Tanulmány

január 17th, 2025 |

0

Szepes Erika: A műfordítás mint üzenet

•

A magyar műfordításirodalom, – melynek egyik részéről, a versfordításról esik most szó, és ebben a világ élvonalában áll a magyar – tanúsítja, hogy a műfordítás tudomány és művészet egyszerre. Tudomány, mert meg kell érteni a fordítani szándékozott szöveget, és művészet, mert meg kell kísérelni a fogadó nyelven – esetünkben a magyaron – az átadó nyelv esztétikumát: művészi hatását, annak eszközeit, a megszólalás eredeti versformáját, költői képeit, hangtani jellemzőit, és főként megtalálni azt az esztétikai minőséget, amely leginkább jellemző a műre (szép, patetikus, groteszk, ironikus, katartikus stb.). De – hogy üzenet is a műfordítás, ezzel a kérdéssel csak mostanában kerültem szembe, amikor hosszú évek után ismét kezembe kerültek Radnóti Miklós Anakreón-fordításai. Hogy az ember figyelmét, problémákra való érzékenységét a körülmények befolyásolják, az köztudott. Ez vonatkozott az említett Anakreón-fordításokra is: külön kis könyvet írtam Anakreónról (Anakreón-variációk: vágyott életminőség avagy sorsközösség, Orpheusz Könyvek, 2002), amelynek témaadója Géher István Anakreóni dalok (1996) című verseskötete volt, melyben elsősorban az érdekelt: miért fordult az angol irodalom legjelesebb hazai kutatója, egyetemi professzora ógörög példaképhez, hogy mai életére választ találjon. Ezt a választ, a kötet áttekinthető szerkezetét követve, könnyen meg lehetett találni: a külvilág lezüllése  ( elvtelenség, árulás, hatalomvágy, önzés) elől egyre belsőbb terekbe menekül; belső köreinek egyike a katedra, a tanárlét, majd a magát egyre magányosabbnak érző tudós, a korábbi barátok, társak eltávolodása miatt, megnyugvást és választ az egyéni életben talál: gyermekei viszik tovább az általa (és az alteregó Anakreón által) kiforralt nézeteket, folytatják a vele együtt megkezdett utat.

És foglalkoztam már többször Radnótival is, igaz, hogy akkor az eclogákkal és azok antik mintáival – a vergiliusi költeményekről volt szó; különös, hogy ez  esetben is az ókor segített a magyar költőnek mondandója kifejtésében. Időközben megkaptam Trencsényi-Waldapfel Imre családjától Radnóti és Trencsényi-Waldapfel levelezőlapjait, amelyeket a munkaszolgálatból írtak egymásnak 1942 és 1944 között. Ezeken a nyílt levelező lapokon – tudvalévő, hogy csak ezeket továbbították – családjuk, önmaguk állapotáról történt rövid beszámolókon kívül, meglepetésszerűen, Anakreón-fordítások is voltak: a költő kérte tudós barátja véleményét a tervezett műfordításokról; összesen két versről volt szó. Trencsényi-Waldapfel néhány apró javítást tanácsolt, a költő ezeket megfogadta, és mi a javított formában ismerjük a két Anakreón-verset.

De mit találtam ebben különösnek? Azt, hogy miért éppen ez a két vers került a tábori levelezőlapokra. Ehhez a felismeréshez kellett az idei emlékév érzékenyítő ereje: az egyik Anakreón-vers arról szól, hogy gyűlöli azokat, akik dús lakomák közben háborúról beszélgetnek, a másik arról szól, hogy közeledik a Halál, s ha egyszer valaki lemerül a Hadészba (az Alvilágba), az onnan nem jön fel többé. Nem szorul magyarázatra: a költő így üzente meg barátjának és a versen keresztül a világnak, hogy gyűlöli a háborút és fél a haláltól. Egyértelmű üzenetek ezek, nem véletlenül esett Radnóti választása e két rövid opuszra a száznál több Anakreón-versből. De ha végignézzük Radnóti korábbi műfordításait, ezek között természetesen van olyan, amit megrendelésre készített, de van olyan is, ami saját legmélyebb indulatából fakadt, ugyanezen háborús idők alatt, ugyanezen témákból.

Ha sorra vesszük korábbi fordításait, talán az első, ókori költemény, amit lefordított, éppen a professzor kérésére, a Pásztori Magyar Vergilius kétnyelvű kötet számára készített ecloga volt 1938-ban: Vergilius IX. eclogájában két pásztor, Moeris és Lycidas beszélget; az első tele panasszal, melyre Radnóti ilyen sorokkal találta meg a fordítást: „hirtelen itt terem egy jövevény s azt mondja e földön: / ’Mind az enyém, takarodjatok innen régi lakósok!’” Erre felel nyugtatóan Lycidas, de vigasztalása erőtlenül hangzik: „verseivel néktek megvédte Menalcas e földet” – de Moeris visszavágására már nincs felelet: „ …a versek / oly tehetetlenek ott, hol a Mars dárdái ropognak.”

Azért mégis írnak a költők, mindig, háborúban is, az ókortól kezdve máig. Az „inter arma silent Musae” – hiába Cicero a forrása (Pro Milone) – hamis szállóige. Weöres Sándor háborús ciklusának pl. Inter arma a címe, és ebben foglalta össze legkeményebb háború ellenes verseit. Az ókorban is írtak – láttuk Anakreón és Vergilius verseit. De írt a szelíd elégiák költője, Albius Tibullus is egy olyan verset, aminek az utókor – az antikvitásban nem adtak címeket – a Detestatio belli, azaz A háború elutasítása címet adta. És magyarra fordította – Radnóti Miklós:

Ó, ki találta fel a rettentő fegyvereket rég?
—Mily fene vasból vert, marcona vad lehetett!
Akkor kezdte a harcot a békés emberiség itt,
—akkor lelt rövidebb útra a szörnyü halál!
Vagy tán bűntelen az, s félelmetes állatok ellen
—élesitette vasát, mely ime harcra segít?
Minden a sárarany átka, sosem volt háboru addig,
—míg kopogó fapohár járta a víg lakomán.

. . .

Tibullus versében, a háború elutasítása mellett, megjelenik ellenpólusként az a korszak, amikor a természetbe nem hatolt be erőszakosan az ember, fakupába töltötték a bort, és az egész emberiség békében élt. A természeti lét, az ember boldogsága az ősi aranykor emlékét idézi, ami az európai kultúrában gyakran fonódott össze a bibliai Éden képzetével. Nem véletlen, hogy Radnóti saját eclogáiban is vissza-visszautal az antik aranykor és az Édenkert rokonságára: a VIII. eclogában például, az eclogák eredeti mértékében – ókori latin hexameterben – a Költő beszélgetőtársa egy Próféta, aki a Bibliából lép át a megváltásra váró költészetbe. A próféta Náhum, így mutatkozik be:

———-Költő:
Ismerem ős dühödet, mert fennmaradott, amit írtál!
———-Próféta:
Fennmaradott. De a bűn szaporább, mint annak előtte,
s hogy mi a célja az Úrnak, senki se tudja ma még.
. . .
———-Költő:
Gyors nemzetek öldösik egymást,
s mint Ninivé, úgy meztelenül le az emberi lélek.
Mit használtak a szózatok, és a falánk, fene sáskák
zöld felhője mit ért? hisz az ember az állatok alja.
Falhoz verdesik itt is, amott is a pötty csecsemőket,
fáklya a templom tornya, kemence a ház, a lakója
megsül benne, a gyártelepek fölszállnak a füstben.
Égő néppel az utca rohan, majd búgva elájul,
s fortyan a bomba nagy ágya, kiröppen a súlyos ereszték.

Ők ketten – megértik egymást. Mindketten úgy érzik, hiába volt minden, az egész életük is. „Próféták s költők dühe oly rokon, étek a népnek / s innivaló! Élhetne belőle, ki élni akar…” De a Próféta vándorbotot ad a Költő kezébe, és vég nélküli vándorlásra hívja. Célja az Ígéret Földje, mint Joseph Roth regényében, a Megsemmisülés Színhelye.

A szörnyű jelen még szörnyebb, ha a régebbi, békés(nek hitt) korokra való elékezéssel vetjük össze. Aranykor, Éden – az emberiség mitikus emlékei. De vannak az embereknek személyes emlékei is, amelyek – minthogy a visszahozhatatlan múltból valók – szintén kezdenek mitikussá válni. Radnóti egész költészete tele van emlékezéssel: Az istenhegyi kert; a Nem tudhatom; a Bájoló; a Hetedik ecloga; a Levél a hitveshez – nem is kell sorolni. S amikor ő maga a címmel is figyelmeztet, hogy a múltját, az emlékeit keresi, – az À la recherche…– nem csak Proustot idézi, hanem egész békés életét is.

Régi szelíd esték, ti is emlékké nemesedtek!
Költőkkel s fiatal feleségekkel koszorúzott
tündöklő asztal, hova csúszol a múltak iszapján?
hol van az éj, amikor még vígan szürkebarátot
ittak a fürge barátok a szépszemü karcsu pohárból?

Verssorok úsztak a lámpák fénye körül, ragyogó zöld
jelzők ringtak a metrum tajtékos taraján és
éltek a holtak s otthon voltak a foglyok, az eltünt
drága barátok, verseket írtak a rég elesettek,
szívükön Ukrajna, Hispánia, Flandria földje.

Eddig a szép emlékek, amelyeket a voltak szó ismétlésével távolít végképp a múltba, az elmúltba: A következő időszakaszban a voltak az ellenállást megkísérlőknek a lepecsételt marhavagonokban megpecsételt sorsát mutatja:

Voltak, akik fogukat csikorítva rohantak a tűzben,
s harcoltak, csak azért, mert ellene mitse tehettek,
s mig riadozva aludt körülöttük a század a mocskos
éj fedezéke alatt, a szobájuk járt az eszükben,
mely sziget és barlang volt nékik e társadalomban.

Újabb váltás: a volt szó a kulcs, amely végképp elválasztja egymástól az idősíkokat:

Volt, ahová lepecsételt marhakocsikban utaztak,
dermedten s fegyvertelen álltak az aknamezőkön,
s volt, ahová önként mentek, fegyverrel a kézben,
némán, mert tudták, az a harc, az az ő ügyük ott lenn, –
s most a szabadság angyala érzi nagy álmuk az éjben.

Az újabb volt már a visszahozhatatlan emlék múltideje, de ha visszahozhatatlan is az emlék – azért eltörölhetetlen: apró képei minduntalan belekeverednek a mocskos jelenbe:

S volt ahová … mindegy. Hova tűntek a bölcs borozások?
szálltak a gyors behivók, szaporodtak a verstöredékek,
és szaporodtak a ráncok a szépmosolyú fiatal nők
ajka körül s szeme alján; elnehezedtek a tündér-
léptü leányok a háboru hallgatag évei közben.

Hol van az éj, az a kocsma, a hársak alatt az az asztal?
és akik élnek még, hol vannak a harcra tiportak?
hangjuk hallja szivem, kezem őrzi kezük szoritását,
művük idézgetem és torzóik aránya kibomlik,
s mérem (néma fogoly), – jajjal teli Szerbia ormán.

Hol van az éj? az az éj már vissza se jő soha többé,
mert ami volt, annak más távlatot ad a halál már. –
Ülnek az asztalnál, megbújnak a nők mosolyában
és beleisznak majd poharunkba, kik eltemetetlen,
távoli erdőkben s idegen legelőkön alusznak.

(Lager Heidenau, Zagubica fölött a hegyekben,
1944. augusztus 17)

Radnóti ebben a versben nemcsak Proustot idézi: a hangulatot felkeltő a hársak alatt is ismerős valahonnan a régmúltból, egy általa fordított híres versből, ami a középkor legnagyobb német költőjének, Walther von der Vogelweidé-nek (1170- 1230) hihetetlenül modern érzéseket megjelenítő – majdhogynem megelőlegező! – és életre keltő műve, amelynek motívumai olykor szó szerint, olykor gondolatról gondolatra ihlették az À la recherche-t.  (A művet a német költő utolsó verseként tartják számon: 1228-ban írta.)

Ó jaj, hogy eltünt minden,   hogy hullt le, évre év!
Éltem valóban én, vagy   álmodtam itt elébb?
Amit valónak hittem   nem volt talán sehol?
Mély álom ringatott el,   csak nem tudom mikor.
Most íme fölriadtam   és oly idegen,
mit úgy ismertem én még  akár a tenyerem.
Az emberek s a táj,   amelyet úgy szerettem,
gyerekkorom kalandos   vidéke ismeretlen.
Ki akkor víg barát volt,   ma sír felé hajol,
erdőt irtottak erre,   amott bedőlt major;
s ha régi patakunk is   másképen folyna itt,
mint hontalan, csak nézném   eltűnő fodrait.
Akikre ismerősként   gondoltam még tavaly,
alig köszönnek s mindent   betölt a baj s a jaj.
Úgy foszlik semmivé most   a boldog és merész
gyerekkor, mint a tenger   vizére mért ütés
örökre már, ó jaj!

Ó jaj, hogy élnek itt most   az ifju emberek!
Bűnbánat nincs szivükben  s mind gondok közt remeg
és mind aggódik folyton:  így élni jó talán?
e bús világban, látom,   senki sem vidám.
Nincsen tánc, sem ének,   gond marta szerteszét,
keresztény ember még íly   gyászosan nem élt,
az asszonyok fejéke   régen nem ragyog,
parasztgúnyát viselnek   büszke lovagok.
Haraggal írt levélben   intett meg minket Róma,
örömünk nincs s a bánat   oly szívet szaggató ma,
hogy teljesen kifáraszt   (jól éltünk hajdanán!)
s most mintha régi kedvünk   búra váltanám.
Az égi vadmadár is   bánatos felettem,
csodálható-e hát,   hogy én is csüggedt lettem?
S mit mondtam vén bolond most   sok bajom között?
Aki gyönyörben él itt,   mennyekben lesz száműzött,
örökre már, ó jaj!

Ó jaj, mi édes volt, mind   megromolt hát mégis!
A mézben látom én ma már   lebegni az epét is.
Kívül fehér, piros, zöld   a világ s dalra vár,
de bévül úgy sötétlik,   mint a rossz halál,
s kit látszat csábitott csak,   az majd vigaszra lel,
a földi bűnt bűnhödés,   vezeklés oldja fel.
Lovagok, a vezeklés,   ez itt a dolgotok,
sisaktok jó s a páncél,   a csuklóvas forog,
megszentelt kardotok van   és pajzsotok kemény.
Adná az Úr, hogy méltó   lennék a győzelemre én!
Akkor, bár oly szegény vagyok   búsás zsold várna rám,
mert nem birtokra vágyom,   aranyra sem ma már,
az üdvök koronája   örökre szívem vágya,
egy zsoldos is elnyerheti,   markában ott a dárda.
Ha átkelhetnék én a szent   hadak hajóival,
a vízen zsoltárt zengenék   és már nem azt, hogy: jaj!
azt már sosem, hogy: jaj!

S ha átvette – mert magáénak érezte – Radnóti a középkori német költő érzéseit, fájdalmát, mégis váratlan és különös, sőt borzongató módon egy másik versében – és ő is az egyik utolsóban!, az Erőltetett menet-ben – átvette a német vers ritmusát és írásképét is. A feltehetőleg legjobb, legnagyobb Walther von der Vogelweide vers ritmusa és írásképe az ún. nibelungizált alexandrin, egy jambikus sor, 7//7 ill. 7//6 tagolással, dupla helyközű középmetszettel. Az Erőltetett menet – utolsó önálló vers a halál előtt. Radnóti mártírhalála előtti pillanatának verse, a német fegyverek és a náci katonák fenyegetése közben írt utolsó üzenete, az európai költészet egyik alappillérének, egy német versnek a felidézésével. Radnóti a német haláltáborban, a Razglednicák írása mellett – ezzel a verssel adózik az igazi, emberi német kultúrának: a pápasággal haragban álló, a szegényekért küzdő Minnesänger alakjával és költészetével üzenve az utókornak.

Radnóti titkos – vagy legalábbis burkolt – üzenetei az ókortól (Anakreón, Vergilius, Tibullus) a középkoron át Proustig ölelik fel a világ idegen nyelvű, humanista kultúráját. Az egyéni sorson túllépő, az általános emberit becsülő és megvalósítani szándékozó emberi tartása itt emelkedik felbecsülhetetlen magasságokba.

•

RADNÓTI MIKLÓS

ANAKREÓN

Gyűlölöm

Gyűlölöm azt, aki telt kupa mellett, bort iszogatván,
háborút emleget és lélekölő viadalt.
S kedvelem azt, aki bölcs és Aphrodité meg a Múzsák
szép adományairól zengve szeretni tanít.

Töredék a halálról

A halánték deres immár, a haj őszül koponyámon,
fiatalságom elillant, feketéllnek fogaim már,
oda van a múltam, az édes, rövid és csúf, ami jön még.
Remegek már a haláltól, hisz a Hádészban a szöglet,
ami vár rám, hideg és szűk, a lejárat is ijesztő,
s aki egyszer lemegy, az már soha fel nem jön a fényre…
Az általunk ismert Radnóti-fordítások első fogalmazványait a tudós professzornak küldte el levelezőlapon a költő:

TRENCSÉNYI-WALDAPFEL IMRE

Átok jár nyirkos, puha lábbal e néma tetőkön,
megdermed, mi csak él, s felnyög a sírban a holt.
Gyűlölség pörkölte jegyét homlokra, szivekbe,
s elszáradt a tenyér, mely felemelt elesőt.
S város-e még, vagy kőhalmaz csak a falkoszorú, mely
polgárral polgárt egybeölelni se tud?
Város-e még, hol a templom nem vár senkit imára,
s nem lágy fészek a ház: szél fütyül ablakain?
Város-e még, hol a gyárkémény nem tülköli össze
emberek és lányok reggeli víg seregét?
Feltört macskakövön csontos gebe húzza a kordét,
csellengő koldús még ki-kinyújtja kezét,
ám vásáros nép már nem veszi körbe a dinnyét,
és nem csordul a pénz rózsaszín ujjakon át,
és a folyó partján sem járnak tarka csoportok,
mert letörölte a sors gyermeki arc mosolyát.
Volt, kit hajnalban hurcoltak messze halálba,
másokat éjszaka ért otthon utol a halál,
ott lihegő mozdony robogott a bizonytalan éjben,
itt a vörös nemezis futkos a ház tetején,
és kik meg nem fértek az élet tágas ölében,
mind némán menetel sárga hazája felé.
Ott szűk lesz a lakás, és eltörpül, mi magas volt,
mindenen átcsap a sár és az Enyészet az Úr.

——————————————————-IX. 17.

Alföldi éjszaka

Sorsomba néztem bele dőrén
– egy életem egy halálom –
s az éjszaka dús emlőjén
számomra nem csordul álom.

Mindenből kitagadottan,
imbolygó nádasok alján,
testvértelen, elhagyottan,
kit Isten tart maga balján:

úgy állok az Alföld szélén,
mikéntha tengeren járnék,
előttem komorlik az éjfél,
köröttem a hold s hideg árnyék.

Legjobb: meg senkise lásson,
arcom fordítom a szélnek,
élő most rám ne kiáltson,
sem a holtak, kik a mélyben élnek.

————–Szolnok, 1944. szept. 24.

A levelek tanúsága szerint a tudós professzor ugyanabban az időben írta költeményeit, amikor Radnóti az Anakreón fordításokon dolgozott. Filológia, fordítás és költészet kettejükben együtt munkált a legnagyobb életveszélyben.

Illusztráció: ‘Téged ölellek Imrém, igaz szeretettel’ (Radnóti-Trencsényi)

Feltöltötte:

Napút Online

Ezek is érdekelhetik!

Végh Tamás: Az emlékezet lángja →

Liszkay Zoltán: Nyelvünk törökségi gyökereiről (2. rész) →

Liszkay Zoltán: Nyelvünk törökségi gyökereiről (1. rész) →

Csontos Márta: A fenyő-motívum Reményik Sándor költészetében →