Dino Buzzati: Hiábavaló meghívások
•
»Nem lesz az az úgynevezett költészet sehol, sem a közös remények, sem a szerelemmel járó csöndes szomorúság. De melletted leszek.«
•
Szeretném, ha eljönnél hozzám egy téli estén, és szorosan egymás mellett néznénk együtt az ablakok mögül a sötét és fagyos utcák magányosságát, s a mesebeli telekre emlékeznénk vissza, ahol egymással éltünk öntudatlanul. Ahova ugyanazon a végzetes ösvényen jutottunk el, te meg én; félénk lépésekkel együtt haladtunk a farkasokkal teli erdőkön keresztül, s egyek voltak még az őrangyalaink is, akik útjainkat egyengették a tornyokról lecsüngő pézsmaboglárok virágai felé a szálldosó hollók között. Öntudatlanul is együtt bámultunk ott ugyanazon rejtelmes világ felé, mely már várt reánk. S ott dobogtatták meg először a szíveinket bolondos, puha vágyak. „Emlékszel?” – kérdezzük majd a meleg szobában édesen összebújva, és te bizalommal mosolyogsz majd rám, miközben odakint megszólalnak komor lemezei a szélnek. De te – most jut eszembe – , nem érted te meg a névtelen királyok, az óriások, az elvarázsolt kertek rég megírt meséit. Ámulattal nem haladtál el soha az emberhangon szóló bűvös fák alatt, elhagyatott kastélyoknál nem döngettél kaput, az éjszakában sem bolyongtál még soha, sóvárogva messzi-messzi fényeket, és soha nem szédültél meg a szent hajókon ringatózva, a Kelet csillagfényei alatt. Az ablakok mögött, azon a téli estén bizonyosan némák maradunk, én eltévedek majd a halálos mesék között, s te számomra is ismeretlen, idegen leszel. Emlékszel? – kérdezem majd, de te nem emlékszel.
Szeretnék veled sétálni egy tavaszi napon a szürkeszínű éggel, a megfakult, régi papirosokat cibáló esti szél szagában a külvárosi negyedekben, s lehetne vasárnap talán. Az ilyen vidékeken gyakorta teremnek mélabús, nagy gondolatok, és azokon az órákon a költészet bolyong, hogy összefűzze mind a szíveket, melyek enyhet keresnek ott. Születnek továbbá kimondhatatlan remények is, melyeket a házak mögött húzódó végtelen látóhatár, a menekülő vonatok, az északi felhők ajándékoznak nekünk. Kézen fogjuk majd egymást egyszerű szavakkal, s könnyű lépésekkel megyünk, és mondunk valami értelmetlent, ostobát és kedveset. Mindaddig, amíg felgyulladnak a lámpák, és a nyomorúságos bérházakból útra kelnek a város baljós történetei, a kalandok, az áhítozva várt románcok is. S akkor mi még mindig kéz a kézben hallgatunk, hiszen a lélek szavak nélkül beszél. De te – most emlékszem csak – soha nem mondanál semmi értelmetlent, ostobát és kedveset. Nem tudod szeretni hát e vasárnapokat sem, melyekről beszélek, a lelked sem tud hozzám némán szólani, nem látod te meg azon az órán majd a városok varázslatát, sem az észak felől leereszkedő reményeket. Te jobban szereted a fényeket, a nyüzsgést, az emberek közül a téged bámulókat, az utakat, melyeken, mondják, az ember szerencsére lel. Te más vagy mint én, és ha eljönnél is sétálni velem egy tavaszi napon, fáradtságról panaszkodnál csak; hát ennyi lenne, semmi több.
Szeretnék elmenni veled egy magányos völgybe nyáron is, mosolyogva szakadatlanul a legegyszerűbb dolgokon, s kikémlelnénk az erdők, a fehérszínű utcák, az elüresedett otthonok rejtelmeit. Megállnánk a fahídon, hogy meglessük az elvonuló vizet, hogy kihallgassuk a sürgönypóznák végtelenül hosszú történeteit, melyek a világ végéről érkeznek, s ki tudja, merre tartanak. És szakítanánk a mező virágaiból, és végignyúlva majd a zsenge fűben, a napsütéses némaságban bámulnánk az égbolt áthatolhatatlan messzeségét, az elvonuló fehér felhőket s a hegyek csúcsait. Azt mondanád: „Milyen szép”, és semmi mást nem mondanál, mert boldogság ereszkedik le ránk, mely lefejti majd a testünkről az évek terheit, és újjászüli majd a fáradt lelkeket.
De te – most, hogy erre gondolok –, félek, te csak magadra figyelsz majd öntudatlanul és idegesen megállsz, a harisnyádat vizsgálgatod majd, kérsz tőlem egy újabb cigarettát, s türelmetlenül sürgeted, hogy térjünk vissza már. S nem mondod majd azt sem, „Milyen szép!”, hanem mondasz valami más olcsó közhelyet, ami nem fog számomra semmit sem jelenteni. Hiszen mindig így csináltad. S nem leszünk mi boldogok egy pillanatra sem.
Szeretném mégis – hagyd most végigmondanom –, szeretném veled összeölelkezve bejárni a város hosszú-hosszú útjait egy novemberi alkonyon, amikor valódi kristály az ég. Amikor az élet álomképei végigszaladnak a kupolák fölött, és megérintik az utcák mélyén járó, gondokkal telt, borús népeket. Amikor boldog korok emlékei s új sejtelmek haladnak át a föld színén, s valamiféle muzsikát hagynak maguk mögött. Ártatlan, gyermeki gőggel néznénk majd a többi arcokat, ezrek és ezrekét, akik mellettünk a folyón elhaladnak. S öntudatlanul is az öröm fényét sugározzuk szét, s majd minden ember ránk figyelni kénytelen, és irigység helyett az arcukon jóságos mosoly fakad.
De te – már jól tudom –, ahelyett, hogy megnéznéd a kristályos eget, a lemenő nap földhözvert sugarait, a kirakatoknál kívánsz megállni majd, hogy megbámuld az aranyat, a selymeket, ezeket a hitvány drágaságokat, és nem veszed észre majd az álmokat, a vonuló sejtelmeket, sem a végzet hívogató szavát. Nem hallod meg azt a muzsikát sem, és te azt sem értenéd, hogy mért néznek ránk jó szemmel az emberek. A nyomorúságos holnapjaidra gondolsz, s fölötted a torony aranyszínű szobrai is hasztalan emelnék fel kardjukat az utolsó fénysugár felé.
És egyedül leszek majd. Mindhiába. Talán mindez ostobaság, és te, aki jobb vagy nálam, talán a világról nem így vélekednél. S talán neked van igazad, és ostobaság megpróbálni is. De legalább, csak legalább szeretnélek újra látni. Akárhogy is lesz, valahogy mi mégis együtt maradunk, s az örömöt keressük. Nem fontos, hogy nappal-e vagy éjszaka, nyáron-e vagy őszidőben, ismeretlen tájakon, egyszerű, kicsiny házikók vagy nyomorúságos szállodák szobáiban. Elég nekem hiszen, ha csak melletted vagyok. Nem hallgatom többé – megígérem neked – a háztetők rejtelmes ropogását, a felhőket sem bámulom, s nem törődöm a muzsikával sem és a széllel. Lemondok ezekről a haszontalan dolgokról, melyek csak nekem kedvesek. Türelmes leszek, ha nem érted, amit mondok neked, ha idegenül beszélsz, ha panaszkodsz a régi ruhák és a pénz miatt. Nem lesz az az úgynevezett költészet sehol, sem a közös remények, sem a szerelemmel járó csöndes szomorúság. De melletted leszek. És sikerülni fog, meglásd, mi csaknem boldogok leszünk, csak egy férfi és egy nő csupán, mint ahogyan megesik ez más vidékein is e vigasztalan világnak.
De te – most kezdem megérteni – végtelenül messze vagy, száz meg száz mérföldnyire is, hogy elérhesselek. S olyan világ vagy belül, amit nem ismerek, és az emberek, akik körülötted élnek, bizonyára kinevetnek most, hogy időt pazarolsz reám. De most már befejezem, ne félj. Tudom, elfelejtettél te engem, tudom, talán nem emlékezel a nevemre sem. Én immár eljöttem tetőled, összezavarodva a megszámlálhatatlan árnyékok között. Mégsem tudok nem gondolni rád, és boldog vagyok, hogy elmondhattam ezt neked.
Fordította: Takács Krisztina
Takács Krisztina a 2024-es Cédrus-pályázat közlésre kiválasztott, kiemelt műfordítója
Illusztráció: G. d. Chirico fh.
Ezek is érdekelhetik!
Rainer Maria Rilke: Alkésztisz, Hetéra-sírok →
Jasminka Domaš: Utazások topográfiája (versek)* →
Thomas Möhlmann versei →
