Szentmártoni Szabó Géza: Kétszáz esztendeje lappangó magyar kalandregény*
*A könyv 2025 elején a Cédrus Művészeti Alapítvány
gondozásában (kiadónknál) jelenik meg)
A Kapitány Sárvári Jánosnak és Támár török kisasszonynak szárazon és tengeren esett története című kalandregényt, amely az utóbbi harminc esztendő során került elő, nemes Vörös Mihály (1754–1830) hódmezővásárhelyi asztalosmester 1812-ben vetette papírra. Ugyanő mindeddig arról volt ismert, hogy 1807-ben Szegeden megjelentette A bajnokok Vég-Gyula várában című, az 1566-os török ostromról szóló verses hőstörténetét, amely több további kiadást megérve, a XIX. század egyik népszerű ponyvaolvasmánya lett.
Vörös Mihály kalandregénye ugyancsak a török hódoltság korában kezdődik, amikor Henri Mercoeur herceg hadserege 1601-ben egy időre visszafoglalta a törököktől Székesfehérvárt. A szerelmi szálon szövődő történet magyar és török főhősei előbb Bukarestbe kerülnek, onnan jutnak el az al-dunai Szilisztrába, majd fordulatokban bővelkedő cselekmények közepette, Konstantinápoly, Alexandria, Málta, Karthágó (Tunisz) érintésével, végighajózzák a Földközi-tengert, sőt az Atlanti-óceánra kijutván, a Kanári-szigeteken is megfordulnak. A kalózokkal való többszöri találkozásuk után Marseille-ben kötnek ki, majd végül Franciaországból, szárazföldi úton, Itáliába jutnak el.
Ez a kalandregény, amely mostani kiadását követően, a korai magyar regényírás történetében is helyet kér magának, érdekes betekintést nyújt az alföldi városokban és falvakban a XIX. század elején élt lakosok, mesteremberek sajátos világlátásába, földrajzi és történelmi ismereteibe, valamint a magyar vonatkozású kalandos elbeszélés iránt megmutatkozó érdeklődésükbe.
Ízelítő gyanánt két részletet ragadunk ki a könyvből. Az első A szerelem tüze című fejezet azon jelenete, amelyben beteljesedik Sárvári János és Támár szerelme:
„Nem tudtak örömökbe mit csinálni; akkor mindjárt egy asztalhoz vezette Támár kisasszony Sárvári Jánost, azhol volt egy pár képecske, tiszta aranyba foglalva, amelyeknek egyike Sárvárinak, a másika Támár kisasszonynak személyét ábrázolta. »E’ lész – úgymond Támár kisasszony – a mi szövetségünknek örökös, megmásolhatatlan bizonysága.« Már csak a’ volt hátra, hogy örökös szövetséget esküdjenek egymásnak. Ez is véghez ment, megesküdtek a keresztyének istenének nevébe, hogy soha egyik a másikon kívül semmiféle jegyest, avagy hitvest nem esmér, mindaddig, valameddig vagy egyiknek, vagy másiknak halála bé nem bizonyítódik. Minthogy pedig ezen képecskéktől, vagy egyiket vagy másikat az időnek viszontagságai könnyen megfoszthatják, még más jegyet is gondoltak ki, tudniillik a töröknél olyan szokás van, hogy midőn keresztyén rabot fognak el, mindjárt a magok billegekre veszik, azután senki az olyan elbillegezett rabra számot nem tarthat. Az ilyen billegező drótot vették elő, egy nagy szövétneknél megmelegítették, és először Sárvárira, azután Támár kisasszonyra sütötték S. T. betűket, és az arra elkészített kenettel megkenvén, harmadnap múlva a bőrét elhányván, szépen kitetszettek a betűk, ez pedig igen kevés fájdalommal ment véghez. Így vitték tökéletességre a megmásolhatatlan egyezséget, így töltötték el szerelmes ölelgetések és édes csókok között az egész éjtszakát. Azt is elvégezték, hogy szoros titokba tartsák szerelmeket, hogy valami módon világosságra ne jöjjön, hogy az által veszedelembe ne ejtsék magokat, a jövendőbéli sorsokról való beszélgetést pedig továbbra halasztották, mivel már a hajnal kezdett piroslani, és a fülemile is szépen kezdett a kertnek fáin hangicsálni.”
A második kiragadott részlet a Leánykérés című fejezetből való, ahol nagy tengeri viharról és a kalózokkal való találkozásról olvashatunk:
Cornelis Verbeeck: Holland hajók viharos tengeren (National Maritime Museum, Royal Museums Greenwich)
„Végre sok könnyhullatások között egymástól elbúcsúztak, és szélnek eresztették hajóikat. Szicíliát jobbra hagyván, a Herkules szorosán által evedzettek, és már Afrikát balra kezdették hagyni, és a Nagy Tengerre értek, egy rémítő fekete setét felleg borítá el a tengernek színét, iszonyú szélvésszel, és annyira ostromlotta a hajót, hogy ahogy a bennevalók utolsó reménységeket elvesztették, mert az egymást érő villámlások és égi csattogások, s ennek felette a sűrűn hulló mennyköveknek sokasága, amely a tengernek s habjainak iszonyú ordítások, az hajónak ide s tova való hányattatása oly nagy rémülésbe hozta a hajóban lévőket, hogy minden szempillantásban az elmerüléstől tartottak, csak az anglus kormányos ilyen veszedelemben is csak meg sem hunyászkodott. Egy-két pillantások alatt az afrikai partokat szemeik elől elvesztették; kapitány Sárvári egynehány izmosabb török szolgákat rendelt segítségére a kormányosnak, a szél északról fújván, sebesen repítette a hajót, sokszor az árbocfának a hegye sem látszott ki a habok közül, majd ismét a habok a hátakra vették a hajót, ismét a mélységbe lesüllyedett, úgyannyira, hogy a habok a hajónak tetején által meg által csapkodtak; a kormányos mester és segítői oszlophoz kötötték magokat, hogy a kormány le ne vesse őket az állásról.
Midőn a hajót a szélnek sebessége repítette volna, egy kőszikla mellett vitte el; minden erejekkel arra a kősziklára akarták a hajót kihúzni, de minden igyekezetek haszontalanná lett, mert egy két minutum alatt elvesztették szemeik elől a kősziklát, elragadtatván a széltől. Ez a rémítő zivatar tartott mintegy három óráig, amidőn csendesebben kezdett fújni; már az haboktól nem hányattatott a hajó, széllyel láttak a tengeren. Az árbocfán álló őrálló hírt adván a hajó fedélzetén lévő őrállónak, hogy adnák hírül a kapitánynak, hogy egy rablóhajó nyomokba követi őket. Akkor a kapitány mindjárt parancsolatot adott ki a pattantyúsoknak, hogy készen tartsák magokat az ütközetre. A vitézeket is a magok helyekre elrendelte, hanem Szilasi és Paki a feleségeket nem győzték apolgatni, mások pedig még a bódulásból sem eszmélkedtek fel, midőn a tolvajok reájok ütöttek. Sárvárinak ágyúsai is készen lévén, a szél is megállván, a kormányos reájok fordítván hajóját, úgy visszaköszöntöttek, hogy egynéhány lyukakat ejtettek hajójokon, az árbócfa is derékba kettétört, az őrálló elesett. Látván a tolvajok, hogy szándékjoktól elestek, tovább semmi kedvek nem volt az ütközethez, hanem a szaladásról gondolkoztak. Kapitány Sárvári mindjárt űzőbe vette volna őket, de az elébbi veszedelem miatt még sokan ájulásba voltak, s elégteleneknek tartották magokat a csatázásra. (A feljebb említett kőszikla a tengeri tolvajoknak leshelyek, gyakran az Indiákra menő hajókat innen meg szokták támadni és felprédálni.)”
Cornelis Verbeeck:
Hajó a viharos tengeren (részlet)
(National Maritime Museum,
Royal Museums Greenwich)
Az itt röviden bemutatott kalandregényt Szentmártoni Szabó Géza sajtó alá rendezésében és utószavával, Szondi György szerkesztésében, a Cédrus Művészeti Alapítvány jelenteti meg 2025 elején.
Illusztráció: átdolg. Alba Regalis 1601-print (in.: Theatrum Europaeum, 1667)
Ezek is érdekelhetik!
Lukáts János: Karácsony a faodúban, Dodó bohóc karácsonya (kisprózák) →
Szabó K. Orsolya: Örökség →
Csanda Mária: Négydimenziós történetek →
