Esszé

január 14th, 2025 |

0

Magyar Miklós: Charles Baudelaire és Auguste Renoir alkotásainak egybevetése tévutakon

•

A könyvet mindig ketten alkotják: az író, aki írta, s az olvasó, aki olvassa. (Kosztolányi Dezső)

A festmény csak az által létezik, aki nézi. (Pablo Picasso)

A két idézet arra utal, hogy az irodalmi műveket és a festményeket az olvasó és a néző továbbgondolja, értelmezi. Ahogyan ezek az értelmezések eltérnek egymástól a befogadás esztétika tudományában kifejtett okok miatt, úgy egy irodalmi alkotás és egy festmény összehasonlítása is más-más eredményt hoz, a tanulmány szerzőjétől függően. Egy vers és egy festmény összehasonlító elemzése két különböző művészeti alkotás vizsgálatát jelenti. A cél az, hogy kiemeljük a hasonlóságokat és a különbségeket a két mű között. A kép és a vers összehasonlító elemzésének egyik lehetősége egy központi téma vagy gondolat kiválasztása, amely mindkét műben jelen van. Ehhez a módszerhez folyamodott A Los Angeles-ben lévő Kaliforniai Egyetem Paroles Gelées című kiadványában 2010. január 26-án megjelent Baudelaire és Renoir című tanulmányában Karen Turman, a Harvard Egyetem oktatója. A szerző így jelöli meg írása célkitűzését: „Ebben a dolgozatban Baudelaire „Egy járókelőnek” című versét − amely a Párizsi képek ciklusban, A romlás virágai (1857) kötetben található − összehasonlítom Auguste Renoir Az esernyők (1881–1886) című festményével, hogy felfedezzem a modernitás párhuzamos megjelenését Párizsban, először a szöveges, majd a vizuális művészetekben.”

A tanulmány számomra azt a kérdést veti fel, hogy meddig mehet el egy összehasonlító elemzés az egyébként indokolt szubjektivitásban egy vers illetve egy festmény értelmezésében és azok összevetésében.

Baudelaire verse Jakab Judit fordításában:

Egy járókelőnek

Az utca harsogott, kegyetlen zaja fájt. 
Egy gyászát viselő, elegáns nemesasszony
Méltósággal vonult. Keze, akár a bársony,
Megemelte buján ruháját, mint uszályt

S kecses lába körül táncot jártak a fodrok.
Ideges-remegőn szeme mámort tüzelt,
Benne a megfakult ég vad vihara kelt,
Az édes báj mögött gyilkos gyönyöre tombolt.

Villámlás… azután ismét csak éjszaka;
A Szépség elsuhant, de én életre keltem.
Viszontlátlak-e még a Földön valaha?

Másutt, távol. Talán később. Messzire. Sohsem. 
Rejtély, hogy hol lehetsz, s titok, hogy merre bolygok,
De szerettelek, és ezt kellett volna tudnod.

Renoir festménye:

Auguste Renoir: Az esernyők

Turman így kezdi tanulmányát: „Charles Baudelaire költészetét a 19. század közepén, a párizsi utcákon járó megfigyelő szemén keresztül építette fel, keresve az átmeneti városi terekben rejlő belső szépséget. A városi Párizs iparosodása volt Baudelaire varázslatos és ellentmondásos versének színtere, amely újragondolta a költészetet a modern kontextusban. Baudelaire a kortárs párizsi élet képeit ábrázolta sürgető érzéssel és folyamatos megújulással, igyekezve közvetíteni a változás és a mulandóság érzését. Ezt a témát később az impresszionista festők is feldolgozták, akik ugyanazokat a fogalmakat alkalmazták az átmeneti és modern városi terek ábrázolásában a festészet kevert médiumaiban. Ezután elemzi a verset: „A vers egy rövid pillanatot ábrázol, amelyet egy fülsiketítően harsogó utcán figyelhetünk meg Párizsban. A narrátor egy zajos tömegben sétál, tekintete egy nőre összpontosul, egy arcra, amely kiemelkedik az anonim tömegből. A nő komor megjelenésű, „gyászt visel” és „méltósággal vonul”, ellentétben a zajos utcával. Itt egy nyugodt pillanatot látunk, egy szünetet a lárma közepette, amely elvezet minket a nő bánatos csendjéhez.(…) Finoman felemeli szoknyáját, megmutatva szoborszerű lábát. Ő egy műalkotás, amely életre kel vagy inkább egy szobor, amely nővé válik, mint Ovidius Pygmalion mítoszában. Ezzel az egyszerű utalással, egy pillanat elkapásával a költő egy egész történetet alkot a párizsi utcák állandó és személytelen nyüzsgésében. A második versszak utolsó két sora hangnemben változik, új ellentéteket és fordulatokat hozva: „Benne a megfakult ég vad vihara kelt/ Az édes báj mögött gyilkos gyönyöre tombolt.” Itt újra felfedezzük az ellentétet a külső és a belső között: a különbséget a modern Párizs kívülről történő megfigyelése és a tömeg belső élménye között. A nő külső megjelenése – kinézete és mozgása – már észlelhető. Most a költő lehetővé teszi, hogy belenézzünk a nő belső világába; „a gyász” a nő külső világát, míg „szem” a belső világát jelöli.

A vers elemzésével nincs semmi bajom, annál több a továbbiakkal.

Renoir Az esernyők című képének elemzésénél már a kiindulópont problematikus. „Pierre Auguste Renoir (Ernyők című festményének értelmezése (1881-86) ugyanazokat a témákat hozza elő, mint az Egy járókelőhöz, azaz a külső és belső világ ellentétét, valamint a tömegek dinamikáját a modernitás kontextusában.” – írja Karen Turman, majd így folytatja: „A „gyász” szóval jelzett külső világ és a „szem” szóval kifejezett belső világ újra megjelenik Renoir festményén. A „szem” a fiatal nő arcán is megjelenik, melankolikus kifejezést és fájdalom árnyékát tükrözve a szemében. Ahogyan az Egy járókelőhöz című versben szereplő nő, úgy a „grizett” is lehetővé teszi számunkra, hogy felfedezzük belső érzelmeit, miközben a nézőre szegezi tekintetét.” A művészettörténészek elemzései igazolni látszanak azt a benyomásomat, hogy a vers és a festmény egybevetése megalapozatlan. Renoirnak nem volt célja sem a gyász, sem a fájdalom tükrözése a fiatal nő megfestésével. A művész a kor divatjának megfelelő színű és formájú ruhában egyik szeretőjét, a festő és modell Suzanne Valadont örökítette meg, aki nem mellesleg Montmartre egyik leghíresebb festője, Maurice Utrillo édesanyja volt. A Baudelaire-verssel való egybevetés továbbra is problematikus: „Ez a fiatal nő ismét eszünkbe juttatja a versbeli fürge és nemes szobrot. Kezdve azzal, hogy látszólag nyugodt és csendes, mozgása könnyed, hasonlóan a „járókelő” finom mozdulataihoz: „emelve, ingatva” ruháját. A „grizett” nagy kosarával átszeli a tömeget, miközben felemeli szoknyáját. Azonban ellentétben a „járókelővel”, itt nem vethetünk egy pillantást szoborszerű lábára. Szinte észrevehetetlen mozgása ellentétben áll a tömeg izgatottságával; a művész elkapta őt egy pillanatra, egy időbeli pillanatfelvételen. Ez a nyugodt és komor figura lehetőséget ad a nézőnek, hogy eltávolodjon a nyüzsgő tömegtől, ahol csak a gyalogosok rétegei láthatók, az ernyők, kezek és fejek által jelzett alakok.”

Valójában a versbeli nő semmiben sem emlékeztet Renoir nőalakjára. „Megemelte buján ruháját, mint uszályt / S kecses lába körül táncot jártak a fodrok.” írja Baudelaire. Karen Turmannak azon megjegyzése, hogy „nem vethetünk egy pillantást szoborszerű lábára”, már megmosolyogtató. Ráadásul a festményen lévő nő mozdulatában semmi bujaság nincs, egyszerűen a sarat és a vizet akarja elkerülni.

Auguste Renoir: Az esernyők. Részlet

Renoir festménye sokkal kevesebb és sokkal több, mint amit arról Karen Turman feltételez. Kevesebb, mert Renoirnak nem állt szándékában „a modernitás megjelenítése”, amint ez olyan elemzésekből kiderül, mint Colin B. Bailey Renoir, az impresszionizmus és az egész alakos festészet című, 2012-ben megjelent írása vagy a Grand Palais-ban 1985-ben rendezett Renoir-kiállítás katalógusában szereplő tanulmány több kutató tollából. Ezekből a cikkekből megtudjuk, hogy a kép megfestése idején Renoir kezdett elismerést szerezni a mecénások és a műgyűjtők körében. Egyúttal újragondolta művészetét és viszonyát az impresszionizmushoz. Ahogy később az ismert műkereskedőnek, Ambroise Vollard-nak mondta: „Eljutottam az impresszionizmus végéhez, és arra a következtetésre jutottam, hogy se festeni, se rajzolni nem tudok. Egyszóval, zsákutcába kerültem.” Renoirt 1881-82-es olaszországi utazása során Raffaello freskóinak tisztasága inspirálta a római Farnesina Villában, valamint az ókori római falfestmények Nápolyban.

Részlet Raffaello freskójából

Renoir úgy vélte, hogy a klasszikus művészet „tisztasággal és nagyszerűséggel bír”, ami az ő munkájából hiányzik. Ez a véleménye valószínűleg még inkább megerősödött egy hosszabb tartózkodás során Cézanne-nál Aix-en-Provence-ban. Az esernyők című festmény ebben a művészi újraértékelési időszakban készült, két szakaszban, körülbelül négy év eltéréssel (valószínűleg 1880–81 és 1884–85 között). Miután hosszú időre félretette a képet, Renoir befejezte, hogy szerepelhessen az 1886 áprilisában New Yorkban nyíló nagy, impresszionista kiállításon. Az esernyők így két eltérő stílust mutat. Az első szakaszban Renoir megfestette a jobb oldali csoportot, amely egy anyát és két lányát, valamint a középen profilból ábrázolt nőt ábrázolja, aki éppen felnyitja esernyőjét. Ezeket az alakokat impresszionista módon festette meg: finom ecsetvonásokkal, gazdag, élénk kék, zöld és narancssárga árnyalatokkal, amelyek a bársony csillogását és a ruhák, csipkék textúráját idézik. Arcvonásaik lágyak, nem élesen meghatározottak, és Renoir elkerüli az éles kontúrokat. A jobb oldali csoport alakjai kezdetben csak homályosan voltak jelezve, és fokozatosan finomodtak. Renoir több változtatást is végzett munka közben. A színválasztását is megváltoztatta, lecserélve kedvenc közép sárga és kobalt-kék pigmentjeit nápolyi sárgára és ultramarinkékre, amelyek különösen jól láthatók a szürke palaszínekben, például az esernyőkön. Mindez röntgenfelvételek alapján derült ki, hiszen a művész nem két változatot készített, hanem ugyanazt a képet festette át.

Auguste Renoir: Esernyők. Részlet

Karen Turman kísérlete, amelyben egybeveti Charles Baudelaire Egy járókelőhöz című költeményét és Auguste Renoir Az esernyők című festményét, arra inti az összehasonlító műelemzőket, hogy bár mindenkinek joga van saját értelmezésében interpretálni egy művet, egyet nem tehet meg: nem hamisíthatja meg az alkotó szándékát. Márpedig a Baudelaire és Renoir című tanulmány pontosan ezt teszi.

Illusztráció: É. Carjat-féle Baudelaire-portréfotó [1861-1862]  fh.

Feltöltötte:

Napút Online

Ezek is érdekelhetik!

Németh András emlékezetére (Tamási Orosz János, Csontos Márta) →

Halmai Tamás: Esszenciák →

Magyar Miklós: Kháron ladikján az irodalomban és a képzőművészetben →

Kovács katáng Ferenc: A betlehemi jászol* →