Kelemen Lajos: Karácsonyra
Prágai Tamás barátom emlékéhez
Közben a férfi,
kivel a folyamatosság rész-távján
találkoznék: hol van, hova lett? –
Mégis ünnep, muszáj egyszer
embernek eshetőség, láthatnia a jelet –
„adják már ide lélekre szánt
öltözetem!, idejére:” alkalom, indíték.
A nap napra szürke kordonrendszerét
tárja, vonja szét eddig vágyott
mitikus érzék; az ünnep
csakugyan ünnep volna s nem kalmár-szüret? –
Várakozásom a válaszom:
mit jelentene, tán fanyarodó, matt
lét-hátteremből újra kiváltana –
„Szervusz,Tamás!” – baráti kézfogásod,
szokás szerint,
s nem rendülne meg semmi természetes!
Az óhatatlan: ezt-azt
a köztes idő modulál kint-bent
egyaránt – azért
a szellem tovább ott világít a kötődésen,
igaz, aztán bölcselmet,
szíves fecserészésünket később annyi-annyi
év-torlasz hárítaná,
mintha láng-szilánkká, szemen szúrt,
sikoltó fényponttá válnék (s messze-hol?)
egy-egy találkozás, nem tudom.
A dac marad; ha parázs, vitális, pulzáló
parázs; ível, mikor tűz kell.
Az a teljesség, mi szívünkön át eszünkre lel;
egymást egymásért tudni,
fittyet hányva e csúfos mára, váltig hiszem:
próba, büszkeség, bennem eleven-ugyanaz;
és ünnep – engesztelhetetlenül.
Illusztráció: karácsonyra emlékezetül
Ezek is érdekelhetik!
Toldalagi Pál: Csöndes éj →
Baka Györgyi: Áldott születés →
Devecsery László: KARÁCSONYI KÖNYÖRGÉS (versek) →
