)

DÉMON-MAJOM ÉS APHRODITÉ-LITTÉRATURE

Valóságnak és természetnek két halálos mérge és ellensége van: az ösztönök eksztázisa és a művészi megformálás, a démon-majom és az aphrodité-littérature. (Fekete Reneszánsz – I. 298.)

DÖNTÉSKÉPTELENSÉG

[…] dönteni mégse tudott, ami bizony patologikus dolgokat idézhet elő az emberi lélekben […]. (Kanonizált kétségbeesés – III. 93)

EGYÉNISÉG

Egyedül vagyok, egyéni vagyok, csak én vagyok, és éppen az egyes ének, az egyének és egyedek azok, ami nem számít a természetben, amivel nem törődik sem történelem, sem a csillagok járása, sem az évszakok, sem a mítoszok istenei – az egyén semmi, nulla, névtelen sejtsziklánk […]. (Vallomás és bábjáték – II. 442)

Az egyéniségemet érzem csak valóságnak, s a természet, ha valamivel egész bizonyosan nem törődik, akkor az egyéniségem az! (Vallomás és bábjáték – II. 442)

ÉLET

[…] az élet csak két részből áll: névtelen, ok- és céltudatlan tárgyakból – és eseményekből, vagyis játékból. (Fekete Reneszánsz – I. 235)

Az élet érzéki és gondolati részből áll. Az érzékek részét örökre megnyugtatták a közelmúlt festői és zenészei: ezekben a művekben a fül és szem testies közvetlenséggel elégült ki, minden freskó és dallam a nőkkel és ételekkel egyenlő erővel hódított meg bennünket […]. Az agyat, a gondolkozást ezzel szemben tökéletesen csak a legfelsőbb matézis elégítheti ki: versek, filozófiák, regények mindig csak otromba és nevetséges kompromisszumok az egészen szenzuális és egészen elvont élet között. (Europa Minor – I. 590)

Az élet egy állandó káosz-részből és egy állandó harmónia-szomjból áll: hogy ez a káosz esetleg csak rögeszme és a harmónia is csak vágyálom – mit sem változtat a két tényen. (Europa minor – I. 597)

[…] csak szín- és hangbenyomásokból áll az egész szerelem, az egész élet. (Cynthia – II. 55)

[…] tudod-e, hogy az élet alapjelensége a – rablás? Növény, állat, sőt még a kristályok is, a vegytani elemek is – rablásra, gyilkolásra, egymás pusztítására vannak rendelve? Mert nem gyilkos-e a legszelídebb bárány is, mikor lehajtott fejjel zabálja a füvet – nem oltja-e ki a füvek életét, zsírok és cukrok szabadságának nem vet-e, útonállók módján, kegyetlenül véget? (Vallomás és bábjáték – II. 242)

[…] az élet talán inkább van mégis az életért, mint az élet alján (esetleg!) settenkedő alapelvekért. (Vallomás és bábjáték – II. 262)

[…] ezernyi kiábrándulás után (és van-e más az életben, ha éles az agyunk és szenvedélyes a szívünk, mint rendszeres kiábrándulás?) mégis élve maradunk: még ha magát az életet is bíráljuk és unjuk (nemcsak történelem és vallások csődjét), még akkor is megmarad az élet, a történelem, a szerelem, a filozófia és az istenek, és tovább ver a szívünk, félholtan is, tovább gondolkozik az agyunk, az önkételyekről megsemmisülten is […]. (Vallomás és bábjáték – II. 263)

[…] milyen jó lenne a Lét Titkai és a történelem hazug parádéi helyett: csak szűk családi körömmel törődni – ez az igazi élet. (II. Szilveszter második élete – II. 577)

ÉLET, ÉRTELEM ÉS ANALÍZIS

Minden igazi élet, minden nagy értelem leglényegesebb vonása a saját összetevői iránti abszolút vakság, az egészen abszurd elem-tudatlanság, impotencia az önanalízisre. Bár ez a tétel is játék a szavakkal: hiszen elemek sohasem léteztek a világon, csak elemző-agyak – a „komplikáció” fogalma idegkórtani fogalom: az analitikus látás éppolyan betegség, mint az üldözési mánia vagy a moral insanity. (Fekete Reneszánsz – I. 276)

ÉLET ÉS GONDOLAT

Élet és gondolat kizárják egymást: hiszen az élet minden részletében oly ugató irracionalitás, hogy gondolkozva feltétlenül elviselhetetlen. […] az élni tudóknak, az ösztönszerűen életre születetteknek, szóval a fantáziátlan, vallási kedély nélküli, természet- és költészet-érzéketlen, idegtelen és logikátlan, érzelem-, jóság- és szeretet-igénytelen emberek számára ez az élet isteni paradicsom […]. (Vallomás és bábjáték – II. 441)

ÉLET ÉS MŰVÉSZET

Az élet legősibb princípiuma színészi: a medúzák a tenger tündéries-halálos alvilágában, a kókusz-parókák a pálmák gótikus legyező-tornyán, az embrió zápfeje a köldök-kötél végén, a jázmin, a torma, a betegségek: ez mind színészi, színes, komédiázó és ál-dolog. Nem hazugság, csak maszk, mímus. És a történelem is az; az élet legmélyebb ösztöne az. Hát még a művészet. A legmélyebb, a legmagánosabb is. (Széljegyzetek Casanovához – I. 25)

ÉLET ÉS KOMÉDIÁZÁS

Ha élni akarsz, akkor csak színész lehetsz, komédiás, mint maguk az istenek és a kozmosz; s ha elkezdtél élni, akkor rögtön vállalnod kell az élet, a humánum soha nem tisztázható kettősségét: az értelem világosságát és az értelmetlenség örök hókuszpókuszát […]. (Széljegyzetek Casanovához – I. 25)

ÉLET, GONDOLAT ÉS BOLDOGSÁG

[…] ha egy élet egyáltalában megéri az élet nevet, úgyis gondolat, s ha egy gondolatnak valami racionális varázsa van, kezdettől fogva élet volt, és nem tételek fogalmi csipkézete. […] Mi lesz e szakadatlan „élettel gondolkozás” vége? Nem egy rendszer, hanem a boldogság. […] az emberi élet örök célja és magja: a nem-etikettező, ősállati boldogságkeresés egyetemessége. Örök gondolkozásnak és boldogságnak ilyen logikus, tragikusan elhatározott és mégis rokokóan könnyed kapcsolata hol található? (Széljegyzetek Casanovához – I. 36)

ÉLETMŰKÖDÉS ÉS ERKÖLCS

[…] a legnagyobb életműködések is zsírban, gennyben, nyálkában és lekvár-plazmákban játszódnak le és nem kinyalt hellén szobrokban: lehet, hogy az erkölcs is ilyen biológiai szemétben vajúdik? (Eszkoriál – I. 349)

ÉLET, RÁCIÓ ÉS KÉTELY

[…] az élet sohasem tud olyan életszerű lenni, mint szeretne, s így minden „bacchikus vitalitás” koporsói csődökkel azonos; csupa mély-okokra túró ráció minden, persze tudva azonban, hogy gondolat, igazság, filozófia csak az agy tehetetlen és mulandó reflexei, melyeknek végén a nihil s kétely köde és hamva várakozik. (Eszkoriál – I. 355)

ELŐKELŐSÉG

[…] bizonyos stílustalanság sokkal jobban hozzátartozik az előkelőséghez, mint a szabályos tökéletesség. (Vallomás és bábjáték – II. 279)

ÉLŐLÉNYEK

Minden élőlény egyrészt legszervesebb része az egész természetnek, másrészt meg épp ellenkezőleg, vadidegen benne. Vegyük csak az embert: mikor egy szép tájban gyönyörködik – egyrészt beleolvad, fűvé, felhővé, lombsuhogássá válik maga is, mintha a vére visszhangoznék a világban, másrészt épp azért csodálkozik mindezeken a fákon, felhőkön annyira, mert ki van zárva belőlük, mert érthetetlen díszletek, maguk a megfejthetetlen idegenség. (Vallomás és bábjáték – II. 247)

[…] az ős-ősember, a mai ember, az ősállatok és a mai modern madarak és növények – mindig a túlzásra voltak hajlamosak. Ha bárminek örültek vagy boldogok voltak, ez az öröm és ez a boldogság sohasem volt elég nekik: bor, ópium, orgia, akt, sex-epilepszia kellett hozzá (még ha a végén beledöglöttek is). Ha a haláltól halálrarémültek, még több halál kellett, több vér, több szadizmus, több perverzió, vadlovas gladiátorjátékok. (Kanonizált kétségbeesés – III. 314.)

[…] minden emberi zoo-élőlény élete minden pillanatban zarándok […]. (Véres Szamár – IV. 419)

ÉLVEZET – ESZTÉTIKA

Miért ne szeressük a zengő és mesekeltő szavakat? pilleként szétszellengő kezdetleges katalógusokat? Jobb az önző élvezet, mint a műtüdős esztétika.
(II. Szilveszter második élete – II. 621)

EMBER

[…] ez az ember emberi vonása: a parabola-jelleg mindenütt. Csak irányok vannak, cél nélkül. Csak tendenciák, intenciók, gócok: de sem igazi centrum, sem igazi vég nem létezik. […] „kulcs” sincs, „mélység” sincs; csak van helyette egy kulcs-ösztönünk, van egy mélység-benyomásunk, melyeket művészileg jelezni ugyan lehet, de befejezni, végigélni soha. (Fekete Reneszánsz – I. 260–261)

Az ember lényege: hogy egy végtelen kétely és egy végtelenül anyagi tárgy között hintázzék, míg a hinta fel nem akad, Absolon lobogó hajaként a halál fekete pálmaágán. (Eszkoriál – I. 349)

Az embereknek két természetes ösztönük van mindössze: csak ez a kettő, harmadik nincs; de ez a kettő végtelen: az egyik a végtelen babona-szomj és babonakészség, a másik a végtelen kétely-neurózis és kételyben is kételkedés. Ez a lelki élet Ádámja és Évája. Ez ellen küzdeni lehetetlen. (Eszkoriál – I. 354)

Az egysejt is éppoly bonyolult ezerszervű funkcióboglya, mint az ember, s az egész ember is éppoly primitív egyelemű élet-nonszensz, mint az amoeba proteus. (Eszkoriál – I. 401)

Az embert mi érdekelheti itt a földi életben? Vagy maguk a közvetlen anyagi valóságok, vagy azok az anyagfölötti dolgok, melyek a különböző „idealizmusokat” teszi ki: filozófiák, mítoszok, a kétségbeesett „condition humaine” különböző orvosságai. Valóságon és valóságértelmezésen kívül: harmadik dolog nincs. (Eszkoriál – I. 446)

*
[…] egyformán vagyunk mi, emberek a világ legkishitűbb pozitivistái, minden idegvégünkön száz hitetlen Tamás virágzik, s ugyanakkor csak álmok üdvözítenek, álom szül és álom temet minket; minden álom; illúzió a húsunk és a levegő, amit beszívunk, tehát egy állandó „álom–valóság” egyensúlyban kell élnünk […]. (Europa minor – I. 541)

*
Az ember számára leglényegesebb az ember: amit az ember nagyon fontosnak tart, vagy úgy fejezi ki, hogy belemászik, szétboncolja, megeszi, vagy hogy távolító hókuszpókuszokkal veszi körül, eltorzítja, lényegével polárisan ellenkező rejtvényt pervertál belőle és úgy imádja. (Europa minor – I. 558)

*
[…] minden emberi viszonynak van egy matematikailag éles, pontszerű kezdete, és van egy nagyon is nem matematikai, hanem pasztellszerűen mítosz-elkent, de azért éppoly határozott vége. (Cynthia – II. 41)

Mit keresek az emberekben? Hármat. Az intellektus lehető legnagyobb fokát; az arisztokratikus gesztust; egy szent evangéliumi jóságát. De mindezt egy személyben. Van ilyesmi? Vagy ez egészen abszurd? (Cynthia – II. 51)

Az események mindig jelképes szerkezetbe illeszkednek a kételkedő és ideges emberek életében; ugyanazok a napok és helyek kerülnek elő refrénszerűen a nagy események előfordulásakor: véletlen találkozásokkal, név-egyezésekkel, időjárás-hasonlóságokkal, születésnap-szimmetriákkal van tele egész történetük. (Cynthia – II. 66)

Nekem „emberi alak” mindig így és csakis ebben a hármasságban jöhet számításba: legyen romantikus lélekpatológiája; legyen legősibb növényforma és növénymozdulat: legyen holt anyagból készült halálmaskara […]. (Cynthia – II. 80)

[…] az árnyék sokkal több valóságot hord magában, és szívósabban, mint a figurák. (Cynthia – II. 83)

[…] végeredményben az embernek saját anatómiai rejtelmeihez sincs köze. (Cynthia – II. 85)

[…] az ember lényegéhez tartozik, hogy jobban szeresse a nem-embert. Gyere, füvecském, csiklandozd meg az orromat, csókoljuk meg egymást, beszéljük meg minden egyes, szinte láthatatlan porszem történetét leveleid ráncaiban, ereid göndör vályúiban – ez az igazi morál, itt érzek részvétet, felebaráti szeretetet, demokratikus gyöngédséget a névtelen jelentéktelenség iránt… (Cynthia – II. 159)

*
Ahogy az ember inkább tud, mint él, talán ezzel párhuzamos jelenség az is, hogy az ember (főleg lelki életében) inkább az összes szerelmi változatoknak elkorcsosodott gyűjtőhelye, mint egy bizonyos fajta szerelemé. (Vallomás és bábjáték – II. 246)

[…] milyen nevetséges, számokkal ki sem fejezhető kis hányada az ember az egész természetnek – minden más dolog a mindenségben mennyivel szaporább, számosabb, idősebb és szívósabb, mint az ember. […] Ha a csillagokra és a tízmillió éves tengeri liliomokra gondolok, s ekkor eltörpül térben, időben, jelentőségben egyformán az ember: ez lehet, hogy csak „hangulat”, de vajon nem ezek a hangulataink-e a legértékesebbek az életben, nem pedig a „bizonyításaink”? (Vallomás és bábjáték – II. 251)

[…] a mélyebben gondolkozó ember nem tud betelni azzal a pikantériával, melyet az elmúlt korok jelentenek számára: hol tapasztalhatja ilyen rikító színekben elképesztő hazugságok és felséges rítusok együttlétét? S van-e ennél izgatóbb emberi kettősség? (Vallomás és bábjáték – II. 260)

Az ember, ha igazán ember, […] minden kívánság egyszerre van meg benne […]: az ember egyszerre akar feudális gróf és jézusi szegény lenni, egyszerre a szellem minden élét villogtató filozófus és ugyanakkor egy madár kihullt pihéje, mely továbbúszik a tavon, egyszerre kínai bölcs, aki kék kertje fűszerszagú homályában írogatja epigrammáit, ágyasainak csókja és ópiumpipájának felhői közt, mint a nirvána lusta karfiolja – és nyargaló hős, lándzsaforgató néger vagy spanyol, gyilkos, pillanatnyi bosszú kegyetlen, evilági vadja, szeretné minden percét nők között tölteni […], és szeretne elvonulni örökre a világtól: ember az, aki mindezt egyszerre nem akarja? S lehet viszont valaha is ember, aki mindezt egyszerre akarja? (Vallomás és bábjáték – II. 279–280)

[…] az ember néha fényűzésből szigorú önmagához. (II. Szilveszter második élete – II. 547)

[…] az emberi természet átka, hogy még a fokozhatatlant is fokozni akarja […]. (Véres Szamár – IV. 93)

[…] játszunk a szavakkal, míg a Gondviselés szójátékai vagyunk mi, itt a földön, „embernek” becézett állatok […] (Véres Szamár – IV. 227)

EMBEREK ÉS ÍRÁS

[…] az elmúlt korok iránti érdeklődés két részből áll: egyrészt csodálkozunk, hogy régen, mondjuk, a császárkori Rómában minden milyen más volt, másrészt meg élvezzük, hogy az emberek ugyanolyanok voltak, mint ma, jellemük nem változott, ugyanazok a lélektani típusok variálódtak, csak más színpadi öltözékben, akkor is. Lehet olyan művet írni tehát, mely a különbségeket, lehet olyat, mely az azonosságokat hangsúlyozza. (Vallomás és bábjáték – II. 258)

EMBER ÉS MÍTOSZ

[…] a legcivilizáltabb (ha ugyan van ilyen) emberben vagy a primitív népek lelkivilágában még ma is dolgozik a mítoszteremtő erő, mint nagy kísérlet, hogy válaszoljunk a honnan jöttél, mi vagy (ha vagy egyáltalában) és hová mész? leggyötrőbb, legvérzőbb kérdéseire. (Kanonizált kétségbeesés – III. 375)

EMBER ÉS TÁRGY

Minden ember egy akarat, mely nem tudja végeredményben, hogy mit akar, s minden tárgy, melyet ez az akarat fel akar használni saját önzés-patternje „daueroltatásához”, a világon valószínűleg minden akar lenni, csak éppen a feléje irányuló irracionális emberi akarat eszköze vagy célja nem. (Fekete Reneszánsz – I. 231)

EMBER ÉS TERMÉSZET

[…] ember és természet között óriási, áthidalhatatlan a szakadék; ember és természet között analógiákat csak az keres, aki soha saját tükrébe nem nézett, aki soha egy virágot meg nem szagolt. (Fekete Reneszánsz – I. 255)

[…] a természet ezer okkal szolgál készségesen az ember megőrüléséhez […]. (Eszkoriál – I. 315)

[…] a természet, ha valamivel egész bizonyosan nem törődik, akkor az egyéniségem az! (Vallomás és bábjáték – II. 442)

Nem szokott téged néha borzadállyal eltölteni az a gondolat, hogy a természet milyen öncélú? hogy mennyire nem az emberért van? (Vallomás és bábjáték – II. 247)

Az ember olyan, mintha a természet minden lehetőségét egyesítené magában, minden virágból és minden állatból, mindenféle alakból és szerelemből, mindenféle geológiai korszakból van benne valami […]. Minden érzés pontos párja egy növénynek vagy állatnak: még az alakját is látni lehet. […] Az ember minden természeti jelenségbe belevetít valami emberit […]. (Vallomás és bábjáték – II. 280)

EMBER ÉS VILÁG

[…] az ember, tehát a te tested és lelked is, bonctani részeid és mélylélektani bázisaid: a legszorosabb összefüggésben vannak a Makrokozmosszal, növénnyel, állatokkal, vegyelemekkel, mindennél fontosabb sugárzásokkal, szóval az egész teremtett nagytermészettel. Összefüggésben van? Így mondtam? No hát akkor a legpongyolábban fejeztem ki magamat. Ez már nem „összefüggés”, hanem – ember és világ abszolút azonossága. (II. Szilveszter második élete – II. 687)

EMBERI MŰKÖDÉS – RENESZÁNSZ ÉS BAROKK

[…] reneszánsz aszkézis és barokk feslettség (minden valamirevaló emberi működés egyetlen célja egy ilyen szintézis […]). (Széljegyzetek Casanovához – I. 111)

EMLÉKEZET ÉS LÉLEK

[…] az Emlékezetet időnként ha jól megcsiklandozod, értékes darabok bukkannak elő a lélek mélyjárataiból. (Euridiké nyomában – V. 6)

ÉPÜLET
[…] csodálatos épületeket hátulról vagy „rossz” perspektívából kell először megpillantani.
(Széljegyzetek Casanovához – I. 32)

[…] az épület szépségében a döntő mindig valami olyasmi, amit az építész abba egyáltalán nem kalkulált bele, amiről nem is álmodott és álmodhatott soha, valami lényegesen új, meglepő dolog, valami szinte eretnek plusz […]. (Fekete Reneszánsz – I. 275)

ERKÖLCS, MORÁL

[…] a morál még sohasem ártott gondolatnak, hiszen ugyanegy misztikus erőszak vajúdta ki őket […]. (Széljegyzetek Casanovához – I. 95)

Az erkölcs látszik az egyetlen praktikus evilági dolognak, fontosnak s igazán religio laicinak […]. (Fekete Reneszánsz – I. 287.)

A gondolkozó gondolatnak, úgy látszik, éppúgy nincs helye a földön, mint a szerető szeretetnek (a morálnak) […]. (Fekete Reneszánsz – I. 289)

Ha egy ember mélyen moralista, és mélyen esztetista, […] jósága nem engedi soha szakítani – szépség-érzékenysége nem engedi hűnek maradni, új nőket akar. De még morálja is új nők kerítője – mert morálja nem más, mint az élet halálteljességének tudata, spleen, mely emberszeretetre vezeti, spleen, melyet csak narkózissal lehet el-elcsitítani, s ezek a halál-anesztéziás mérgek – a nők. (Europa minor – I. 559)

Megvalósítani az erkölcsöt jóformán senki sem tudja és senki sem akarja, de álarcnak igen sok esetben nélkülözhetetlen. (Vallomás és bábjáték – II. 439)

EROTIKA, SZEXUALITÁS

[…] az érzékiség is csak a maszk-titok által lesz igazán naggyá. (Széljegyzetek Casanovához – I. 31)

[…] az érzékiségnek egy biztos ismérve van: a legnevetségesebb pózokban is szenvedélyesen át tudja adni magát a test mélységesen komoly örömének – nem igényel semmi, de még csak szemernyi esztétikát sem.
Akinek ún. megfelelő miliő: színek és illatok, megfelelő pózok és formatanilag kodifikált előjátékok […] kellenek, szóval „hangulat” – lehet a világ legszebb, legokosabb és legjobb nője, de a szerelmet bízza lehetőleg másokra. A „hangulat”: az impotencia leghervadtabb lárvája, amit kiagyalt magának. (Széljegyzetek Casanovához – I. 50)

Az örökre rokonszenves marad, mikor az erósz nem a pszichológiával, hanem a cirkusz-trapézzal és színpaddal lesz rokon. (Fekete Reneszánsz – I. 193)

Ma jóformán csak a szentséget és a perverzitást ismerjük. Ez persze így van rendjén, ez jó variáció a szex csakis és örökre csakis variálható témáján. Rosszul mondom: nincs témája, ez éppen a lényege.

A szexnek csak egy definíciója képzelhető: variazioni eterne senza alcuno tema. (Fekete Reneszánsz – I. 195)

[…] a nőnek nem a csókja, nem a hízelgő babusgatása, nem az ölelése a legnagyobb kincse, hanem a járása, a lábak ritmusa, ahol a test rajza és a mozgás szárnyalása szétválaszthatatlanok. A lépés! Ez a titok, a vágy és beteljesülés, nem a közösség keserű pipacsa. A szoknyák távoli vízesésre emlékeztető suhogása, a bokák szikrázó meteorjai, a lábak minden pillanatban fellibbenő, de újból egyensúlyba táncoló vázái, a térd fölötti árnyak delfines cikázása az éjfél X-eiben: ez a szépség, az egyetlen erósz. (Europa Minor – I. 622)

A végtelenkedő gyönyör […] gyakran vesztes marad, sarkában ott kopog fekete lován a mulandóság, az idegösszeomlás, betegségek, maga az üres sírgödör, melyet a természet a nászágyak mellett, ürességével és koponya-aprólékaival úgy támaszt, szinte függőlegesen a lecsurgó lepedők mellé, mint festményt a staffeleira vagy tükröt – vagy színpadi süllyesztő rejtett csapda födelét.
A gyönyör újabb gyönyört akar, ez megint újabbat, és elég hamarosan kiderül, hogy a legrafináltabb perverziók sora: záros és véges […]. (Vallomás és bábjáték – II. 234)

[…] az emberállat nem tudja, mi is tulajdonképpen testében a hívatlan vendégként randalírozó szexuális erő: ennélfogva hol szüzességgel, hol hiperhülye orgiákkal hódol a vaklázú Baromnak. (Vallomás és bábjáték – II. 234–235)

[…] a szexus a legállatibb dolog (ez a blamázsa! ez a glóriája!), lévén a teremtett természet: a leggroteszkebb őrület. (II. Szilveszter második élete – 607)

Az ölelés mámora az egyetlen, ami Isten és isteni – az eksztázis, vagyis a kilépés a földi öntudat semmirevalóságából az ópiumos túlvilágba – a régi verkli, akármilyen ócska, akármilyen sípoló-légzésű sípláda: szerelem és halál összefonódása – mégiscsak az emberiség alapizgalma. (Kanonizált kétségbeesés – III. 184)

*
Orpheus szívére szorított kézzel vallotta: lehetetlenségek lehetetlensége, hogy a szexualitás (bármely formájában) bűn legyen […]. (Véres Szamár – IV. 301)

ÉRTELEM

ki nem kételkedik néha az értelem híresztelt mindenhatóságában? (II. Szilveszter második élete – 724)

ÉRZELEM

[…] minden érzelem pótlás, valami hiány betöltése, mindig fiaskót jelez, akár öröm, akár humor, mindig egy tárgyat, egy helyzetet, egy cselekedetet pótol, mindig egy lehetetlenről szeretné, hogy lehetséges legyen, mindig egy lehetőséget tart nagyobb értéknek, mint amilyen, vagyis érték-hallucináció (pl. az „öröm” című optikai tévedések): az érzelem irrealitás, nosztalgia, tévedés – csak a gondolat és a vegetációs vakság reális. Érzelemnek soha sincs kielégítő oka: ha egy pillanatnyi gondolat, ítélet jelennék meg közben – megszűnne. […] Érezni annyi, mint rövidlátónak lenni; fizikai kéj van és fizikai kín van; a lírai jók és rosszak: a bornírtság reflex-rugdalózásai. (Eszkoriál – I. 373)

ÉRZELEM – ÉRTELEM

Kérdés: elérheti-e az érzelmi élet a maga célját – a teljes boldogságot, állat-harmóniát. S elérheti-e az értelmi élet a maga célját – a teljes igazságot? (Fekete Reneszánsz – I. 295)

ÉSZ ÉS ÖSZTÖN

A világon nincs komikusabb dolog, mint a raison, s a világon nincs tragikusabb, mint az ösztön: mindig az a viszonylagosan legtökéletesebb lény vagy tárgy, mely ezt a raison-komikumot és ezt az ösztön-tragikumot a legkellemesebb ornamentikába (mert hiszen ornamensnél többet soha senki sem teremthet a földön) tudja foglalni. (Europa minor – I. 637)

ÉSZ ÉS TÖRTÉNELEM

[…] ugyanabban a pillanatban, mikor az ész bosszút áll a történelmen, az ellenkező vágyát is kiéli: örök vonzalmát a tevékeny, világias értelemben nagystílű, külsőséges, hatalmaskodó élet után. (Vallomás és bábjáték – 260)

FELNŐTT ÉS GYEREK

A felnőtt idővel megszokja, hogy ő tulajdonképpen önellentmondás és flangáló abszurdum, a gyerek még nem – a gyerek még logikus –, és épp ezért lesz neuraszténiás vagy ördögtől megszállott vagy hazug: ezek a kis serdületlen liturgiák az egyetlen adekvát kifejezések az élet belső önellentmondásaira. (Széljegyzetek Casanovához – I. 27)

A felnőttek között elég sokan akadnak, akik elfelejtik gyerekkori olvasmányaikat (igen ellenszenves egy társaság!), így hát Wilde Oszkár Dorian Gray arcképé-t is, melyben a portré öregszik meg az ábrázolt figura helyett. (Véres Szamár – IV. 62–63)

FÉRFI

A Don Juan-típus számára az ezredik asszony is „első igazi szerelem” […].
(Széljegyzetek Casanovához – I. 66)

[…] engem az az ördögi viaskodás érdekel, mely minden férfiban végigmegy: az asszony égi dogmának, Isten-arculatnak tükre-e, vagy csak élettani csökevény, az a bizonyos kivágott és így nyomorék borda? (Cynthia – II. 90)

FILOZÓFUS, FILOZÓFIA

[…] a filozófust még sohasem vigasztalta meg a filozófiája […]. (Széljegyzetek Casanovához – I. 94)

[…] a legrettenetesebb az, hogy noha a szépség platitude, az igazság nonszensz, s csak a morál, a Bárány jósága az egyetlen valami: mindig sokkal több művészetünk és filozófiánk lesz, mint morálunk. (Fekete Reneszánsz – I. 258)

[…] hány filozófus lényege ugyanaz, mint egy olvasó-kereplő vénasszonyé! (Cynthia – II. 91)

[…] a régi történelem színessége, zavarossága, szemérmetlen önellentmondásai, céltalansága és mulandósága különösen alkalmas, hogy a filozófiai leegyszerűsítéseket szétkuszálja, keresztezze, élénkítse.
Nincs jobb ellenméreg, mint a történelem kalandorsága, felületes haláltánca az alapelvek meddő igazságaival szemben […]. […] az élet talán inkább van mégis az életért, mint az élet alján (esetleg!) settenkedő alapelvekért. (Vallomás és bábjáték – II. 262)

[…] a szépség éppúgy nem segít az emberen, mint a filozófia logikai ketyegése, szóforgácsoló süketsége […]. (Kanonizált kétségbeesés – III. 107–108)

FÜRDŐ

A fürdő tisztaság: keresztelés és higiéné egyszerre. A fürdő hiúság: az asszonyok tükörnek használják a tó elcsöndesült színét. A fürdő meztelenít, tehát erósz-játék. Nimfa-mítosz és civilizált higiénia kergetődznek. Valóban, milyen jogosan vették egynek középkori apácák a tisztaságot és a szerelmet. (Széljegyzetek Casanovához – I. 26–27)

GARDEN-PARTY

[…] a garden-party az élet legszebb formája. (Cynthia – II. 63)

GONDOLAT, GONDOLKOZÁS

[…] Orpheusnak ott kell hagynia feleségét az alvilágban – minden gondolkodónak a gondolat a felesége és mindig ott kell hagynia az alvilágban […]. (Széljegyzetek Casanovához – I. 12)

[…] „abszurd”, mint minden, ami csak valahogy is gondolat […]. (Széljegyzetek Casanovához – 41)

[…] gondolat az, ami az ön- és fajfenntartástól aránylag függetlennek látszó élettani izgalmat okoz, ezt az izgalmat pedig mindig vagy egy „abszolút nüansz” vagy pedig ezernyi dolog véletlen konstellációja váltja ki, egy reláció-csoportosulás, mely ugyan ab ovo megnevezhetetlen, de szenvedélyt korbácsol az agyban. […] A „gondolat” […] nem agybéli valami, nem emberi – „gondolat” csak a természetben, a külvilág tárgyaiban van, kompozíciójával azonos. Ami bennünk van – az csak a szenvedély, az izgatottság ezen intellektualizálhatatlan intellektum fölött, ezen névtelenség lírai igenlése. […] a „gondolat” e kettő: egy abszolút leírás és egy abszolút izgatottság együtt. (Széljegyzetek Casanovához – I. 74–75)

Gondolkozás: nyelv. (Fekete Reneszánsz – I. 185)

[…] egyetlen szervünk, eszközünk a Neander-völgy óta az agyunk, s mégis nem nevetünk semmin sem hangosabban, mint ilyen szavakon, hogy Nous és Gnosis. (Fekete Reneszánsz – I. 248)

A gondolkozó gondolatnak, úgy látszik, éppúgy nincs helye a földön, mint a szerető szeretetnek (a morálnak) […]. (Fekete Reneszánsz – I. 289)

[…] egy szent működése van csak az emberi agynak: a realizmus – értve alatta a valóság szakadatlan lesését, ismérveinek izgatott kitapogatását […]. (Fekete Reneszánsz – I. 298)

A gondolkozás mélyen emberi intenció, mely azonban végcélját nem érheti el soha. (Eszkoriál – I. 424)

[…] nehezen tudnám belátni, hogy egy elvont gondolatmenetet kompromittálhat az, hogy a mindennapi életben is haszna van […]. (Vallomás és bábjáték – II. 251)

[…] gondolkodni […] nem érdem, és nem gondolkozni […] nem bűn. Élet és gondolat kizárják egymást: hiszen az élet minden részletében oly ugató irracionalitás, hogy gondolkozva feltétlenül elviselhetetlen. […] (Vallomás és bábjáték – II. 441)

Milyen hajszálon múlik, hogyha az ember ad abszurdum következetes gondolkozó, épp a gondolkozás következtében az őrület örvényébe ne essék! (II. Szilveszter második élete – II. 572)

GONDOLAT ÉS ÉRZÉS

Csak gondolat démoni, érzés soha – ha ugyan ér valamit e megkülönböztetés; az érzés úgyse más, mint a dramatizált gondolat, az aktív logika. (Széljegyzetek Casanovához – I. 51)

GONDOLKOZÁS ÉS ÖSZTÖNÉLET

Az agy, a gondolkozás is az állatias ösztönélet éppolyan variációja természetünknek, mint a szerelem. (II. Szilveszter második élete – II. 570)

GYÁSZ

[…] általában mindig a siratók halnak meg, és nem a ravatalozottak. (Széljegyzetek Casanovához – I. 39)

GYEREK

[…] őszinte prédikációja és őszinte kamasz-erotikája megfér egymás mellett a gyermeki lélekben – ez teszi gyermekké. (Széljegyzetek Casanovához – I. 32)

A gyerekek mindig lelkes hívei a szabad és önálló foglalkozásnak […]. (Cynthia – II. 15)

*
A gyerekek mindig szeretnek grimaszozni, a gyerekek mindig proteikusak és barokkak, különösen az idegesek […]. (Vallomás és bábjáték – II. 259)

GYŰLÖLET

[…] a gyűlölet erősebben öli meg a gyűlölködőt, mint a gyűlöltet. (II. Szilveszter második élete – II. 548)

HAJNAL

A kora hajnal […] legtitkolódzóbb titka a természetnek […]. (Széljegyzetek Casanovához – I. 56)

HASONLAT

[…] a hasonlat végtelen szeretet forrása és eredménye: a világ minden valóságos jelenségét in caritate egyetlen összefüggő ölelésbe fogja. (II. Szilveszter második élete – II. 541)

Ultra-precíziójuk […] – álomkergető („szürreális”, ah vagy oh) távolságuk […] a hasonlított tárgytól […]. (Kanonizált kétségbeesés – III. 311)

HATALOMVÁGY

[…] minden lét alapja a birtokvágy és hatalomvágy: persze korlátozni kell, fékezni, kanalizálni és kis ex officio manikűrollókkal nyesegetni. […] a hatalomvágy nem bűn önmagában, de hány millió felsorolhatatlan ocsmány bűnnek lett mégis forrása? (Vallomás és bábjáték – II. 438)

HERALDIKA

[…] van-e életerjedőbb művészet, mint a heraldika? Rezignáltabb és felidézőbb egyszerre? (Fekete Reneszánsz – I. 225)

HEROIZMUS

A heroizmus magányos őrület, mely úgy hordja magában a halált, mint virág az illatát. (Fekete Reneszánsz – I. 243)

HIÚSÁG

A hiúság a félénkségnél is erősebb […]. (II. Szilveszter második élete – II. 616)

A hét főbűn közül a legeslegfőbb a hiúság. (Kanonizált kétségbeesés – III. 209)

HÓ

A hó tiszta világosság: a hó gyöngéd puhaság; a hó a formák ironikus eltorzítója: a hó a természet halálát jelenti, telet, de ahogy a romantikus írta: „Stilleben des Todes”; a hó végtelen csönd, diszkréció, szent némulás; a hó a színek vására után a lunatikus nirvána; a hó titok, a hó idill […]. (Europa minor I. – 560)

HUMANIZMUS

Humanizmus: lehet úgy, hogy feketére mázolt kubista falak között aktok hemperegnek az idők végezetéig, az egymást ölelés szakadatlan kultuszában, – de lehet úgy is, hogy ezer varázsruhába bugyoláljuk őket, tornyokba zárjuk, éjszakába fojtjuk, állatfejeket nyomunk a nyakukra, istenekkel házasítjuk és semmivé szadizáljuk széjjel. Az utóbbi éppoly tökéletes humanizmus, mint az első. (Europa minor – I. 558)

Ez a humanizmus: a boldog élet a szépséggel és fiatalsággal. Minden más betegség […]. (Cynthia – II. 59)

HUMOR

[…] csupa-szeretet […]. (Kanonizált kétségbeesés – III. 310)

IDEGESSÉG

[…] az amőbák örök izgatottsága nem az idegesség egészséges őse-e? (Vallomás és bábjáték – II. 256)

IDILL

[…] az idill, éppen mert oly érzékletesen-etikásan békés, rögtön a mulandóságra mutat […]. (Cynthia – II. 89)

IDILL ÉS BÉKE

Bellum omnium contra omnes: minden idill csak látszólagos, minden béke csak rövidlátó, szenilis bábák optikai csalódása […]. (Vallomás és bábjáték – II. 438)

IDŐ

[…] az idő […] tárgyak illata és párolgása […]. (Széljegyzetek Casanovához – I. 71)

*
[…] azok az emberek, akiknek ultrafinom idő-hallásuk van, sőt egész szervezetük egy polipként csavarodó „temps perdu”-spongya: ugyanazok érzékelik a tárgyakat is nagyszerűen, megajándékozva az időt valami tárgyszerű plasztikussággal és megtöltve a tárgyakat az idő örök illanás-spektrumaival. (Europa minor – I. 635)

IGAZSÁG

[…] az igazság ironikus lidérc sorsunk határain […]. (Széljegyzetek Casanovához – I. 76)

Ha egyszer hiszek az igazságban, mért ne terjeszteném? (Eszkoriál – I. 458)

[…] a megfigyelés imái, még esetleges túlzásaiban is, hamarabb vezetnek az igazsághoz, mint rossz szabású látomások. (II. Szilveszter második élete – II. 541)

IGAZSÁG ÉS HAZUGSÁG

Hazugság és igazság lehetetlen papiroskategóriák, kimennek a divatból, mint a többi szalon-skizofréniás preparátumok. (Cynthia – II. 68)

INDULAT

A szerelmes, vágyakozó lányok, fiújuk híján, a vágytól betegek lesznek, haldokolnak, csontvázként ölelgetik az Életfa-pálmákat, minden indulat csak így jó, ha elemészti az embert, az Isten-szeretetbe is bele kell ájulni, nászhalál az égiekkel: ez az egyetlen teológia, egyetlen misztika az – Életfa indigó árnyékában. (Véres Szamár – IV. 103)

INTELLEKTUS, INTELLEKTUALITÁS

Az intellektus egyetlen ismérve: tud meghalni a nonszenszért. (Széljegyzetek Casanovához – I. 56)

Igazi intellektuális válasz a világra nem egy mítosz, nem egy filozófia, nem egy regény vagy esszé: ezek elszigetelt fikciók, irracionális nárciszkodások, játékok […] – igazán intellektuális válasz: csak egy teljes élet, összes esemény-rezzenéseivel, végtelen asszociáció-láncaival, a hangulatok millió változataival. (Széljegyzetek Casanovához – I. 75)

[…] az entellektüelek ki vannak zárva a szerelemből. […]
Az entellektüelre oly kizárólagosan csak a külső hat, csak az epidermisszel tud táplálkozni, hogy minden érintkezés, kapcsolat lehetetlen.
(Fekete Reneszánsz – I. 188.)

INTELLIGENCIA

Az intelligencia fejlődése csak egy dologgal mérhető: az az okosabb ember, aki kevesebb dolognál érzi a motiválás ingerét: a legbölcsebb mindent elfogad, mert tudja, hogy az ész és a valóság úgyis heterogén dolgok. (Europa minor – I. 537)

ÍRÁS, ÍRÓ, KÖLTŐ

[…] aki nincs birtokában a prózai ismeretek teljességének, szóval az afféle „tiszta” költő – az mindig csak fél-költő, s ha csak fél, akkor ál is, hazug és dilettáns. (Széljegyzetek Casanovához – I. 38)

a nagy költő számára a „prózai” dolgok is mitikus szépségek – józan technikai elrendezés és holdfényű hattyú természetes könnyedséggel rímelnek (Széljegyzetek Casanovához – I. 150)

[…] a valóság valódiságáról írok (közben annyira érzem a világ és a leírás közti szakadást, hogy félek, szívgörcsöt kapok az undorérzéstől. […]). (Cynthia II. 45)

Nem esszék döntik el a történelmet – mondta pesszimizmusom […]. Mégis mindig az írók azok, akik először fűrészelik az emberiség szuvasodó ágbogait – mondta optimizmusom. (Cynthia – II. 189)

[…] annyi bölcs beszéd szól az irodalmi leírás groteszksége s bűne ellen, hogy el se tudnók sorolni – de nekünk mégis beszélni kell […]. (Vallomás és bábjáték – II. 270)

IRÓNIA

Ő, a tréfa, én a nihilista lélekkáosz: ezek nem kielégítő, nem jogosult magatartások. Vicc? Inadekvát. Tragédia? childish blunder. Egyik sem kell. Minimum of attitudes: ez az, ami kell. Derűs passzivitás, előkelő cinizmus, megértés, önirónia. De valóban csak irónia: nem önbírálás, nem játékos álarcban járó, vad keserűség önmagunk élettani eleve rendeltsége felett, nem önkivégzés, „mit Paukenschlag und Kling und Klang” – nem; alázatos, gracilisan fáradt derű saját létünk felett. (Cynthia – II. 177)

JÁTÉK

[…] tán csak játék lehet jogos. (Cynthia – II. 91)

KÉPZŐMŰVÉSZET ÉS GONDOLKOZÁS

[…] a képzőművészet lényege a szadisztikus egyszerűsítés, […] a gondolkozás lényege a piszkos spórázás, a totális mocsár: a gondolkozás mint ilyen, soha egyszerű nem lehet, hiszen lényege a lehetetlenség, a világgal megbarátkozni nem tudás, valami ficánkoló negatívum… (Fekete Reneszánsz – I. 227)

KICSI – NAGY

„Kicsiny dolgokon múlnak a nagyok” – helyesebben: nincs különbség kis és nagy dolog között, hiába ágálna itt órákig egy értékelméleti kikiáltó. (Széljegyzetek Casanovához – I. 86)

KIRÁLYOK – ÍRÓK

[…] a királyokat jobban csodálja a nép, mint az írókat. (Vallomás és bábjáték – II. 260)

KÍVÁNSÁG

[…] csak a kívánság tesz hisztérikussá […]. (Cynthia – II. 94)

KLASSZICIZMUS

[…] a klasszicizmus az, hogy hipochondria nélkül vág bele a romantikába, mint ólomgolyó a tóba. (Széljegyzetek Casanovához – I. 56)

KOMIKUM

[…] a komikumnak nincs határa […]. (Széljegyzetek Casanovához – I. 97)

KOMMENTÁR

[…] nincs más értelmes és izgalmas műfaj a műfaj a világon, mint a kommentár, vagyis egy könyv, egy emberi arc, egy millió-sejtű virág vagy tízfelvonásos eseménysor elemről elemre való követése – de ugyanakkor, holmi kiirthatatlan „művészi érzék”-ből […], formai és színészi hajlamból, tán szerkesztő ravaszságból kifolyólag is, gyötör, hogy a valóságnak (legyen az Szent János szövege vagy idegen emberi arc) ez a lépésről lépésre való követése a legnagyobb művészet-tagadás, forma-taposás és szerkesztés-káromlás. (Fekete Reneszánsz – I. 258)

KONTRASZT

Szeretitek a rikító-rikkantó kontrasztokat, én is szeretem. (Véres Szamár – IV. 441)

KONZEKVENCIA

Mondatik: „Csak az ökör konzekvens” – és joggal mondatik. (Véres Szamár – IV. 22)

KRONOLÓGIA

Mint minden életbe vágó dolognál: nem emlékszem a hiteles kronológiára. (Cynthia – II. 46)

KULTÚRA

Vannak helyzetek, mikor nem-reagálni, nem-megfigyelni nagyobb kultúrát jelent, mint analitikus szerelemmel megismerni és beleolvadni. (Széljegyzetek Casanovához – I. 57)

A kultúrpapagáj nevetséges. (Fekete Reneszánsz – II. 246)

*
[…] nem „alkotni” kell s nem „eredetinek” lenni, hanem szabadon éppen annak és éppen úgy, ahogy adódik – belőlem és dilettanciámból új kultúra születhetik, viszont egy tudatos kultúra-„alkotóból” esetleg csak vidéki cirkusz. (Vallomás és bábjáték – II. 254)

LÁTSZAT ÉS LÉNYEG

[…] a látszat mindent feloldoz. (Vallomás és bábjáték – II. 438)

*
Az emberek, ha egy intézmény, mondjuk, ezer év alatt teljesen megváltozott, csak azért merik azt mondani, hogy a változás csak látszat, de a lényeg még mindig ugyanaz, mert fennmaradtak az ezer év előtti szavak, fogalmak és irodalmi vagy művészeti emlékek; s az ilyen ezer év előtti fogalmak és képek bizony már oly tággá lettek, oly antikan körvonaltalanná, hogy akár szöges ellentétük is belefér […]. Minden lényeg is elvégre csak akcidentális rezdület a tavon; s minden járulék és véletlen: lényeges, végzetes, mindent jelentő dolog. (Eszkoriál – I. 459)

LÉLEK

A lélek láthatatlan, márpedig aki szeret és szerelmes, az nem hihet láthatatlanban […]. (Széljegyzetek Casanovához – II. 130.)

[…] piszkos[…], zsíros[…] általában minden, ami a lélek életével kicsit is összefügg. (Eszkoriál – I. 354)

*
A lélek ismeretlen, a lélek akármi, elfér benne eksztázis és közöny ugyanabban a pillanatban, a percek milliomodjában változik, követhetetlen, az elemzés csak otromba műkedvelés vele kapcsolatban – marad a kép. (Cynthia – II. 205)

A „lélek” […] elhalványodott, transzponált (zenei értelemben) növényi-állati ősiségek tárháza […]. (Vallomás és bábjáték – II. 280)

A „lélek”-szó és az „élet”-szó (egyesek szerint) […]: azonos […]. (II. Szilveszter második élete – II. 600)

[…] paradox a mi bolondos psychénk… […]. (Véres Szamár – IV. 23)

[…] a lélek belső kontrasztjai vagy őrületbe, vagy zsenialitásba kísérlik az embert […]. (Véres Szamár – IV. 70)

LÉLEK ÉS ARC

A lélek: örökre fikció – az arc: örökre véletlen abszurd specialitás […]. (Széljegyzetek Casanovához – I. 130)

LÉLEK ÉS LÉLEKTAN

[…] a lélek és a lélektan luxus, barokk parádé, éppolyan dekórum, mint a felhőknél puffadóbb tógák az oltárszobrokon. A „lélek” mindössze a manírizmus egyik társasági trükkje, parfüm, izgatószer […]. (Széljegyzetek Casanovához – I. 77)

LÉLEK ÉS TEST

[…] nem lehetne-e, ó, nem lehetne-e összeegyeztetni szentlelkünket herehergelt húsainkkal? (Véres Szamár – IV. 86)

LÉNYEG ÉS JÁRULÉK

Minden lényeg is elvégre csak akcidentális rezdület a tavon; s minden járulék és véletlen: lényeges, végzetes, mindent jelentő dolog. (Eszkoriál – I. 459)

talán nincs is különbség lényeg és járulékok között (Eszkoriál – I. 504)

LÉT

[…] noha az ember világosan látja, hogy az egész lét (születés furulyájától szerelem kuruttyolásán át a halál okarinájáig) végig kolibri-dolog, fityfiritty és excrementum: mégis súlynak érzi; problémák, málé-mitikumok, gondolat és érzés nagy ólom-veknijei puffadnak belőle – noha csak kis, cinikus és dekoratív szemét, opalizáló csőrös tetvecske az egész. (Eszkoriál – I. 386)

LOGIKA

[…] a logika édeskevés útravaló a valóság alvilágjában. (Eszkoriál – I. 354)

MAGÁNY

A végső, az abszolút magány: csak ez ér valamit. Minden igaz monumentalitás egyedül való, közölhetetlen, abszurdul csak önmaga felé visszaforduló. A lélek, ha okos és intenzív, a világgal minden ezredpillanatban újabb és újabb viszonyba lép: s ez a millió elemből összetevődő egyensúly, ez az „ész” és „fantázia” nonszensz-pólusain túllevő kompozíció-folytonosság: ez a nagyszerű opus, ez az érdemes, ez az izgató. De ennek minden eleme oly abszolútan szubjektív, oly kifejezhetetlenül csak-egyéni és csak-pillanatnyi, hogy nincs az a finom nyelv, bonyolult matematika vagy szürrealista álom, mely meg tudná közelíteni; millió elem van itt, de mind névtelen, elemezhetetlen, a társas életben teljesen ismeretlen. (Fekete Reneszánsz – I. 197)

MEGFIGYELÉS

[…] a megfigyelés imái, még esetleges túlzásaiban is, hamarabb vezetnek az igazsághoz, mint rossz szabású látomások. (II. Szilveszter második élete – II. 541)

MEGISMERÉS

[…] be kell látnod majd: akit minden ízében ismerni véltél […] – – – vibráló titok, hiszen Istenhez hasonló… (Véres Szamár – IV. 435)

MEGVILÁGOSÍTÁS

[…] csak a megvilágosítás lehet vigasz […]. (II. Szilveszter második élete – II. 571)

MÉRTÉKTELENSÉG

A mértéktelenség gyümölcse a legrohadtabb gyümölcs […]. (II. Szilveszter második élete – II. 645)

METAFIZIKA

[…] a metafizika […] nem attól lesz isteni, hogy a fizika után valami pozitívat ad, hanem hogy a fizika belső negativitását (persze ez az örök és abszolút negativitás mindig csak a gondolkozó agy szempontjából és csakis az ő számára negativitás) ad abszurdum viszi […]. (Fekete Reneszánsz – I. 263)

A biológia és a szerinte élő ember éppúgy elvész a vegetáció és ösztönszerűség céltalan vak-éjében, mint ahogy a pszichológiai és a szerinte élő ember megsemmisül a gondolatok, szavak és istenek abszurd fikció-automatizmusában. A keleti népek azért örökké a metafizika választott törzsei, mert az ember két változatának, testnek és pszichéskedésnek örök és egyforma meddőségét, poklon túli pokoli negativitását teátrális önmutogatással hirdetik. (Fekete Reneszánsz – I. 263)

METAFIZIKA ÉS MATÉRIA

[…] istenség szellempillangó transzcendenciája, metafizikák selyemlepkéje (bombyx mori!) és a leganyagiasabb földi mámorsex-matériák egyek és azonosak! (Véres Szamár – IV. 428)

METAFORA

[…] a legillanékonyabb metafora-pára is párhuzamos az élet valamely vaskos valóságával […]. (II. Szilveszter második élete – II. 567)

MÍTOSZ, LEGENDA

[…] Túl-valóság és túl-titok; ez a mítosz oka; ez is teszi tartalmát. S az ember persze e két fantasztikus ellentét között keresi az egyensúlyt; táncol, áldozik, teoretizál, jósol, bacchizál, kasztrál, aszketizál – tehet-e mást ilyen ellentétes erők kereszteződésében? (Eszkoriál – I. 357)

[…] a vallás, a mítosz is metafora: az örök humanitás és örök természet metaforái […]. (Eszkoriál – I. 358)

a mítosz két alapvonása: a valóság azonossága önmagával és minden valóság örök titokzatossága (Eszkoriál – I. 501)

[…] a legenda és a mítosz […] az emberi (értsd ezen mindig az állatit – semmi kompromittáló sincs ebben) vágyak, álmok, fantáziák valóságát dramatizálják, boldogság és félelem ős-ős adottságát […]. (Véres Szamár – IV. 61)

[…] a mítoszokat kacagjuk, mert sajna-bajna nem igazak – viszont a mítoszokat végtelenül szeretjük, mivel az Ismeretlen Ősokot nem tudjuk másképp, csak ilyen emberformájúan megközelíteni […]. (Véres Szamár – IV. 103)

Minden mitológiát, legfantáziásabb hitregét: végtelenül szeretek, görögöt és babilonit, indiait, kínait, afrikai négert, mayát, aztéket, inkát, eszkimót és csendes-óceáni polinézt. Miért? Mert a végső kérdésekkel kéj- van kínkérődzve küszködő emberek így (mítoszokban) tudták kifejezni szerelem és halál, Nagytermészet Nagytitkai által ostorozott metafizikai igényüket. Tévedtek? Tévedünk? Csinálhatunk-e egyebet? (Véres Szamár – IV. 300–301)

A legendák […] kócosan következetlenek […]. (Véres Szamár – IV. 423)

MÍTOSZ ÉS VALLÁS

Mi a mítosz? Minden mítosz és minden vallás? Olympias megmutatta örökre: egyrészt a valóság lenyűgöző azonossága önmagával, a fában az, hogy milyen rettenetesen fa, a napban az, hogy milyen gyilkosan éppen a nap, a szerelemben az, hogy oly féktelen precízióval éppen úgy van, ahogy van: a részegítő és bénító Identitás és Tautológia. Ez a vallás vagy mítosz egyik ihletője.

A másik meg az, hogy ez a sok túlságos pozitívum, mint a fa, a nap, a szerelem, borzasztó (vagy béke-párolgó) valóságosságában mégiscsak – titok; oka, célja, velünk és önmagával, teljesen ismeretlen – a hiper-realitás egy hiper-misztérium felett lebeg, mint egy narancsszínű pillangó, a Semmi hűs völgyeit koronázva. Túl-valóság és túl-titok; ez a mítosz oka; ez is teszi tartalmát. S az ember persze e két fantasztikus ellentét között keresi az egyensúlyt; táncol, áldozik, teoretizál, jósol, bacchizál, kasztrál, aszketizál – tehet-e mást ilyen ellentétes erők kereszteződésében? (Eszkoriál – II. 356–357)

MÍTOSZ ÉS VALÓSÁG

[…] a mítosz nem több (s épp ezért a képzelhető legtöbb), mint a valóság kísérteties pontossággal a maga azonosságában. (Eszkoriál – II. 357)

mítosz és valóság nem különböző világok (Eszkoriál – II. 501)

MORÁL ÉS IGAZSÁG

A morál a valóságé; az igazság az őrületé. (Europa minor – I. 607)

MŰALKOTÁS, MŰVÉSZ, MŰVÉSZET

[…] a művészet csak tökéletes technikából élhet […]. (Széljegyzetek Casanovához – I. 65)

[…] a művészet legnagyobb jellemképei, azok a „húsok és vérek”, melyekről a polgár (ezer joggal s okkal!) sohasem fog lemondani, a humánum ezen humanista ősképei: éppenséggel nem, de egyáltalában nem emberek emberies megfigyeléséből származtak, hanem ellenkezőleg: stilisztikai trükkökből, manírizmusból, ornamentális, nagyon is embertelen kényszerképzetekből. (Széljegyzetek Casanovához – I. 112)

Érdekes és egészen kiszámíthatatlan történelmi tapasztalat, hogy a nagy művészet ott született, ahol nem volt egységes koncepció, ahol a művészet lényegéről nem is álmodtak, s ahol egyáltalában a dinamikus (akár érzelmi, akár technikai értelemben) vonások hiányzottak. […] A nagy műalkotások [születése során] az alapötlet csak egy bizonyos határig érvényesül, aztán jönnek az újabb autonóm ötletek, díszítések, pótlások, kihagyások. (Fekete Reneszánsz – I. 279)

A művészek nem megváltó csodák, sokkal kevesebbek és haszontalanabbak, de nem is szakácsok az ínyenc agynak vagy erkölcsi leckék verklizői. (Eszkoriál – I. 423)

Csak egyfajta műalkotás érdemli meg a mű nevet – amely nem egyéniség kifejezése, hanem egy (minimum) ezeréves kultúrahagyomány fáradtan tarkálló elemeiből összerakott „pattern”.
(Europa minor – I. 544)

*
A művészet: vagy variációs, vagy semmi. (Europa minor – I. 682)

[…] a legszebb műalkotás: láz […]. (Cynthia – II. 59)

[…] semmi jobban nem indokolja lélektanilag a művészeti formák egyszerűségét, mint éppen a gondolati hátterük és televényük bonyolultsága, ingó viszonylagossága és kérdésekkel át- meg átszőtt volta. (Vallomás és bábjáték – II. 256)

[…] a művészet tudatos keresése nélkül is lehetnek egy írásban kifejezett életnek művészeti vonatkozásai […]. (Vallomás és bábjáték – II. 257)

A legmagasabb művészeti örömet okozó dolgok – hazugságok, nem létezések ábrái. (Véres Szamár – IV. 101)

[…] káprázatos remekművek származhatnak fojtogató, eszelősen szigorú szabályok követése nyomán, de […] valahogy a művészetből nem törődésből születik a legizgalmasabb művészet. (Euridiké nyomában – V. 83)

MŰVÉSZET ÉS ÉRTELEM

Ott van csak igazi művészet és igazi értelem, ahol az ősi mítosz-témákból akcidensek lesznek: nem mítosz-irtó naiv racionalizmusból (hiszen az ilyesmi csak B mítosz volna A mítosz helyett), hanem a megfogalmazásig hál’ isten soha el nem jutható közönyből. (Fekete Reneszánsz – I. 277)

MŰVÉSZET ÉS MORÁL

MŰVÉSZET ÉS ÖSZTÖN

NAPSZAKOK

A reggel és az este, a maga mitikus súlyával, egyszerűbb, hozzáférhetőbb – a dél vegetatív lapossága, lustasága, körvonal-élesség és nyálas szétfolyás keverékében, sokkal titokzatosabb, abszurdabb. (Fekete Reneszánsz – I. 283)

[…] van-e éjjelebb éjfél, mint a velencei, ahol a sötét víz külön sűrített második éj, s ahol a rohadó házak baljóslatúbbak, mint hold előtt a felhők. (Széljegyzetek Casanovához – I. 120)

NŐ

A női szépséget így szeretem legjobban: mikor nem esztétikum, nem ideál, nem művészi dolog, hanem a primitív asszonyi hiúság kétségbeesése; mikor technika, mikor kenőcs […]. (Fekete Reneszánsz – I. 192)

Miért kerülöm a nőket? Mert minden a világon eszembe jut velük kapcsolatban, csak cselekedet nem: szemlélet tárgyai, mint az orvietói dóm vagy egy virág.
(Cynthia – II. 50–51)

[…] nem szeretem, mikor a nők első kézmozdulata egy csokornál, hogy szétlazítják a virágokat – én a masszát szeretem […]. (Cynthia – II. 54)

[…] hányféleképp lehet nőknek jó alakjuk! (Cynthia – II. 54)

Én a nőkben, egész eddigi életemben, két dolgot értékeltem túl, javíthatatlan naivsággal: az egyik a kedvességük, a másik legkülsőségesebb érzékletes vonásaik – kézrándulások, hanglejtések, pillantások, s így mindig elképesztően hazug és használhatatlan arcképeket gyűjtöttem róluk magamnak. Minden természetes, banális kedvességben már égi jóságot láttam (mert örök kamasz maradván, minden lányban eredetileg halálos ellenséget szimatoltam), s viszont banális félrenézésekben s véletlenül, csak forma kedvéért kiejtett társalgási szavakban máskor már óriási bestialitásokat véltem leleplezhetni. (Cynthia – II. 62)

[…] a hiú kozmetika olyanná teszi a nőket, mintha minden: betegség volna rajtuk, rüh, lepra, trombózissal felérő véraláfutás. (II. Szilveszter második élete – II. 667)

[…] ó, hogy értenek a nők a […] kettős, ide is, oda is pillantásokhoz, pupilla pingponghoz! […]. (Véres Szamár – IV. 121)

NŐ ÉS FÉRFI

A férfiak és különösen a nők a világ végezetéig fogják rágcsálni a maguk monogám öngyilkosság-teóriájukat – az ő dolguk […]. (Széljegyzetek Casanovához – I. 45)

A nagy szerelmest mindig arról lehet megismerni, hogy semmi érzéke nincs a nők egyénisége, emberi szabadsága, öncélú élete iránt: az ilyesmit gyáva idióták respektálják, s a nőknek is csak a salakja dől be a „lojalitásnak” – a legtalmibb szó a szerelem szótárában. A nagy szerelmes a nőket úgy kezeli, mint a nagyon szép virágokat és nagyon szép könyveket: szereti hol ebbe a vázába tenni, hol abba a kertbe ültetni, hol ebbe a bőrbe kötni, hol amabban a csónakban olvasni – ami igazán nagy, izgalmas és isteni, az csak tárgy lehet […]. (Széljegyzetek Casanovához – I. 57–58)

[…] természeti törvény s kevés nő tud belenyugodni: aki igazán úgy szereti őket, ahogy megálmodták maguknak, az természeténél fogva sok-sok más nőt is szeret, mert zseniális szerelemre-születettség donjuansággal szétválaszthatatlanul azonos. Aki meg örök hűséggel, kényelmes monogámsággal szereti őket, azokból mindig hiányozni fog az a veszett tűz, ami a szerelem egyetlen értelme, a kármin delírium. (Széljegyzetek Casanovához – I. 65–66)

Abban a pillanatban, hogy egy nő meri vállalni a férfi gyönyörre- és nem szerelemre-rendeltségét, és nem fél attól, hogy ezzel örökre szabadon eresztette és elvesztette a férfit: rögtön örökre megnyerte magának, mégpedig éppen azt, amit a nő istenigazában akar, nem a testet, hanem az egzaltáltan hódoló lírát. (Széljegyzetek Casanovához – I. 83)

„A nőnek a férfi: cél; a férfinak a nő: eszköz.” (Széljegyzetek Casanovához – I. 145)

A „hívás” életem végzete: mindig csak olyan nővel kezdtem, gyáva kamasz lévén, aki valamilyen formában hívott. (Cynthia – II. 56)

Az ideális együttlét a barátságos házasság és a nappali, kapkodásos találkahely között van […]. (Cynthia – II. 86)

Elképzelhetetlenül misztikus lehet a nőkkel való élet – hazugság nélkül […]. (Cynthia – II. 86)

Csak a hazugságba torzult nő-viszony ismer külön érzelgést és külön érzékiséget […]. (Cynthia – II. 87)

Ami a testen kívül van a férfi–nő viszonyban, az mind bohócparádé? (Cynthia – II. 130)

[…] mi legyen a férfi–nő viszony, ha nem valami fütyörésző antikrisztuskodás? (Cynthia – II. 133)

[…] csak egy kicsit is értelmes és kicsit is szeretetteljes szeretők (szeretet, értelem – szeretet, értelem: nem tudok mást), ha házasok, úgy egy perpatvart könnyebben, megértőbben és humorra fordítva a dolgokat intéznek el, ha epekedő kamaszok, a test szemtelenkedő tövisét és a lélek sok analitikus cafrangját türelmesebben és kissé kételkedőbben viselik el – a féltékenység kínjait inkább látják vegytani bohózatnak, mint komoly figyelmet érdemlő lélekállapotnak –, a szakítást nem fogják gyászindulóra méltatni, hanem csak egy fanyar mosolyra, az erkölcsi félrelépésekért nem fognak hóhér után kiabálni, s a szerelmi erények miatt még nem kapkodnak elhamarkodott glóriák után. (Vallomás és bábjáték – II. 244–245)

[…] ó, nemi morál, mily meghatóak a te színjátékaid! […] (Kanonizált kétségbeesés – III. 284)

OPERA

Az opera a karnevál szerves része, olyasmi, mint az álarc. (Széljegyzetek Casanovához – I. 80–81)

OPTIMIZMUS – PESSZIMIZMUS

[…] a pesszimizmus rossz idegek silány fantazmája; élethez, észhez semmi köze. (Széljegyzetek Casanovához – I. 84)

[…] ha valaki nagyon szép és nagyon fiatal, egyszerre egészségesen optimisták leszünk […]. (Cynthia – II. 59)

Optimizmus? Pesszimizmus? Örökké lehet velük játszani, nem gondolatok, csak hangulatok, kétféle pakli vagy kétféle parti kártya, lehet alkalom szerint választani. (Cynthia – II. 173)

ORSZÁG

[…] országokat gyakrabban tett naggyá egy bolond álomhoz való ragaszkodás, mint mindenféle nagyképű államférfiúi megfontolás. (Europa minor – I. 536)

ÖLELÉS

Az ölelkezés tönkretette – tulajdonképpen erőltetett volt –, és nincs feketébb forrása a testet, lelket fojtó szorongásnak, lidércelő depressziónak. (Kanonizált kétségbeesés – III. 369)

ÖNAZONOSSÁG-TUDAT, ÖNANALÍZIS, ÖNISMERET

Különleges dolog, hogy egyes emberek milyen nehezen „találják meg magukat”, ahogy újságírók szokták mondani, főleg olyanokról, akiknek rendesen nincs is „maguk”. (Vallomás és bábjáték – II. 259)

[…] az önismeret: könnyen túlzásba megy, és akkor csak belső gátlások dudváit termi, elfojtja az egészséges ösztönök gondtalan spontaneitását, mint ahogy a túl aggályos kanóc-manikűrözés a kisollóval már nem növeli, hanem kioltja a lángot. (II. Szilveszter második élete – II. 570)

ŐRANGYAL

[…] az őrangyalok nem mindig segítenek, mert ők Isten ismeretlen céljainak nem sok hatalommal rendelkező végrehajtói. (Kanonizált kétségbeesés – III. 74)

ÖREGKOR

Fel lehet vetni akár a humanizmus (ami játék), akár az ember, a homo (ami egy hajszállal kevésbé játék) kérdését az öregkor kérdése nélkül? Ember és öregkor egyértelmű dolgok. Az ifjúkor borzalmas álom, és nem tudni, mi a nagyobb baj benne: az, hogy borzalmas, vagy az, hogy álom. A férfikor – aktivitás, s lehet-e valamiről lesújtóbb ítéletet mondani? Csak az öregkor élet […]. (Fekete Reneszánsz – I. 180–181)

ÖRÖK, ÖRÖKKÉVALÓSÁG

nincs múlt, csak örök van; a múlt: örök élet a lélekben és Szentlélekben (antiproust) (Kanonizált kétségbeesés – III. 446)

[…] az örökkévalóságnak is van inga-órája… […]. (Véres Szamár – IV. 422)

ŐSZ

[…] általában az ősz: érés és hervadás kettősség[e]. […] Érés, tehát hivalkodó klasszicizmus a bőkezű világban – hervadás, tehát még egy ráadás-anarchia a többi jól kipróbáltak között. (Széljegyzetek Casanovához – I. 39)

Hogy szeretem ezeket az aranyos, meleg őszi délutánokat, az idő áll, a mezők lankadtan főnek, a nap aranynyilak helyett aranyalmákat, körtéket és tököket rak a tálba, párás, kályhás, mézes minden, a dáliák, georginák, hulltfogú napraforgók kora. Idő, séta, elmúlás, táj, nő, én – egyetlen zsibbadó sárga massza. (Cynthia – II. 151–152)

ŐSZINTESÉG

[…] az egészen őszinte lelkek mindig hazugságszínűek. (Cynthia – II. 61)

[…] az őszinteség csak olyan tulajdonsága az emberi léleknek, mint a vén szatírok erekciója, nem tart, nem tarthat örökké […]. (II. Szilveszter második élete – II. 585)

ŐSZINTESÉG ÉS SZERELEM, KÖLTÉSZET

[…] valami szemérmetlen, barbár őszinteség […] minden szerelem és költészet ősforrása. (Cynthia – II. 162)

PÉNZ

[…] ha az embernek pénzre van szüksége, ömlesztve jönnek a szinonimák […] (Véres Szamár – IV. 31)

PERVERZITÁS

Ez a perverzitás fekete csúcsa: a természetes kívánságot intellektuális megfontolásból színészkedni […]. (Széljegyzetek Casanovához – I. 96)

PIHENÉS

Évek óta nem nyugodtam egyetlen félnapot sem: egyszer még összeesem az utcán. Úgy vagyok egészségemmel, mint a firenzei Bargello-torony oroszlánja a lándzsán – a hajszálvékony liliomos tű oldalán lebeg, éppen hogy érintve azt, ég és föld között; heraldikus árnyjáték. Ez az: csak sziluett, csak címerötlet, csak tangens és álmodott kötéltánc. Jóformán holtan fekszem a sötétben. Ha az ember évekig nem pihent, akkor az agyonhajszolt napon belül egy ilyen vadszőlő-suttogásos tíz perc valóságos aranykor, hosszú-hosszú periódus, örök béke. Emberek és haszontalan célok úgy tapadnak testemre, mint régi hidak oldalára az apró függőházak, handléfészkek. (Cynthia – II. 138)

PLETYKA

[…] az embereket csak a másik ember érdekli, a másik nő ruhája, szerelmi élete, a másik pap birtoka vagy aszkézis-tréningje, a másik király koronája – elemi módon csak egy izgat: mit csinálhat zárt ajtói és ablakai mögött a legistenszerűbb isten – a másik ember? Ennek az eretnekségnek humanista szertartása a pletyka. (Fekete Reneszánsz – I. 298–299)

[…] a pletyka […] a tapasztalat perverz alakja […]. Az emberek mindig még valódibb valóságot akarnak, az ember emberi voltáról mind gyökeréig hatóbb igazat, s akkor jön ez a beteg pletyka-kielégülés […]. (Eszkoriál – I. 354)

PUBERTÁS
[A] kamasz minden lányban eredetileg halálos ellenséget szimatol[…]. (Cynthia – II. 62)

[…] csak álmainkban fordul elő, a kamaszkorban, egy nagyon démonikus, csodaszép nő, aki „kedves hozzánk”, a piszkos gyermekhez. (Cynthia – II. 73)

[…] minden kamasz […] nagy betegség- és anatómia-ínyencségben él[…]. (Cynthia – II. 75)

[…] szexuális pletyka […] (palotában, tengeralján), hogy az axolotl (szalamander lárvája) – már lárva korában, hogy ne mondjam, alsófokú embrió-szezonjában: botrányosan gazdag nemi életet él – sejtkísérlet s máris Don Juan. Nem leszek-e ezáltal megértőbb a pubertás szerelmi útvesztőivel? (II. Szilveszter második élete – II. 643)

PUBERTÁS ÉS TAVASZ

[…] a kamaszok első nárcisz-derűje […] virágszerűbb és napsütötte vízhez sokkal hasonlóbb minden Vesta-lány örök szüzességénél; ez maga a tavasz nyújtózkodása és gyermekesen túlméretezett kacérsága, csiklandó profánsága. (Europa minor – I. 609)

REALITÁS ÉS METAFIZIKA

A realitás: […] nem kielégítő, torz, áldolog; bizonytalan talaj. S vele szemben a mitológiák és metafizikák? Volt csak egy nyomorult kínai vagy azték bálvány, amely segíthetett volna rajtunk? Amely a valóságban való elviselhetetlen csalódásért kárpótolt volna? (Eszkoriál I. – 446)

REALITÁS ÉS SZÍNHÁZ

Realitás és színház: egyértelműek. (Széljegyzetek Casanovához – I. 25)

RENESZÁNSZ

Bárhogy megtanultuk is a szellemtörténeti leckét, hogy a reneszánsz nem forradalom, hanem csak variált gótika és jelentéktelen presto-előjáték a barokkhoz, hogy „intermezzo von Florenz” és pastiche éphémère” csupán: ha Brunelleschi lelki fejlődését nézzük, az bizony ma is ijesztő, véres forradalomnak látszik, az absztrakció önkínzó hisztériájának – csak nyitott szemmel kell végigsétálni Firenze bármely utcáján. (Fekete Reneszánsz – I. 221–222)

RÉSZLETEK

[…] nemegyszer hallottuk […], hogy „a valóság megközelíthetetlen” […]. A hiperelemzések nagyon jó iskolák voltak […] a végtelenségig feszített valóságirracionalitás-tudathoz. Rászoktattak a „jelentéktelen” és „értelmetlen” részletek leséséhez: vagyis az egyetlenhez, ami az életben jelentős és értelmes. Mert a világon igazán nincs semmi más, mint „jelentéktelen” és „értelmetlen” részletek őrült-heterogén masszája, and the rest is silence. (Fekete Reneszánsz – I. 281)

ROKOKÓ

A rokokó lényege a fekete álarc és fekete dominó a szikrázó gyertyák között, „the masque of the black death”, ahogy Poe mondaná. (Széljegyzetek Casanovához – I. 126)

ROMANTIKA

Aki fél a romantikától, soha klasszikus nem lehet […]. (Széljegyzetek Casanovához – I. 55)

RÓZSA

A rózsát nem a tövise teszi szúróssá, hanem a virág tartása, egész „mentalitása”, levelei s elhelyezkedése. Nincs „vonala”, nincs alakja, mint a nőknek vagy a kállának, s csak alak erotikus vagy vegetatív. A rózsa izolált, naiv kis pompa-pont – ágak, levelek nem ondolálják, kígyózzák bele a „természet” hazug színházába. (Fekete Reneszánsz – I. 236)

RUHA

[…] uszályos estélyi ruhájában fogadott – hófehér anyag, sistergő, gyöngyrecés, nehéz ezüst és suhanó sirály; hátán végtelen kivágás, de a tarkón, az utolsó pillanatban, mégis összegombolva […]. Az uszálya sárosabb volt, mint egy november végi kalocsni. […] az apró szobákban egész fönségesen és bolondul hatott ez a plage-os, arkangyalos vízesés, frivol és égi egyszerre, mint általában a tengerparti sátrakkal kombinált liturgikus ruhák. Cynthia teste nehéz volt: kivágott háta izmain érezni lehetett a súlyt, mint az aranyborjút és Baált a zsidó absztrakciók között.

Az külön tréfa, hogy az ilyesmi alá semmit sem vesznek a karcsú nők, úgy lehet ledobni ezt a legnagyobb pompát, mint az elhasznált onmibuszjegyet az utcasarkon. Milyen tanulságos: a teológiai egzotikum fokán levő öltözék egy pillanat alatt lehull, viszont a köznapi vacak ruhákat egy fél óráig kell leszedni, mint a bélyeget, melyet levelünkről elkért az ismerősünk („de csak akkor, ha neked nem kell, köszönöm”). (Cynthia – II. 133)

SÍRÁS

[…] mennyit zokognak a perzsa és hindu harci eposzok hősei, ha fájdalom éri őket!

Nem lesznek nőiesek tőle, dehogy, csak jobban elárulják, hogy tengerek, csillagok, mókusok, lótuszok és évmilliók előtti őshermafroditák vérrokonai. És ettől lesznek igazán héroszok, nem valami kiagyalt, szegényes „férfiasság”-klisé szerint. (Cynthia – II. 195)

SÖTÉT

[…] a sötétben az igaz dolgok sem tudnak valódibb benyomást kelteni, mint az álmok […]. (Europa minor – I. 540)

SZABADSÁG

[…] mert tudjuk, hogy egész lelki életünk oly végtelenül determinált – épp ezért lehetünk igazán szabadok: oly mindegy, hogy pillanatnyilag mit érzek, akarok vagy gondolok, mikor úgyis mechanikusan, tőlem függetlenül érzek, akarok és gondolkodom – így ezen gépvegetáció fölött marad valami felsőbb énem, amely ezt előkelő lustázással nézi, bóbiskolva, tapsolva, agonizálva, kipomádézva. (Eszkoriál – I. 371)

A legpatetikusabb dolgok édesen polgárosulnak, s legprimitívebb cselekedetek is, a szabadság által, költői illatot nyernek. (Cynthia – II. 87)

SZELÍDSÉG

[…] a szelídség az igazi kard, vasvár, minden fegyverek, parittyák ereje, a harc és a diadalív a legyőzött Sátán ellen és fölött […]. (Europa minor – I. 513)

SZENTIMENTALITÁS

[…] a szentimentális elragadottság a szerelmi élet lehetetlenné tevője […]. (Széljegyzetek Casanovához – I. 98)

SZENT ORPHEUS

[…] életem egyik legvadabb harc[a] […]: a „leíró” és „anekdotázó”, a romantikusan statikába-tenyésző és a franciásan, La Bruyèresen vagy La Rochefoucauld-san moralizáló stílus harc[a]. Ezer más nevet is adhatnék e két ellentétnek: egyik az intellektus, másik a pletyka, egyik a neurotikus kényszer, másik a kötetlen aforisztika, egyik a költészet, másik a morál, egyik az egyetlen értelmes témákkal foglalkozó nonszensz, másik a legértelmetlenebb témákkal foglalkozó teljes sens. Mi vonz hát mégis a leíráshoz? Mindenekelőtt az, hogy egy tárgyban […] sokkal több újdonság, változat, elem és árnyalat van, mint bármiféle ún. értelmes gondolatban. A legbonyolultabb gondolat, a költői érzékenység vagy bölcseleti szofisztika-cicázás mind elképesztő laposságok, bamba homogénségek egy tárgy nüansz-végtelensége mellett. A gondolkozás pedig nüansz-igény, mikroszkóp-őrület; oda megy, ahol ezt az atom-telhetetlenségét legjobban kielégítheti. Ez pedig mindig az anyagi tárgy, nem holmi emberi viszony, morális konfliktus vagy más efféle. Persze hogy a leírás rögtön egy borzalmas önellentmondás zátonyára fut: épp azért, mert a tárgy […] végtelen árnyalatok végtelen szövedéke a gondolat otrombaságához és sematikusságához viszonyítva, épp azért nem lesz megfelelő szavam, hogy visszaadjam őket: a leírás akár költői, akár tudományos, akár szürrealista, akár fényképező, mindig „intellektuális”, tehát primitív, konvencionális valami. Az igazán intellektuális izgalom tehát vagy megmarad az ily izgalom terméketlen idegállapotában, vagy valóban hozzáfog a „leíráshoz”, s akkor meg konvencionális jelzők monoton unalmába fog posványosodni, akaratlanul. Ami igazán tárgy: nincs neve, teljesen megközelíthetetlen. (Szent Tamás: individuum ineffabile est.) Csak valami naiv és komikus kényszer viszi az embert arra, hogy mégis megpróbálja. A „stílus” tehát nem egyéb, mint egy abszurdum vállalása; hiszen gondolkozni úgysem lehet, gondolkozni mindig annyi, mint hazudni, félrebeszélni, kiherélni. (Széljegyzetek Casanovához – I. 73–74)

Engem, szubjektivitásom határ nélküli radikálisságában, csak egy érdekelt: életem lényege valami irrealitás; az, ami álmaimat, gyomromat és véremet hajtja, csak ez a Zsuzsanna-kép lehet [Tintoretto Zsuzsanná-ja], soha semmi más, pótolhatatlanul – ez pedig soha, sehol nem lesz, mert nincs. Tehát „raison d’être” és „irrealitás” szétválaszthatatlanul azonosak számomra örökre. Az életerő, azaz alap és középponti ösztön tehát, mely szívemet élni hagyja: nem praktikus képeket gyárt, hanem ilyen fantazmákat, mítoszokat, az egész valóság csupán egy „Sturm und Drang nach Irrealität” – illetőleg (mint annyi ezer más ellentétnél): realitás és irrealitás haszontalan és semmit sem kifejező álfogalmak. (Széljegyzetek Casanovához – I. 108)

Képzeletben én mindig Habsburg voltam, ez nem zavarta ultra-kálvinságomat. Nagyon-nagyon tág a szívem. Vesém Habsburg-metafora, halántékom Kálvin-hasonlat – s én e metaforákat és hasonlatokat az abszurditásig meghosszabbítva fogom élni, míg Isten engedi. (Cynthia – II. 80)

(Modorosság? Manierizmus? Meghúzatott barokk vagy erőltetett, párkapúpos rokokó? Érdekesek az ilyen buta-avult kérdések Káron hajóján, művészet és irodalomvakon gondolázó Breviárium nagyon is más célú kódexmázolójának?) (Kanonizált kétségbeesés – III. 215)

[…] örökkévalóság és pillanatsemmi részegen egymást támogató, tántorgó mutatói[…] a Breviárium kontúrjai[…]… (Kanonizált kétségbeesés – III. 303)

[…] mi volt a célom, vén breviaristának? A világegyetem minden objektumának és historikumának egyrészt legpontosabb és legrealisztikusabb rögzítése, definíciója – másrészt a Világ legeslegtávolabb eső dolgainak: összefüggésbe, kapcsolatba hozása, térben és időben. (Kanonizált kétségbeesés – III. 311)

Senki sincs változatokra készségesen készebb, mint minore minorita magam! (Euridiké nyomában – V. 101)

SZENVEDÉS

[…] csak a megvilágosítás lehet vigasz – hiszen az egyén és a történelem legnagyobb szenvedései közepette sem a szenvedés maga fáj legjobban, hanem: a szenvedés értelmének nem ismerése. (II. Szilveszter második élete; 571–572)

SZENVEDÉS – SEGÍTÉS, SZERETET

Csak a szenvedés a végszó és rőt intráda, csak a segítés és szeretet a mi értelmetlen létünkben az incoronata. (Véres Szamár – IV. 243)

SZÉPSÉG

A szépség: a konszolidált titok, a háziállattá idomult anarchia, az élet gyönyöreinek, igazságainak szublimált illata, az aulikussá nevelt paradoxon. (Eszkoriál – I. 423–424)

Szépség: előkelőség. (Europa minor – I. 546)

A szépség szomorúság, fájdalom, honvágy ismeretlen honba, rezignáció: minden emberi lehetetlenségek kristályosítása. (Europa minor – I. 555)

[…] a „Szépség”: biztos (semmi egyéb nem az), és mint valami híd ível idegeinken át: a legmélyebb biológiai és fiziológiai mélységekből (ismeretlenek) a legmagasabb, agyonvágyott, agyonkívánt metafizikai, isteni Abszolútum felé (ismeretlen) – az érzékiség és a Végső Szellemiség között ível, keveredik, valami ebből, valami abból. (Kanonizált kétségbeesés – III. 52)

[…] a szépség éppúgy nem segít az emberen, mint a filozófia logikai ketyegése, szóforgácsoló süketsége […]. (Kanonizált kétségbeesés – III. 107–108)

SZÉPSÉG, IGAZSÁG ÉS MORÁL

A szépség nem probléma: hiszen minden szép; a szépség evidencia, mindenütt jelenlevő, akcidens és szubsztancia megkülönböztetése itt haszontalan; a világ szép, és ezzel kész. Az igazság sem probléma: hiszen amilyen ordenáré köz-maskara a szépség, éppoly ordenáré módon evidens az igazság lehetetlensége. Ha tehát a szépség nem más, mint a valóság valóság-párája, a létezésből a létezés-vonások egyszerű tudatosítása, elvonása vagy aláhúzása, vagyis nem sokkal több egy közhelynél – az igazság meg nonszensz, melyről beszélni is abszurditás, maga a klasszikus nem-létezés, tiszta sehol és tiszta soha: akkor se egyikre, se másikra egy pillanatot se vesztegessünk. Egy a konkrétum, a többi mind flatus vocis: a boldogságát akaró ember. S a morál evvel törődik. […] a legrettenetesebb az, hogy noha a szépség platitude, az igazság nonszensz, s csak a morál, a Bárány jósága az egyetlen valami: mindig sokkal több művészetünk és filozófiánk lesz, mint morálunk. (Fekete Reneszánsz – I. 257–258)

SZERELEM

Ha akarhatnók, […] a szerelem-előtti szerelmet választanók örök sorsnak. Ezt a világosságot, derűt, tudatlanságot, borzongást borzadály nélkül, gyönyörűséget ideg-pátosz nélkül, ezt a szextelen, névtelen, nárcisz-előtti nárciszt. (Széljegyzetek Casanovához – I. 25–26)

A szerelem a reggel dolga, kaland, üdvösség – a halványodó Hold és az ezüst park-ködök ajándéka. (Széljegyzetek Casanovához – I. 26)

[…] olyan állati ősromantikák és őskáoszok, mint a szerelmi érzések, csak meghalhatnak, karikatúra-agóniába veszhetnek a civilizáción belül. Bár azt is sejtjük, hogy talán éppen csak ez a civilizáció tette ilyen kaotikussá és romantikussá – civilizáció nélkül a szerelem – platitude? (Széljegyzetek Casanovához – I. 26)

[…] a szerelemben a lényeg: az érzékiség határtalansága és az álom-álmodás határtalansága […]. (Széljegyzetek Casanovához – I. 28–29)

A szerelem […] édes lehetetlenség […]. (Széljegyzetek Casanovához – I. 29)

A szerelem nem emberek halálos játéka vagy érzéki pasziánsza, nem lélek, nem test, nem házasság, nem kaland – a szerelem: „helyzet”; tárgyak, emberek, idők konstellációja, ahol mindig minden tárgy vagy idő, vagy akár ember-komponens is egyformán minden ranglétra nélkül számít. (Széljegyzetek Casanovához – I. 31–32)

[…] az egyetlen kielégülést biztosító szerelmi forma van a társadalomban: ha az egyik fél szolga, a másik úr. […] A „lelki összhang”, a „testi megértés”: nonszensz. Szerelem nincs úr és szolga felosztás nélkül. Vagy a férfi úr, és a nő engedelmes rabnő, vagy az asszony Szemiramisz, s a férfi terrorizált eszköz. (Széljegyzetek Casanovához – I. 34)

*
A szerelem egyetlen hely és idő ultralokális virága: csak itt van, egy milliméterrel odébb már nincs. A világ egynéhány szertekócolt eleme egy pillanatra, Isten tudja, miért, összeáll: ez a szerelem. A nő csak kis interpunkció a dologban, kedves, jelentéktelen cifraság. A világ heterogénségének véletlen zsibbadása: ez a szerelem. (Széljegyzetek Casanovához – I. 38)

[…] mindig valami egészen konkrétat, egészen praktikusat, ha tetszik, valami egészen prózait kell akarni a szerelemben, hogy annak minden mítosztromfoló, vadult varázsa kiszabaduljon. Minden költői jellegű öröm alapja prózai megbeszélés és megállapodás […]. (Széljegyzetek Casanovához – I. 38)

A szerelem tiszta világiasság, tiszta gyakorlati kérdés és funkció, baconi kísérlet empirista pózok nélkül: a dolgok a szerelemben nem „jelentenek” soha semmit, mert csak nemlétező dolgok szoktak kínosan „jelenteni” valamit, ezzel a jelentésalibivel palástolva, elég reménytelenül, nemlétezés aktjukat; a dolgok a szerelemben jók vagy rosszak, haszontalanok vagy előnyösek, mindig eszközök egy esetleg jobb örömhöz, de semmi önálló értékük, szépségük vagy értelmük nincs. (Széljegyzetek Casanovához – I. 39)

A szerelmi boldogtalanság egyik leghozzáférhetőbb biztosítéka, ha az utolsó találkozási lehetőség egészen bizonytalan – lehet, hogy holnap, de lehet, hogy két év múlva –, az ilyesmi nulla. A játék ott kezdődik, ahol eleve elhatározott szűk időben gombolyodik le az egész. (Széljegyzetek Casanovához – I. 40)

Akinek ún. megfelelő miliő: színek és illatok, megfelelő pózok és formatanilag kodifikált előjátékok és „Abschaukelung”-ok kellenek, szóval „hangulat” – lehet a világ legszebb, legokosabb és legjobb nője, de a szerelmet bízza lehetőleg másokra. A „hangulat”: az impotencia leghervadtabb lárvája, amit kiagyalt magának. Igaz dolog egy: a legpukkasztóbb burleszk-pozitúrában is olyan pátosszal élni a testnek, mint Orpheusz az alvilági lantnak. (Széljegyzetek Casanovához – I. 50)

[…] a szerelemben a legeslegkisebb dologért, egy árnyékért, egy hazugságért, egy alig-lehetőségért kell rögtön elhagyni a legnagyobbat, egy egész Olimpuszt, egy egész Rómát, minden istent és egyházat. (Széljegyzetek Casanovához – I. 59)

Ahogy a művészet csak tökéletes technikából élhet, a szerelem is csak mint virtuozitás isteni és boldogító. (Széljegyzetek Casanovához – I. 65)

Ha szerelem a test dolga, akkor ezt az eszközt ismerni kell, akkor anatómusokat olvassunk és ne lírikusokat, klinikára járjunk s ne színházba. (Széljegyzetek Casanovához – I. 65)

A szerelem a jelent akarja, egyáltalában ő a praesens maga, de oly zsarnoki követelődzéssel, hogy a múlt csak örök bohóca lehet. (Széljegyzetek Casanovához – I. 69)

A szerelmi helyzeteknek nincs egy-egy kicirkalmazott motívuma (testi! lelki! erkölcsi!), és nincs egy lehetséges definíciója (flört! nagy szenvedély! barátság! convenance!): ezer dolog együtt, amit nem irodalmias komplikációként élveznek, hanem töretlen charme-nak. A régi leckét nem lehet eléggé ismételni: csak hordárok definiálnak és lókupecek motiválnak.
(Széljegyzetek Casanovához – I. 83–84)

A pecsét, mely piros, heraldikus, olvadékony és miszteriózus egyszerre, örök jelképe a szerelemnek: csók, rítus, titok, vegetáció, alaktalanság és forma mind benne keringenek. Semmiféle művészet vagy vak filozófia nem talált ki oly tökéletes szerelem-analízist és szerelem-monumentalizálást, mint az, aki, ahogy mondják, „fölfedezte a spanyolviaszkot”, a pálca gyertyalángon való gyújtása, az első hab, az első láng és füst, a tömjénillat, a cseppenés, a pörkölődő papír, az elkenés, a gyűrű, a címer-negatív és címer-pozitív, a fagyott rajz, a szertecsurgó szélek a rajzon kívül: mindez mítosz, Proust és Paracelsus egyszerre. (Széljegyzetek Casanovához – I. 91)

[…] végtelen szakadék[…] [van] a szerelem mint „költői álom” és a szerelem mint cselekedet, mint drámai gyorsaságú actus purus között […]. (Széljegyzetek Casanovához – I. 92)

[…] a szerelmi élmény, mindjárt jelentkezése első pillanatában (amikor abszolút kép): gondolat és tett számára egyformán megközelíthetetlen […]. Mert képpel kettőt nem lehet csinálni: birtokolni és gondolatra lefordítani, közösülni sem lehet vele és igazságként sem tudjuk asszimilálni, márpedig harmadik technikánk egyelőre nincs. (Széljegyzetek Casanovához – I. 94)

[…] a szerelem egy arcról kapott vízió és semmi más […]. (Széljegyzetek Casanovához – I. 130)

A lélek láthatatlan, márpedig aki szeret és szerelmes, az nem hihet láthatatlanban […]. (Széljegyzetek Casanovához – I. 130)

A világon nincs kevésbé válogatós ösztön, mint a szerelmi. (Fekete Reneszánsz – I. 186)

A szerelem mindig a valóság válsága, az élet benne annyira paradoxonnal azonosul, hogy minden pillanatban számolni lehet az eshetőséggel, hogy rögtön már nem is élet. A szerelem nem az élet egy része, megnyilvánulása, hanem épp ellenkezőleg, az egész élet, még pontosabban: az élet akkor, mikor mint egész állítja elénk magát. (Fekete Reneszánsz – I. 297)

[…] a szerelem nem más, mint csak emberi szilánkja a természet minden magnetizmusának […]. (Eszkoriál – I. 360)

[…] szerelmes szívben: természetes helyén van az örökmécs Isten-húrja, mélységzárója és – a szentolvasó apáca-koralljaiban: a legerősebb földi vágy szüreti présből préselt, termékenyítő könnyei. (Europa Minor – I. 524)

A szerelem öngyilkos üdvözülés: szadisztikus társadalmi hókuszpókuszokban leli kedvét. Sem testi, sem lelki dolog, hanem társadalmi hervadás-őrület, liturgaizált dekadencia. Vers-ötölgetés, végtelen levelezések; óriási ruha-masszák, festékek és kontyok; spanyolfal-barikádok; éjféli staats-vizitek; a mindig láthatatlan, elfüggönyözött nők. Mindez maga a betegség. De nem őszinteség-e ez? (Europa Minor – I. 547)

[…] a szerelem lényege[…]: az abszurdum[…]. (Europa Minor – I. 623)

[…] csak szín- és hangbenyomásokból áll az egész szerelem, az egész élet. (Cynthia – II. 55)

Az nálam mindig már a szerelem halálának legpontosabb jele, ha történelmi alakokról vagy olvasmányaimról kezdek beszélni. (Cynthia – II. 71)

*
A szerelmi következetesség: fikció. (Cynthia – II. 155)

Az tény, hogy a „szerelem” – használjuk ezt a szép biedermeier-romantikus szót a „szexus” megunt leltári iktatószáma helyett, legalább néha –, hogy a „szerelem”: valami nagyon erős, halál mellett legerősebb titok az életben, érthetetlen (talán értelmetlen), igen-igen középpont, szinte testünkben testünktől idegen hatalom, Madame Minden és Szenyorita Semmi forognak örökké körülötte, és éppen ez az abszolút rejtélyesség és leírhatatlan ereje a fő-fő oka annak, hogy a Nagytermészetben (és az emberben) oly mérhetetlen sok ellentmondó és kísérletező változata van. (Kanonizált kétségbeesés – III. 44)

[…] a „szerelem” […] homályos, de abszolút erő: épp azért abszolút és abszurd körülötte a hülyékházi – rendetlenség. (Kanonizált kétségbeesés – III. 46)

[…] minden szerelemnél nagyobb szerelem […] az, ami a szemekben van […]. (Kanonizált kétségbeesés – III. 56)

[…] szerelem van! És aztán minden semmi. (Kanonizált kétségbeesés – III. 59)

[…] félelmetes merészsége a szerelemnek! (Kanonizált kétségbeesés – III. 89)

[…] mint mindenütt mindörökké, a szerelem lesz a végső győztes. (Véres Szamár – IV. 108)

Maria Magdaléna Montemedale […] lelkében, testében, szentszerelme tiszta szentáhítatában: nem volt különbség a földi ölelkezés örvénye és az égi ölelkezés Legméltóságosabb Oltáriszentsége között. (Véres Szamár – IV. 222)

SZERELEM ÉS HALÁL

[…] szerelem és halál összefonódása […] az emberiség alapizgalma. (Kanonizált kétségbeesés – III. 184)

SZERELEM ÉS KÖLTÉSZET

A szerelem a civilizációban bujkálás, titok, hazugság, csalás. Ebből tud a költő és moralista „tragédiát” pepecselni magának, ami a trotliság görög neve. (Széljegyzetek Casanovához – I. 40)

SZERELEM ÉS MŰVÉSZET

Ahogy a művészet csak tökéletes technikából élhet, úgy a szerelem is csak mint virtuozitás isteni és boldogító. (Széljegyzetek Casanovához – I. 65)

SZERELEM ÉS SZEXUALITÁS

[…] Ámor és Szexualitás isten jóformán mindig egymással ellenkező úton járnak […]. (II. Szilveszter második élete – II. 692)

SZERELEM ÉS VIASZPECSÉT

SZERELEM – SZERETET

A testi és lelki szerelem, a kéj és a szent szeretet összefüggései […] még teljesen tisztázatlanok. Az isteni vonzódás az emberek között lehet, hogy az állati idegrángás egy szublimált változata, ha ugyan nem az egészséges állat egy beteg deformációja, nyomorék elsekélyesedése. Lehet a szeretet valami magnetizmus, elektronok teljesen hazárd elektricitása, lehet, hogy félünk az idegen Világegyetemtől, és gyáván összebújunk, lehet, hogy Isten-kereső metafizikai tapogatódzás, és Isten helyett a nő hímmel, a hím nővel próbálkozik metafizika-pótlékot beszerezni – lehet, hogy a szerelem a véletlenül és hibásan szaporodásra tévedt flóra és fauna kellemetlen elmebaja. (II. Szilveszter második élete – II. 641)

Állatok vagyunk-e az állatokkal (vagy nálunk százszor állatiabbak), mikor szerelemről beszélünk – avagy az állati szerveket talán felmagasztosítja a melléktermékként, váladékként, psycho-bohózatként létesülő – líra, gyengédség, idealizáló hormon, az érzelem? Zagyva szörnyűség a szerelem egzakt állati volta (nemi szerveink és ürülékszerveink kvázi felcserélhetők) – meddő a Rómeó és Júlia-féle szublimáció, tőlünk független vakőrület a verseket virginálon verő imádás. Az egyetlen, ami jó – a szeretet – bár hátha ez is csak macskapárzás és tangódizőzök szentimentális számainak legfalsabb keveréke? (Kanonizált kétségbeesés – III. 284)

[…] a szeretet (szerelem?…) feltétlenül megvilágosítja az értelmet (egyetlen igaz izgatószere az értelemnek […]) (Véres Szamár – IV. 122)

SZERETET

Egy a fontos: a szeretet, melynek vegytana és lélektana – szexus, anyaság, közös veszély, csodálkozás, Végok-éhség tengert alig találó deltáiban – ma még alig kielemzett, de maximálisan gyakorolható és élvezhető. (Eszkoriál – I. 321)

SZERETET ÉS DIONÜSZIÁK

[…] a dionüsziák (ha nagy szív, nagy költészet, nagy virágszeretet és nagy bölcsességszeretet csinálja – persze, hogy csak ekkor!), a nagy dionüsziák és a szeretet, jóság, szelídség: nincsenek ellentétben. (Fekete Reneszánsz – I. 168)

SZIGET

Van-e szebb a szigeteknél? (ha ugyan van valami végértelmesen szép körköröző sárgolyónkon). Isten legelső gondolata a Teremtésről: misztikus sziget volt […]. Valahogy minden érző ember a boldogságot, históriai és minden mitológiákat egyetlenegybe összeöleltető békét, szerelmet, vallásos üdvözülést, állatok békességét, fuvolákat és gyümölcsöket: öröktől fogva – – – nem szigeteken álmodott-e meg? Vágy és sziget szinte egyértelmű szavak lettek. (Véres Szamár – IV. 294)

SZÓ

[…] éppen a legnagyobb racionalisták, csak-intellektusok és latin „pensée pure”-emberek találják meg a végső megoldásokat szavak zenéjében, ritmus-konstellációkban, „Temple du temps”-féle varázslatokban. Az ember egy kamaszosabb korszakában a szó-zenét romantikus cifraságnak tartja, mely méltatlan az agyhoz, de később rájön, hogy amiben csak sing-song halandzsát látott, több, sokkal több, mint például egy definíció. (Széljegyzetek Casanovához – I. 67– 68)

Minden igazi élet, minden nagy értelem leglényegesebb vonása a saját összetevői iránti abszolút vakság, az egészen abszurd elem-tudatlanság, impotencia az önanalízisre. Bár ez a tétel is játék a szavakkal: hiszen elemek sohasem léteztek a világon, csak elemző-agyak – a „komplikáció’ fogalma idegkórtani fogalom: az analitikus látás éppolyan betegség, mint az üldözési mánia vagy a moral insanity. (Fekete Reneszánsz – I. 276)

[…] szavak szavakszor nekem oly édesek! (Véres Szamár – IV. 298)

SZÓJÁTÉK

Frivol dolog […] a szavak játéka? Nem: Épp ellenkezőleg: költői és tudományos világölelés és világleltározás. (Kanonizált kétségbeesés – III. 312)

SZÓJÁTÉK ÉS HASONLAT

A cintányérozó, tarantellázó szójátékok szerepe majdnem azonos a realitásra és tudományra törő hasonlatokkal. Az állatok hangjaitól, az ősember legelső őshangjaitól és őshangszereitől a modern finomított logikáig mindent magukban foglalnak – e nagy történelmi és táji szintézis mellett a „Bolond Világ” kifejezői, sok kritikával és szatirikus dezillúzióval; a játék, a fintor, a maszk, a tagjainkat csavaró tánc (szokásos halál, szokásos szex) kifejezései; a nyelv önmagáért való élvezete, gyökereihez való lenyúlás és – egész hasonlóan a hasonlatokhoz – a Világegyetem távoli dolgainak ballata-baletto összekapcsolása. (Kanonizált kétségbeesés – III. 312)

További […] témáink a manierizmusról: a modern kollázs- és montázs-technika – bár Szent Orpheus szenilis fecsegéssel, bocsáttassék meg neki, szegényke eleget motyogott róla, fogatlan szájjal fogatlan Európáról –, ez a technika is itt született, ez is hermafrodita rokona a hasonlat és szójáték lényegének: kancsófüle aktcsípőbe, aktcsípő meg hírlapbetűkbe, hírlapbetűk rózsákba, gitárba, félbevágott partecédulába – összenőtt, összefügg a világban minden, nna! (Kanonizált kétségbeesés – III. 315)

SZOMORÚSÁG

A szomorúság: Szentlélek elleni bűn, a pünkösd megcsúfolása. (Fekete Reneszánsz – I. 242)

SZÜRREALIZMUS

Az az epatálásra szánt ordenáré hecc, melyet egy szürrealista lapban láttam, vagy kamasz-kedvemben magam álmodtam, hogy ti. különböző értelmetlen vonalzavarok és írógéppróbák alá ismert városok és műalkotások nevei voltak címként odaírva, vagy pedig ismert városok és képek fényképei alá egészen hülye szó- és betűcsoportok voltak téve, esetleg más ismert városok és művek nevei: jobban kifejezi a dolgok lényegét, mint egy, horribile dictu, műtörténeti fogalmakkal nárciszkodó tanulmány. (Fekete Reneszánsz – I. 283)

TÁNC

A tánc: félig nász, félig szende Vesta-torna. (Széljegyzetek Casanovához – I. 27)

TÁRGY

[…] azok az emberek, akiknek ultrafinom idő-hallásuk van, sőt egész szervezetük egy polipként csavarodó „temps perdu”-spongya: ugyanazok érzékelik a tárgyakat is nagyszerűen, megajándékozva az időt valami tárgyszerű plasztikussággal és megtöltve a tárgyakat az idő örök illanás-spektrumaival. (Europa minor – I. 635)

A tárgyak váltanak meg bennünket. (Cynthia – II. 66)

[…] mennyire eggyé tud válni egy ember és egy idegen tárgy: érzékszerveink mennyire nem törődnek avval, hogy nővel, tájjal vagy képpel állnak-e szemben: csak a pirosat nézik, és mindent közös nevezőre hoznak. (Cynthia – II. 70)

[…] nincs az az otrombán körte alakba faragott fadarab, mely ne jelentene többet és ne lenne értékesebb, mint a gondolatok céltalan és meddő játéka, ez az átkok átka, mosolyok mosolya: a fikciók, metafizikák. (Vallomás és bábjáték – II. 239)

TÁRGY ÉS GONDOLAT

[…] egy tárgyban […] sokkal több újdonság, változat, elem és árnyalat van, mint bármiféle ún. értelmes gondolatban. A legbonyolultabb gondolat, a költői érzékenység vagy bölcseleti szofisztika-cicázás mind elképesztő laposságok, bamba homogénségek egy tárgy nüansz-végtelensége mellett. A gondolkozás pedig nüansz-igény, mikroszkóp-őrület; oda megy, ahol ezt az atom-telhetetlenségét legjobban kielégítheti. Ez pedig mindig az anyagi tárgy, nem holmi emberi viszony, morális konfliktus vagy más efféle. (Széljegyzetek Casanovához – I. 73)

TÁRGYAK ÉS JÁTÉK

[…] az élet csak két részből áll: névtelen, ok- és céltudatlan tárgyakból – és eseményekből, vagyis játékból. (Fekete Reneszánsz – I. 235)

TÁRSASÁGI ÉLET

Minden tartalom legradikálisabb kiirtása: ez a társas élet lényege; a társas életé, az abszolút, abszurd szaloné, mely az egyetlen fenséges és értelmes válasz a lét titkaira. (Széljegyzetek Casanovához – I. 49)

[…] aki képtelen a „tudás” és „érzelem” humbugjaiból kivetkőzni, és megszokni, hogy a nevetgélő és fecsegő társaság intellektuális szempontból is valami ezerszer magasabb rendű, mint egyetemi katedra vagy buddhista kolostor, az megmarad a sötétség gyáva romantikusának. Mélyen morális és mélyen értelmi természetünk persze alig bírja vállalni az amoralitás és „tudatlanság” aszkéta-iskoláját – pedig kell, mert ez a maximum, amit az ember szörnyű magányában cselekedhet. (Széljegyzetek Casanovához – I. 49)

TENGER

Nincs demoralizálóbb, butább, mint a tenger: a néma víz, mely olyan, mint minden „nyíltság” és „őszinteség”: nincs mondanivalója. (Fekete Reneszánsz I. – 242)

TERMÉSZET

[…] nagyon nem úgy néz ki a dolog, mintha a természet egyféle dolgot akarna megvalósítani: inkább az ellenkezője valószínű, ti. hogy minden képzelhető változatot és a legellentétesebb lehetőséget is ki akarja meríteni. (Vallomás és bábjáték – II. 245)

Nem szokott téged néha borzadállyal eltölteni az a gondolat, hogy a természet milyen öncélú? hogy mennyire nem az emberért van? (Vallomás és bábjáték – II. 247)

[…] a természet, ha valamivel egész bizonyosan nem törődik, akkor az egyéniségem az! (Vallomás és bábjáték – II. 442)

[…] a természet […] mindig párosítja a bájosat a groteszkkel […]. (II. Szilveszter második élete – II. 609)

A természetben minden lehetséges, mindennek ellentéte is párhuzamosan előfordul. Vannak kollégáikat a legszociálisabban megvédő hódok – vannak állatok, akik felfalják azonnal ivadékaikat, ezt már az amatőr akváriumépítők is tudják. (II. Szilveszter második élete – II. 642)

TERMÉSZET ÉS GÉP

Milyen más úton jár a természet és a gép – gondoltam gyakran, persze néha igazságtalanul. (Kanonizált kétségbeesés – III. 130)

TERMÉSZET ÉS MŰVÉSZET

természet és művészet lényege mindig a komédia (Széljegyzetek Casanovához – I. 149)

TÖRTÉNÉS, TÖRTÉNELEM

[…] historia non est magistra vitae, csak már ezt jegyeznék meg végre az emberek. (Széljegyzetek Casanovához – I. 46)

[…] úgy látszik, mégis van valami igazságszolgáltatás a történelemben. (Eszkoriál – I. 393)

a történelem egészségesen kompromittálja a leegyszerűsítő bölcseleti rendszereket (Vallomás és bábjáték – II. 492)

Az egész világtörténelem: Salome-tánc […]. (II. Szilveszter második élete – II. 576)

[…] az „örök”-azonos emberi história […]. (Kanonizált kétségbeesés – II. 95)

[…] ha valami történik, mindig valami más is történik, a dolgok alatt, mellett, felett, – talán ez a história (Natura bohózata) egyik alapszabálya. (Véres Szamár – IV. 226)

TRAGÉDIA

Attól, hogy valaminek az intenzitásába bele is lehet halni, attól még igazán nem kell komolyan venni. Éppen ezért naiv és abszurd műfaj, sőt fajtalanság az ún. tragédia. (Eszkoriál – I. 371)

„TRAGIKUS SZEMLÉLET” ÉS KOMIKUM

[…] „tragédia” tulajdonképpen csak egy alacsonyabb értelmi fok számára lehetséges – úgynevezett „tragikus szemlélete” a világról legfeljebb egy naiv spártai bakának lehet: ha az ember egy kicsit is felülemelkedik a dolgokon (közben persze azért mindig tudva, hogy ez a „felül” is bizony egészen „belül”, sőt alul van az elemzés végén): csak komikumot láthat. (Fekete Reneszánsz – I. 294)

TUDÁS

[…] a legtudósabb tudás a földről: a megértett tavasz, a megismert hold, az isteníthető leány.
(Széljegyzetek Casanovához – I. 61.)

TÜRELEM

[…] nálunk, európaiaknál rendszerint a legvadabb türelmetlenség is még mindig stílusosabb, mint a türelem […]. (Széljegyzetek Casanovához – I. 89)

UTAZÁS, ELVÁLÁS

[…] az utazás, az elválás mérhetetlenül buta szentimentalizmusba döntenek […]
(Cynthia – II. 89.)

UTAZÁS ÉS HALÁL

Számomra utazás és halál szétoldhatatlan gondolat-kapcsolások. (Cynthia – II. 84)

VÁGY

[…] egy vágy sosem függhet össze a tárgyával. (Cynthia – II. 93)

VALLÁS ÉS MÍTOSZ

[…] a vallás, a mítosz is metafora: az örök humanitás és örök természet metaforái […]. (Eszkoriál – I. 358)

VALÓSÁG

A valóság sötét, megfejthetetlen, kusza valami: a pillanat szín- és hangrealitásai, a politika apró szemtelenségei és foszforeszkáló heroizmusai sokkal bonyolultabb dolgok, mint a skolasztika vagy a felső matézis. (Fekete Reneszánsz – I. 188)

A valóság lényege, hogy minden pillanatban abszolút új, abszolút egyéni, a világon semmiféle látszat-precedenshez nem mérhető, s mire valami önámító „kifejezését” megtaláltuk, illetőleg megtalálni véltük, már réges-régen egészen más. Nos – a nüansz-érzék ezt ragadja meg a valóságból, vagyis éppen a valóság legvalóbb részét, azt, ami éppen valósággá teszi. Ebben nem egy idegbeteg aggályosságát, hanem ellenkezőleg, a beteg állat gyógynövény-szimatját, a méh virág-találó ösztönét, a bagoly éjféli szemét és az elektromos hal diadalmas vadászfegyverét kell látnunk. (Fekete Reneszánsz – I. 280–281)

VALÓSÁG ÉS ELEMZÉS

[…] sem a valóság maga, sem annak bármilyen értelmezése nem ad megváltást a boldogságra és igazságra törő embernek (Eszkoriál – I. 503)

[…] sem a valóság, sem metafizikai értelmezése – nem ér semmit, de abszolútan semmit. (Eszkoriál – I. 446–447)

[…] „valóság” és „elemzés” mindig hideg, csalóka és meddő szeretők. (Cynthia – II. 45)

VELENCE

Velence hittétel és fellebbezhetetlen valóság, minden dolog összeomlása után az egyetlen dolog, amiért élni érdemes, de ezért aztán örökké. […] Velence nem szerelmi háttér. Velence maga a szerelem. […] Velence aspektusai természetesen kimeríthetetlenek, holtunk napján éppoly hamis hangú amatőrök vagyunk túlvilági polifóniájában, mint az elején […]. […] a megtalált metafizika: Velence. […] Velence mindig az egész létezés, a valóság atlantikus tragédiája […]. (Széljegyzetek Casanovához – I. 29–30)

Sehol a reneszánsz nem oly kísérteties, gőgösen önmagáért való, mint Velencében, a vizek fölött. (Fekete Reneszánsz – I. 276)

VELENCE ÉS A SZERELEM MEG A KLASSZICIZMUS

Éjféli bosszú Velencében – ez éppoly szerves része a szerelemnek, mint keatsi gyermekek, balkáni rabszolgák vagy az önmegtagadás. A velencei vaksötét – az a bizonyos tenger-sötétek piedesztáljaira épülő második, levegő-sötétség; a szűk utcák sötétsége, melyek már nyári délben is feketék voltak.

A fekete gondolák és fekete evezők, a fekete kikötőcölöpök és a sok megfeketült bronzkapu: csak a Szent Márk kupolái világosak, mint a zöldes savó, mint öt-hat moszkvai friss-hold, mint a rügyszínű hajnali hó. A kaland, a vér, a harc, a bosszú: ez női testrész, második ölelkezés. Az apró híd a lagúna felett, görbén két egymásnak dűlő ház között, piros kövek fehér rámában, mint az angol szalonna, a rács szanaszéjjel görbülve, mint a pipacsszár a szélvihar után (magam sem tudom, ilyenkor mit kiáltsak? – azt, hogy ez nem „leírás”, vagy, hogy a világ egyetlen lehetséges életformája csak a „leírás”), Casanova fekete dominóban ott áll az utcakanyarnál, zsalugáterek, csurgó hold, kígyónyelvű csillagok és Minelli-féle oszlop-virginálok között; a bosszú tárgya gyanútlanul lépdel a csengő köveken; először egy tőr villan; aztán nagy meleg loccsanás hallatszik a vízből; mint gyufa után a foszfor, úgy kering a levegőben a lagúna felkavart mocsárszaga; aztán ablaktépések, hálóingek és gyertyák, a sötétből egyszerre laternák esnek ki az éjszakába, mint lyukas zsebből a rézpénz vagy tökmag; Casanova rohan, az üres, szabad, túlvilági piazzákon és piazzettákon keresztül: csónakba ugrik, a szél belefúj a vitorlák foltozott dudájába, s mindezek felett megkondul a Campanile éjféli harangja: mint valami bronzboltozat fedi el az egész komédiát az óriási „pont éjfél”. Ez a szerelem, ez a klasszicizmus: a romantikát egyszer a maga győztes szélsőségében vállalni: az éjféli Velence színeit és véreit. (Széljegyzetek Casanovához – I. 54–55)

VILÁG

[…] a világ szakadatlanul, intervallumok nélkül igazság-érintetlen, isten-érintetlen és szépség-érintetlen. (Fekete Reneszánsz – I. 280)

VOLT ÉS VAN

Szent Hugó egyik levelében olvasta: „Számomra idegen és érthetetlen, mikor komoly hittudós társaim közül egyesek az elvesztett időről beszélnek, annak kereséséről és végül annak valamiféle megtalálásáról. Az én lelkemben az emlékek: örök jelen – és plasztikus alakban és időben élnek, s nem változtathatók […]. Ami egyszer már volt valamikor, az belépett (persze az időszakok hozzátartozó végtelen variációival) az örök Van-ba.” (Kanonizált kétségbeesés – III. 303–304)

•

A fenti citátumoknak tehát mindegyike a Szent Orpheus Breviáriuma tíz részének valamelyikéből való. (Az idézet után a Breviárium vonatkozó részének címét adjuk, a cím melletti szám az alább feltüntetett kiadásoknak megfelelő kötet- és oldalszámot jelöli; ha nem a teljes mondatot idézzük, erre szögletes zárójel közötti pontokkal utalunk.

Az idézetek forrásául szolgáló kötetek megjelenési adatai:

Szent Orpheus Breviáriuma I. [Széljegyzetek Casanovához – 1939; Fekete Reneszánsz – 1939; Eszkoriál – 1940; Europa minor – 1941]: Magvető Könyvkiadó, Bp., 1976

Szent Orpheus Breviáriuma II. [Cynthia – 1941; Vallomás és bábjáték – 1942; II. Szilveszter második élete – 1972]: Magvető Könyvkiadó, Bp., 1976

Szent Orpheus Breviáriuma III. [Kanonizált kétségbeesés – 1974]: Magvető Könyvkiadó, Bp., 1976

Szent Orpheus Breviáriuma IV. [Véres Szamár – 1984]: Magvető Könyvkiadó, Bp., 1984

Szent Orpheus Breviáriuma V. [Euridiké nyomában]: Magvető Könyvkiadó, Bp., 1993

Illusztráció: Orosz István (a ‘Marginalia on Casanova: St. Orpheus Breviary’-címlapról, 2012)