Műelemzés

december 24th, 2024 |

0

H. Végh Katalin: Istent makacsul megtalálni

Kányádi Sándor: Valaki jár a fák hegyén (1994)

*

(szubjektív gondolatok egy fontos versről)

Valaki jár a fák hegyén
ki gyújtja s oltja csillagod
csak az nem fél kit a remény
már végképp magára hagyott

én félek még reménykedem
ez a megtartó irgalom
a gondviselő félelem
kísért eddigi utamon

valaki jár a fák hegyén
vajon amikor zuhanok
meggyújt-e akkor még az én
tüzemnél egy új csillagot

vagy engem is egyetlenegy
sötétlő maggá összenyom
s nem villantja föl lelkemet
egy megszülető csillagon

valaki jár a fák hegyén
mondják úr minden porszemen
mondják hogy maga a remény
mondják maga a félelem

Kányádi Sándor ezen versét akkor szoktam magamban dúdolgatni, amikor vacog a fogam a félelemtől, amikor a végső kétségbeesés peremén vagyok: ugyanis ennek a versnek a ritmusa olyan, mintha egy liturgikus szöveget ismételgetnék: egy imát, egy himnuszt, egy zsoltárt. Magába a tökéletes formába kapaszkodom: a kristálytiszta szerkezet a pánik leghatékonyabb ellenszere: háromszor anaforikusan ismétlődő mondat osztja három tökéletesen egyforma struktúrára, három tematikai egységre a gondolatsort. A menetelő, fogoly Radnóti lépegetésének ritmusa. A költészet harmóniája a világ káoszával szemben. Kristálytiszta jambikus sorok, formai tökéletesség enyhítik a belső rettegést.

Ennek az istenkereső versnek egy állítása (csak az nem fél kit a remény/már végképp magára hagyott) Pilinszky Négysorosát idézi fel bennem: égve hagytad a folyosón a villanyt / ma ontják véremet: a folyosót, ahonnét már csak a vesztőhelyre visz az út. Mindnyájan éltünk már át ilyen pillanatokat. Kányádi szerint is létezik egy ennyire kifosztott állapot: egy folyosó vége, ahonnét csak a halálba léphetünk át. A ’minden elveszett’ ismerős állapota. Ahol már nem létezik félelem, nincs már mit félteni, mert minden elvétetett tőlünk, semmink sem maradt, csak egy sivár folyosó, egy csupasz dróton lógó villanykörte. Vagy József Attila ’semmi ága.’ A beteg Kosztolányi metaforái: a fák már aranykezükkel intenek felém…Babits fájdalmas sikolya: Ó jaj, meg kell halni…Egy tőről fakadó képek.

De: én félek még…azaz nem vagyok teljesen kifosztva. Mi maradt meg nekem? A Teremtőm megtartó irgalma. Ha eddig ott volt mellettem, bennem, ezután is velem lesz. Ennek a reménynek a jelenléte nem tett teljesen kifosztottá.

Három fontos téma bomlik ki a versben az Istent makacsul megtalálni akaró ember életéből: mindnyájunk alapkérdései lehetnek létünkkel kapcsolatban. Egzisztenciánk matematikai egzaktsággal felállított három tétele.

Az első tétel: a félelem és a remény kettős érzése alkotják meg folyamatosan együtt és egyszerre létezésünket, annak két szélső pólusát: félve és mégis reménykedve éljük végig életünket. De ennek az Ismeretlennek a kezében vagyunk, hiszen ő gyújtja meg csillagunkat (ad életet nekünk), de ki is oltja azt. Valaki, de mindent meghatározó Erő.

A második tétel: a létezés tragédiájának legmélye: nyom nélkül tűnünk el a sötét, fekete lyukban, semmi nem él túl minket, anyag vagyunk, semmi több, megsemmisítésre ítéltetve. Elnyel minket a sötétség, a semmi. Borzalmas belegondolni is: NINCS túlvilág, nincs a léleknek útja, nincs örök élet, csak a diadalmas anyag van.

A harmadik tétel: visszatérés az első állításhoz, de már pesszimistábban, hiszen nem a reménnyel, hanem a félelem tényével fejeződik be a vers. Ismét József Attila sora rímel a gondolatra:” itt van egy puha párna,/ hajtsd le szépen a fejedet…”

Ez a Valaki nem a kegyelmes Isten, hanem Pascal „rejtőzködő Istene” (Deus absconditus): Valaki, aki van is és nincs is.

Valaki…aki tud járni a fák hegyén, vagyis anyagtalan, de mégis létezik, hiszen fényként csillan fel a levelek között. Néha egy pillanat töredékében láthatóvá válik számunkra. Ezeket a másodperc-töredékeket nevezi a hívő ember kegyelmi állapotnak.

Valaki… határozatlan névmás, amely magában foglal egy állítást és egy tagadást is. Létezőt helyettesít, de a létező számomra ismeretlen: milyen pontos metaforája ez a modern ember istenképének, aki nem találja Istenét, de kétségbeesetten hinni kényszeríti magát a létezésében.

Megtartó irgalom, gondviselő félelem… Jó lenne olyan létezésben hinni és élni, amelyben csak a megtartó irgalom létezik. De van (gondviselő) félelem is az Istennel szemben.

mondják úr minden porszemen
mondják hogy maga a remény
mondják maga a félelem

Életem legfontosabb tényét Isten létezéséről nem én állítom, hanem: ’mondják’. Az általános alany megfoszt attól, hogy egzisztencia legyek: cselekvő én ̶ meghatározásomtól, identitásomtól vagyok megfosztva. Nem én élem át a legfontosabb léttapasztalatot, hanem mások által átadott tapasztalat csupán, amelyből ki vagyok rekesztve.

Mégis az irgalomba kapaszkodom: nem tehetek mást: így vagyok bekódolva a Teremtő által: hiszen belém lehelte leheletét, lényének részét.

Karácsony szent misztériuma előtt minden Olvasónak azt kívánom, élje át az Ő szüntelen jelenlétét, még akkor is, ha nem látja és érzékeli tisztán: figyelje a fák hegyét…

Illusztráció:…

Feltöltötte:

Napút Online

Ezek is érdekelhetik!

Fodor Miklós: Fregoliszakadás (rendhagyó versértelmezési kísérlet) →

Arany Lajos: Vallomásos természeti dal, gazdag asszociációs mezővel* →

Fodor Miklós: Válaszképpen fölzúg a tenger* →

Fodor Miklós: A teremtés lebegő határain járva →