Interjú

január 9th, 2025 |

0

„AHOGY ÉS AMENNYIT TUDOK” Beszélgetés Bozsik Yvette-tel

Bozsik Yvette táncművész, rendező és koreográfus kiemelkedő szereplője a magyar és nemzetközi táncművészeti életnek. Munkássága mindig is a kreativitás, az újítás és az érzelmek mély megértése köré épült. Pályafutása során a klasszikus balett és a kortárs tánc határvonalain mozogva olyan előadásokat hozott létre, amelyek nemcsak esztétikai élményt nyújtanak, hanem komoly gondolati és érzelmi hatást gyakorolnak a közönségre. Bozsik Yvette minden mozdulatával új dimenziókat nyitott a táncművészetben, és munkásságával a táncot nem csupán művészeti formaként, hanem az emberi lélek kifejezésére szolgáló csodálatos eszközként is bemutatta. Nevéhez olyan különleges alkotások fűződnek, amelyek a táncot, mint művészeti ágat, új értelmezésekben és formákban tárják elénk[1]. Művészete a folyamatos megújulás, a határok feszegetése és az érzékeny emberi világ bemutatásának eredményeként kiemelkedő helyet foglal el a magyar táncművészet történetében.

A mai beszélgetésünk során helyezzük középpontba a testhez való alkotói, rendezői, érző lénybeli viszonyulásod. Az életed során hogyan változott, hogyan alakult, milyen korszakai, átváltozásai voltak? Kezdjük a mától, hisz mindig érdekes egyfajta fordított perspektívában nézni. Ilyenkor további összefüggésekre is rá lehet jönni. Azt mondtad egy korábbi interjúdban, hogy a test a lélek temploma, és minden nap meg kellene neki köszönni, hogy ennyi mindent kibír”…

A testhez való viszonyom ma ott kezdődik, hogy reggel felkelek és hálát adok azért, ami van, és a fókuszt arra teszem, ami jó, ami örömteli várakozással tölt el, hiszen ebből lesz a bőség. Hogy így nézzek a világra, hogy így kezdjem a napom, több éve gyakorlom. Azóta a fizikai fájdalmak is, amik a nyakamban, hátamban bujkálnak, ha nem is szűntek meg, de sokkal enyhébbek. Az elmémmel, hogy milyen gondolat van a fejemben, azzal is összefügg mindez. Régen sokat volt fejfájásom, most az is sokkal kevesebbszer van.

Isztambulban nemrég egy vendégszereplés alkalmából felújítottam a több évtizeddel ezelőtti Estély című előadásomat, és eltáncoltam azt a szerepet, amit már 20 éve átadtam Fülöp Timinek. Ehhez úgy döntöttem, hogy lefogyok, persze nem az úgymond versenysúlyomra – mert elfogadtam, hogy most így nézek ki –, és kiderült, hogy 55 évesen is el tudom táncolni. Nagyon érdekes volt számomra, hogy a koreográfián igazából nem kellett változtatnom. Azokat a részeket persze, amikor a földön fetrengtem, azokat nem csinálom, mert az már fizikailag sem menne persze, meg szerintem nem is állna jól. De minden mást megcsináltam. A koreográfia nagyon gyorsan visszajött, és egyáltalán, hogy el tudtam táncolni, nagy élmény, büszke vagyok magamra.

Bozsik Yvette Az estély c. előadás 2024-es felújításában (Fotó: Horváth Judit)

És a mostani Körforgás című darabban is, amit 2024 május 23-án mutattunk be, végig színen vagyok (talán a negyvenedik percben halok meg, mint anya), és nagyon erős jelenlétet igényel, mert úgy kell jelen lennem, mint egy origópont, hisz mindenkinek az Anyja vagyok. (Mindeközben a saját kisfiam alakítja azt a lelket, amelyik reinkarnálódik, azután leszületik, s majd gyerekkora után Zambrinszky Ádám személyében lesz idősebb.) Fizikailag mindvégig nagyon jól bírtam, s ez mélyen összefügg azzal, hogy hogyan élek, mit gondolok a világról, mindez meglátszik a testemen. A művészi kisugárzás teljesen független attól, hogy mondjuk fiatalabban szebb és vékonyabb voltam. Akkor például sokkal több problémám volt, még rengeteg kihívás állt előttem.

A 2024. május 23-án bemutatott Körforgás c. produkció;
középen Bozsik Yvette az Anya szerepében (Fotó: Horváth Judit)

Hogy mi a szép, az nagyon szubjektív, ráadásul a szépség megítélése kulturálisan determinált. Más volt, teszem azt, a szépségről alkotott kép a barokkban, mint a reneszánszban…

Belülről jön a szépség, ez a legfontosabb. Van az a jelenlét a színpadon, amikor valaki úgy van jelen, hogy már tényleg nem azt nézed, hogy miként néz ki, hanem hogy mi az, amit sugároz, és szerintem ezt a varázst már meg tudom teremteni.

Hogy miként látunk valamit, valakit, ez is szubjektív megközelítés kérdése. Lehet gyönyörű egy idős ember is.

Persze más a nyugat-európai trend és más, ha vesszük pl. a japán butoh táncművészetet. Itt van például a Göttingenben élő japán nagymester, Tadashi Edo, aki a társulatomnak is csinált koreográfiát, 70 felett még mindig gyönyörűen táncol. Vagy Kazuo Ohno, aki egészen idősen, amikor már járni sem tudott, akkor is táncolt, egy tolókocsiban ülve, a kezeivel. Alice Allonso úgy táncolt, hogy alig látott. Érdekes ez a látás, mert nekem sem igazán jó a szemem, asztigmiám van, nincs térlátásom, de a színpadon sosem volt ez probléma, hogy nincs térlátásom, tehát valószínűleg van egy olyan belső térlátásom vagy egy olyan gondolkodásom, ami pont ezt ellensúlyozza. Mai napig jól tudok létezni a fényekben.

Hogy van az, amikor becsatornázódsz? Akkor történik meg, ahogy belépsz a színpadra? Van egy olyan áramlat, ami egyszer csak ott van, a bőrödön, testeden csak úgy átengedsz? Ezen nyilván rengeteget kellett dolgozni, hogy „csak úgy” ott legyen. Előadásaidban ez mindig ott van, nagyon erősen érzékelhető…

Ehhez nem kell színpad, ehhez nem kell smink, meg nem kell hozzá a közönség, ez a próbateremben is megvan. Ezt a próbateremben is, itthon is meg tudom csinálni. Egy pillanat alatt át tudok szublimálódni, nem kell hozzá semmi. De ez igazából, amikor nem voltam tudatos, akkor is működött. Amikor nemrég a Körforgás bemutatója kezdeténél álltunk Vatival a színpadon és ment föl a függöny, éreztem, hogy elkezd dobogni a szívem. Ilyen korábban nem volt, azaz, hogy valami lámpalázas testi tünetem legyen. Izzadni se nagyon szoktam, és most engem is meglepett ez a fura szívdobogás. De azután megnyugodtam, és éreztem, hogy azért van ez a szívdobogás, mert ehhez az előadáshoz annyira próbálom kinyitni a többiekkel együtt a szívcsakrámat is.  Kicsit ezt túl is dolgoztam, mert ott bujkált egy kis félelem, aminek nem kellene, hogy legyen. Igazából amikor jelen vagyok a színpadon, bennem nincs félelem. Ez a legfontosabb. Sosem izgultam, mert nincs miért izgulnom, mert nem akarok megfelelni egyrészt senkinek sem, inkább egy pillanatot mutatok meg, amiként ez most éppen van, de az a következő pillanatban már másmilyen lesz ez az előadás… most éppen ennyi van… és ez az ami nagyon fontos, és ha az ember ezt eléri, hogy ne akarjon állandóan megfelelni valaminek, akkor már nincs benne félelem. Persze korábban az az izgalom is közrejátszott, hogy a bemutató másnapján, mit írnak rólad az újságok. Ma már ez sincs, persze ma már nem is igazán írnak, sikerült kiiratnom magam a kánonból. (nevetés) Hál’Istennek most már nem kell azon izgulnom, mit írnak.

Térjünk ki egy picit, amint említetted, a pillanatban való létezésre. Egyfelől evidens, hogy a tánc a pillanat művészete, akár közhelynek is mondható, de azért közhely, mert igaz. Neked valójában hatalmas segítség a lelki fejlődésedben, hogy táncos vagy. Rengeteg időt vesztünk azzal, hogy hol a múltban vagyunk, hol a jövőben, és az egyik se valóság, csak a jelen pillanat valóságos… Azt mondtad valahol, hogy a színpadi létezésedet az életre most már tudatosan terjeszted ki. Hogyan történt ez meg?

Nem volt természetes, mert attól függetlenül, hogy így voltam a színpadon, nagyon sokszor félelemmel álltam az életben. Pánikbeteg is voltam, hipochonder is voltam, számos testi tünettel. És paradox módon amikor jött a Covid, akkor volt időm arra, hogy leálljak és magammal foglalkozzam. Ennek a befelé fordulásnak köszönhetően tudtam kilépni abból az ördögi körből, hogy állandóan időre kell megcsinálni dolgokat, hogy egyik nagy munkát követi a másik nagy munka, miközben magamba egy pillanatig se tudjak tekinteni. Covid alatt én is kénytelen voltam választani. Ekkor annyira kiéleződött helyzetbe kerültünk, hogy valaki vagy még jobban félt, mint egyébként szokott (hiszen erre ment ki minden), vagy több évet megugrott, rengeteget megugrott egy ilyen önismereti folyamatban. És én ez utóbbi voltam. Nagyot tudtam pihenni. Például, elmentem szellem-lélekgyógyász tanfolyamra. Erre mikor lett volna idő a magyar színházi életben, hogy 9 hónapig járjak egy tanfolyamra? Utána még egy dúla tanfolyamot is elvégeztem, meg még az aranykalászos gazdát is, ha már az állatok is oly fontosak nekem. Hirtelen lett sok idő, és ez nagy ajándék volt az életemben. Pont a legjobbkor. Előtte az az állapot, hogy az önmagammal való azonosulásban, azaz a szeretetben elidőzzem, nem kapott helyet az életemben.

Ebben az önismereti folyamatban az első nagy szembesülésem az volt, amikor megértettem, hogy mennyit (nem) vagyok szeretetben. Mivelhogy magunkkal vagyunk a legtöbbet, a nap nagyon kis hányada telik szeretetben. Ezt percekben vagy max. órákban mérhetjük. „De hát én úgy szeretek mindenkit” – gondoltam…, ám legfőképpen nem másokat kell szeretni, hanem elsősorban magadat. A szeretet az egy létezési forma, és abban kell tudni jelen lenni, vagy hozzá csatlakozni. Ez a felismerés nekem nagyon sokat segített egyébként a munkában is, elkezdtem jobban kommunikálni az emberekkel, és mint rendezőt is, vagy koreográfust, társulatvezetőt nagyon megváltoztatott. És tanárként is átformált. A diákjaimat pl. nem arra próbáltam ránevelni, hogy miként kell megfelelni, hanem hogy ne akarjanak megfelelni még nekem sem. Olyan dolgokat tudtam átadni, amit nekem 50 éves koromig senki. A művészi világban is sokunk abban van, hogy egymást miként nyomjuk le, hogy azáltal jobban érezzük magunkat.

A belső munkám során újraértékelődött a múltam is, felismertem oly sok apró fontos előjelét annak, ami a mostani változásomhoz vezetett. Például évekkel korábban dolgoztam Halász Péterrel együtt, és imádtam a Pétert, hisz ő Magyarországra pont a szeretet színházát hozta (volna) el. Amerikában megalkotott egy Love Theatre-t, de itthon Péter nem talált visszhangra. Mi viszont nagyon egymásra találtunk. Sokat gondolok ilyen szempontból rá,  a Squat Theatre-re is. A Love Theatre-t akkor alapította meg, amikor egyik darabjában a saját nagymamáját adta elő. Ez az előadás rám kimondottan hatással volt, de nem tudtam, hogy mitől. Majd rájöttem hogy azért, mert olyan mély szeretettel mutatta be a nagymamáját. Olyan csodálattal viszonyult hozzá, hogy ő maga játszotta. Péter mindig egy nagyon kedves ember volt, mindenkit nagyon szeretett, remek volt vele együtt dolgozni. Ezekre így utólag jövök rá. A „halálánál” is ott voltam, mert ott táncoltunk – a koporsó ráadásul a Bozsik Yvette társulat koporsója volt, ami a Commedia dell’arteban játszott, ebben feküdt a Műcsarnokban – Vatival pedig eltáncoltuk Pulcinella két bohócát. Bátorság az mindig volt bennem, utána nagyon sokszor viszont egy légüres térbe kerültem. Persze kellenek ilyen helyzetek, pl. a Trafóban, amikor a sikerek után rám támadtak még azok is, akik addig ajnároztak. Azt sem tudtam, hogy hol vagyok, mi történik.

Bozsik Yvette a Bohóc kerestetik c. előadásban (Fotó: Horváth Judit)

Egyben ez egy nagy tanítás is volt, nemde? Arra, hogy az ember a szidalmakat és a dicséretet próbálja egyformán fogadni… De ehhez el kell jutni, és az út nem könnyű…

Táncosként persze ezt mindig tudtam, de rendezőként, hogy is mondjam, a színészek által, amikor valamelyik színész akadékoskodik, fura volt. Most már ezeket is megtanultam elfogadni, átgondolni, átalakítani. Tudom, hogy ő most azon a tudatszinten van, és ebből megpróbálom vagy kimozdítani, vagy ebben neki valahogy segíteni. Érzem, hogy emiatt szeretnek velem a színészek együtt dolgozni, nem mindenki, természetesen, de a többség, igen.

Beszéljünk most a lélekről, annak vándorlásáról, útjáról. Nekem a lélekvándorlás olyan természetes volt mindig is, mint az, hogy van két kezem, ugyanakkor a keresztény kultúrában nem feltétlenül elfogadott. Bár én is mélyen keresztény vagyok, minden nehézség nélkül tudtam ezt integrálni. Te hogy vagy vele?

Nekem a nagyszüleim katolikusok voltak, Tápiószelén laktak, és ott Jézus festménye kint volt a falon. Anyukám is meg volt keresztelve, apukám is. Én viszont nem, mert ez már az a korosztály, amelyik teljesen materialistává vált. KISZ titkár anyukám teljesen a materializmusra nevelt. Még a jézusi tanítás sem jött át. Csak úgy, amennyi a művészeten keresztül. Ettől függetlenül kislányként én rengeteget olvastam. Nagyon szerettem Erich Frommnak A szeretet művészete c. művét, de Schopenhauert, Kierkegaard-t, meg Nietzsche-t is szívesen olvastam, mert a filozófia valamiért nagyon érdekelt. És akkor a filozófián, a zenén, a művészeten keresztül valahogy ’megtámogattak’ – csak így tudom ezt mondani. De az első ilyen nagy szembesülés a Szent Ferences darab volt. Nagyon örülök, hogy azt én rendezhettem meg, amit Neked is köszönhettem, Zsófi, meg Balázsnak, meg persze a Nemzetinek…

Meg Szent Ferencnek…

Meg Szent Ferencnek. Mert ott viszont már olyan elképesztő élmények voltak, amikor ültem egy kávéházban, és azon gondolkodtam, hogy ki játssza a Krisztus ideája figuráját. Akkor éppen az egóm így és úgy beszélt le… nagyon hangos volt, folyamatosan dumált. Ez is egy nagy élmény, hogy most már halk, lehalkult, vannak pillanatok, hogy nem gondolok semmire már… Korábban csomószor próbáltam az agyammal megoldani mondjuk egy darabnak a végét, és sokszor izgultam is, hogy nem fogom kitalálni. Rájöttem, hogy akkor tudok a legjobban lecsendesedni, amikor tusolok, hisz mindig akkor jöttek a képek így a vízen keresztül… Ma már nincs rajtam ez az izgalom, hogy miként lesz a darab vége, mert tudom, hogy a kellő időben azt majd le fogják küldeni. De visszatérve, tehát az első ilyen nagy szembesülés az volt, amikor elgondolkodtam, ki legyen Krisztus ideája, és ekkor hirtelen jött a sugallat, hogy a Barkó Tomi legyen, a vak fiú, akivel már dolgoztam a Lélektáncban. „De, ne, mégse, mert mit fog szólni a vezetőség, meg hogy be fog esni a süllyesztőbe, stb, stb.” szóval jöttek ezek a kételyek, miközben ültem a kávézóban, s egyszer csak elsétál előttem a fehér botjával maga Barkó Tomi. Ez nekem nagy beavatás volt akkor, és azután végig jöttek a jelek. A másik ilyen a Jézus Krisztus szupersztár, azt Kaposváron rendeztem, az is erőteljes beavatás volt. Kaptam a jeleket kellő időben, és rájöttem, hogy mindig minden tele van jelekkel, csak meg kell tudni látni őket. Mondjuk, ha napi 24 órát az illúzióban vagyok, vagy mondjuk 18-at és alszom 6-ot, és közben is alszom, miközben fent vagyok, és csak azt az információt veszem be, amit el akarnak velem hitetni, akkor nem jut el hozzám a valódi.

Barkó Tamás Az Úr komédiásaiban „Krisztus ideája” szerepében (Fotó: Horváth Judit)

Kislány koromban imádtam Franco Zeffirellinek Assziszi Szent Ferencről szóló filmjét, a Napfivér, Holdnővért. Rengetegszer megnéztem a Filmmúzeumban. Ez is érdekes, hogy kislányként én nagyon nyitott voltam, miközben félelemben, materializmusban nőttem fel. Anyukám mindig elmondta, hogy egyszer élünk, és hogy ő élni szeretne. És hogy utána megszűnünk, nem lesz belőlünk semmi. Teljesen másképp gondolkodom most erről. Az is olyan szépen összejött, hogy a 2024-es május 23-dikai bemutató napja egy áldással teli nap, és megkértem ezt a dátumot a bemutatóhoz, és meg is tudtam kapni. Hát, nem csodálatos? Ez komoly dolog. Azt persze tudtam, hogy Milán fiamnak épp akkor van a születésnapja, de hogy még napfogyatkozás is volt, és Buddha születésének, a halálának és megvilágosodásának a napja… és többmilliószoros energiakiáradás, napkitörés is van azon a napon! Ezeket a dolgokat régebben észre sem vettem. Manapság egészen másképp létezem. Ezáltal a művészetemben, az alkotásban is sokkal nagyobb tér van körülöttem. És nincs bennem az a hiúság, hogy akkor most ezt vagy azt el kell érnem. Mert amit éppen el kell érnem ebben a mostani életemben, az meg fog történni.

Mondtad, hogy felkészültél újra az Estélyre. Neked nehéz vagy nem okoz gondot, hogy elfogadd, hogy idő múlásával mégiscsak korlátoltabb lesz a testi kifejezés. Egyszer csak jön egy regresszió. Nem látok jól, nem hallok jól, stb. Mérhetetlen alázat kell, hogy az ember ezt elfogadja. S táncosként gondolom még inkább, vagy pedig fel tudod használni ezt akár, ahogy mondtad a beszélgetés elején, a jelenlétedben?

Teljesen természetesnek veszem. Minden, ami van, bennem, körülöttem, az minden úgy van jól, ahogy van. Igyekszem mindent teljesen természetesnek venni, bár azon még kell dolgoznom, amit a külvilág avagy a társadalom luciferi oldala próbál az emberi szabadsággal csinálni. Minél kevesebb szabadságod legyen a saját tested felett, a dolgok felett… egy ilyen jövőt látni, mikor itt vannak a gyerekeim. Ezek ki tudnak mozdítani, bár olykor persze azt mondom, mit foglalkozom ezzel, amikor nincs is jövő, mert csak a Most van. De erről darabokat is szoktam csinálni, például a Bohóc kerestetiket is megcsináltam, ami kimondottan erre a Covid időszakra reflektált. De azt érzem, hogy nagyon egyedül maradtam ezzel, tehát kevés művész harcol e téren – bár azt mondják magukról, hogy ők radikálisak, de abban radikálisak, amit a divat enged, vagy amilyennek éppen kell lenni.  Én sosem akkor dolgoztam pl. transzvesztitákkal vagy mozgássérültekkel, amikor ez egy elfogadott dolog (trend) lett, hanem akkor amikor még nem volt az. S most is ilyen témákat érintek. Például szívesen beszélnék a globalizmusról, arról, hogy elveszik az emberektől az önrendelkezést, a szabadságot… no, meg ez a digitális világ. Vannak persze azok a, mondjuk így, emeltebb témák, mint az univerzummal való kapcsolódásunk, amit a Körforgás darabban feszegetünk, a reinkarnáció, a csakrák, a születés, a halál, egy ember életútja… De engem ez a társadalmi téma is foglalkoztat, felmutatni a fonákját, tükröt tartani. Azt érzem, hogy egyedül vagyok vele szinte. Nagyon kevés társat látok magam körül. Bár én úgy harcolok, hogy nem hangosan. Néhányan, akik még úgymond valamennyire magunknál vagyunk. A paraszt emberek között talán igen. De sokszor megdöbbent, hogy az értelmiségi, meg a művész világ mennyire elhiszi, amit az orra alá dugnak. Eszembe jutnak saját paraszti gyökereim, ahogy a nagymamám, meg a nagypapám kapcsolódtak a természettel, az állatokkal! Én is nagyon jól el vagyok itthon a tyúkokkal, a kerttel, és boldogság tölt el, amikor velük foglalkozom. De néha bekúszik az aggodalom, pedig nem kellene, egy pillanatra sem.

Épp most olvastam egy indiai szentiratban, hogy „Ne menj el amellett, hogy mások erkölcstelenül élnek.” Ez nekem is egy felkiáltójel, én hajlamos vagyok egy elefántcsonttoronyban lenni. Persze, mindenki másképp harcol, mindenkinek más az útja, de az tényleg igazán becsülendő, hogy mennyire benne élsz, felelősséget vállalva a jelen világban, szóval harcosként.

Publikusan annyira ezeket nem hangoztatom, persze, aki tud olvasni a sorok között, az észreveszi egy-egy interjúmban. De sokszor beszélek ezekről a témákról olyan embereknek, akik még ezt nem tudják elfogadni. Én felvállalom, amit gondolok… de nem tolakodóan, mert az sem jó. Ha valaki megkérdezi a véleményem, mindig elmondom. Régen ettől féltem, hogy „úristen, mit fog szólni ez vagy az”… de most már nincs bennem ilyen. Kedvesen, szeretettel el lehet mondani, hogy az ember kijelöli a határait, és kimondja a véleményét. Itt a nyugati társadalomban a betegség van a központban, mindenki betegnek van nézve. A kínai medicinában akkor kapott pénzt az orvos, ha a „páciens” egészséges. Ha valaki beteg volt, akkor nem kapott.

Vati Tamás és Bozsik Yvette a Bohóc kerestetik c. előadásban (Fotó: Horváth Judit)

Mi az, ami igazán örömmel tölt el az alkotás során?

Olyan jó például minden egyes alkalommal valami újat csinálni. A Körforgás darabra visszatérve… úgy történt, hogy minden táncossal külön foglalkoztam, és arra a csakrára tettük a fókuszt, amivel neki dolga volt, ami beszélgetésekből kirajzolódott, hogy neki melyik csakrákkal kellene foglalkoznia. És együtt improvizáltunk. Választottunk zenét is hozzá, miután ők el kezdtek dolgozni rajta, saját maguk saját magukon. Amikor elkészült a szólójuk, azt nem kezdtem el minősíteni, hogy ennek ilyennek kéne lennie vagy olyannak, hanem hagytam, hogy olyan legyen, ahogy az belőle megszületett. Tehát nem minősítettem vagy változtattam rajta, mert ezt nem tartom feladatomnak. Olyan színészekkel viszont nehéz dolgozni, akik azt gondolják, hogy elértek valamit, s abból nehéz kimozdítani őket, azaz nem megismerési vagy fejlődési vágy van bennük, hanem a teljesítés, csak annyit, amit tudok, többet véletlenül se tegyek bele, ne kutassak.

Ők akik inkább az eredményben vannak, nem a folyamatban.

De milyen eredményben, eredmény nincs, a cél az, amit el kell engedni, nem…? A múlt sikereit is el kell engedni.

Az energetikai tér, amit az előadás során megnyittok, és a mód, ahogy a közönség reagál rá, alkalomról alkalomra változik. Hogyan éled ezt meg?

Egy színháznak az energetikai tere nagy hatással van a közönségre. Fontos, hogy ott mennyire tiszta a tér, vagy mennyire nem tiszta. Nekem pedig maximálisan befogadónak kell lennem az épp arra az eseményre megjelenő közönségre, és nem minősíthetem őket. Szívem szerint belülről sem, tehát nem csak úgy, hogy kiállok, és mondok valamit, nem erre gondolok. Mindig ugyanazzal az örömmel vagy nyitottsággal vagy várakozással csinálom az előadásokat.

Hogyan választasz darabot? Megfigyeltem, hogy olykor filozófiai, sőt spirituális szöveghez nyúlsz (mint a Bhagavad-gítá például a Körforgás esetében), olykor egy hétköznapi témához, amit persze szintén spirituálissá lehet alakítani. (Nyilván nem is lehet ilyen mesterségesen szétválasztani, hiszen nincs olyan, hogy nem spirituális, mert minden az.) De van ez a két irány az egyiket lehozod, a másikat felviszed…

Van amikor felkérnek, hogy rendezzek egy darabot, s van amikor én találok… Most például épp egy Brecht darabot rendezek, a Koldusoperát, mely a társadalom kitaszítottjairól szól, a koldusokról, ahogy mennek az utcán, egyszerre élő-halott zombik… de közben spirituális mesterek is, mert képesek kilépni a rabszolgaságból, és inkább ez utóbbit választják. És abban sem vagyok biztos, hogy nem épp abban a szürke zónában vannak-e, ahol nem bizonyos, hogy élnek-e vagy már halottak. Vannak olyan darabok, amikor tükröt mutatok a társadalomnak, mint Brechttel most, vagy korábban a Bohócnál. Vannak olyan darabjaim, amikor nem tükröt tartok, hanem megpróbálok valami fényt beengedni egy pici ablakon. Persze, annyit és úgy, ahol éppen tartok az észlelésben vagy az utamon. Én csak úgy és azt mondhatom, ahogy és amennyit tudok.

Nagy alázatra vall a mai világban, ha valaki csak annyiról beszél, amennyit tud.

Alázat nélkül nincs semmi.

És akkor visszatérve a testhez, itt van az alázat, talán egy táncos azt is sokkal mélyebben át tudja érezni a testén keresztül, mint más művész. Lehullasz a földre, felállsz, lehullasz. Korábban említetted, hogy Londonban egyszer tánc közben volt egy transzélményed.

Mások meditáció közben élnek át hasonlót, míg én a táncommal tudok mágikus teret vonni magam köré. Igen, amikor a Mary Wigman-szólómat táncoltam, fentről láttam magamat, ahogy táncolok.

Bozsik Yvette – Hommage à Mary Wigman

És ezek a tapasztalások ezek beépülnek a jelenlétedbe, ez nyilvánvaló. Ettől válik hitelessé a jelenlét a színpadon, ettől válik hitelessé a mester. Itt jelenik meg az energetikai derű, amiről Grotowski beszél, tehát amikor ott voltál abban a transzban valószínűleg az történt, hogy a „forráshagyományok forrásához” jutottál el. Ahhoz az egészen gyermekihez, amiként megjelenünk a világban, és még minden lehetséges. Neked mint táncosnak, van a tested intenzív használata által egy olyan eszközöd a spirituális tapasztalásokhoz, amitől manapság már sokan meg vannak fosztva.

Valójában a teremtéstől senki nincs megfosztva. A teremtésben mindenki jelen van, mindenki tud teremteni. Nem szoktam különválasztani például, az állataimmal való foglalkozást attól, amit a színpadon csinálok. Egyik sem kevesebb értékű, mint a másik. Amikor az állataimat etetem, gondozom, akkor talán még inkább csatlakozom ahhoz az áramlathoz, olyan csöndben tudom őket szemlélni órákon keresztül, mint egy csodálatos kabuki előadást, ahogy a kacsák, a tyúkok viselkednek. Most a próbák miatt korán eljövök, s napok óta Marcell engedi ki őket. Valósággal hiányérzetem van.

A keleti művészet metafizikájában, a Nátjasásztrában benne van, ahogy az igéből test lesz, lejön a látnoki szó, és lejön a szimbólum és lejön a megnyilatkozás. Ti az alkotó csapatotokkal a próbák során végigmentek ezen a folyamaton. És egy előadás attól lesz különleges, s attól lesz szakrális, hogy az embereket, a nézőt visszaküldi az igéig. De a legtöbb előadásra beül a néző, és semmi nem történik, csak a hétköznapi ember gyártotta jelentés fölösleges reprodukciója. És nincsen meg az a jelenléte, nincsen meg az a szárnyaló ívelő angyali energiája, amit a néző észrevétlenül – nem is kell reflektáljon rá, nem is kell tudjon róla –, de érzi, hogy – megint a keleti esztétika szókészletét használva – a rásza megjelenik. Az isteni íz, az odaadás, az öröm, a felemelkedettség. És direkt nem Arisztotelész katarzisát használom, mert az egy egészen más fogalom.

Szoktam kérni világosító angyalokat, hogy jöjjenek az előadásra és segítsenek…

És ez érződik is. Érződik, hogy ott vannak.

A beszélgetést készítette Rideg Zsófia és Domokos Johanna.

[1] Az előadások listáját, rövid leírását lásd a Bozsik Yvette Társulat honlapján: ⇒http://www.yvettebozsik.com/eloadasok

Illusztráció: Bozsik Yvette-portré (fotó: Horváth Judit)

Feltöltötte:

Napút Online

Ezek is érdekelhetik!

Szakolczay Lajos: Isten kertjében →

„A gyökereimet elvágták, újat kellett keresni” (Szarvas József Tündérkertje) →

Vidnyánszky Attila: Mi a magyar? →