Csontos Márta: A fenyő-motívum Reményik Sándor költészetében
•
A műalkotás megközelítése a lírai én értelmi és érzelmi tevékenységének műalkotáson belüli értelmezésével lehetséges. A versbeszédben a lírikus én performatív ereje nyilvánul meg, s aki beszél, egyéni életeseményeit és lelkiállapot változásait olyan módon tárja fel, hogy „konstruktívan részt vesz az irodalmi szövegek nyilvános beszédként való megjelenítésében”.[1]
A lét összefonódik a külvilággal, s a lírai én az általa teremtett külvilágot szubjektív folyamatként éli át. Megszólalásával új valóságot teremt, mely a beszélő által megtapasztalt élethelyzetek értelmezésével és leírásával jön létre. Az új valóság megteremtésével érvényesül az a József Attila-i gondolat, mely szerint a „műalkotás megszűnik valóságelemként viselkedni”[2], így megszűnik a biográfiai én és a lírai én közvetlen azonosíthatósága.
Reményik lírai közléshelyzeteiben az írói élmény olyan formában tartalmazza a lehetséges olvasói élményt, hogy megvalósulhasson a szereplíra és a bölcseleti líra sajátos ötvözete. Életérzéseket fejez ki a környezet és a természet ábrázolásával, de ezzel egyidejűleg a mű létrejöttét meghatározó társadalmi, történelmi és művészettörténeti háttérben kijelölt pozíciójában „a versben beszélő hang két személyre bomlik”.[3]
Reményik a benne lévő biografikus és lírai én egyensúlyának megvalósíthatatlanságát emeli ki Egyensúly című versében. Teremtett énjét kívánja költészetével megerősíteni verseiben megfogalmazott szerepvállalásával, ahol lírai énje valós énje elválaszthatatlan tartozékként van jelen, s ezt a megerősítést a költészetén végigvonuló motívumokkal valósítja meg.
Nem, nem versem, te nem vagy szuverén.
Oszlop vagy? – Dóm vagy? – Hegycsúcs vagy? –
——————————————–Lehet. […]
Hiába mondod: magamért vagyok.
Hiába mondod: magamnak vagyok
Mosolyog a rejtelmes messzeség:
„Nem igaz”, – mondja – és ragyog, ragyog.
Nem, nem versem, te nem vagy szuverén,
Te másokért, mások számára vagy.
Örömszerző vagyok általad én. [4]
A motívum, mint struktúra-alkotó poétikai építőelem szerepe az irodalmi szövegek értelmezésében az egyik legtöbbet vitatott kérdés, mely elsősorban arra irányul, hogy a kontextusban mit tartanak motívumnak, és mit nem. A Világirodalmi Lexikon hat alapjelentést különböztet meg a motívumok vonatkozásában, s olyan irodalmi szegmensnek tekinti, melynek jelentése a mű értelmezése szempontjából lényeges, főként a kontextusban történő ismétlődés révén.[5] A motívum definiálása figyelemre méltó az angol és német irodalomtudomány értelmezésében is. A Concise Oxford Dictionary meghatározásában a motívum „szituáció, incidens, kép vagy karakter típus”.[6] Hasonló elgondolást olvashatunk The German Quarterly soraiban, ahol a motívum a szerző olvasatában textuális elem, mely megmarad a hagyományban, szisztematikus mintákká kristályosodik megőrizve az archetipikus jellegzetességeket és helyzeteket.[7]
Reményiknél kiemelt fontossága van az életművön végigvonuló vándormotívumoknak. A vándormotívumok viszonyokat, magatartásformákat jelenítenek meg. Az alkotói folyamat mikrovizsgálatához fel kell tárni azokat a motívumokat, melyeknek visszatérő megjelenése nyomon követhető; környezeti létfeltételekkel, szerzett szokásokkal magyarázható. Így jelenik meg „a diszkurzus és a diszkurzív alkotás kategóriája, mint az önmegértés közvetítője”.[8]
Reményik élettényeinek ismeretében egyértelmű a küldetéses szerepvállalás; nyelvi fordulatai, szóhasználata, eszmetörténeti háttere egész költészetét mélyen áthatja, istenkeresése meghatározza karakterisztikus vonásait. Tisztában van önnön lehetőségeivel és adottságaival, sorsvállalása életre szóló érvényű. Motívumaiban megmutatkozik a költő lelki hajlama, ismétlései a „szavak energiával való feltöltését”[9] valósítják meg. Fikción és költészeten keresztül, az adott létlehetőség keretei között a hétköznapok valóságának lényegiségét ragadja meg. A külvilág és a belső világ személyiségjegyeinek trauma-tapasztalataiból származó nyelvi-pszichológiai képzettársítások hívták életre azokat a vándormotívumokat, melyek végigvonulnak az egész életművön. A fenyő-motívum – mely kortárs költők verseiben is megjelent más-más töltettel – egy sajátos természetszemlélet megtestesítője.
Fenyő-motívum[10]
A fenyő-toposz visszanyúlik bibliai utalásokhoz, ahonnan megtudjuk, melyik az a három fa, melyből az ugyancsak szimbólum értékű kereszt készült. A legenda szerint a kereszt fája három paradicsomi magból sarjadt. A három magot (cédrus, ciprus és fenyő) Ádám fia, Sét helyezte halott apja nyelve alá. A történetírás a lépten-nyomon felbukkanó fákkal Jézus királyságát, a feltámadást, a fenyő megjelenítésével pedig a halhatatlanságot szimbolizálták. Reményik, Tompa és kortársai feltehetően ismerték a történetet, így jelentek meg a fák; elsősorban fenyők élet, halál és tudás konglomerátumaként, a világ tengelyeként, melyek soha nem hagyják el a helyüket.[11]
A fák jelenléte valami örök, megfejthetetlen titok hordozója is. Mózes első könyvében az Úr utasította Noét, hogy mit mentsen meg az özönvíztől, hogy az élet a bolygón tovább folytatódhassék.[12] A növényekről nem esik szó, feltehetően a szent könyvek a növényekkel nem számoltak, nem tekinthették őket egyenrangúnak az állatokkal. A galamb visszatérése csőrében az olajággal, s az a tény, hogy Noé első cselekedete szőlőültetés volt, nyilvánvalóan arra utal, hogy a keresztény vallás nem sorolta a növényeket az élőlények közé. Mégis, az Ószövetségben az olajfa és a szőlő váltak az újjászületés jelképévé, s az irodalomtörténet folyamatában a növények, főként a fák különleges szerepet kaptak az alkotó, mint szubjektum valósághoz való viszonyának meghatározásában.
A fa, mint világtengely a mitikus világképek leggyakoribb szimbólumaként jelenik meg, gyökereivel a földbe hatol, de égbenyúló koronájával az alvilág és a földi világ közötti összeköttetést kommunikálja. Petőfi fa akart lenni „melyen villám fut keresztül”, Ady az idő világába belenőtt, szoláris szférákba emelkedő fát az emberi élet gyarlóságával állítja kontrasztba.
Lentről néztem ősterebélyed,
Piros csodákkal rakott Élet.
Ó jaj,
Te hitvány, te hitvány, te hitvány [13]
Mikro- és makrokozmosz összekapcsolódása teremti meg Nemes Nagy Ágnesnél azt az irodalmi szövegvilágot, ahol a sokrétűen strukturált szöveg fiktív, lehetséges világokra utal.
Egy eltévedt vörösfenyő
Valami zümmögés. Hideg.
Valami zümmögés: a kérge foszlott,
pikkelyes gyökerű faoszlop
roppant törzsében most halad
egy paleolit távirat. […] [14]
Tájelemekből építkező motívumrendszer tárul fel a kortárs Tompa László költészetében is, versvilágában „úgy építkezik jellegzetes erdélyi tájból, hogy a versekben a táj elemei egyetemes képekké lényegülnek”.[15] Tompa László versei elégikus hangvételben sugalmazzák a természet, mint szakrális tér megjelenítését. Helyzettudatában, a valóság ismeretének birtokában a bezárkózás és a kirekesztés mellett a körülmények között kitartást és helytállást fogalmazza meg legtöbbször rezignált hangú soraiban. A feladatvállalás és az állhatatosság szimbóluma a Magányos fenyő című vers, ahol a „bús, székely fenyő” daccal, társ nélkül, egyedül is kitart. A fenyő az időtlenség megtestesítőjeként önérték hordozójává magasztosul, ami az „erdélyi lélek” gondolatának hordozója, valami másság tudat kiteljesedése, mely, ha résnyire is, de utat nyit a távlatok felé.
Kibírtam én már sok telet,
Míg jöttek jégtörő szelek,
S gallyaimon, mint húrokon,
Új fuvalmak zenéltek!
Így múlnak, újulnak évek,
Én az időkkel bátran szembenézek! [16]
A tájképek zordsága ellenére mégis ez marad az örök otthon. „Kitűnik, hogy a tragikum alapja itt a helyzetet modelláló jelképek, metaforák és a magatartás sugalló eszközök jelentése közötti feszültség. A két világháború között különösen Tompa verseiben tűnik ilyen felfokozottnak a helyzettudat érzékenysége”.[17]
A természet Reményik számára a szabadság játéktere, ahol Isten végtelen megvalósulását érzékelve jut el az önismerethez, megtapasztalva önnön korlátait. Az Áprily Lajosnak és Mannsberg Arvédnek ajánlott Vadvizek zúgása 30 vesében, melyeket a Karácsonyfapiac három darabjával egészített ki, 23 versben jelenik meg a fenyő motívum, nem egyszer halmozottan ugyanazon a versen belül, fokozva annak szimbolikus szerepét. Az ismétlődő motívumok a magány és kitartás jelképei, a fenyők helyhez kötöttségükkel az ottmaradás, a minden körülmények között való helytállás jelképévé magasodnak. A fenyőkhöz kötődően Isten közelsége, a természetet meghatározó és uraló lélek ereje ötvöződik a lenti sorokban, ahol az égbe nyúló fenyő az Isten-közelség méltóságát, a teremetés misztériumát, transzcendenciáját jeleníti meg.
Fenn Isten jár a csúcsokon,
Amerre fényben elhalad:
Testőrei dárdás fenyők. […]
Fenn az Úr lépked hallgatag.
A fenyők némán szalutálnak. […] [18]
A vers úgy magasztalja a „magasságok Istenét”, hogy az érintetlen természet a maga szépségeivel és erejével, mint egy nagy, nyitott szakrális tér jelenjen meg. Az ének „belül félve szól”, mert az emberi lelkiismeret kiterjed a teljes életre, nehéz leküzdeni a válságot, melyet az ember magára hagyott moralitásában érez. „A hívő ember a lelkiismeret kategorikus igényét úgy tekinti, mint Isten legközvetlenebb igényét teljes életre, aminek tökéletességét és beteljesítését maga Isten akarja, egyrészt a moralitás talaján, másrészt az üdvösség, mint kegyelem talaján, miközben mindkettő szüntelenül egymásra vonatkozik”.[19]
Áprily „ritmikus prózának”[20] nevezi azokat a Reményik írásokat, melyek 1914 -1919 között jelentek. Ezekben a darabokban érzésvilágának és lelkiállapotának rendkívül plasztikus, feszültséggel telített ’látomásai’ a vers és zene együttes lüktetését hordozzák. „Magasba törő törzsek tetejéről egymásba nyúlnak néha a lélekágak. S öntudatlan mélységeiben egy feneketlen, egyetemes létnek egymásba rohannak a testvérgyökerek. […] Várunk hát Várunk csöndben és viharban. Várunk távoli hegyek mesés ködéből új nemzedéket. A járkáló fenyőfák csodájára várunk”.[21]
A fenyők gyökerei különlegesen törik át a sziklát és találják meg a föld-eret. A hegyi magaslatokon nyíló virág a magasságperspektívát jelképezi, míg a fenyők föld alatti gyökerei a mélységek titkát rejtik.
Halványpiros hegyi virág
Öleli lábát a keresztnek.
Távolról a sötét fenyők:
Titoktudó konok erők
Feléje gyökeret eresztenek.
És ölelik a föld alatt
Így rejtik el imádatuk. [22]
A motívumok mélységeket és magasságokat szólaltatnak meg, feltárják és elrejtik az igazságot, felemelkednek egy érzékfölötti, transzcendentális világba, így nyílik lehetőség az érzékfölötti szféra létezés szintjén történő megjelenítésének.
A versekben a fenyők apotropaikus, bajelhárító szerepe is egyértelmű. A Lovas favágóban a halál, a megsemmisülés előtt a fenyő még összezúzza az az ellenséget, a Már járt soraiban villámhárítóként működik.
És zúgnak, mint az összeesküvők.
És megszólal egy: Én holnap meghalok, –
De zuhanva még összezúzom őt! […]
Már járt a villám a fejel felett,
S bújtam előle vén fenyő alá, […] [24]
A Trianont követő években a vigasztalás, a buzdítás, az elfogadás olyan jelképrendszer segítségével történhetett, „melyek költészet általi felemelkedés utópikus távlatát sugallják”.[25]
A magány szobrában Reményik azonosul a valóságos tájjal, teljesen alárendeli magát a természeti erők parancsainak, s ott áll a nagy játéktéren, ahol „zálogul a lelkét adta”. A játékosságnak azonban itt nincs helye, a sorokat uralja az egyedüllét diszharmóniájából áradó feszültség. A fenyők szinte démoni erővel tartják fogságukban, s a titokzatos, transzcendentális csendben ott marad, mint a „magány szobra”. Magára maradottsága nem viszi előre, csak „csonka törzsre” léphet. A ’csonka törzs’ pedig csak torzó a nagy egészben, melyet önnön torzójával kiegészítve a teljes kilátástalanság csapdájába kerül.
Reményik a Vadvizek zúgását kiegészítő Karácsonyfapiac három darabjával sötétíti az ünnepvárás hangulatát, melyből indirekt módon a megosztottság keserűsége árad, a fenyő egyidejűleg „ünnepre felszenteltnek” és „halálraszátnak”[26] érzi magát, s Reményik, ezt a helyzetet saját sorsára vetítve önnön hontalanságát is kiemeli. Így válik a fenyő tipikus, transzszilván tájmotívummá.
El-elnézlek, ti hontalan fenyők
Ti erdő-testből kitépett tagok.
Hányan mondhatják el ma veletek:
Ó én is, én is hontalan vagyok. […] [27]
A természet emberi vágyakat, hangulatokat, belső élményeket vetít ki a világba, s a szakrális forrásokból táplálkozva képessé válik szimbólum teremtésre, mivel képes a lét szimbolikus értelmezésére. A fa lehetőség az éggel való összeköttetésre, kapcsolat teremtő szerepe van a létezésmódok megjelenítésében, hiszen „,[…] a Földből nő ki, s az Égig ér. Halhatatlan fa, az Ég és a Föld középpontjában: ő tartja a Mindenséget, összeköt minden létezőt, az emberlakta vidékeket és a Kozmoszt egybekapcsolja, benne lakik az emberi nem tarka sokadalma”.[28] A szubjektív élményvilág transzcendenciája válik ember-és valóságközelivé, az esztétikailag érzékelő olvasás horizontja nem választható el egy retrospektív, értelmező olvasásától, amelyhez nyilvánvalóan kapcsolódik a történeti olvasás.[29]
A fák Reményiknél is mitikus erővel bírnak, s nemcsak a megingathatatlanság hordozói, örökzöld, égbenyúló koronáikkal transzcendentális szférák lakói, ahol a hátteret a hegyek biztosítják. A Szemeimet a hegyekre emelem soraiban zsoltáros áhítattal fogalmazza meg szabadságképzeteit a havasok zord magányában, ilyen módon spiritualizálódik szorongó énje, így szövi álmait a romokon, hogy a teremtéstörténeten és a történelmi múlton keresztül feljuthasson a csúcsra, mely detraumatizációt, elfogadást tesz számára lehetővé. „A Nagykőhavason mentem én által,/ És találkoztam fent a Szabadsággal,[…] Ment, az embertől egyre távolodva,/ Ment csúcsról-csúcsra, csillagtávlatokba”.[30] Lelki szükségletből fakadó transzcendentális megtapasztalás árad soraiból, mely nyilvánvalóan a tudatalatti inspirációjának terméke, amitől nem is tud elszakadni, mert „ minden tudatossága ellenére annyira elragadja az alkotói impulzus, hogy mást nem is tud alkotni,[…] így ama érzése, hogy szabadon alkot, tudatának illúziója: úgy érzi úszik, pedig láthatatlan ár viszi előre”.[31]
A fenyő-motívum a későbbiek során is megjelenik Reményik verseiben, bár gyakorisága csökken. Egy Lám Bélának dedikált versében, a Pacsirtában a fenyők birodalma számára a menekülés és elrejtőzés biztonsága az anagogikus jelentés szintjén. (a fenyőerdő itt a védelem szintje). A fenyőkkel szimbolizálható kitartás és elkötelezettség birtokában, az ellentétek hatásnövelő, fekete-fehér kontrasztjában mégis kiléphet a biztos védelemből, s önmagát a fenyőkkel azonosítható szerepvállalással hegytetőn kimagasló zászlódísznek tekinti, a lélek a tér és az idő fölött győzni tudó örökkévalóságban.
Zászlótestvérek, bús fenyők,
Rivalljon most az ének:
Egy roppant kéz utánam nyúlt,
És kitűzött közétek. […] [32]
1939-ben Reményik költészetében a Szebeni-havasok fenyvesei ismét megjelennek. Feloldódik szinte patofobikus szorongása, a felszabadultság euforikus érzése tölti meg a sorokat. A természeti kellékekkel való azonosulás során szenvedélyeit szabadjára engedi, így örömteli módon tud megkönnyebbülni, s katarktikus élményhez juttatja önmagát éppúgy, mint az olvasót a recepcióban.
Sötét a fenyves, sötét a világ
De fenn a fenyőn vidám mókus ül.
Fény-mókus. Én futtattam fel a fára.
Ül és fütyül a fekete világra.
Sötét a fenyves, sötét a világ
És háború van, s ó, annyian félnek!
Uram, bűnömül ne vedd – én nem félek.
Bízom, hiszek, s fényemet táncoltatom-
Ó visszanyert Fény – Ó Lámpa- Ó Lélek! [33]
JEGYZETEK
[1] SÁRI B. László, Bevezető, avagy irodalomról és politikáról = A hattyú és a görény, Pozsony, Kalligram, 2006, 18.
[2] id.HORVÁTH Kornélia, Az én költői alakváltozatai: versbeszéd és textualitás = Irodalom, retorika, poétika, Bp., Editio Princeps Kiadó, 2009, 138.
[3] KULCSÁR-SZABÓ Zoltán, A „te ”lírai alakzatának kérdéséhez = Az olvasás lehetőségei, Bp., Kijárat, 1997, 41.
[4] REMÉNYIK Sándor, Az örömszerzés programja= Összes versei I, i.m. 190.
[5] Az értelmezés során a magyarázat bővül azáltal, hogy a művön belüli szegmentumok azonos kontextusban és stiláris pozícióban találhatók. Bernáth Árpád szerint a motívumok szimbolikus tartalmat létrehozó funkciójára kell támaszkodni. Bernáth elsősorban a lexéma-szinten történő ismétlődéseket emeli ki, olvasatában a struktúrát a motívum építi fel. Vö. BERNÁTH Árpád, Építőkövek (A lehetséges világok poétikájához) = A motívum- struktúra és az embléma struktúra kérdéseiről, szerk. ODORICS Ferenc, Szeged, Ictus Könyvkiadó, JATE, Irodalomelméleti csoport, 1998, 79-107. Solomon Marcus álláspontja szerint a szavak jelentésének végtelen lehetőségével állunk szemben egy adott kontextusban, miközben Büky László a rendszeresen ismétlődő metaforákat tekinti motívumoknak Füst Milán költészeti motívumainak vizsgálatában. „Motívumnak kezel minden olyan ismétlődést, mely egy adott művön belül a szavak vagy szinonimikus szócsoportok szintjén jelenik meg, s mely számossága miatt, vagy az ismételt elem feltűnő helyzete miatt a figyelmes olvasás (close reading) során kitűnik”. Motívumként kezeli a szótári alapjelentésű szavakat is, ezért nem kép, hanem szó-természetű olvasatában a motívum. Úgy véli, az ismétlés szerkezetformáló akkor is, ha nincs több jelentés, hanem a nyelvi elem ismétlődik. A szóelőfordulás-jellegű ismétléssel a szerző saját világot hoz létre. Vö. http://elte/hu/gepesk/fust/mg/002html.
[6] The Concise Oxford Dictionary of Literary Terms, szerk. BALDICK Chris, Oxford University Press, 1991, 142. A szerző visszautal a Viktoriánus korszakban és az európai lírikus költészetben megjelenő „ubi sunt („where-are „formula) és a carpe diem motívumokra. Ahol egy kép, egy esemény vagy más elem ismétlődően megjelenik egy műalkotásban, azt lehet vezérmotívumnak (leitmotif) tekinteni.
[7] DAEMRICH, S, Horst,Themes, Motifs in Literature = Approaches, Trends, Definitions,The German Quarterly, vol., 58. no.4, 1985, 568 Az ismétlődés során a motívumok beleolvadnak az emberi tevékenység és gondolat kollektív szubsztanciájába. A szerző álláspontja szerint a „motívumokat tulajdonságok hasonlóságai alapján csoportosítják (pld. tükör, romok, hajóroncs, ablak), azonosítható a szerzővel és a szöveggel, domináns vagy alárendelt, de olykor ’vak’ motívum formájában létezik”. Uo., 566.
[8] RICOEUR, Paul, A diszkurzus hermeneutikája = Paul Ricoeur válogatott tanulmányai, szerk. KOVÁCS Gábor, Bp., 2010,42. Ricoeur állásfoglalása alapján a műfaj és egyedi stílus kompozíciója hívja éltre az alkotást, mely magában foglalja az alkotásfolyamat és a kidolgozás kategóriáit. A nyelvi realizáció ezáltal egy olyan eseményként jelentkezik, mely jelentésként válik érthetővé az alkotásfolyamatban. A folyamatban a szerző a nyelvi alkotás „megmunkálója” lesz, s ennek során az interpretációban érvényesül a szerző egyedülállósága, mely következésképpen létrehozza az alkotás egyedülállóságát is, a valóság „újjáírásának” privilegizált módját. (Vö. idézett kötetben A metafora és a hermeneutika központi problémája,55-61.
[9] HANKISS Elemér, Az irodalmi kifejezésformák lélektana (Modern filológiai füzetek), Bp., Akadémiai Kiadó, 1970,131.
[10] A fenyő a halhatatlanság, a vegetáció termékenységének jelképe, a barátság, a kitartó jellem megtestesítőjeként is ismert. Templomok anyagaként is használt (japán sinoisták), s mivel a vihar támadásait is kiállja, akaraterőt sugall. A haiku-költészetben a hosszú élet és a tisztaság jelképe. Pán és Pitüsz történetében Pitüsz az isten szerelme elől menekülve fenyővé változik. Az európai hagyományokban a kút vagy kapu mellé helyezett fenyőág az egészséget és termékenységet szimbolizálta, Keresztény fényszimbolikaként is ismert. Vö., www.balassikiado.hu/ BB/ Net-szimbolum/ szimbolumszotar.htm. Szimbólumtár, jelképek, motívumok, témák az egyetemes magyar kultúrából, PÁL József, ÚJVÁRI Edit, Készült az Oktatási Minisztérium támogatásával, Felsőoktatási Tankönyv-és Szakkönyv támogatási pályázat.
[11] Vö. JANKOVICS Marcell, Jelkép-kalendárium, Csokonai Kiadó, 1997, 144-145.
[12] Mózes első könyve a teremtésről, 6. fejezet, 19.
[13] ADY Endre, Sírás az Élet-fa alatt = Összes versei, Bp., Osiris Klasszikusok, Osiris Kiadó, 2004, 109.
[14] NEMES Nagy Ágnes, Fenyő = Összegyűjtött versei, Bp., Osiris-Századvég, 1995, 75.
[15] TOMPA Zsófia, Tisztuló (torz) kép, (Meg)újuló olvasati lehetőségek Tompa László életművében, (PhD értekezés, PPKE, 2016). A motívumok között szerepelnek bokrok, levelek, a fák (a szimbólummá növekvő fenyő), erdőlakó állatok, patakok, vizek, a tenger, évszakok és változásaik, hajók, kövek, sziklák, hegyek, csillagok. A szerző „a mindenkori költészet toposzaiként” ismert motívumok sajátos megjelenési formáját vizsgálja Tompa László költészetében, hivatkozva KIBÉDI Varga Áron Gyöngyösi Istvánnal foglalkozó tanulmányára, akinek olvasatában „a toposok azok a gondolatok, hasonlatok és általános igazságok, melyek az ókortól napjainkig végigkísérik az európai kultúrát”. (id. TOMPA Zsófia, i.m.126)
[16] TOMPA László, Magányos fenyő = Erdélyi végzet alatt, Szeged, Lazi Kiadó, 2007, 37.
[17] CS. GYIMESI Éva, Helyzettudat és esztétikum = Kritikai mozaik, Kolozsvár, Polis Könyvkiadó, 1999. Balázs Tibor a romániai magyar létköltészettel foglalkozó tanulmányában úgy látja, hogy Tompa soraiban filozófiai mélységű lírával állunk szemben, ahol az alkotó filozófiai képzettség nélkül is „a szubjektum ontológiai konstitúcióját modellálja”. Vö. BALÁZS Tibor, A romániai magyar létköltészet története 1919-1989, Bp., Accordia Kiadó, 2006, 137.
[18] REMÉNYIk Sándor, A kis templom a nagy dómban = R.S., Összes versei, i.m., I, 162.
[19] ANZENBACHER, Arno, Bevezetés a filozófiába = A lelkiismeret kategorikus igénye, ford. CSIKÓS Ella, BENDL Júlia, Bp., Cartaphilus Kiadó, 2001,273.
[20] ÁPRILY Lajos, A megváltó vers = Vércsöppek a hóban, bevezető, Polis Könyvkiadó, Kolozsvár, 2009, 25
[21] REMÉNYIK Sándor, Vércsöppek a hóban, rövidprózai írások (1914-1919) i.m.,.69-70.
[22] Uo., Havasi feszület, Összes versei, i.m., I, 164.
[23] Uo., Lovas favágó, 177.
[24] Uo., Már járt…,178.
[25] CS, GYIMESI Éva, Gyöngy és homok, Ideológiai értékjelek az erdélyi magyar irodalomban, Bukarest, 1992, 32. A szerző értelmezésében szükség volt a fájdalom elfogadására, úgy gondolja, hogy Reményik „magányos fenyő” és „romon virág” jelképe mellett helyet kaphat a ’gyöngykagyló’ is éppen a fájdalom demonstrálására, mert a szenvedés során keletkezett igazgyöngy válik igaz értékké.
[26] REMÉNYIK Sándor, A karácsonyfa megérkezik, i m. 182.
[27] A karácsonyfa panaszkodik, Uo, 182.
[28] ELIADE, Mircea, Képek és jelképek, Bp., Európa Kiadó, 1997, 207.
[29] Vö. JAUSS, Hans Robert, Recepcióelmélet-esztétikai tapasztalat-irodalmi hermeneutika, szerk., KULCSÁR-SZABÓ Zoltán, Bp., Osiris Kiadó, 1997, 121-124.
[30] REMÉNYIK Sándor, Szemeimet a hegyekre emelem, I.m. 215-216.
[31] JUNG, Carl Gustav, Pszichoanalízis és irodalomtudomány, Az analitikus pszichológia és a költői műalkotás, Bp., Európa, 1990, 100.
[32] UŐ, Lobogódísz = R.S.,Összes versei,i.m., I, 351.
[33] REMÉNYIK Sándor, Visszanyert fény = Összes versei i.m., II, 286.
Illusztráció: cím szerint
Ezek is érdekelhetik!
Hubert Ildikó: Bibliai személyekkel társalogva égi- és földi témákról 20. század eleji legendamesékben, evangéliumi álmokban →
Vihar Judit: A MODERN MAGYAR HAIKU ÉS SAJÁTOSSÁGAI →
Oláh Tamás: Mikor már nem sántít egy-egy hasonlat →
