Magyar Miklós: Kháron ladikján az irodalomban és a képzőművészetben
•
A görög mitológiában Kháron az Alvilág révésze. A sötétség istene, Erebosz és az éjszaka istennője, Nüx fia. Az Akherón mocsarainál ladikjával átszállította a Styx folyón azoknak a halottaknak a lelkét, akik megfelelő temetést kaptak, cserébe egy obulusért. A görögök hittek abban, hogy a halottaknak szükségük van egy érmére, hogy kifizessék Kháron szolgáltatását, ezért egy pénzdarabot helyeztek el az elhunyt szájában. Azoknak, akik nem tudtak fizetni, mert nem kaptak megfelelő temetést, száz évig kellett bolyonganiuk a Styx partján.
Kháron irodalmi és képzőművészeti megjelenítésének se szeri, se száma. Nekünk, magyaroknak Illyés Gyula Kháron ladikja című esszéregénye jut először az eszünkbe. A könyv legfőbb gondolata, hogy „az öregség voltaképpen az egyetlen kérdése minden elképzelhető filozófiának”. A regény a Kháron ladikja című verssel kezdődik:
„Kháron ladikja nem akkor indul velünk
midőn lezárul és befagy a szem.
Zord átkelők soká nyitott szemmel megyünk
a végzetes vizen.
Esztendőkkel előbb irígy sorsunk behajt
s ringat a csónakon, amely
−bár nem kedvünk szerint − épp oly gyönyörű part
hosszában suhan el;
épp oly szép Canale-n s lagunákon, akár
a nászutasoké!
Hisz minden ugyanaz: az ég, az út, a táj,
épp csak − visszafelé!
Minden oly gyönyörű, sőt − titkosan − ahogy
elleng, még gyönyörűbb!
Olyanformán, mint a dallam attól, hogy ott
hagyja a hegedűt.
Ülünk barátaink s fáink közt, nevetünk,
− vidám vita folyik −
s egyszer csak ringani kezd velünk, (csak velünk!)
kifelé a ladik.
Bölcs, ki e kéjuton, ezen is mosolyog
s ha sír is, hálakönnyet ont,
hogy hány piazzát, hány s milyen Casa d’Oro-t
látott, ha nem lát is viszont!”
Kháron görög vázákon
Kháront gyakran ábrázolták az ókori görög vázákon. Különösen az attikai temetkezési vázákon az i. e. 5. és 4. századból gyakran láthatók olyan jelenetek, amelyekben halottak szállnak fel hajójára. A korai vázákon Kháront mogorva és piszkos külsejű, öreg tengerészként ábrázolták, aki jobb kezében egy rudat tart, míg bal kezével segíti a halottakat a hajóra szállni. Néha Hermész helyettesíti őt a Pszükhopomosz (a lélek vezetője) szerepében. A későbbi vázákon Kháron már sokkal barátságosabb és kifinomultabb alakban jelenik meg. Az alábbi, Athénban megtalált, i.e. 450-440-ből származó, 31 centiméteres kerámiavázán Kháron látható ladikjában, amint Hermész egy elhunyt férfit vezet hozzá.
Kháron a görög vázán
Kháron leghíresebb megjelenítése
Michelangelo Buonarroti 1536 és 1541 között, hatvanas éveinek elején festette meg az Utolsó ítéletet a Sixtus-kápolna oltárfalára.
Michelangelo Buonarroti: Az utolsó ítélet
A tudósok többsége egyetért abban, hogy Michelangelóra nagy hatást gyakorolt az olasz költő, Dante Alighieri és az Isteni színjáték. A freskó jobb alsó részén jelennek meg Kháron és Minósz alakjai. A görög mitológia szerint, valamint Dante Pokol című művében is, Kháron a révész, a kárhozott lelkeket átszállítja a Styx folyón a pokolba, ahol az ítélethozó Minósz várja őket. Azonban van egy részlet a festményen, amelyet bár néhány tudós röviden megemlített, nagyrészt figyelmen kívül hagytak. Michelangelo szárnyat adott Kháron ladikjának. Ennek a rejtélyes ikonográfiai elemnek a kulcsát a római költő, Ovidius Átváltozások című művében találták meg a kutatók. Az ötödik könyvben Ovidius elmeséli Aszkalaphosz történetét, aki az alvilágban található Hádész gyümölcsöseinek kertésze és gondozója volt. A költő szerint Aszkalaphoszt egy bagollyá változtatták, és azóta baljós előjelként tekintenek rá. Az Ovidiusz-utalást alátámasztják Michelangelo életének és pályafutásának végéhez közeledve átélt belső vívódásai. A halál után tovább élő lélek képzete adja a hátteret az újkori spiritizmus különféle megjelenési formáinak, így a reinkarnáció tanának. Ez utóbbi kérdés Michelangelót egyre jobban izgatta: mi történik a lelkével halála után? A freskón az eszelős arckifejezésű Kháron evezőjével veri azokat a lelkeket, akiket az ördögök vonszolnak csónakjába, akárcsak költője, Dante leírásában:
„Cháron ördög parázs szemekkel állja
el útjokat és visszaintve nyáját,
ki rest, az evezővel taszigálja.”
(Babits Mihály fordítása)
A pokolbeli ördögök fejének változatosságát elképzelni sem lehet jobban; ezek valóban a pokol szörnyetegei. A bűnösök alakjában felismerhetők bűneik, valamint az örök kárhozat miatti rettegésük.
Michelangelo Buonarroti: Az Utolsó ítélet részlete: Kháron
Luca Giordano Kháronja
Giordano a művészettörténet egyik legtermékenyebb festője, aki hallatlan gyorsasággal dolgozott. Állami és magánrendelésekre több mint ezer művet alkotott, amelyek közül talán a leglátványosabb a firenzei Medici-Riccardi palota freskója, amelyeket 1682-ben kezdte el megfesteni. A Medici-család tulajdonában lévő, majd 1659-ben Gabriello Riccardinak, Francesco nagybátyjának átadott palota Tükörgalériájában a festő A Medici-dinasztia dicsőítését és Az emberi élet eseményeit ábrázolta.
A Medici-Riccardi palota Medici-Riccardi palota tükörgalériája
A kompozíció sorozata Az örökkévalóság barlangjával kezdődik, majd Az igazságosság allegóriájával folytatódik. Ezután következnek az Elíziumi mezők, Az okosság allegóriája, majd a Minerva, a művészetek és tudományok védelmezője-csoport. Az erősség allegóriája után a sorozat A mértékletesség allegóriájával zárul. A Kháron ladikja Az igazságosság allegóriájának része.
Luca Giordano: Kháron ladikja
Joachim Patinir Vergilius-ihlette festménye
Joachim Patinir 1480 körül született Dinantban vagy Bouvines-ben (a mai Belgium területén), és 1524. október 5-én hunyt el Antwerpenben. Bár életében nagy megbecsülés övezte, kevés adat maradt fenn róla. Feltételezések szerint Gérard David tanítványa volt Brugge-ben, és kapcsolatban állt Hieronymus Bosch-sal is. Flamand festőként 1515-ben csatlakozott az antwerpeni Szent Lukács céhéhez, amelynek haláláig tagja maradt. 1511-ben állítólag Olaszországban (Genovában) járt. Német barátja, Albrecht Dürer, 1521-ben portrét készített róla, és der gute Landschaftsmalernek (a jó tájképfestő) nevezte, mert Patinir úttörő volt a tájképfestészet önálló műfajként való megteremtésében. A Styxen átkelő Kháron című, 64×102 centiméteres képet Patinir 1520 és 1524 között festette (ma a Prado Múzeumban látható). A festmény témáját Vergilius Aeneis című művéből merítette. Vergilius így írja le Kháront:
„Itt minden víz és minden folyam őre a mocskos,
Szörnyü Charón, ez a borzalmas révész, kinek állát
Borzas, szürke szakáll rútítja, tekintete lángol
S vállban bogra kötött szennyes köpönyeg fedi testét.
Csónakjával evezve halad, kormánya: vitorla,
Így hordozza a holtakat ő vas-szürke dereglyén;
Éltes már, de üdén és frissen öreg, mivel isten.
És a folyam föveny-ágya felé tódultak az árnyak,
Férfiak és nők lelkei, elhunyt nagyszivü hősök
És fiuk és hajadon lánykák sokasága, meg ifjak,
Kiknek teste szülőik előtt hamvadt el a máglyán:
Mint koraősszel, az első fagyra lehullik az erdőn
Ezrével minden falevél, vagy mint a madárhad
Tengeren át ha eléri a szárazföldet, a forróbb
Tájat a tél zordsága elől, − úgy szálltak e lelkek.
És állt és esdett mind, hogy mielőbb odatúlra
Jussanak és ama part fele karjuk epedve kitárták.
Ámde a zord révész van, akit fölvesz, van, akit nem,
Ismét mást elijeszt, jó messzire kerget a révtől.”
(Lakatos István fordítása)
A művészettörténészek igen érdekes, részletes elemzést adnak a festményről: a kép középpontjában Kháron látható, a nagyobb figura a csónakban, aki a holtak lelkét szállítja Hádész kapuihoz. A csónak utasa túl kicsi ahhoz, hogy az arckifejezései felismerhetők legyenek, ám feltehetőleg egy emberi lélek, aki arról dönt, hogy a kép bal oldalán ábrázolt mennybe vagy a jobb oldalon lévő pokolba menjen. A Styx folyó osztja ketté a festményt. Ez az alvilág négy folyójának egyike, amely a pokol legmélyebb részein halad át. A kompozíció jobb oldalán Patinir pokolvíziója nagymértékben Bosch hatását tükrözi. Ez a látomás Hádész birodalmának egy leírását alkalmazza, amely szerint az egyik kapu a Peloponnészosz déli végén található, egy ma is látható öbölben, a Matapan-fokon. A kapuk előtt látható Kerberosz (Cerberus), a háromfejű kutya, aki őrzi a kaput, és elrettenti az összes lehetséges lelket, akik Hádész birodalmába próbálnak belépni. A csónakban lévő lélek végül a pokol felé fordulva választja meg sorsát, figyelmen kívül hagyva a folyóparton álló angyalt a Paradicsomban, aki int neki, hogy a nehezebb utat válassza a Mennyország felé.
Joachim Patinir: A Styxen átkelő Kháron
Gustave Doré: Az Isteni színjáték illusztrációja
Gustave Doré rendkívül termékeny grafikus volt, 1852 és 1883 között több mint százhúsz kötethez készített rajzokat, amelyek Franciaországon kívül külföldön is megjelentek. Doré leghíresebb munkája Cervantes Don Quijotéjának illusztrálása, amelyhez 1863-ban háromszázhetvenhét rajzot készített. De Illusztrálta Homérosz, Vergilius, Arisztotelész, Milton, Shakespeare műveit, valamint a Bibliát is. 1861 és 1868 között illusztrálta Dante Isteni színjátékát. Erről a kötetről egyik kritikusa azt mondta, hogy olyan, mintha Dante illusztrálta volna Dorét. Dante Alighieri Isteni színjátékában, A pokol kapujában Dante a közönyös emberek lelkeivel találkozik. Ezek az emberek, bár erényesen éltek, közönyösek voltak Isten és a Sátán iránt is. A közönyösök mögött a Styx folyó húzódik, melyen Kháron a lelkeket a túloldalra szállítja. Kháron csak az Istennel meg nem békült lelkeket veszi fel a ladikjába, így Dantét visszautasítja, aki később, rejtélyes módon, ájulásból feleszmélvén, mégis a túloldalon találja magát:
„S im a folyón felénk egy gálya tartott,
rajta egy agg, régi szőrtől fehéren,
s „Jaj nektek, hitvány lelkek!” − igy rivalgott.
„Eget látni már egyik se reméljen.
Jöttem, hogy majd a vizen átkisérlek
tűzbe, fagyva, örök sötétbe mélyen.
S te itt közöttük, élő testű lélek
hordd el magad, távozz e holt seregtül!”
De mikor látta, hogy odébb se térek,
szólt: „Más réven, más útakon keresztül
könnyebb deszkán juthatsz csak átkeléshez,
nem itt én nálam, földi tetemestül.”
De szólt vezérem: „Cháron, mily beszéd ez?
Igy akarják ott, hol szigoru törvény,
bármit akarnak – és többet ne kérdezz!”
Szőrös orcája hunyászkodva görbén,
a sápadt víz hajósa megjuházott,
csak szeme körül forgott lángos örvény.
Hanem a lankadt s hússal nem ruházott
lelkek, szinük veszitve, felvacogtak,
mikor a rémes szó fülükbe fázott.
Szidták Istent s szülőiket s zokogtak,
szidták a magvat, helyt, időt, a fajtát,
melyből születtek s létre feljutottak.
Aztán sirás közt elhagyván a sajkát,
visszahuzódtak a partra, mely várja
mindazt, ki Isten ellen nyitja ajkát.
Cháron ördög parázs szemekkel állja
el útjokat és visszaintve nyáját,
ki rest, az evezővel taszigálja.
Mint ősszel a levél elhagyja fáját,
egymásután leválva, míg az ág
a földön látja az egész ruháját:
Ádám rossz magva úgy veti magát
egyenkint el a partról, mint madár, ha
meghallja a madarász cselszavát…
És viszi őket a víz szennyes árja
s még nincs idő, hogy túl kompját kikösse
Cháron, emitt már új nép gyűlve várja.”
Gustave Doré: Kháron
José Benlliure y Gil Kháronja
José Benlliure y Gil (1858-1937) Cañamelarban, Valenciában született, és Francisco Domingo Marqués tanítványaként kezdte meg művészeti tanulmányait. Korán megmutatkozó tehetsége révén Róma spanyol művészeti iskolájába küldték tanulni. 1903 és 1913 között a Spanyol Képzőművészeti Akadémia igazgatója volt. A spanyol kormány támogatásával Olaszországban élhetett, ahol állami megrendelésekre több középületet díszített, azonban hírnevét nagy történelmi festményeinek köszönhette. José Benlliure y Gil Kháronja az alvilági résvész egyik legmegrendítőbb ábrázolása. Sem a görög vázák határozott hajósából, sem Michelangelo ellentmondást nem tűrő „rendteremtőjéből” nincs benne semmi. Ez egy kétségbeesett öregember, aki megpróbál segíteni a hajójában ülő és arra felkapaszkodni igyekvő holt lelkeken. A ladik legtöbb utasa kezébe temeti arcát. A fehér ruhás nőalakok azonnal magukra vonzzák a néző figyelmét. Alig észrevehető a sötét bagoly, amely a kis csónak végében ülő, kétségbeesett lélekre telepedett, ám a madárnak nagy jelentősége van a festmény üzenetének szempontjából. Az ókorban a bagoly és a kuvik a halálhoz és a boszorkánysághoz is kapcsolódik. Úgy tartották, hogy a bagoly hangja egy közelgő halált jelez, és ha nappal látunk egy baglyot, az rossz előjel. A magyar hiedelemvilágban is halált kiáltó madárként szerepel, de a költészetben is gyakran felbukkant vészmadárként a bagoly. A babona szerint, ha valakinek a házára rászáll a kuvik és ott megszólal, ott hamarosan megérkezik a halál. Erre épül Tompa Mihály Kuvik című verse:
„Csillagtalan, sötét az ég,
Az óra már éjfélt ütött;
Kiabál a halálmadár
Rozzant, szegény viskó fölött;
Benn a kínok végharca közt
Vergődik a halálra-vált,
És minden hang fülébe hat,
Hogy a rémes hírnök kiált:
Kuvik, kuvik!” (részlet)
José Benlliure y Gil: Kháron ladikja
Tóth Ernő groteszk Kháronja
Ha néhány szóval kellene bemutatni Tóth Ernőt, azt lehetne mondani, hogy ő a képzőművészet Örkény Istvánja. Festményei és szobrai ugyanazt a groteszk szemléletet tükrözik, mint Örkény regényei, egypercesei. Örkény 1971-ben Franciaországban elnyerte a fekete humor nagydíját. Tóth Ernő 1982-ben nemzetközi fődíjat kapott a bulgáriai Gabrovoban rendezett Humor és szatíra a művészetben elnevezésű szemlén. Tóth Ernő jól ismeri a mitológiát, amiből gyakran merít ihletet. Faunjait, kentaurjait is a groteszk tükrében mutatja be. Ahogy belépünk kertjébe – amit én Bosch festményére utalva A gyönyörök kertjének nevezek –, a fahíd mellett szemünkbe tűnik 2001-ben készített szobra: Kháron ladikja. Minthogy Ernő mindent a maga kreálta groteszk szemüvegén keresztül lát, ne csodálkozzunk, hogy a ladiknak kerekei is vannak.
Tóth Ernő: Kháron ladikja
Illusztráció: paestumi nekropolisz, 47. tomba, lukán freskórészlet, ~Kr. e. 350 (Museo Archeologico Nazionale di Paestum)
Ezek is érdekelhetik!
Kovács katáng Ferenc: A betlehemi jászol* →
Toldi Éva: Jászol és Kereszt →
Pécsi Sándor: DÉRKRISTÁLYSÓHAJ* →
