Irodalomtörténet

január 20th, 2025 |

0

Nagy Balázs: Sík Sándor* költészetének állatszimbólumai

*(1889. jan. 20-án született a piarista tanár, tartományfőnök,
költő, író, műfordító, irodalomtörténész)

I. Szakralitás és állatszimbolika

A magyar irodalomnak vitathatatlanul fontos része a szakrális hagyomány. A vállaltan keresztény érdeklődésű, a metafizikus szféra iránt nagyobb fogékonyságot mutató szerzők gyakrabban nyúltak és nyúlnak bibliai motívumokhoz, és adják jelét az „ars sacrához”, a „szent művészethez” kapcsolódó érdeklődésüknek, de a művészettörténetre évszázadokon keresztül hatást gyakorló szakrális tradíciók hatása alól a látszólag vallástalan alkotók sem vonhatják ki magukat. A „szent művészet” fogalmát Cs. Varga Istvánnal egyetértésben abban a tudatban használom, hogy a szakrális művészet, ill. a szakrális irodalom körülhatárolása mindig is nehéznek mutatkozott, a sacrumot és a profanumot övezte teológiai viták nem hoztak igazi eredményt.[1] Bár az ellentétet rejtő fogalompár ma is része a tudományos diskurzusnak, a műalkotásokra való alkalmazásuk annál is inkább problematikus, mert önmagában egy téma – legyen az biblikus vagy más vallási motívum – nem határozhatja meg egy mű irodalmi, esztétikai értékét.

Számos definíció született a szakrális művészetre vonatkozóan, ezek egy része az embernek az Istenre való nyitottsága felől közelít, mások a „belülről” átélt lelkiség élményét használják kulcsfogalomként, s vannak, amelyek a megszólító és a megszólított közötti epifánia örömében vagy épp félelmében vélik felismerni a szakrális művészet ismérveit. Pierre Emmanuel, a XX. századi francia költészet legnagyobb mítoszteremtője, akinek munkásságát jórészt Pilinszky János ismertette meg a magyar közönséggel, úgy értelmezte, hogy „minden olyan művészet, amely hozzájárul a szeretet megismeréséhez és a szeretet általi megismeréshez, az emberi szívben levő abszolút tiszteletéhez, megérdemli a szent (sacré, szakrális) jelzőt.”[2] Azt gondolom azonban, hogy mindezek az ismérvek sem elegendőek, hiszen sok esetben ugyanúgy jellemzik a szakrális-metafizikus hagyományba nem illeszkedő műveket is. Éppen ezért én sem vállalkozom most a szakrális költészet definiálására, csupán arra szorítkozom, hogy X. Pius hármas követelményét – szakrális, művészi értékű, egyetemes – érvényesítve vonjam vizsgálat alá egy istenkereső költő műveit, s elsősorban az azokat gazdagító állatszimbolikát. Eközben elfogadom azt az alapvetést, miszerint a „szakrális költészet esztétikai értékmérői alapvetően ugyanazok, mint minden művészeté, mint az irodalomé”.[3]

Az alkotások mélyebb megértéséhez szükséges, hogy megismerjük az egyes szimbólumok, toposzok, képek, képsorozatok jelentését, esetlegesen teológiai, liturgiai jelentőségüket is. A téma fontosságát érzékelteti, hogy az állatszimbolika, az állatok jelképes ábrázolása a Magyar Katolikus Lexikonban is önálló címszóként szerepel, már az egyházatyák művei, majd a késő antik és középkori enciklopédiák alapot adtak ahhoz, hogy az állatábrázolások a keresztény művészetben jelképes értelmet nyerjenek.[4] A képek gazdagságát jelzi, hogy az ókeresztény művészet Istenre illetve Krisztusra vonatkozó állatszimbólumai mellett figyelmet érdemelnek az úgynevezett erényjelképek és attribútumok (pl. oroszlán – erősség, kígyó – okosság, kutya – hűség), a bűnös cselekedetre hajlamosító víciumszimbólumok (pl. páva – gőg, disznó – tisztátalanság, farkas – mértéktelenség, kutya – irigység), s külön kategóriába sorolandók az ördög- és démonszimbólumok, mint például a cethal, a holló, a skorpió vagy a varangy. Mindemellett a katalógusok készítésénél nem szabad megfeledkezni a szimbólumok esetleges kettős vagy ellentétes jelentéséről sem, hiszen az állatok egy része helyenként ambivalens értelemben is előfordul. Az oroszlán lehet Krisztus jelképe (Ter 49,9)[5], de az ördögé is (1Pét 5,8), ugyanígy a már említett kutya képéhez is társulhat a hűség, de az irigység is.

Ezen túl gondoljunk csak arra, hogy bár számunkra a keresztény hagyomány az alapvető; és természetes, hogy a nyugati kultúrát a Bibliából kiindulva igyekszünk vizsgálni, a különböző kultúrkörökben különbözőképpen közelíthetnek ugyanahhoz az állatszimbólumhoz. Ez a téma tehát megköveteli a kultúrák közötti átjárhatóság figyelembevételét, illetve a befogadóktól is aktívabb közreműködést, interpretációt követel.

Már a fenti bevezető érzékelteti, mennyire összetett és milyen kiterjedt területet szükséges bejárnunk, ha az állatszimbolika rejtelmeibe szeretnénk betekintést nyerni. A témának számtalan megközelítésmódja lehetséges, végezhetünk kutatásokat egy kiválasztott állatra vonatkozóan, összpontosíthatunk egy-egy szerző alkotásaira, de még az ilyenfajta szelekció eredménye is meghaladja egy tanulmány kereteit, még ha csupán az említett szakrális tematika mentén igyekszünk is tájékozódni. Az egy-egy állatfajtára fókuszáló vizsgálati módszer ugyan izgalmasnak tűnhet és tudományok közötti kalandozásra csábít, irodalomtudományi szempontból mégis gyümölcsözőbb lehet egy alkotó munkásságára vonatkozó összefüggéseket feltárni az általa használt állatszimbolika megismerésével. Jelen tanulmányban ezért ez utóbbi módszert alkalmazom egy olyan költőt választva, aki a XX. századi magyar szakrális költészetnek talán a legnagyobb hatású személyisége. Nevéhez több jelző is tapad – a piarista szerzetesköltő, a himnuszok kitűnő fordítója, a szeretet pedagógusa, a cserkész költő, a tanítványai által is híressé vált „nagy professzor”, ahogy Radnóti egyik naplójegyzetében nevezte. Sík Sándor mindenesetre szépíróként, irodalomtudósként és esztétaként is meghatározó, ugyanakkor részben elfeledett alakja korának. Harsányi Lajos és Mécs László mellett a XX. századi „katolikus líra” újító triászának tagja, s a két említett költőtárs közül is kiemelkedett óriási műveltségével. Folytonos világirodalmi érdeklődése új témákhoz, új felismerésekhez vezette, melyek eredményeként sokféle műfajú szövegek születtek. Szinte minden pályaszakaszában fontos ihletője volt a természet annak élőlényeivel együtt. Ahogy Lukács László fogalmaz, „istenélményt jelentett számára a természet szépsége, az ibolya és az encián, a fecske és a cinege, a Mátra és a Pilis egyaránt.”[6] Tanulmánykötetében Máté Zsuzsanna is megjegyzi, hogy „természet-verseiben gondoskodó, simogató és becéző szülőként tekint a tájra, az állatokra, vagy éppen a gyermeklét állapotában érzékeli és ábrázolja a természet-szülő »ringatását«, az »anyás szellő suttogását«.”[7] Vagy a több pályakép-ismertetőt írt Rónay László szerint „egyszerűségre talált a természetben is, megszaporodtak imádságos életének kiegészítéseként született természetábrázoló versei, amelyek Isten keze nyomának bizonyosságát sugározzák.”[8]

II. Állatszimbólumok Sík Sándor kései verseiben

Mint korábban jeleztem, terjedelmi korlátok miatt itt nem vállalkozhatom egy teljes életmű bemutatására, még ha csak a címbeli szempontot is szeretném érvényre juttatni. Ezért most egy pályaszakaszt, s azon belül is egy kötetet teszek az állatmotívumokra fókuszáló elemzésem tárgyává. A Sík Sándor versesköteteinek sorát záró Győzöd-e még? című kötet 1945-ben látott napvilágot, s az életmű legérettebb darabjait tartalmazza. A negyvenes évek verseinek nem véletlenül alapélménye az otthontalanság, az idegenség-érzet. A II. világháború kitörése és az emberi értékek megkérdőjeleződése csak fokozta Sík Sándor kiábrándultságát. A háború alatti működését maga is külön korszakának nevezte, „az embertelenséget, a pusztulást, a halál aratását szemlélve újra meg újra szembesült annak bizonyosságával, hogy nem tekinthetünk bele Isten terveibe.”[9]

A kor hangulatát tükröző versek a magyar szellemi ellenállás lírájának maradandó darabjai.[10] Rónay szavaival „Sík Sándor háború alatti lírája az idill elvesztésének, a tragikus történelmi helyzet felismerésének szép dokumentuma.”[11] Hangneme elmélyültebbé vált, Istenhez való viszonya is összetettebb lett, kifejezésmódjában megjelentek az önmagával viaskodó, a kétkedő, a pesszimista szólamok. Vívódásai azonban javára váltak a helyenként didaktikussággal vádolt, s túlontúl is konzervatívnak tartott költőnek, aki bár nagyon jól ismerte a modern líra nyugati példáit, saját költészetét élményművészetnek vélte annak megéltségével, érthetőségével, a hagyományokhoz való kötődésével együtt.

Az alábbiakban azt is szeretném bebizonyítani, hogy a megszenvedettség vagy a tömör szóképekben és szimbólumokban tetten érhető többértelműség sem hiányzik abból a költészetből, amely eredményesen kísérletezett a hazai modern vallásos líra megújításával. A kötetnek a most számba vett „állatos” versei is alátámasztják, hogy természetlírája nem azonos leíró és természetábrázoló költemények gyűjteményével. Az Isten gyermekeként jellemzett, imádságos költőnek mondott Sík Sándor a negyvenes években látomásos és önvallomásos verseken, létösszegző költeményeken keresztül jutott el a kiteljesedéshez. „A természetközelségben sikerült legharmonikusabban megvalósítania lírájának egyik folyvást jelenlévő, de részben a katolikus költészet hagyományainak gátló hatása miatt nehezen kifejtett adottságát, a lírai misztikát.”[12] Sors és hivatás paradoxona végigkísérte pályáját, életművének több kutatója rámutat a folytonosan jelen lévő problematikára, és felteszi a kérdést, hogy „fejlődhet-e igazi költészet egy piarista szerzetes és pap objektív módon behatárolt élményvilágából, egy alapvetően skolasztikus, teologikus iskolázottságtól behatárolt világképből?”[13]

A kérdés megválaszolásához és a fenti tételek igazolásához következzen néhány alkotás, azaz „lássuk a medvét”. Amit nem is kell sokáig keresnünk, hiszen a Győzöd-e még? című kötet Székely pap című versében rögtön fel is bukkan.

Századok óta kullog fenekedve
Faluja körül a farkas, a medve,
De pásztor virraszt a plébánián:

Bástyaövezte kicsi templomának
Báránya közt még nem esett hiány,
Hála legyen a csíki Máriának!

Az idézett két strófában egyszerre három állattal is találkozunk, s a metaforikus kompozíció megfelel a teológiai hagyománynak, a farkas és a medve már az ókeresztény művészetben démon-szimbólumnak számított, a bárány pedig alapvetően Krisztus-szimbólum, melyhez a Biblia több jelentést társít. Amellett, hogy a legősibb húsvéti jelkép, Krisztus előképe, az úgynevezett „jó pásztor” történetekben a megtévedt embert jelképezi. A versben megjelenő örök küldetéstudat a lírai énnek is sajátjává vált, a csíki Mária képe pedig jelzi a magyar költészetet átszövő Mária-kultusz fontosságát is. Sík Sándor a háború után külön kötetet szentelt a földi hőssé tett istenanya bemutatására Tizenkét csillagú korona címmel.

Az 1939-től 45-ig tartó hat évnek a költői termése az állatmotívumok hihetetlen gazdagságát mutatja. Ennek szemléltetésére álljon itt most egy rövid „állati leltár”. A Győzöd-e még? című kötet 60 verset tartalmaz, melyek közül 38-ban szerepel valamilyen állat, azaz Sík Sándor a kötet költeményeinek 63%-ában használt állatmotívumot. Az említett versekben összesen 85 alkalommal fordulnak elő állatok, a költemények több mint felében több állatfajta is megjelenik. Az állatok jelentős része valóságos, közöttük háziasított és vadállatok egyaránt vannak, de két versben előfordulnak mesebeli állatok is. Az Éjszaka 1943-ban című műben a legendás mitológiai állat, a griffmadár az egyik szereplő, a Mindazonáltal című alkotásban pedig a sárkány, pontosabban egy jelzős szerkezettel a bűn sárkánya jelenik meg. Mindkét előfordulás tartalma a teológiai tipológiának megfelelő. A sárkány ördög- illetve démon-szimbólum, versbéli megjelenítése apokalipszisbeli képet is megidéz.

Imhol törvényt ül a bárány felett
Vérbűzös ordas,
S a bűn sárkánya mind a hét fején
Szentelt koronát hordoz.

A mind a hét fején koronát viselő sárkány a Jelenések könyvében az istenszülőt fenyegeti, s a sátán megfelelőjeként az egész világot tévútra vezeti.

Hét versnek már a címében megjelenik valamilyen állat: Egy fenyőfa tetején hintázó rigóhoz; Fecskét látok; Egy borjú sír; Sütkérezés a hangyával; Katicabogár; Mókus; A bernáthegyi. A versszövegekben aztán a legkisebb méretű (kullancs, hangya, tücsök, bögöly) állatoktól a nagyobbakig (ökör, medve) a fajok és a fajták gazdagságával szembesülünk, rábukkanva Európában őshonos és távolabbi vidékek élőlényeire (hiéna, majom, skorpió, párduc). Helyenként jellemző a kedveskedő jelleggel használt, kicsinyítő képzővel ellátott megnevezések alkalmazása (kutyuska, bogárka, tehénke, hangyácska).

Leggyakrabban, összesen kilenc versben fordul elő a kutya fajként vagy valamilyen kutyafajta (bernáthegyi, puli, komondor, kuvasz, vérkopó, fehér kutya). A kutyának az irodalomban illetve a művészetben való megjelenése hosszú történetre tekint vissza. Talán az első grafikus ábrázolás egy alperai sziklarajz (Kelet-Spanyolország), melynek vadászjelenetén feltehetően két kutya is segédkezik a vadkecskéket elejteni akaró embereknek. A még bizonytalan anatómiai elemeket tartalmazó ábrázolásokat egyre fejlettebbek követték az egyiptomiaknál, az asszíroknál és az ókori görögöknél és rómaiaknál, majd a kutyák reneszánsz időszakában kerültek újra a képzőművészeti alkotásokra. Mesékben, példázatokban szinte az irodalom megszületése óta találkozunk velük fő- vagy mellékalakokként, gondoljunk csak Odüsszeusz hűséges társára vagy a görög Aesopus ill. a római Phaedrus fabuláira. De szinte minden nép történeteiben felbukkannak az afrikai négerektől a finneken át az eszkimókig. Érdekes viszont, hogy amíg a legtöbb kultúrkörben a nélkülözhetetlen segítőtárs szerepét töltik be, s védelmező illetve élelemszerző funkciójuknak köszönhetően nagyra becsülték őket, addig a zsidóknál tisztátalan állatnak számítottak, s a Bibliában is általában negatív kontextusban szerepelnek. Bár megtűrték őket, és nem vitatták hasznos képességeiket, de megítélésük a pogányokkal analóg módon negatív maradt. Nem véletlen, hogy a választott nép körén kívül esők megnevezésére is gyakran alkalmazták. „Kutya vagyok tán, hogy bottal jössz ellenem?” – kérdezte például Dávidot a Filiszteus (1Sám 17,43) vagy Máté evangéliumának egyik, a pogányság hitét tanúsító történetben a kánaáni asszony azt mondja Jézusnak, hogy „a kiskutyák is esznek a maradékból, amely lekerül uruk asztaláról” (Mt 15,27). Sík Sándor papként jól ismerte ezeket a jelentéstartalmakat, ám költőként nem a biblikus hagyományhoz kapcsolódott, verssoraiban a kutyához a nyugalom, a bölcsesség, a hűség és a küldetéstudat fűződik.

A Győzöd-e még? című kötetnek különös és impresszív darabja A bernáthegyi című alkotás, melynek verskezdő hasonlata „Mint egy jószívű, jólnevelt kutya” központi metaforává válva jelöli ki a lírai én számára a történelem zivataros időszakában (1944. július) kínálkozó egyetlen lehetséges magatartásformát: „Vagyok virrasztó, vén Bernáthegyi, / Mely a halálos hómezőn barangol”. A folyamatos ébrenlét (fülét hegyezi), a fáradhatatlanság (százszor elhozza szájában a pálcát) és a mérlegelést nem tűrő hozzáállás (vonakodást nem ismer) lehet megmentő erő abban a meghasonlott korban, amikor az ember tulajdonságaival szemben felértékelődik az állati hűség: „Meghasonlott az emberrel halálra / S már csak az állat hűségébe hisz.” S a szolgálathoz most nem elég az őshonos magyar kutyafajták bölcs őrködése: „Ó nem vagyok én puli, sem komondor” sor kifejezi a háborús környezetben megváltozott szerepfelfogást. Most nem értékőrzésre, hanem értékmentésre van szükség. Ennek adekvátabb szimbóluma az alpesi Szent Bernát kolostorban évszázadokon át használt fajta, mely elsősorban a lavinák által betemetettek megmentőjeként szerzett hírnevet. A számtalan modern mítosz által népszerűvé vált fajta[14] a versben szinte antropomorfizáción megy keresztül: „már-már félig ember”. Sőt megsejtet valami isteni tartalmat is: „szemén kigyúl valami isteni”. A szakrális hatalomhoz való tartozás a költeményben explicit módon is megjelenik: „Isten idomította örvös eb”. A feltétlen hűségből fakadó küldetéstudat minden kényszerítő erő fölött áll, a jézusi szenvedéstörténetet megidéző korbács motívumát is háttérbe szorítja: „A Küldetés erősebb, mint a korbács”.

A küldetés mély értelméhez hozzátartozik annak értelmezhetetlensége is. Babits szemléletmódjával csengenek össze azok a sorok, melyek szerint a szolgálat eredményessége nem feltételezi az okok megértését, a mélyebb összefüggések feltárását: „Szolgálok én is; ha játék, se bánom, / Ha ínyencség, ha ugrató szeszély.” Az embernek kétségei és eltévelyedései ellenére is egyetlen lehetősége a kapott talentumok megsokszorozása: „Cipelem fürgén minden tudományom”. A nagy költőtárs Ádáz kutyám című versében az „égi gazdához” való tartozás annak felfoghatatlansága ellenére is olyan biztonságot ad, mely feloldja élet és játék, öröm és szenvedés, fikció és realitás határait: „Bölcs belátás, bízni abban, kit nem értünk, Ádáz”. Sík Sándor „bernáthegyije” is csak ettől a gazdától vezetve lesz képes a halál mezsgyéjén járót új életre kelteni. A verset záró „mellhez gömbölyödő csecsemő” képe az újjászületés mellett a földi-égi táplálékhoz való hozzájutás reményét is hordozza.

A kötet költeményeiben majdnem a kutyával azonos gyakorisággal fordul elő a szarvasmarha, vagy a versszövegekben való előfordulásokat számba véve: ökör, tehén, tehénke, boci, borjú, s sokszor találkozunk a hozzá szorosan kapcsolódó tej motívumával. A magyar paraszti életben igen fontos értéket képviselő állatot egyes kultúrákban a mai napig különösen nagyra értékelik. A mai magyar köznyelvben a valaminek érinthetetlenséget, túlzott jelentőséget kölcsönző szent tehén fogalma például a hinduizmusban több ezer éves előtörténettel rendelkezik.[15] A Bibliában is többször megjelenő állat a zsidóknál gyakran engesztelő áldozati adomány (Szám 19,9), (Szám 18,17), (Zsid 9,13). Talán legismertebb előfordulása József történetében található. A fáraó álma a hét kövér és a hét sovány tehénről nemcsak József életébe hozott fordulatot, de az egyiptomi és a választott nép szempontjából egyaránt nagy jelentőséggel bírt. (Ter 41,1)

Sík Sándor verseiben gyakran összefonódik a tehén és az általa adott tápláló ital motívuma, sőt az Új versek című kötetében A tej himnusza címmel kifejezetten erre a motívumkörre fókuszáló alkotást is találunk. A Győzöd-e még? című kötet Reggel a szálláson című darabja egy idilli képet jelenít meg a Keleti-Kárpátok vidékéről. A pozitív hangulat megteremtésében már a nyitó kép hegyi pásztorkodáshoz kapcsolódó terméke részt vállal: „Tejszín párában úszik Kelet”. Majd szintén a tehén-motívumkörhöz fűződő szinesztéziás kép „meleg kolomp” jut szerephez, s a módosult refrént négy strófán át visszhangozva fontos szerkezeti elemmé válik. A második versszakban feltűnő tehervonat éles kontrasztot képez, így is kiemeli a vidéki élet szépségeit, s rádöbbent a lét egyszerűségében rejlő értékeinek a tiszteletére. A vers zárlata rámutat, hogy a boldogságtapasztalathoz a legköznapibb helyzetek is elvezethetnek.

Ugyancsak 1941 augusztusának a termése az Úrfelmutatás című alkotás. A címe egy katolikus vallási szertartást idéz, ám a valójában tájleíró költeményben nem a Krisztus testévé változtatott ostya emelkedik a magasba, hanem egy napfelkelte bemutatásával találkozunk, mely mindennapiságában is csodálatot tud kiváltani. A hajnali jelenség leírásának fontos része a tejjel azonosított égbolt megjelenítése. A tej, a pille, a köcsög, a színtej kifejezések jelen nem léte ellenére is behozzák a versbe a paraszti kultúrától elválaszthatatlan háziállatot. Sík Sándor néhány sajátos szóalkotása „ima-csend, tűzaranyoltárkehely” is hozzájárul, hogy a rendkívül egyszerű témájú, szerkezetű és nyelvezetű szöveg utat nyisson a szakrális szféra irányába.

Szintén metaforikus, de áttételesebb jelentésű az Egy borjú sír című vers, mely az anyja után síró borjú fájdalmában a háború szörnyűségeit jeleníti meg. Az ugyancsak kétsoros, páros rímű strófákból álló alkotás nyitánya zsánerképre emlékeztet, a negatív festés eszközével tárja fel a hiányt. Ez a vers vége felé szinte észrevétlenül terjed ki a humánumra, és mutatja meg annak fenyegetettségét.

Rabszolgasors, rabszolgalét,
S a végén bús kerek szemét
Behúzza vérpiros homály,
Érthetetlen, kábult halál.

„Az elment jók” szókapcsolat egyértelmű utalás a fronton harcolókra, az életüket a hazáért áldozókra.

A legtöbb állatot szerepeltető két vers a Groteszk és a Mindazonáltal. Mindkettőben hétféle állatfajtát számolhatunk össze. A Mindazonáltal című 1944-ben írott önvallomásos versben a háború kegyetlenségei és a szerző személyét ért megaláztatások összegződnek. A történelem és a gondviselés célszerűségére kérdez rá, nem talál magyarázatot arra, miként kerülhetnek végveszélybe évezredes humánus értékek.[16] A kiszolgáltatottság az isteni szándék érthetetlenségéig vezet, majd a költemény az isteni akaratba való beletörődéssel és megnyugvással zárul, rájátszva a Miatyánk imádság egyik mondatára.

Hadd maradhassak egyszerűen egy
Te rettentő imáddal:
Hogy legyen meg a te akaratod
Mindazonáltal.

Számonkérő hangnemét tovább erősíti az ellenpontozó szerkesztésmód, mely ilyen módon is szembesíti tetteivel Istent.

Ma elrúgod magadtól a bitang
Gazdátlan földet,
S a kisdedek jajára megkövül
Intézkedő szemölded;

Holnap sértetlen engedsz párducok
S kígyók közt járnunk,
Csendet parancsolsz a tücsöknek is,
Hogy ne zavarja álmunk.

Rónay László szerint szinte példa nélküli ez az ellentétek és könyörgések sorába szőtt apokaliptikus vízió, a szerző egyik legmélyebbről fakadó, végigszenvedett önvallomása.[17] Az állatszimbólumaiban is az egyik legsokrétűbb költemény. A metaforák a kárhozatnak, a történelemben a pusztítást hozó erőknek a jelenlétét hangsúlyozza. A keresztény szimbolikában a skorpióhoz az árulás, a párduchoz a sóvárgás és a vágyakozás attribútuma társul (ld. Dante Isteni színjáték című művét). A szövegkörnyezetből következik, hogy a kígyó a versben démon-szimbólum, ugyanakkor azért különleges, mert az állatszimbólumok egyik legjelentősebbjeként ambivalens jel, jót és rosszat, ördögit és nemeset egyaránt jelképezhet.[18] Általában az idők kezdetétől az ember ellenségeként ismert, hiszen már a Paradicsomban támadást indít a boldogság ellen, ám okossága révén erényjelkép is lehet, illetve a Mózes által készített rézkígyó a tipológiában a kereszt előképe, ily módon Jézus szimbóluma és a megmenekülés jelképe. Az alkotás negyedik versszakában megjelenő tücsök szintén az antikvitás óta jelkép. Bár Sík Sándor idézett versében az alvó ember álmát zavaró ciripelés denotatív jelentése a mérvadó, a tücsök „hat lábbal kapaszkodik a hagyományba”.

Míg az európai jelképtárban a rovarok szinte kizárólag negatív tulajdonságok megtestesítői, addig a rendkívül változatos görög források megkülönböztetett érdeklődéssel és nem ritkán pozitív elfogultsággal fordulnak a semmiféle gyakorlati hasznot nem hajtó, jelentéktelen tücsök irányába. A múzsák és Apollón kedveltje ciripelése révén a költészet jelképévé vált, a fabulákban ugyanakkor a tékozló, csak a pillanatnak élő embert szimbolizálja a hangyával szemben. Babits Mihály, Szabó Lőrinc és Nagy László költészetében is elsősorban a dalosnak, a költőnek a jelképeként él, de kedvelt állata többek között Kányádi Sándornak, Dsida Jenőnek, Weöres Sándornak. A görög hagyományban a szellemire koncentráló, múzsai létmód megtestesítőjeként megjelenő tücsök fontosságát az is érzékelteti, hogy a hellén alapokon nyugvó keresztény műveltségeszmény is megőrizte. Pataki Elvira könyvében bemutatja fejlődéstörténetét Homérosztól a klasszikus és a hellenisztikus koron át a császárkorig, majd kitekint a korai kereszténységig ívelő irodalmi hagyományra, számba veszi a tücsökkel kapcsolatos vallási képzeteket, a poétikai és filozófiai kontextusban való megjelenését. Sík Sándor kötetének a Csürdöngölő című versében is találkozhatunk vele. Az ő zenéje kísérné a címben megjelölt gyors ütemű néptáncot, ami végül csak a lírai én képzeletében játszódik le. A versben a farkas által szimbolizált fenyegetettséget még feledtetni tudja a humor és a közvetlenség. A nyelvi kifejezésmód „komázok, bököd, szakadásig, kimustrált” teljes összhangban van a versbeli én hangulatával, s mindehhez jól illeszkedik a „tücsök-nóta”.

III. Költői és papi hivatás egysége

Hosszú lenne még a sor, hogy a szerző jellegzetes állatszimbólumait áttekinthessük, ami most terjedelmi korlátok miatt nem lehetséges. Zárásképpen azonban egy madárra ki kell térnünk, hiszen nemcsak Sík Sándor számára kedves, hanem a magyar költői hagyományhoz is sok szállal kapcsolódik. Hányattatott történelmi időszakokban korábban is gyakran hívták segítségül költőink a vándormadarakat, hogy léthelyzetükön keresztül reprezentálják a nemzeti megmaradás és magára találás problémakörét.[19] Gondoljunk csak Tompa Mihály allegóriáira, melyek Világos után drámai erővel tudták megszólaltatni a hazafiúi fájdalmat. Sík Sándor „fecskés verse” Fecskét látok (1945) Tompát követően száz évvel újra felvillantja a reményt, hogy a „hétországra szóló temetés” után jönnie kell „új magnak, új vetésnek és új fészekrakásnak”.

Érdekes párhuzam, hogy a szintén pap költő egy népi gyermekdalt is megidézve a szabadság mararaként ismert fecskét hívja segítségül, amikor az „elrohadt jelent” és az „örök tavaszt” szembeállítja, illetve a jövőben való otthonra találás vágyát megszólaltatja.

A fenti példák hűen érzékeltetik, hogy a lelkipásztori attitűd egyáltalán nem jár együtt behatárolt élményvilággal, másrészt az életképnek ható alkotások leíró részei mögött is számtalan esetben olyan többértelműség és nem ritkán évezredes toposzvilág tárul fel, amely tág teret nyithat a befogadói értelemképzésnek. Sík Sándor gyermeki egyszerűségét és alázatát megőrizve tudta átmenteni azokat a keresztény értékeket, amelyek a háború befejezése után fontos szerephez jutottak a lelki újjászületésben.[20] Jelentősége inkább ebben, semmint költészettörténeti újításban keresendő. Közvetlensége és közérthetősége segít abban, hogy az elsődleges látványtól indulva a belső tájak rejtettebb zugaiig is eljuthassunk, megtapasztaljuk szent és profán találkozását.

Jegyzetek

[1] Cs. Varga István, Szent művészet II: Tanulmányok költészetünk szakrális vonulatából, Magyarországért, Édes Hazánkért Kiadó, Solymár, 2000, 12.

[2] Cs. Varga István, Szent művészet II, 19.

[3] Cs. Varga István, Szent művészet II, 18.

[4] Magyar Katolikus Lexikon,

http://lexikon.katolikus.hu/A/%C3%A1llatszimbolika.html [2018.09.16.]

[5] A szentírási helyekre való hivatkozásoknál a katolikusoknál használt, Szent István Társulat által kiadott Bibliát vettem alapul. A továbbiakban a citált részeket a szövegben jelölöm.

[6] Lukács László, Előszó = Sík Sándor, Virrasszatok!: Versek és prózai írások az ifjúsághoz, Éghajlat Könyvkiadó, Bp., 2012, 14.

[7] Máté Zsuzsanna, Sík Sándor – a szépíró, az irodalomtudós és az esszéista, Lazi Könyvkiadó, Szeged, 2005, 12.

[8] Rónay László, Isten nem halt meg, Szent István Társulat, Bp., 2002, 39.

[9] Rónay László, Sík Sándor, Balassi Kiadó, Bp., 2000, 131.

[10] Rónay László: Sík Sándor, az író és az ember = Szent művészet, szerk. Cs. Varga István, Xénia Kiadó, Bp., 1994, 244.

[11] Rónay László, Lélek és szó, Argumentum Kiadó, Bp., 2004, 300.

[12] Rónay László, Sík Sándor, az író és az ember = Szent művészet, szerk. Cs. Varga István, Xénia Kiadó, Bp., 1994, 247.

[13] Máté Zsuzsanna, Sík Sándor…, 15.

[14] Kozma Károly, Szentbernáthegyi história,

http://www.animalworld.eoldal.hu/cikkek/bernathegyi.html [2018.09.16.]

[15] Bowker John, Isten, Magyar Könyvklub, Bp., 2004. 139.

[16] János István, Sík Sándor: Portrévázlat = Egyén és világegész: János István válogatott tanulmányai, szerk. Mercs István, Móricz Zsigmond Kulturális Egyesület, Nyíregyháza, 2012,162.

[17] Rónay László, Sík Sándor, Balassi Kiadó, Bp., 2000, 132.

[18] Dávid Katalin, Biblia és művészet = Szent művészet, szerk. Cs. Varga István, Xénia Kiadó, Bp., 1994, 56.

[19] Nagy Balázs, Költői lelemény Tompa Mihály „madaras verseiben”  = A reformáció öröksége, szerk. Jenei Teréz, Leánykálvineum Református Tanítóképző Emlékére a Nyíregyházi Tanítóképzésért Alapítvány, Nyíregyháza, 2018, 135.

[20] Rónay László, Isten nem halt meg, Szent István Társulat, Bp., 2002, 38.

Illusztráció: ~ Fecskét látok

Feltöltötte:

Napút Online

Ezek is érdekelhetik!

Nagy Balázs: „Megindulva a nagyvilágba, / mifele is lépked az árva?” →

Papp Ágnes Klára: „Ilyen utakon ismertem meg a táj lelkét, amely az enyém is” →

Bertha Zoltán: „Megbünhödte már e nép”. →

Ratzky Rita: »Kölcsey Ferenc: Országgyűlési és megyei beszédek« →