Szabó K. Orsolya: Örökség
•
Holnap lesz két hete, hogy itt vagyok, szinte bezárva. Azóta vagyok tiszta. Modern, rendes hely ez, de pocsékul főznek. Néha jó lenne legalább leöblíteni egy pohárkával. A mai menü kivételesen egész jó volt. Brassói. Estére sikerült szereznem végre egy üveg törkölyt. Már a dugója szaga is orrfacsaró, ócska egy pia, de nem volt más.
Beköltözéskor le kellett adni a telefont, készpénz sem lehet nálunk. Ezért az üvegért meg aránytalanul sokat kért a portás öccse. Lelépéskor kell majd kifizetnem, addig nagyapám aranyóráját adtam neki zálogba.
Az ágyamon fekve csak nézem a kopottas pálinkás flaskát. Az éjjeli szekrényen próbálja visszaverni az olvasólámpa sápadt fényét. Zsíros ujjlenyomatoktól mocskos szájában a kiálló parafadugóval szemezek. Remélem, ki tudom majd szedni, ha úgy döntök, meghúzom. Remegtem érte a megszerzés izgalmában, de most, hogy letettem ide, kicsit megnyugodtam, és nem tudok dédanyám és gyereknagyapám szemébe nézni.
Rémes egy kép. Nagyapámon kívül mindenki gyűlölte, én is. Mégsem tudom kidobni. Mintha ez lenne az egyetlen családi örökségem, és a képen keresztül figyelne az egész pereputty. Azt lesik, hogy nekem vajon sikerül-e megszabadulni az átoktól, amit dédapám a frontról hozott magával. Amikor két év után hazajött, az egész falu ünnepelte: Végre valaki hazatért! Újra van a falunak igazi böllére! A környék legjobbja!
A hazatért hőst a családdal a fotós Bauer hívta meg grátisz fotózásra, de az öreg (akkor huszonhét volt) aznap is eltűnt. Hiába várták. A Bauer ötlete volt, hogy dédi a fellógatott katonakabátba karolva, nagyapa meg a tiszti sapkájában mutassák meg, milyen büszkék rá. Aztán sorban a többieknek is csinált hasonló fotót. Százharmincan laktak a háború előtt a faluban. A Bauer ablakában meg végül tizennyolc ilyen hiányos képből álló sorozat függött, ebből négyen egy nagyobb meg egy kisebb üres kabáttal.
Dédnagyapám ugyan visszatért hozzánk, nem mesélt, jóformán nem is beszélt apám szerint. Minden hajnalban kiment a szőlőbe. Ha egyáltalán előző nap hazajött onnan. Nagyapa már hatévesen oda kihordta neki az ebédet a déli harangszóra. A kérdésekre, üzenetekre, hogy mikor jönne vágni, mindig csak annyit mondott: Majd.
Az első télen, otthon a sparhelt mellett sakkfigurákat faragott egész nap. Dédnagyanyám, vasárnap behozta a nyulat vagy tyúkot vágni, akkor fészkelődni kezdett az öreg, és ahogy megérezte a vér szagát, öklendezve elrohant. A vasárnapi ebédekre pár hét után már nem is jött haza. Ha mégis hazatért, pálinkától, bortól és fokhagymától bűzösen érkezett. Alig egy évvel később nagyapám így is talált rá a pincében. Azt a jellegzetes szagot nagyapám is magán hordta. Minden reggel fokhagymával ette meg a vajas vagy zsíros kenyerét a nap indító stampedlijéhez. Apámnál csak a fokhagyma maradt el.
Direkt hoztam magammal őket, új képkeretben. Hagy figyeljenek az éjjeliszekrény mögött a falról. Az a kő kemény nő, aki dacolva háborúval, államosítással, éhezéssel dédapám mustgázos halála után mégis felnevelte nagyapát, még ringatta apámat is egy keveset. Most meg itt van rajtam tartja a szemét, és azt várja megint, hogy döntök.
Úgy néznek nagyapával mindketten, mintha éreznék rajtam a brassóiból a fokhagymát.
Szabó K. Orsolya a 2024-es Cédrus-pályázat közlésre választott, kiemelt szerzője
Illusztráció: ~Invisible Dad, Result of War (E. Ivanauskas, 1926) /szerzői fotómelléklet
Ezek is érdekelhetik!
Csanda Mária: Négydimenziós történetek →
Tárnok Attila: Korai exitus →
Derzsy-Ben Ond: PONTOS MÉRETEIM. Verses poszttraumák* →
