Wehner Tibor: FASZOBROKBA FOGLALT MÚLT*
Páljános Ervin szobrászművész etyeki kiállítása
Egy csaknem ötven évvel ezelőtt, 1976-ban megjelent, a művészeti mesterségek műhelytitkait ismertető könyvben olvasható az egyik legjelentősebb magyar szobrász, Ferenczy Béni áttekintése a szobrászati technikákról, amelyben a fafaragáshoz érve – a saját faszobrászati tapasztalatait is összegezve – részletesen tárgyalja e szoborkészítő eljárást. A XX. századi plasztika iskolateremtő mestere eszmefuttatásában megjegyezi, hogy a modern korral ellentétben, amikor már nagyon nehéz jó alapanyagot beszerezni, „A régi fafaragók az egészséges, jó minőségű fát törzsén vették meg, és úgy szárították, hogy a fa magvát … egész hosszában, erre alkalmas hatalmas fúrókkal kifúrták belőle.” Majd miután megvolt a megfelelő, a száradásból eredő későbbi repedéseket kiküszöbölő alapanyag, eldöntötték, hogy egy darabból, vagy építve, több részből összeillesztetten készítik el azt az alkotást, amelyet aztán gyakran be is festettek. „Ma, a tárgyszerű felfogás idején – jegyezte meg Ferenczy Béni – a szobrászok inkább az anyag saját szépségét érvényesítik: igen sokféle, rendkívül szép tropikus eredetű fa kerül az európai piacra, de kisebb munkákban hazai fáink sajátos szépségei is érvényre jutnak.” De a XX. század szobrászatának e kiváló alkotója felhívta a figyelmet arra is, hogy „A szobor esztétikáját maga az anyag nem adhatja meg. A szobrász az anyag struktúrájának engedve, az anyaggal bajlódva, kevés időt szentelhet a forma elvontabb problémáinak is.”
Ferenczy Béni e megállapításait egyként igazolja és cáfolja Páljános Ervin, a jelenkori magyar szobrászat középnemzedéke jeles alkotójának faszobrászatra koncentráló kollekciója, amely manapság, az anyag-kavalkádban és a technikai sokszínűségben, a megmunkálás-változatosságban tobzódó plasztikai ágazatban, illetve térművészetben meglehetősen ritka, a tradíciókhoz erős szálakkal kötődő jelenség. Több évszázados, illetve évezredes múltú, klasszikus matéria-alkalmazást, és hagyományos kivitelezést reprezentál: különböző fafajták faragással, a kőszobrászathoz hasonlatos, elvétellel való alakítását. Jóllehet a mély tradíciók szelleme hatja át a szentendrei szobrász alkotásait, mégis önálló törekvésről, egyéni arculatról, különös mondandókat különös metódusokkal megformált kompozíciókról kell megemlékeznünk művei körében. Az alapanyagok tekintetében nem válogat: minden, keze ügyébe kerülő, faragásra alkalmas fa-matériát megdolgoz, amelynek nyerseségét, anyagi valóját nem leplezi, nem alakítja, hanem a mű mondandójának szerves részévé avatja. Alkotómódszerét vizsgálva a manapság oly divatos egy tömbből való faragás eljárását egyszer alkalmazza, máskor elkerüli: gyakran a formarend mozgalmasságát élesztő csapolásokkal, összeillesztésekkel, a művek körüljárása során átérezhető virtuális mozgások élesztésével, a részletek hallatlan gazdag kimunkálásával, ezáltal a tér dinamikus áthatásával formálja kompozícióit, amely plasztikai sajátosságok révén aztán ”a forma elvontabb problémáival” foglalatoskodó, és szemlélőjét magával ragadó, és egy ismeretlen világ dimenzióit kijelölő és feltáró faszobrászati alkotások együttese áll előttünk.
Páljános Ervin a múlt század hetvenes éveiben, majd a hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján végezte művészeti tanulmányait – mesterei között Somogyi Józsefre és Borsos Miklósra hivatkozhatunk –, s az immár több mint négy évtizedes működése során mind a kisplasztika, mind a kiállítási plasztika, mind a monumentális szobrászat terén aktív alkotó volt és maradt: számos megbízásra készült köztéri kompozíciót alkotott, amelyek közül a legjelentősebb portrék és emlékművek Szentendrén állnak. A kiállítótermi körülmények között megszólaló kisszobrai, kisplasztikái egyik csoportjának érdekes, uralkodó jellemzője a síkszerűség, jóllehet a Páljános-alkotások nem a falhoz kötődő, egyoldalas domborművekként jelennek meg, hanem térbe helyezett, kétoldalas, áttört, negatív és pozitív terek és síkok villódzásával telített kreációkként, s így furcsa viszonyokat, virtuális és valóságos közegeket teremtők: a síkok és a terek – az áttörések, a teret önmagukba mintegy beszippantó tömegalakítás, formaképzés révén – egymással szervesen és harmonikusan összekapcsolódnak, s egymástól elválaszthatatlanokká válnak. A művész a kilencvenes évekig kizárólag hozzáadással, vagyis mintázással készítette szobrait, de miután megbízást kapott a szentendrei Ferences Gimnázium Keresztút-domborműsorozatának elkészítésére, ezt követően egyre gyakrabban fordult a faragás, a faszobrászat felé. Páljános plasztikai kompozícióit – a megrendelésre készített, főként természetelvű alkotásokon túlmenően – alapvetően olyan absztrakt formavariációk jellemzik, amelyeknek elvont motívumaiban, motívumkapcsolódásaiban antropomorf utalások jelennek meg, s a sajátosan szürreálissá alakított, burjánzás-szerű építkezésmóddal, áradó formaadással szerkesztett rendszerben megannyi kultúr- és eszmetörténeti visszautalásra, mitologikus mozzanatra, párhuzamra lelhetünk. A múlt, a nagy múlt motívumaira, jelképeire, szimbólumaira. A művek által megjelölt filozofikus árnyaltságú gondolatkörökben felmerülnek mitológiai vonatkozások, fel-felbukkan a férfi-női princípium, fel-feltünedeznek életfa-idézetek, szárny- és repülés-asszociációkat keltő formavariációk is. Az egy-egy teljes konstrukció, vagy formacsapongás, illetve motívumburjánzás összességében nem azonosítható, nem kódolható, nem visszacsatolható a valóság jelenségeire és elemeire, mert a szobrászi expresszió, esetenként a szobrászi szürreális látomás vezérli a művet, de egyes részletek, kisebb összetevők természetelvű megformálással illeszkednek a nagy absztrakt egészbe: így fel-felbukkan egy-egy madár, angyal, kereszt, szív, hold, csillag, arc, virág, ház, hajó konkrét motívuma. A metódus, a mozgalmasság, az elvontságba torkolló, a tárgyszerűséget elvesztő formaalakítás kapcsán a magyar szobrászatban meglehetősen ritka expresszív áramlat egyik erőteljes szólamát vélhetjük felfedezni Páljános Ervin műveit szemlélve, amelyet olykor-olykor a szürrealizmus látomásossága, álomszerűsége árnyal. Jó példák minderre az ún. pásztorbotok mű-sorozatának alkotóelemei: mind-mind egy-egy leleményes formaremeklés. A művek pontos leírása és értelmezése érdekében hivatkoznunk kell a kiváló művészettörténész, Bárdosi József eszmefuttatására, aki a művész egyik korábbi bemutatkozása alkalmából megállapította „Páljános Ervin munkáit többféle szempontból is megközelíthetjük. Az első kézenfekvő megoldás … a mítosz- és klasszikum-igény korunkra vonatkozó magyarázata lehetne. A második magyarázathoz elegendő volna a kitűnően faragott és invenciózusan megfogalmazott motívumok felsorolása, leírása és szimbolikájuk kibontása (héroszok, fegyverek, termékenység-szimbólumok és mitikus jelek, stb.). Harmadrészt lehetne utalni a tradicionális-népi kincs ismert motívumaira, lehetne hivatkozni az inkább dekoratív, mintsem önálló teret igénylő monumentumok népi faragó technikájára, továbbá a gazdagon burjánzó, olykor szürrealisztikus, néha pedig a szecessziós grafika finomságával vetekedő formák egyéni inspirációjára, amelyek közös népi nyelve a mítoszokból eredezik.” És a végkövetkeztetés: a művész szobrai azt igazolják, ”… hogy a szakmai igényesség és a művészi idea nem zárja ki egymást, és bizonyíték arra is, hogy az organikus forma értő kezekben nem silányul közhellyé és nem válik népi demokratikus pártgiccsé. Következtetésképpen a forma szükségszerűen nem tűnik el a gondolatban, de a gondolatnak sem kell elvesznie a mesterember túlcizelláló vésője alatt.” Ezzel úgy vélem, kellő magyarázatot adtunk Páljános Ervin faszobrászatának formagazdagságba foglalt, tartalmi vonatkozásaiban mindig a nagy múltra tekintő, a jelenkori művészetben markáns egyéni utat és karakteres alkotói arcélt reprezentáló szobrászata indítékainak és gondolatiságának interpretációjához.
A szobrászati kollekcióhoz kapcsolódó grafikai együttes lapjai az ún. szobrászrajzok és az önálló, szuverén rajzok és nyomatok kategóriájának határmezsgyéjén helyezkednek el: a formarend, a stilisztikai jellemzők révén szorosan kötődnek a szobrokhoz, de a kompozíciós rendjük, a kidolgozottságuk, a míves, finom, érzékeny kifejezésük által körvonalazódó jellemzők azt diktálják, hogy önálló művészi alkotásokként is szemlélhetők. A grafikai munkásság szerves alkotóeleme a Páljános-életműnek, olyannyira, hogy előfordult, hogy az alkotó a rajzok, a szitanyomatok és linómetszetek kollekciójából önálló grafikai kiállítást rendezett. Bodonyi Emőke művészettörténész hívta fel a figyelmet arra, hogy a művész a grafikai kompozícióit is mindig filozófiai, meditatív kérdésfelvetésekkel gazdagította, amelyek meghatározták a formai megoldásokat. E körben is a mitológiáé a főszerep: mint korábban a szobraiban, itt is egy mitológiai legenda, Gaia, a földanya és fia, Antaiosz kapcsolatát, történetét idézi meg, s az általuk, általa kibontható tartalmak megfogalmazása az alkotó szándéka: „Önfeláldozás, önzés, élet-halál harc, anya és fia kapcsolata, férfi és nő találkozása, egymást éltető erejük. …. Az élet átértékelése, az élet igenlése meggyőző erővel tör fel Páljános Ervin grafikáinak organikus formavilágában, amely nemcsak a munkásságához kapcsolódik következetesen, hanem annak szentendrei és modern hagyományaihoz is.”
Vagyis egy kompakt egységet alkotó, különösségekbe emelkedő szobrászati-grafikai műegyüttes kompozícióinak körében, egy Szentendrén dolgozó, de a város nagy művészeti tradícióival csak nagy áttételekkel érintkező művész, a hatvanöt esztendős Páljános Ervin szobrászművész életművébe kaphatunk bepillantást: az anyag nyers szépségeit csillogtató, különös atmoszférát teremtő, intenzív sugárzású, mély jelentéstartalmú faszobrok, és a szédítő örvénylésekkel magukkal ragadó grafikák befogadása, átélése által.
*Elhangzott 2024. december 5-én Etyeken, az Etyeki Műhely Galériában, Páljános Ervin szobrászművész A nagy múlt című kiállításának megnyitóján.
A kiállítás 2025. január 10-ig látható: Etyek, Magyar utca 65.
•
GALÉRIA
Illusztráció: ~tárlatnyitó
Ezek is érdekelhetik!
Csak ülünk, és cseve… – csetelünk. Ceca Georgieva és Lévai Nóra beszélgetése →
Szepes Hédi: EMBEREK, BÁLVÁNYOK, KRISZTUSOK az Etyeki Műhely Galériában (Nagy Bertalan-kiállítás) →
Wehner Tibor: A SZEMLÉLŐDŐ KÉPSZEREPLŐK ÉS A KÉP-SZEMLÉLŐK* →
