ÚJ „ÚJVILÁG-SZIMFÓNIA” – BABICS IMRE »POSZT A HUMUSZON« CÍMŰ VERSESKÖNYVÉRŐL (Levélfa, 84.)*
*A költő levélváltása Suhai Pállal
2024. március 26.
Kedves Pali bátyám, a kissé kései reakcióért elnézést kérek; a lényeg az, hogy nagyon köszönöm a Napúton rólam megjelent írásod [Kőbe vésett folyó, Levélfa, 61.]. Kimondhatatlanul sok energiát ad, hogy ilyen nagyra tartod művem. Párod sok szeretettel üdvözlöm.
Hálával, szeretettel és barátsággal ölel: Imre
2024. március 26.
Kedves Imre! Nem új keletű és nem is fogyó ez az elismerés. Meglehetősen önző módon pedig azt kívánom, hogy energiád még sokáig tartson. Az üdvözletet párom nevében is köszönöm, téged barátsággal ölellek: Pali
Ui.: A békák kikeltek-e már, mert a szúnyogok itt (tél végén!) már megjelentek – itt, a Belváros kellős közepén, ebben az egyébként meglehetősen denaturált környezetben. (Igaz, hogy nekik, ha forró vérünkre gondolok, egyáltalán nem denaturált.)
2024. március 29.
Kedves Pali bátyám, tegnapelőtt kimentem, hogy lekaszáljam a házunk előtt folydogáló csermely partját, és láttam kecskebékát, szóval már mozognak: mifelénk majdnem egy hónappal előbb jött a tavasz. Szúnyoggal nem találkoztam, de ez nem jelent sokat, mert valami lehet a véremben, amiért békén hagynak. Viszont nem tudom, ki fogja megtizedelni a belvárosi szúnyogokat, mert arrafelé se béka, sem fecske nem jár, ha jól emlékszem pesti éveimre.
Boldog Húsvéti Ünnepeket kívánok nagy szeretettel! Barátsággal: Imre
2024. március 30.
Kedves Imre! Itt nem folydogál csermely, értelemszerűen (és Berzsenyi állításának megfelelően) violás völgye sem illatoz/ik. De galambok, örvös galambok és feketerigók (no meg varjak) itt is szép számban, mint ahogy szúnyog is be-betéved a lakásba. Ez utóbbit nem véletlenül hozom szóba – a mellékletben is mindjárt egy [Ember és szúnyog, in: Nomád szívvel, Cédrus Művészeti Alapítvány – Napkút, 2015]. Győri Laci A légy című versére írtam [vő. A szó árnyéka, Kalligram, 2010], mintegy folytatásként vagy (ha a kártyajátékra gondolok) tromfként. GyL-t (verse alcíme szerint) egyenesen a nagy Baudelaire Héautontimorouménosa (s nyilván a fordító, Szabó Lőrinc) ihlette. Ezek – szerintem – jól egymásra találtak önkínzásban (vagyis Charles és Lőrinc). Téged (leveledből kitűnően) véred megkímél hasonlóktól. De vajon a versed? Ha tévednék, kérlek, cáfolj meg (ha nem, akkor is – egy régi vagy új szerzeménnyel). Ez ilyen játék – lehet, hogy a Levélfán kötünk ki vele és általa. Jut eszembe még (Babicsról) Babits: „Költő vagy, csupa szeretet: / szereted-e a legyeket?” Mint az idézetből is kitetszik: költői a kérdés. Választ nem igényel/ne, tőled azonban, kedves Imre nemcsak elfogadom, de megtiszteltetésnek is veszem. A továbbiak reményében, húsvéti jókívánatokkal és barátsággal: Pali
2024. április 2.
Kedves Pali bátyám, (s remélem, ez a bátyámozás nem sértés, részemről udvariasságból teszem, de már vannak kétségeim), hétvégi és egyben ünnepi őrségemben összeeszkábáltam egy versecskét (Vannak), ami semmi esetre se tromf, mert nem éri el a előző két alkotás szintjét, inkább egyfajta alternatív megközelítés, látásmód. Ennyi tellett tőlem, mentségemre szóljon, hogy egy nagyobb lélegzetű költeményen dolgozom, s ilyenkor csak az kóricál csekély elmémben; első részletét elküldöm a másik mellett, mondhatni kárpótlásul. Abban is vannak szúnyogok amúgy. Te vagy az első olvasója, egyelőre nem szándékozom közöltetni. Nem mostanában fogom befejezni, attól tartok, nem mintha kergetne a tatár. Barátsággal: Imre
Vannak
Légy, ha mászkál anakondán
nem hiszi: E test porond ám,
hol hőst játszom a vadonnak,
s nézőim keblükre vonnak.
Szúnyog ha ül elefánton,
nem gondolja: Őt most bántom.
S midőn felé csap egy ormány,
elszáll… Vannak. Ilyenformán.
Újvilág
1.(Alaszka)
Szellemléptek a parton, hol medvebocsok
halásznak ki a folyamból lazacokat:
haldoklásba ért, beteljesült hallétek
——–lebegnek, ringanak.
Kíméletlen karmot mind békésen fogad,
majd elúszik, s tán oda, hol van már vétek,
megannyi bűn – sőt, több ‒: mi éterin mocsok
——–‒ szerep szerint anyag.
Hátán a csend vagy a csend a háta maga,
lépte alatt nem roppan meg gally, halgerinc,
tükörképe milliónyi: szúnyogfelhők,
——–zúgók és zümmögők.
Mind látható remek, szárnyal, ám lelke nincs,
míg ő egy Lélekszárnycsapás letapadt állaga,
s e kettős létezés ugyanúgy termel hőt,
——–rugóként működőt.
Egyik a Semmibe lök megtestesültet
s eme eltűnésben törődés tündököl,
s eltűnvén tovább gondoskodik a másik
——–arról: Minden legyen
és eljussanak a körforgásba szültek
valahány előre megírt elmúlásig.
Szúnyog és rák, csiga, kagyló, lepke, bögöly,
——–ha szólít, elegen
lesznek tétlen szereplők szabad akarat
alkotta drámákban: a Rend-kívüliek
műsora ez pusztuló díszletek között.
——–Innen nem érthető:
felülemelkedéssel folyton ötvözött
alantas vágyak, bűnök, gyűlölet, harag,
s Onnan nem érdekes: mi a Nincsbe siet,
——–Istenben ébred, Ő
lakozik ott is. …Lépdel tovább és léptek
tűszikla hegyén, s léptek tobozpikkelyen,
mit már megrágcsáltak tékozló mókusok.
——–Csipetnyi légáram
kel, másutt hatalmas, ám itt nem is susog,
palásté – az időnk egyetlen szál selyem
benne ‒, mely oly mozgás, mit kettétéptek:
——–s mindenki széttártan,
kibontott szívvel öltözik így halottnak
s lesz porból kigöngyölt tükörmúmia,
feltámadásokban más-más rezgésszámon
——–megannyi alakzat,
s csak egy nem érzi, miért kell kihunynia,
elfáradások miért nem csillapodnak,
mert Rend-kívülivé vált, kit nagy talány nyom:
——–sejt, mag, ikra, magzat
honnan hová tart; érthetné s érdektelen:
tömeggé nőtt, melynek mindegy, mi van s lobog
valahol; s többé nem sugárzó zuhatag
——–immár, csak a permet;
s két csírát fullaszt meg, míg önmáztól ragad:
mennytől való szó, érte való szerelem,
s el is felejti, hogy léttartóoszlopok
——–‒ világtalan gyermek.
2024. április 3.
Kedves Imre! Köszönöm. Óriási! Végre elolvastam Újvilágodat, költői szellemlépteidet az állandó pusztulás és születés körforgásába vetett Lét partjain. Külön megtiszteltetés első olvasójának lenni, s érzékelni benne, versedben, nemcsak e körforgásba szédült létezők árapályát, de érteni, érteni vélni is ennek isteni természetét és/vagy indítékát. Ami pedig verselésedet illeti, ebben, ezen egyszerre látni, valóban, a múzsa csókját és egy sakkfigurákat esztergályozó mester szorgalmát és kézügyességét. Csak Weöres Salve reginája fogható mindezekhez szellemiségben és műgondban egyaránt. Nála „a Hatalmak hűs márványu lába / csügg le [!] a porladásba”, honnan „oltári áldozat / gyűrűzik a bokákra”, nálad „mennytől való szó, érte való szerelem” a „léttartóoszlopok”. S ha Weöres (akinek verseit közre is adta) e költeményének strófaképzésében maga is a Tízsorosok mesterének bizonyul, Te, kedves Imre a Nyolcsorosokénak. Ilyennek tekintelek. Nem akarom a továbbiaktól elvenni a kedvedet és a szót, hát most elhallgatok. Gratulálok és szívből köszöntelek: Pali
2024. április 8.
Kedves Pali, nemhogy nem vetted el a kedvem, de értő méltatásod jelentős mennyiségű energiát adott, pedig azt sajnos többnyire nélkülözöm. Nagyon örülök, hogy elküldtem neked a szöveget olvasásra. S ha már itt tartunk, megosztanám veled a további elképzelésem is a verssel kapcsolatban, ami tulajdonképpen még csak annyi, hogy a tökéletes csiszoltságot kénytelen leszek feladni, mert a következőkben már nagyon művinek hatna. Ugyanakkor a későbbiekben megírandó szöveg egyfajta szétesése, ha úgy tetszik, porladása az Újvilágot bejáró kísértet, pontosabban „pszichikus rom” (R. Guénon) éterben való feloldására is rímelne. Még képlékeny minden. Barátsággal: Imre
2024. április 8.
Kedves Imre, ehhez nehéz hozzászólni. [„Ehhez”, ti. levélbeli megjegyzéséhez: „a tökéletes csiszoltságot kénytelen leszek feladni, stb.”] Mert hogy mit akarsz vagy mit szeretnél, ezt Te tudod, neked kell legjobban tudnod. Ugyanakkor látom a párbeszéd jelentőségét, lehetőségét ebben is. Úgyse fogsz rám hallgatni végül, egy idő után, jobban tudod nálam, elkezd a mű diktálni. A Te költeményeidet ilyen önjáróknak, sugallottaknak látom.
De hogy mégse menjek el szó nélkül e kihívás elől, egy félmondatot félve leteszek ide. „Porladás” és „pszichikus rom” – poémádat a magas kezdet után is csak kötött formákban tudom elképzelni, a folytatást. DNS-edhez hasonlóan [ti. verseskötetéhez, a Dérkristályok növekvő sóhajából, Cédrus Művészeti Alapítvány, 2022) címűhöz hasonlóan], ebben már láttam is példáját. Alkaiosziakban vagy egyéb antik verssorokban-kólonokban. A mostani nyolcsoros strófákhoz képest kisebb formákban ugyan, de formákban (melyeket az ártatlan olvasó talán észre sem vesz – amint Gnózisod hexametereire is csak a vájtfülűek képesek). Az atom analógiáját veszem, az atomét, mely nevével ellentétben még mindig külön világokat rejt magában. Hacsak egy atomháború el nem pusztítja ennek vízióját is. Ez azonban már aligha tartozik ránk. Múzsai ösztönzést (lovad oldalába sarkantyút!) kívánva és barátsággal: Pali
2024. november 15.
Kedves Pali, köszönöm a meghívást és gratulálok az új könyvedhez. Sajnos nem tudok utazni, több okból is. Kárpótlásul elküldöm a készülő kötetem kéziratát, a harmadik rész tartalmazza az Újvilág címűt, amelynek első részét már ismered. Barátsággal: Imre
2024. november 15.
Kedves Imre! Nem tudsz jönni, de „kárpótlásul” küldesz egy újabb hatalmas művet, amely több minden elképzelhető kárpótlásnál. (A napokban hallottam egy történetet egy vezérről, akit a rendszerváltás privatizációja ütött ki országrészekre kiterjedő nagyságú és nagyságrendű cégbirodalmából. Groteszk történet, nem? Ehhez foghatóan groteszk az enyém is – nekem is jutott volna valami kis kárpótlás nagyszüleim pár holdja után, de mire eladhattam a kárpótlási jegyeket, már csak egy műanyagcsónakra futotta, végül az is használhatatlan lett – mert lukas volt.) Te viszont romolhatatlan értékeket fecsérelsz rám. Végül is nem fecsérlés – sejtem az értéküket. Csak a könyvbemutató előtti sürgés-forgás vak körében (levelek és viszontlevelek tucatjai) alig jut rá idő, amennyit megérdemelne. De szó nélkül mégsem tudok elmenni mellette – még ha akarnék sem.
Formálisan az Újvilág című új eposzodat (lírai eposzodat), ennek kiteljesített változatát – magát a roppant művet küldted (de egy egész kötet záróköveként). Persze olvastam már Gyuri [Szondi György] és Attila [Hegyi Botos Attila] jóvoltából a Napút égisze alatt. Önmagában is több, fölteszem, több, mint amit manapság bárki letehetne az asztalra. Szellemóriásod Gulliverje hétmérföldes csizmájában (honnan jön ez? – Grimm?), hét, de inkább hetven vagy hétszáz mérföldes csizmájában végiglépdel a kontinensen Alaszkától Patagóniáig. S közben a lények, a körforgásba vetettek gazdag jelenségvilágát szemléli és – költőileg – bizonyosan mozgatja-forgatja is. Ez a szellemóriás sem lenne ugyanakkor e lények végtelen változatosságú világa nélkül, mert Ő is csak világ, s az előbbiek (a DNS-ek, mi több: DNS-ed) sóhajából emelkedett és gyűlt ki mint valami felhő, amely végigbolyongja és esőjével élteti a szárazföld flóráját és faunáját. Ha T. S. Eliot megírta a The Waste Landet, az Átokföldjét, a puszta országot, Te, Imre, megírtad vele szemben (vajon tudtad-e, hogy vele szemben?) az élet és a szellem kellő távolságból, mondjuk egy űrhajó fedélzetéről szép és gazdag változatokban csillámló életvilágát. Többször eszembe jutott már, hogy eme fényűzésre a tapasztalati világ ezer formájának ismeretén túl vajon mi képesíti költészetedet. A buddhizmus keleti filozófiája-vallása-hite? Lehet, hogy erre igent biccentenél, bár – látlak – csóválnád is a fejedet egyúttal eme kérdésfelvetés helytelensége vagy provokatív jellege folytán. Mégis fölteszem, legalább magamnak. Fölteszem, mert egy (két) általam rég olvasott könyvet szeretnék szóba hozni. És – ha nem ismernéd – ajánlani neked. Ajánlani úgy, hogy ide másolok, egyszerűen eléd teszek, mint valami készételt egy gyorsbüfében, egy régi levelet. A könyvekről, de egy a szerzőjük, mintha egyenesen neked írta volna. (Legalábbis olvasatomban.) Hát ezért.
A köteted megelőző három fejezetét is átpörgettem persze, s – ami nem tilos, az szabad – bele-belenézegettem-kóstolgattam. Ugyanegy szövet ez az eddigiekkel. S ha egy helyütt (helytelenül bizony, komám), ha egy helyütt úgy latoltad DNS-edet, mint ami túltesz a Gnózison, hát tévedésbe estél. Mert nem tesz túl, mint ahogy az sem ezen. Egymáson tesznek túl köteteid és műveid. És Te is magadon. Így vagyok most küldött köteteddel, a Poszt a humuszonnal is. Ízlelgetem szójátékát s alig fejthetem (bár érzékelem). Posztumusz, posztmodern, posztavangárd, posztposzt. A „humuszt” itt persze élőnek és éltetőnek kell vennem – és akkor ez az értelme a szójátéknak: az értelmetlenség újabb Kali-yuga korszaka, de ami még mindig utal Értelemre. (Nem tud nem utalni.) Túl egy még mindig élhetőn és életképesen – élni érdemesen. S a belső, a fejezetcímek hasonló szójátékkal, de ezeket, ezek értelmezését már rád hagyom, kedves Imre. Még megálltam egyes verscímek (s akkor már) versek előtt is. Ezerkilencszázhatvanötödet meggondolatlanul hajlamos vagyok Dsida Jenő Nagycsütörtökjével összevetni. („Meggondolatlanul” – kutyafuttában. Egy gondos elemzés nyilván a különbségekre is kiterjedne.) Gyermekbűnök. A „Te” bűneid, kedves Imre Csáth Gézánál erényszámba mennek (de már a Szegény kisgyermek némely versére gondolva is). Mindazonáltal bűnök, joggal nyomja később a felnőttet miattuk a lelkiismeret. Nemlétezők. „Balfékek, nagymenők” áldozataként alkoholistává és magzatgyilkossá züllött, de annál inkább szánandó „gimnazista lány” szociofotója. Szenvedélybeteg. Kosztolányi homo moralisa. S a tiéd persze: esettségében látni és megörökíteni az embert, „józan gonoszoknál láthatóbban”. S bár már ez is több az ígért „párnál” (több a kevésnél!), egytől még nem hagy elszakadnom a figyelmem. Tengerszem. A rímelgető, a költő mint öntelt bugris az óceánmély fölfoghatatlan nagyságrendjével szemben. S hogy eme fölismerése legalább remény (és teszem hozzá: erény).
Itt meg kell tartóztatnom magam méltatlanul a kötet továbbiakjával szemben, most, sajnos, ennyire futja az én egyre gyorsabban futó és fogyó időmből. De ez az idő, eme épp megállásnyi csak nagy kincsekkel, kincs-ajándékokkal rakva. S akkor most, kedves Imre, visszatérhetek a levelem elején ígérthez. Clive Staples Lewis könyvéhez-könyveihez. Írtam róluk, könyvélményemről annak idején (bizony van már vagy másfél évtizede) pár sort Búzás Hubának, BH egy költeményéről szólván. Ide másolom a levél egy részét, a lehánthatókat lehántottam róla. Én pedig máris búcsúzom, kedves Imre. Feleségednek mielőbbi gyógyulást kívánok, neked pedig nagy köszönetek a bizalommal küldött és így is fogadott legújabb verseskötetedért. A műért, mely a jelenlétnél (is) erősebb intenzitással és helytállással adott hírt magáról és rólad. Barátod: Pali
[2008. február 17.
Kedves Huba! […] Remélem, tudod, hogy nem valamiféle akadékoskodás íratta előző levelemet, hanem a köteted „érdekeivel” való azonosulás. Ez olyan mértékben sikerült is, hogy végül már szinte teljesen magaménak tekintettem a versedet. (Amely a költészet érzéki természetéről, a testet öltés esélyéről és feltételezettségéről, a létezés kalandjának múlékony voltáról, káprázat jellegéről egyszerre beszél: „testet öltenék, ha megtapintanál / madárfütty-kósza versmelódiákban / – sisterékelőn – víg utcabál- / ban lengve-lengne napszakállam, / hallanád, mint illan át // létsíkodon pár rím …”.) Annyira magaménak éreztem e költeményt, hogy mindjárt át is írtam. És nem is csupán a jobb kötetcím érdekében. Tulajdonképpen egy másik verset kezdtem létrehozni az általad adott mű „talált tárgyából”: „ha testet öltenék, s megtapintanál / madárfütty-kósza versmelódiákban / – sisterékelőn – s víg utcabál- / ban lengve-lengne napszakállam, / hallanád, mint illan át // létsíkodon pár rím …”. Mint e két idézetből kiderül, az eredeti versben szunnyadó „szükség-szeretet” állításával szemben én az „ajándék-szeretet” úribb gesztusát állítottam. Jóformán ízlés és hangulat kérdése, hogy melyiket hangsúlyozza az ember. Éppen ezért (szerintem) mindkét változat megáll a maga lábán. Kérdés, hogy ki kell-e az egyiket a másik érdekében irtani. Szerintem nem – iker-változatok ezek a lét (és egy vers) témájára. Talán érdemes lenne így, sziámiként közölni őket. (Szívesen átengedem a magam változatát.)
A föntiek alapján még két gondolatot szeretnék megosztani veled. Az egyik a szeretet természetére (a szükség és ajándék motiváló erejére) vonatkozó állítás, melyet Clive Staples Lewis könyvéből merítettem (A szeretet négy arca, Harmat K., 2007), s amely, lám, versed (át)értelmezésében is most segítségemre jött. A másik (gondolat) egy irodalomelméleti könyvből (Az irodalomtörténet esélyéből, Gondolat K., 2004), pontosabban ennek Horváth Iván által írt tanulmányából származik, s a szöveggondozás (a kritikai kiadás) aktuális feladataival kapcsolatos. […] Horváth Iván sarkított megfogalmazásában: „a szöveg csak többes számban létezik”. Mindezt (gondolhatod!) a magam eléggé el nem ítélhető beavatkozásának mentségére (s egy szegény poronty megmentése érdekében) írtam. A többi nem az én dolgom, ennyit viszont (talán) meg kellett kockáztatnom.
Még mindig maradnék (egy kicsit) C. S. Lewis-nál. De most már lekanyarodva a költészet útjáról. C. S. L. egy másik könyvében, Az emberiség felszámolása (Harmat K., 2004) címűben egy „objektívnek” nevezett értékrend mellett érvel, amelyet a tradíció teremtett, s amelyből részeket kiragadni éppoly lehetetlen (sőt „tilos”), mint helyébe bármit is állítani. E tradíció alapja kívülről egyszerűen hozzáférhetetlen. Csak belülről, saját szellemiségétől ihletetten újítható meg (születik újjá). (Mint a nyelv pl. a költő és nem egyszerűen a nyelvész munkája nyomán.) E tradíciót (kánont) C. S. L. axiómaként kezeli, s hogy neve is legyen a gyereknek, tao-nak nevezi, értve ezen (a világtörvényen) a különböző kultúrák egybecsengő nagy alapszövegeinek tanítását (amely az ember erkölcsi érzékében, mint legmagasabb valóság van fölírva). A legmagasabbat nem írhatja fölül semmi. Az elmúlt századok története az alkalmazott tudományok és technológiák révén mégis e „fölülírás” baljós kísérleteinek története. Baljós, mert e „kísérleteknek” a természet ellen indított rohama egyúttal az ember (az emberi természet) elleni támadás is. Mivel a természet „legyőzésére” bevetett eszközök (diktatúrákban éppúgy, mint az ún. demokráciákban) a mindenkori hatalmi elit szolgálatában állnak, ezek felhasználása a társadalom túlnyomó többségét (az egyes embert) függő helyzetbe hozza. A technika mai színvonalán (ne legyenek illúzióink) az emberi természet „szabadon” módosítható, génállománya „megpiszkálható”, a személyiség karaktere manipulálható, kondicionálhatóságát pedig akár az alkalmazott pszichológia tapasztalatának is tekinthetjük. A tömegpszichózis árucikké vált, mesterségesen előállítható. Sajnos, e gondolatok már régen kiléptek a spekulációk köréből. Bármelyik marcona római, pusztán kedvtelésből, szétrúghatja Arkhimédész jeleit. Nagy a baj tehát az emberi „természettel”. […]
Mit tehet mainapság a költő? Ha fizikai létére gondolok, kevesebbet, mint a régi görög. Köreivel együtt bármikor eltaposhatják. És mégis. Nála többet kevesen tehetnek. Hiszen műve, a vers (kimondva vagy kimondatlanul) mindig a legfelső valóságra is utal, a legősibb tudást testesíti meg, magát az alapot erősíti. És ehhez nem is kell sokat tennie: elég, ha a versén farigcsál még egy kicsit. Mint Te is, Barátom. Üdvözlettel: Pali]
2024. november 20.
Kedves Pali, elnézést kicsit kései válaszomért: a kötet korrektúráján dolgoztam. Nagyon-nagyon örülök annak, amit az Újvilágról írtál: egyik kedvencem ugyanis, és sok hajnali órám ráment, hogy ilyen legyen. A DNS-ről csak feltételes módon nyilatkoztam, hogy a főművem, ezt majd eldönti az utókor (Goethe a Színelmélet c. munkáját tartotta a legtöbbre, Shakespeare a mitológia tárgyú elbeszélő költeményeit, nem akarván magam hozzájuk hasonlítani, csak példaképpen írom ezt), de hogy sokkal jobban szeretem, az biztos: a Gnózist egy lepukkant lakótelepen írtam kilenc évig (aztán kaptam érte egy Pienták-kritikát, csak hogy tudjam, hol a helyem) és kis túlzással ráment a családi életem máig is érezhetően, a DNS-t pedig röpke másfél év alatt fejben egy zsákfalu csendjében, kutyasétáltatás, jógázás közben.
A buddhizmus filozófiája közel áll hozzám, amiképpen a taoizmus is, korán megismerkedtem velük és nyilván hatottak rám, de én pogány panteistaként jellemezném magam. A családom római katolikus egyébként.
C. S. Lewis esszéit olvastam, az említett könyvet nem; megrendeltem, ma érkezik.
Neked és párodnak jó egészséget! Barátsággal: Imre
2024. november 24.
Kedves Imre! Ezek szerint „pogány panteista” és római katolikus vagy. Katolikus, mert hitet választhat az ember, de neveltetést nem. Az bizony belénk ivódik. (Belénk issza magát /!/) Örülök, hogy az Újvilág hamarosan kötetben is megjelenik. S hogy elsők között olvashattam. Szeretném a vele kapcsolatos levélváltásunkat a Levélfára feltenni. Engedelmeddel. Köszönöm a műveiddel, születésükkel kapcsolatos intimitásokat, most már így (is) tekinthetek rájuk. Rád pedig C. S. Lewis-kötettel a kezedben. Jókedvet, bőséget kívánok hozzá barátsággal: Pali
Illusztráció: levélfa
Ezek is érdekelhetik!
„Bábeli” barangolások. Báthori Csaba és Suhai Pál levélváltása (Levélfa, 83.) →
»A mi Lóri bátyánk!« Angol nyelvű esszékötet Kabdebó Lóránt emlékére (Levélfa, 82.) →
Rilke-fordítások zarándokútján (Levélfa, 81.) →
