Cikkek

január 7th, 2025 |

0

Németh András emlékezetére (Tamási Orosz János, Csontos Márta)

•

Tamási Orosz János: Arról, ami nem múlik, s ami nem múlhat

Köszöntő szavak Németh András kötetbemutatóján[1]

Szokatlan, de mindenképp pontos, léleklényegi cím ez. A posztumusz köteté. Föléd hajolni kész… – s számunkra immár bizonyos, hogy a túlsó partról, odaátról, a retúrjegy nélküli utazás végállomásáról szóló üzenet. Ugyanakkor kifejezően ábrázolja a szerző egyik – ha nem a – leginkább szembe tűnő tulajdonságát: mert vidám szarkazmus, csöndes humor, és örökös érdeklődés, kíváncsiság hatotta át; legalábbis a könyvbemutatók s egyéb rendezvények közönsége erre az arcra ismerhet, emlékezhet. S mindez egy különös héj alól, avagy talán eleve abból – a héj, ami szemünkbe ötlött, nem a viselet, hanem ő maga volt. A héj. Ő maga, úgy, ahogyan Oravecz írt erről: „nekiszorítva a háttérnek / körülvéve előzménnyel”. Utóbbiról ő maga így ír a naputonline oldalán: „Korán elkezdtem az írást, tizenkét éves koromban, bár nemigen mutattam senkinek, mi foglalkoztat, visszatartott az akkoriban rendre megtapasztalható, lekötelező meg elkötelező világ. Sok mindentől megkíméltek az asztalfióknak, mint bőségszarunak írt verseim. Nem kellett álbaráti körökhöz, asztaltársaságokhoz csapódnom. Segített is a visszahúzódás. Jobban megértem a mostanában divatkövető hűséggel ostorozott írótársaim kiszolgáltatottságát.”

S a közben kialakuló háttér, a körültér már így jelenik meg kevés prózai textusai egyikében, a Kisesszében: „Aztán nekem miféle héj adatik meg? Egyszerűbben: mi vesz, mi vehet körül? Mi volna a saját osztályrészem? Lehet nekem valakivel, valamivel közös terem, időm? Inkább másokat kellene erről megkérdezni, amikor végig mérnek, konstatálják a mostani helyzetem, azt, hol tartok épp most. Mackógatyesz, combnyaktörésekkel gazdagodott nyolcvanasoknak szánt szobacipő. Ez látható, ami héjnak nagyon jól megteszi. Vendéglátós aranybányák külszíni meg zsebfelszíni fejtései, fejései után egyre több sebet mutató környéken lakom, lumpenturisták után otthagyott jólétnyomokat kerülgetve. Azt vélem, én már tudom, mekkora kincs a karthauzi csend. Mellé a test őszinte megnyilvánulása, maliciózus mosoly, csengő nevetés.”

Lám, visszaértünk a bekezdés első pillanatához: csengő nevetés, miközben kutatva nézi sorsunkat, valamennyiünk sorsát, – immár fölém, föléd, fölénk hajolni kész időtlen arca.

Valahol mélyen, önön héjam alatt mindig büszke leszek arra, hogy ez az arc megnyílt előttem. Kitüntetett figyelmével, elismerő szavaival – a hangsúlyaiban, a tekintetében volt valami abból a különös fényből, amit a hozzám hasonló írásbarkácsolók a redakciókban eltöltött sok évtized során ismernek fel: az őszinteséget. Hogy az elismerő szavak, a gesztusok ott és akkor többet jelentenek tucatnyi teleírt papírlapnál; s hogy ez a pillanat nem is nekem szól akkor, hanem annak, akit ő is megemlít: „…szoktam új versalakzat félét kiötleni, de lehet, ilyenkor valaki vezeti a kezem”, írja ama Kisesszében, s igen, mi most értjük meg – az ilyen áldott pillanatokban – hogy két íródeák vagyunk, két írnok, akiknek talán megadatik az a kétes öröm, mint ama szakkarainak, hogy évezredek múltán a Louvre-ban ránk is hull töredéknyi ideje a turistáknak, vagy több, mert eleve be sem álltak a Mona Lisa előtti hosszú sor végére, de csak mi tudjuk: még ezt is annak köszönhetjük, hogy valaki néha-néha vezette a kezünket. És most valójában kettőnk tekintetének találkozásában ők köszöntik – ismerik fel – egymást.

Megnyílt előttem az arca, mondtam, mert így történt. Többször teáztunk az Írók Boltjában, egy-egy délelőttön, s akkor – hol tréfás, hol komoly hangon – a görög mitológia alakjaitól a reneszánsz szereplőin át s addig tartottak a mondatok. Korunkról, a jelenről kevés szó esett – nem az a dolgunk, hogy kibeszéljük, hanem az, hogy leírjuk papírra vessük, látleletet adjunk arról. Amit élni vagy nem élni adatik. E találkozások során kezdtem őt mesteremnek tekinteni, ahogy egyik versemben, később, így szólítom. A szó jelentésére is talán ekkor jöttem rá. Mert én magam többé-kevésbé ugyanúgy próbáltam élni, legalábbis legbelül hasonlóképp elrendezni oldásokat és kötéseket, de minden akkor válik teljessé, ha felismerjük: nem vagyunk ebben egyedül. Akad, eszméltem rá, aki épp így próbál élni, kontroverzálisan bár, de ellentmondások nélkül. Önmagában s önmagával vitatja meg élete intencionális viszonyait. Ez az, talán, amit számomra mesterien művelt.

S nem hagyom említés nélkül azt sem: egy ízben nagyon meglepett. Átkelt a városon, hogy elhozzon nekem egy kéziratot, egy nekem ajánlott verset, mondván: hallotta, hogy kórház vár rám, hogy szinte mozgásképtelen vagyok, meg ilyesmi, de a látogatás okát gyorsan félresöpörtük – maradt a jóízű beszélgetés, akkor már a jelenről is; akkor tudtam meg betegsége történetét, s még sok egyebet; de inkább csak azt, hogy járványos időkben, betegségek közepette is lehet derűsen nevetni egyetlen végtelen hosszú pillanatig… Az említett vers amúgy olvasható a kötetben, immár – bizonyára még András döntése nyomán – az ajánlás nélkül, de így még egyedibb, még inkább csak kettőnkké mind a korábbi kötetében általam őrzött vers kézirata, mind ama – amit persze hogy akkor ki tudhatta volna – utolsó evilági találkozásunk derűsen szomorú hangulata…

Ahogyan ma is erre törekedünk, amikor is az utolsó évek verseivel ismerkedünk. Posztumusz kötetről lévén szó, eltűnődtem azon: hogyan ágyazzam be rövid, néhány sorba akár Németh András életművének záróköveként, akár a kor, a kortárs költészet palettájába ezt a kötetet, s őt, magát. Mert hiszen mindenképp ezt kell tennünk. Különösen azon állításom fényében: noha úgy vélem, a mai magyar költészet rendkívül jelentősnek mondható, annak mégis valamiképp esszenciája, összefoglalása András költészete. Tudom, erősen szubjektív az iménti értékítéletem, mégis megismétlem: kortárs líránk mennyiségében és minőségében jelentős, progresszív, s ami azzá teszi: fokozódó posztumusz jellege. Mint egy lassan, majd egyre rohamosabb tempóban pusztuló kor lenyomatai, úgy sorjáznak mai korunk mai magyar versei. Miként ez egyébként líránk fénykoraiban, a világkatasztrófák széllökéseiben és a bennünket sújtó kemény majd puha diktatúrák évtizedeiben összhatásként jelentkezett; s ami a mai korszakot a jelentősebbek közé emeli, az a velünk s ellenünk csatázó ideológiák szellemi közterheinek közös viselése. Mondom ezt ironikus avagy maliciózus mosollyal. Amikor élek vannak, suhognak egymás felé, s mind az ellen, mind saját holdudvaruk felé ugyanazt üzenik. Andrást idézve: „Ha valakiknek, nekik létkérdés a látszat, az ilyen, olyan eszközökkel, még a legdurvább módon is kierőszakolt tekintély fenntartása. A héj nekik a külső viszonyaikban felmutatható kikezdhetetlenséget, félresöpörhetetlenséget, szinte uralkodói kiváltságok sorát közvetíti a náluk is nyomorúságosabb figurák felé. A cokihoz való jog, a távoltartás, az érinthetetlenség szimbólumát.”

S mindeközben a költészet küzd önnön örökkévalóságával – amire a jelen ügyet sem vet. Ehhez mottóként hadd idézzek egy kortárs költőt. Véghelyi Balázs Éji homály című négysorosát. „Világítótorony, benne költők laknak. / Az éji homályban fényt már alig adnak. / Olvasóik lassan feléjük se néznek. / Szövegeik már csak egymással beszélnek.”

De András azon ritka kivételek egyike volt, aki majd minden verssel szóba elegyedett. Ezért szőttem fentebb mondataimba azon kijelentésem: noha úgy vélem, a mai magyar költészet rendkívül jelentősnek mondható, annak mégis valamiképp esszenciája, összefoglalása András költészete. Ennek okát a magam számára úgy fordítom le: versbeszédének kialakulása eleve onnan fakadt, s folytonos kialakítása során már tudatosan a motus animi irányába-irányából-ritmuskövetéséből épült fel. Az ő mesterei a kultúrhistória nagyjai voltak, Seneca, Martialis, de nevek nélkül mondva: kérlelhetetlen kétely a kételyek nélküli létezésben.

No de: az életművet lezáró kőként pillantsunk tehát e posztumusz kötetre? Semmiképp. Még akkor sem, ha egy méltó-összegző, a teljességet fölmutató kötet megvalósulásának álmait kergetjük. Mert mi marad a verstörténetekből? A tanúság, hogy nem voltak egyedül, de velünk sem lehettek. Mi a költészet, kérdem Andrástól, s meglelni vélem a választ, épp ott, ahol ő is sejti. „Az emberi méltóság, az elkívánhatatlan, éteri érzés, ami a kiűzetés után sem törölhető ki az emlékezetből. Percekre halhatatlanokká teremtheti őket betűk egymásutánja. Tér, idő a vak igazságkeresőt buktatja.” Németh András életműve teljességét ennek szentelte, maximálisan használva ki a körülmények adta olykor minimális lehetőséget. „Philadelphia, a művészi tökéletesség és az antik harmónia, illetve az ember és ember közti testvéri szeretet eszményi városa mibennünk lakozik, s csak és kizárólag rajtunk múlik, a versek hangját követve képesek vagyunk-e megtalálni…” – írja első három kötetéről szóló összefoglaló esszéjében Kántás Balázs, s igen, e könyvek valóban az eszményképeket vagy azok hiányát szólítják, később, a kötetciklust tetralógiává bővítő Alveoli már elegyíti a versképtörténésbe a keserűség képeit, s ez a kettősség, ez a párhuzam épül tovább a soron következő könyvekben. Így a posztumusz kötetben is.

Utószó híján a kincsre bukkanó olvasó szemével nézem e kötetet. Él nélkül mondom: nem derül ki az olvasó számára, hogy a posztumusz szó mit takar? Még a szerző szerkesztette-e a könyvet, határozta meg a versek összeépülését, vagy egy őt nagyon értő szerkesztő végezte el – a hátra maradt s még valóban a szerző által nyitott dosszié lapjait fürkészve – ezt a feladatot? Azért lényeges kérdés, mert – mindvégig életműről beszélve – a kötet fölfogható a szerző által elmondott „utolsó szóként” – saját létesszenciája, megtett útja összefoglalásaként is. Ám akkor mindenképp rá kell lapoznunk korábbi könyveire, mert a kép akkor válik izgalmas egésszé – mondom ezt a versszeretők biztatásaképp is. Forduljanak e pótlásért a kiadóhoz, sietve.

Talán föltűnik most, a lap vége felé érve, Önöknek, hogy inkább a szerzőről beszéltem, s kevesebbet e posztumusz kötetről. Vallom, hogy az utóbbiról az olvasónak kell beszélnie – önmagával. Amikor, akár csak belelapozva, ilyen sorok nyomán dönt a megvásárlása mellett: „ha majd megfésülöm / a láng hajszálait.” „lelkeden árnyék lép / túl, föl sem riadsz”. „fájna / igazzá tehető történet, ma, / mikor borzalom érik.” „Ősz jön. Házhoz.” „hazaviszem / magamon az esőt”, „kereshetsz bárhol / cipőtalp alá került / kőnek elég fényt?”

Kedveljék ezt a költészetet. Keressék a találkozást Németh Andrással. Talán váratlan lesz, olyan, ahogyan a most tőle elköszönő vers szól majd erről…

[még címtelen s talány]

Németh Andrásnak

beírtad magad ma is
csak úgy („itt jártam”)
a sorok közé valamibe
ha erre járván „véletlen”
rálapoztok hisz védtelen

az lesz az a középkori
festmény a miniatűr
iniciálé a szerzetessel

hátul áll egészen hátul
kezében egy könyvvel
tartja leengedi elrejti
címét sem látni csupán
hogy összezárta azt de
lapjai között könyvjelző
az ujja mert ott az a sor
amire fölfigyelt ám itt
elől kántál a lármafa –

mi ez? – mi ez a festett
köntösöket tépő feslett
könnyező menet? miért
e zaj? fölnéz könyvéből
de azt a sort igen azt újra
el kell olvasnia ha majd
a csönd ismét megnő hisz
minden zaj szétfoszlik elül
de az a sor megmarad

ezt a sort olvasni fogják

azt a sort olvasni fogja
amikor te az iniciálé titkát
fürkészed ki tudja mióta
s föltűnik azon a szerzetes
elmosódott alakja hátul
tartja a könyvet tartja
mutatja hol kell fölütnöd
lapjait mikor a csönd lesz
a lármafák lélekharangja
mikor nagy csönd lesz újra

mikor nagy csönd lesz újra
és egy festett miniatűr
iniciálén lassan megmozdul
az ismeretlen szerzetes
könyvlapok közé zárt ujja

[1] Elhangzott 2024. december 18-án Németh András posztumusz könyvének bemutatóján. Jelen kézirat az ott elmondott szöveg szerkesztett változata.

•

Csontos Márta: Egy lírai önfelmutatás veszteségélményei

Önsanyargató
vezeklés után
már értelmetlen
végiggondolni,
angyal vagy démon
csalt olyan útra,
aminek nyeltem
a porát. Üljek
az árokparton,
és várjam Istent?
(Németh András:
Nyers próza VIII.)

Németh András posztumusz kötetét olvasva tettem nemrégiben látogatást a holt költő versuniverzumába, elidőztem egy kicsit lélekkikötőjében, hogy megkaphassam életszépségeket és létveszteségeket megfogalmazó üzenetét, s kötete oldalain végigkísérjem egész életét meghatározó pusztulás-megmaradás stációit.

A 2021-ben elhunyt szerző a Napút felfedezettje, 2019-ben Napút-nívódíjat kapott, egy évvel később pedig a Prágai Tamás-díj birtokosa lett, szintén a Napút jóvoltából. A szerző bemutatkozásából megtudjuk, hogy nehezen boldoguló családba született, egész életében távol tartotta magát a különböző asztaltársaságoktól, jóllehet, versei rendszeresen megjelentek mértékadó lapokban. Bár jogi végzettségre tett szert, mindvégig társának tekintette az irodalmat.

Posztumusz kötetét, amely a Cédrus Művészeti Alapítvány gondozásában jelent meg, konfliktuskezelési kísérletek, önismeret, önreprezentáció kíséri végig. Megszólalásmódja sem szokványos, versvilágában kalandozva az olvasó Németh András létmegtapasztalásainak különböző eseményeit és színhelyeit összerakva vonhatja le a végleges konzekvenciákat, jóllehet maga a szerző is folyamatosan a bizonytalanság kötelén egyensúlyoz: Statisztikáról meg honderűről/ hetedfeles hosszú évtizedsort/ megéldegélőként, hogy beszéljek / direktgyalázó lumpentömegből/ hadat kiállítóknak?

Költői világának értelmezése során Németh Andrást a ’poéta doctus’ kategóriájába sorolom, ihletét gyakran meríti olvasmányélményeiből, mitológiából, idegen kultúrákból, így utalásainak megértéséhez az olvasó műveltségére is szükség van. Olvasáskor pillanatképek sokasága villódzik előttünk; létélményeinket emberléptékkel mérni azonban szinte lehetetlen, a szerző is szkeptikus-komoran jegyzi meg: Megpróbáltam a hangyák szintjére/ lehúzni az eget. Talán, olvasatában, csak a szürrealista festő, Magritte tudná visszaadni, megteremteni ecsetjével mindazt, amit az ember nem tapasztalhat meg, hiszen ott maradt a térben édenkertüresen, távol elérhetetlen mélységektől és magasságoktól. A poétikai hangulat is ennek megfelelően kellően rezignált már a kötet Ballagva című nyitóversében is. …szóvirágokkal szőtt / mondatok nélkül is megértem, / a legtarkább rét/ fiatal pásztorok legeltetési helye lesz…a hozzám szegődő télben már nincs miért hazavinni szirmában a nyarat.

Az önleleplezés fokozatai, saját személyiség-lényegének bizonytalansága számos versen vonul végig, folyamatosan önmonitorozást végez, és nyilvánvaló, kapcsolati hálóját jelentősen meghatározhatta az a felismerés; ha sokan látnak bennünk valamit, akkor egy idő után mi is másként tekintünk önmagunkba. Folyamatosan beárnyékoljuk önnön lényegünket, így, Németh András kapcsolatrendszerét is jellemezhetjük Carl G. Jung egy igazán ide illő kijelentésével: A bennünk lakozó sötétség ismerete a legjobb módszer, hogy megbirkózzunk a másokban rejlő sötétséggel.

Németh András alanyi költő, gondolatvilágának középpontját belső világának kinyilatkoztatása határozza meg; a külvilág tárgyainak, teremtményeinek, az ismeretlenbe táguló tereknek a körülírása is benső lényegének visszatükröződése…létezhetnek egyelőre/ számunkra belakhatatlan terek. Azokban / mit keresne három dimenzió szegénye, / az áldott, önmagán túlnőni szándékozó/ ember?

A környezet szereplői, teremtményei és tartozékai úgy jelennek meg a kontextusban, mint egyéni felfogásának lenyomatai sajátos hangulati és értelmezési térben, melyet a félelem, a létkövetelményeknek megfelelni képtelenségéből eredő szkepticizmusa tölt fel folyamatosan kérdésekkel Mitől kellene inkább rettegni? / Az álmunk erejétől vagy lomha / kezekkel fonalat sodró párka / szeszélyét figyelő olimposzbeliektől?

Németh András önmagát tudatosan lemeztelenítő valósága, vallomásos-alanyi-biografikus énje feltárásának nagyszerűsége abban rejlik, hogy el tud mondani valamit másként arról, amit egyébként már tudunk, s ezáltal új perspektívát nyit meg a megformálás és a nyelv segítségével. A létmegtapasztalások különböző szintjeit egymásra építve fogalmaz az Együttérzés híján című versben is, ahol az ’áttelelt vén muskátli’ valójában az elmúlást elszenvedő valamennyi teremtménnyel való azonosulását, beleérzését interpretálja, s jól tudja, milyen veszélyt jelent túl szélesre kitárni az ajtót… jobb a zár biztonsága mögött maradni.

Valójában nemzet- és emberiségtörténet sűrítése ez a költészet, egyszemélyes megpróbáltatások és veszteségélmények közösségre vetített következményeivel, melyből sokszor csak a kétkedés, a bizonytalanság marad számunkra, nem tudjuk miként alakul test és lélek kapcsolata, nem tudjuk, lehet -e hinni a nem megtapasztalható létezőben, az intuíciókban. Tele vagyunk tagadással, s közben folyamatosan arra is gondolunk, hogy valójában tagadni csak a létezőt lehet, így nyerhet a látszólag nem létező bizonyosságot. Önismeret / ma meztelen/ személyiség/ önismeret / mi préda benn/ ha kinn a vég / önismeret/ halált hozó/ önismeret, dühödt golyó …

A ’lélekösszkomfort’ a szerző nagyon szemléletes megfogalmazásában csak egy állandó pályán    haladó égitest számára lehetséges; vak magány nem gyötri, olyan éteri hosszú / ideig válhat ember fényjele felett reménnyé.

Az elmondottakból kiderül, Németh András verseit figyelmesen kell olvasni, alkotói energiája sodrásában készenlétben kell állni az élményfolyamatok folyamatos befogadására. Formakészlete nagyon gazdag, opusaiban hagyományos versrendszerünk megújított és továbbfejlesztett versformáit is megtaláljuk. A szerző a nyelv erejével alkot összehasonlításokat és asszociációkat, a sortörések rugalmas használatával személyesebb, intimebb módon tudja önmagát felmutatni a maga teljességére törekvő szubjektivizmusában.

Verseiben a metrikus tagolására nagyon jellemző az áthajlás (enjambement) alkalmazása. A sorvég ilyen esetekben szorosan összetartozó szavakat választ szét, a verssor végével a mondat nem zárul le, így közelebb érezzük magunkat az élőbeszédhez. Csak néhány nagyon jellemző példát említek erre a jelenségre a kötetből (Iliász vagy Odüsszeia? Tanulságeposz, Komlós Jánosné: Megint jönnek az ellenkomponensek, Bibliában előre lapozó gondozott karácsonykor)

Németh András kötetében kiemelt helyet foglalnak el a Homo geometricus-versek és a Nyersprózák ugyancsak számozott darabjai. Nem mindegy ugyanis, mennyire tud alkotó energiával töltekezni a szabályokba kényszerült, a körülírható formákba ’gyömöszölt’ ember. Ezek a versek T.S. Eliot objektív-korrelatív értelmezését látszanak megerősíteni, melynek értelmében az írás folyamatában az érzelmeket nem közvetlenül kell kifejezni, de olyan módon, hogy a lényeg mégis az érzelmek megfogalmazása maradjon. Ehhez pedig olyan helyzeteket, teremtményeket és más verskellékeket kell megjeleníteni, hogy a valóságelemek az érzelmek összekötő láncszemei legyenek. Az alkotói tér szépségét így írja körül a Megbecsülöd, ami van? soraiban: a csend falának vetheted a hátad, hogy/ valamennyire megóvd / magad mások meggyőző / átokkal neked rontó/hazugságkánonjától.

Az egykor fontos dolgok persze csak látszólag veszítik el a jelentőségüket a visszaemlékezés során, a sorsbeszéd egyfolytában arra irányul, hogy erőfeszítéseink az univerzumban való munkálkodás során kudarcot vallanak-e vagy sem. Radnóti néhány itt idézett sorában is a létlényeg bizonytalansága áll a középpontban. Születtem. Tiltakoztam. S mégis itt vagyok. Felnőttem. S kérdezed miért? Hát nem tudom.

Mindebből nyilvánvalóvá válik, hogy az elvesztettségérzés megtapasztalása mindenképpen szükséges a cselekvőképesség megerősítéséhez, ezt összegzi a Jobb híján ars poetica idősíkok, létmódok és létintervallumok összecsúsztatásával. Szeretem az eltökélteket…a testükkel, lelkükkel minden képzelgés nélkül / látszatcélt keresőket…a kezdet örökösen ingatag, jelet / fölmutatni képtelen honát…

A versek lélektani háttere lehet az is, hogy megtapasztalásaink során elveszett vagy megrendült az égbe és földbe vetett bizalom. Ez az érzés pedig még egy madársorson keresztül is vetíthető az emberre, …rossz rádöbbenni, milyen sorsban részesíti héjtól / éppen megszabadult pihejószágát / a kegyetlen természet, a nyugodt élet mégsem elégíti ki sem az embert, sem a lelkes jószágot, a nyugodt élet nem ’termel’ hősöket.

Költészetértelmezés során felmerül bennem a kérdés, hogy az olvasó saját gondolatmenetével meghamisíthatja-e a szöveget. A betű ugyanis olvasás közben kiszolgáltatottá válik az értelmezés során. Minden attól függ, hogy az élmény miként áramlik át a test és a tudat érzékcsatornáin. Szerző és olvasó egyaránt azokat a tartalmakat keresi, melyek csak önnön lelkük mélységeiben bukkanhatnak fel.

Új attitűd, új viszonyulás jellemzi Németh András költészetét, egyéni felfogásának lenyomatában hangulatai, értelmezései teret nyernek. Művészi önfeltárásában gondolati, intellektuális lírát teremt, versszöveteit tényszerű megállapítások, rövid, tömör igazságok építik fel, de nem sokáig időzhetünk felettük, olvasás közben újabb áramlatok felé sodródunk, igyekszünk a fény felé, hogy végül elérhessünk a lélekkikötőbe, ahol bizonyosságot szerezhetünk arról, miként tud az ember mikrovilágának folyamatos tágításával elérhetetlen magasságokba jutni. Amikor az olvasó a kötet végére ér, s értékekkel gazdagodva elhagyja a szerző személyes lírai szféráját, nem véletlenül jut eszébe egy gondolat Mészöly Miklós A tágasság iskolája című kötetéből. A művészet értéke és tartóssága attól függ, hogy milyen mértékben képes egy kor létezésélményét a kor össztudásának fókuszában felmutatni.

Németh András: Föléd hajolni kész időtlen arcom (Cédrus Művészeti Alapítvány, 2024.)

Ld. még: ⇒https://konyvkultura.kello.hu/kritika/2024/12/16/egy-lirai-onfelmutatas-vesztesegelmenyei

Illusztráció: ~posztumusz

Feltöltötte:

Napút Online

Ezek is érdekelhetik!

Turai Laura: »Babics Imre: Dérkristályok Növekvő Sóhajából«* →

Ketten egy könyvről (Csontos Márta, Lukáts János Berecz Ágnes Gabriella regényéről) →

Csontos Márta. Kollektív emlékezet újraértelmezve →

Fodor Miklós: Profetikus, filozofikus líra →