Pécsi Sándor: DÉRKRISTÁLYSÓHAJ*
*Babics Imre filozófiaköltészete
A mi igazi filozófusaink a költőink. „A mindenséggel mérd magad” kategorikus imperatívuszt Lao-ce is írhatta volna. Nyelvünk a mezopotámiai időkig visszafejthető ősnyelv, asszociációs szóbokor-hálója önmagában a mindenséggel filozofál. Talán ez az oka, hogy legeredetibb gondolkodóink inkább a költészetet találják meg élethivatásnak, mint a németes katedrafilozófiát.
Babics Imre verseinek méltatói szürrealisztikus képvilágát, és a klasszikus versformák tökéletes használatát emelik ki; daktilusok, spondeuszok, trocheusok hibátlan rendje muzsikál e költészetben. Versei tartalmához sokkal nehezebb hozzászólni, mint a stílushoz és formához. Oszcilláló szóbirodalma Szabó Lőrinc és Rilke költői világával rokon filozófiaköltészet, mely az emberlét végső, ontológiai kérdéseivel viaskodik.
——„Energiák, mind pontnyi nyalábban: Ő=====
———…s személyes: így kap sorsot a lélek és
—entrópiát a téridő, hogy
mind, ami múlik, Övé maradjon.”
Négy fogalomra nincs a mai napig pontos meghatározás, és ebből a négy entitásból szinte minden levezethető lenne: Mi az Idő? Mi a Tér? Mi az Anyag? Mi a Tudat? A fenti vers művészi formába önti ezt a Hérakleitosz óta megfejtetlen talányt, szépsége éppen abban van, hogy nincs válasz. A költőnek „emberhez méltó gondja van”, egy Babics Imre vers mágikus utazás a neutrínóktól a spirálködökig. Figyelemre méltó természettudományos tájékozottsággal merít témát a kozmológiából, részecskefizikából, genetikából; a kamaszgyerek természetes kíváncsiságával tekint a világra. Környezetféltő pesszimizmusa már a kilencvenes években is erős volt, még mielőtt a klímavédők nem csináltak bohócfarsangot e súlyos gond kezeléséből. A Dérkristályok Növekvő Sóhajából című, legerősebben összefogott kötetének szerkezeti modellje a DNS-spirál molekula, a kettős hélix, mely az élet csodájának adathordozója. Az alkaioszi strófák lépcsőzetesen vannak kinyomtatva az oldalakon, így idézik meg a hélix alakját, utalva arra, hogy egy vers, mint egy gén, a négyféle betűből álló nukleinsavszekvencia, egy üzenet, mely életfontosságú tudást hordoz.
„Kvazárok útját képzelem el, parány
lény, holderőtől sújtva is ősi űr
—mélyébe nézőn…”
Ilyen erős kozmosztudat Blaise Pascal híres sorában érezhető: „A világűr végtelen csendje megrémít”
„Az alkotó Ok árnyai kvarkok és
—kvazárok is mind, pontnyi sötétek és
—-mégis tüzek Fenn s Lenn……”
Pascal Istent egy végtelen sebességgel száguldó ponthoz hasonlítja, és ezzel matematikai értelmezést ad az isteni jelenlétre az univerzum minden pontjában, hiszen, ha a sebesség végtelen, akkor a befutott röppálya is végtelen, az egész űrt kitölti. Ezt nehéz elképzelni, de az önmagában csudálatos, az emberi elme, milyen modelleket képes alkotni, hogy felfogja a felfoghatatlant. Hogyan lett néhány évszázad alatt egy tűzoszlopokat szóró, haragos Jehovából végtelen sebességgel száguldó geometriai pont? Babics Imre filozófiaköltészete művészi formában megjeleníti ezeket az elképzelhetetlen, de mégis létező ősfogalmakat. Mi közünk minékünk egyáltalán ehhez? Az egész életünk! A „Honnan jövünk, hová megyünk, kik vagyunk?” kérdés minden emberi testbe született lényben felmerül. Sokan beszélnek manapság a kereszténység válságáról, égnek a katedrálisok. Soha nem volt ekkora szükség a kereszténység morális értékrendjére, együttérzésre, altruizmusra, de tény, hogy a keresztény világkép nagyon nehezen összeegyeztethető a természettudományos realitásokkal. Így lett Jézus tanítása az egyszerű emberek lélekvigasza. Pilinszky János irgalmas Jóistene és a protestánsok, muzulmánok, zsidók haragos Jehovájában a közös, hogy ember, emberi érzésekkel és indulatokkal. Pascal végtelen sebességgel repülő geometriai pontjának már nincsen emberi arca. Rilke híres sora: „Iszonyú minden angyal, mert a szép az iszonyú kezdete csak, amit még elviselünk” ezt jelenti. A Kaput őrző angyalt megközelítve hatalmas energiát érzünk, a szépség zúgó sodrását, még közelebb valami iszonyú, már nem emberi dimenzióba jutunk, melynek megértéséhez az emberi fogalmaink nem alkalmasak. Babics Imre istenfogalma, mint Pascal végtelen sebességű pontja kirepül a zsidó-keresztény hagyomány fogalmi keretéből.
„Rezgésnyalábot tárol az elhagyott
—tér pontja mind-mind, ott, hol a Föld suhant
———el, így nyomot hagy képzelet, hit,
———–vágy—mi energia termelője.”
Az elmúlás, a pusztulás szépségét ki ragadta meg szebben az elmúlt évtizedekben:
„Humuszba bomlás: legmagasabb erők
alkímiája-béke sugárzik át
—–az öntudat nélkül valón és
————–áldani képes energiák is.”
Költészetünkben hagyománya van a mindent átfogni-értelmezni-megérteni kívánó panorámaversnek. A Dunánál, a Gondolatok a könyvtárban, Az estve, az Esti kérdés… sorolhatjuk a világirodalmi rangú remekműveket. Ilyen kozmikus léptékű panorámakölteménnyel kezdi tizenkilenc esztendősen a filozófiaköltészetet Babics Imre. A Sírfelirat nyitóképe így hangzik:
„Nézd! Hullámzó gyárfüstben ring a vitorlás”
Szófestészet, Turner, Derkovits ecsetére méltó látvány az ipari táj elhagyatott, szomorú szépségét idézi. A verslábak úgy ringanak a képben, mint a vitorláshajó a vízen. Az első sor az expozíció, rögtön tudjuk, hol vagyunk. A sodró lendület és burjánzó barokkos képözön leginkább Rimbaud Részeg hajó című opus magnumára emlékeztet. A dőlt karakterekkel kiemelt szavak egy elrejtett másik verssort adnak ki, ez a mondat foglalja abroncskeretbe a szinte szétrobbanni akaró látomást:
,,elhagyatott távoli fiú, Pannónia derűs lankáin halálra ittad magad”
E sorban ott van a hetvenes évek különös, elhagyatott hangulata. Nem vettük észre, hogy a mi Hazánk még így, elfuseráltan is földi paradicsom, de a rendszer tudta, és mint szamurájnak a harakiri lehetőségét ajánlotta fel az önpusztítást. Hamvas Béla Karneváljának mondata szállóige volt a korban: “Azért iszom, mert ezt a rendszert józanul nem lehet kibírni” A Sírfelirat örvénylő szókép-özönében íme, így zeng a predikátum:
,,mert önnön mennyét vagy poklát kapja örökbe
mind, ki remélt, elhitt, vagy képzelt, s lelke nyugodt volt.
S most kollektív mennyországokon át egyedül száll
lénye”
Ez a karma törvényével kibontható, de a zárósorokat vajon hogyan értelmezzük:
,,s újra magányba zuhantál, most bízd rám magad! Á, nem,
ritka eset, hogy két végső égbolt fedi egymást.”
Ez már nehezebb enigma. Az egymást fedő két végső égbolt megfeleltethető a tudat kettős természetének. Miként a kvantumelmélet tanítása szerint az elemi részecskék egyszerre hullámok és anyagi testek, úgy a tudat is a szubjektum és egy végtelen szuperszubjektum kettőssége és fúziója, ezért örökké rezgésben van, és úgy létezik, hogy nem létezik. A „két végső égbolt fedi egymást” metaforát az Upanisadok legfőbb tanításával is rokoníthatjuk: az Átman azonos Brahmával, tehát az ember személyes lelke tulajdonképpen azonos a Teremtővel, és ennek felismerése és átélése a megvilágosodás. Ervin Schrödingertől származik a mondat: „A tudat az, aminek többes számát nem tudom elképzelni”. Ebben a dérkristálysóhajban az időproblémát fogalmazza meg:
„Jövőre készül mind, ami létező,
—s miként az árnya—olykor előre nyúlt,
——–olykor pedig rejtőzködő árny–,
————–úgy veszi körbe idő, leendő.”
A zsidó-keresztény hagyomány szerint a halál Isten büntetése az eredendő bűnért. Az almafa története a legtalányosabb mese az emberi természetről. A hit általi feltámadás a visszafelejtkezés a boldog tudatlanságba:
„Halál okát, ha megnevezik: tudás.
Halálokon csöpp fénybevonat: hit.”
Ezt az aforizmaszerű verssor párt tekinthetjük meditációs mandalának, a sámán varázskristályában látott fénytörésnek. Számtalan értelmezés lehetséges, a gyönyörűség a töprengésben, a mű által keltett tudati hullámfodrozódásban van. A Babics Imre versek üstdobon kiüthető ünnepélyes időmértékes sorainak dallama a zeneszerzőket juttatják eszünkbe. Bachot hallgatva az az érzésünk támadhat, a mester nem ő maga találta ki, hanem hallotta, és abszolút hallása segítségével „csak” lejegyezte a dallamokat, melyek üzenetek egy másik valóságból. Valami hasonló hajtja Babics Imrét is, midőn teljesen fesztelenül, erőlködés nélkül jegyzi le a „hallott” sorokat; a szavak olyan könnyen találják meg a kapcsolódási pontjaikat, mint a nukleinsav-szekvenciák a DNS-ben.
Főművének a Gnózis című roppant, 800 oldalas kötetet tartják. Eposzregény, melyben a kilencvenes évek Havanna lakótelepének nyomasztó valósága és az emelkedett poézis úgy vetődik egymásra, mint Euler matematikájában a valós és az imaginárius számok halmaza. Prózába szedett hexameterek óceánja, daktilusok, trocheusok hullámzó pátosza és a késő Kádár korból a „rendszerváltozásba” hajló időszak leharcolt nyomorúságának rajza egészen különös atmoszférát ad a Gnózisnak. Ezt hívják a festészetben chiaroscuro-nak, a sötét és ragyogó képterek drámai kontraszthatásának. Harag, düh, kétségbeesés, keserűség és elíziumi elragadtatottság videóklip-gyorsaságú váltásai, érzelmi viharok teszik sodró lendületűvé és zaklatottá az eposzt. Nem könnyű olvasmány, de ha vesszük a figyelmet, érdekes perspektívákból láthatjuk meg közelmúltunkat, fiatalkori önmagunkra ismerhetünk vergődő sodródó alakjaiban. Leginkább azokat a karaktereket jeleníti meg, akik eleve halálra, vagy vesztésre ítéltettek a kapitalizmus farkastörvényei szerint. Gyakran konkrét személyekről mintázta szereplőit, akik a rendszerváltozás vesztesei, életképtelenek az új világban: Paár Zoli alakja élő személy volt, 1996-ban öngyilkos lett. A Gnózis mozaik-körpanorámakép a kilencvenes évekről, érezteti a „rendszerváltás” korának szorongató létbizonytalanságát és tanácstalanságát. Ezt a népet valakik nagyon magára hagyták. A kiselejtezett emberek eposza, harc a puszta túlélésért. Babics Imre, aki szintén a kontraszelekció áldozata, nem süllyed a pártpolitizálás szintjére egyetlen egyszer megemlíti a pufajkás ördögöt, aki a kilencvenes évek nemzeti szégyene volt, utalás valami hajléktalan-bántalmazó, jelentéktelen szkinhed bandára, és ennyi, nem a parlamenttől várja a megoldást. A mű főhőse Emlék, akit vélhetőleg a szerző önmagáról mintázott, mint Krúdy Szindbádot, nem is demokráciában gondolkodik, hanem Platón Államához hasonlatos filozófus-diktatúrában, amit líra világuralomnak nevez, vagy szakrális terrornak. Ez nyilván irónia, Platón Állama teljesen működésképtelen rendszer lenne, azért nem valósulhatott meg sehol. A művészet megengedi ezt a játékot; keserű válasz a tényre, hogy az egész glóbuszon mindenütt a hülyék uralkodnak. Nagy ritkaság, ha egy matematikazseni Napóleon véletlenül egy pillanatra hatalomhoz jut. Mi sem vagyunk kivétel, ezért Emlék, a Gnózis főhőse, a hatalmat a politikuskaszt kezéből a költőknek adná. Ez a naivitás leginkább Immanuel Kant Örökbéke tervezetére emlékeztet minket. A kőnigsbergi remete úgy képzelte, majd leülnek császárok, királyok egy kerek asztalhoz és megfogadják, hogy ezentúl egymás népeit irtani tilos, titkos záradékokat, pecsétes papírokat cserélnek és itt is van már a Kánaán. Ami Kantnál halálosan komoly, az a Gnózisban keserű irónia.
A görög gnózis szó nem egyszerűen tudást jelent, hanem mindent tudást, omineszenciát, beavatottságot. A vaskos kötet címe azt sugallja, hogy a szerző birtokában van ennek a gnózisnak, és azt is gyaníthatjuk, ez a hatalmas szóbőség nem megmutatni, hanem inkább elrejteni akar valamit. Az olvasónál van a megfejtés kulcsa, ha elindul egy ösvényen a szólabirintusban, talán megtalálja a rejtett üzenetet. Hát én nem állítom, hogy megtaláltam, csak sejtéseim vannak. A szerző nem apellál közönségsikerre, ez már az ajánlásából is kiderül:
„Ezt a könyvet kevés embernek ajánlom. Nem is ismerem őket. De el kell jönniük, különben „csak” Istenért éltem.”
Nagyon hasonlít az Imígyen szólt Zarathusztra ajánló sorához: „Könyv mindenkihez és senkihez”. Pedig bestseller lehetett volna a Gnózisból, annyi vicces, szellemes, véres és kegyetlen epizód teszi fordulatossá. A sztáríró szerep menekülő kijárat lett volna a szerző számára a hétköznapi gondokból, egy szűk réteg meg tud élni a betűkből. Egy prózaírásban és menedzselésben járatos lektor egyszerűen és brutálisan meghúzta volna a kötetet négyszáz oldal alá, és dramaturgiailag a szövegtest tagjait egybeillesztve, olyan takaros sztárkönyv lehetett volna, mint a Tajtékos napok, vagy az Úton, melynek eredeti terjedelme a sokszorosa volt a megjelent világsláger kötetnek. De a zajos siker nem állott a költő szándékában, a Gnózissal bizony meg kell birkózni. Nehezíti a történetkövetést, hogy az eposzhoz szervesen nem illeszkedő darabok is belekerültek a vastag kötetbe: a Széthajtogatott feketedoboz versciklus és a Warning című dráma. Az eposz szereplői lecsúszott, reménytelen életű emberek, és az újkapitalizmus hiéna-parazita-ragadozói, bűnözők és „vállalkozók”. Ugyanaz a problémám ezzel, mint Viktor Pelevin kortárs orosz sztáríróval, aki szintén túl nagy jelentőséget tulajdonít a bűnözőtársadalomnak. Az eposzból hiányzik a csendes többség, a szerény jóemberek halmaza, akik a vállukon viszik ezt az országot, kiknek köszönhetjük ezt az élhető életminőséget, hogy nem jutottunk Ukrajna sorsára. Egy nemzet túlélése nem elsősorban politikai, inkább valami lelki-szellemi élni akarás kérdése. Mintha a Gnózis megtagadná ezt a vitalitást mitőlünk, mintha a kilencvenes évek Babics Imréjére erősen hatott volna Krasznahorkai László Sátántangójának szélsőségesen negatív magyarságképe, mely teljesen érzéketlen történelmi sorskérdéseinkre, sőt szatíra céltáblának látja azt. Ez a szatirikus hang, mint a konkoly a tiszta búzában a Gnózis magasztos sorai közt is megjelenik. A dicső múlt tudata már magában végtelen gazdagságot jelent, és a kontinuitás megszakadása a legnagyobb nyomorúság. A glóbuszunk teli van Havanna lakótelepekkel, minden gettót ugyanaz a gyökértelen, múlttudat nélküli hangulat cementez egybe. Ahol múlttalanság van, ott elidegenedés van, de a hasonló lelki érzékenység még ebben a panelsivatagban is barátságokat teremt, így jön össze a négytagú társaság Emlék világuralmi-világmegváltó tervei köré: Atkó az egyszerű, talpraesett melóssrác, Béla a parafenomén bukott tudós, és Xénia, a természetes bölcsességgel megáldott, tizenéves árva leány. Ilyen összetétel még a regényekben sem létezik, csak egy eposzban lehetséges. E testvéri, szűk körön kívül a műben szinte mindenki ellenséges, agresszív, rosszhiszemű. Utalás sem esik arra, hogy egy nép, egy család vagyunk, egy csónakban evezünk. Ez a népi-nemzeti oldal észrevétele, a Németh László-Kodolányi János-Illyés Gyula hagyomány szemszögéből. Idáig rendben van, kis korrekciókkal teljesen kisimítható lenne. A rejtélyesebb kérdés, hogy miért nem igazán szalonképes a Gnózis a liberális-urbánus “értelmiség” körében? Miért? Elsősorban nagyon erős istenessége és újromantikus pátosza miatt. A pátosz ha nevetséges, akkor tessék kinevetni Beethovent! Azt már több helyen megírtuk, ha egy társadalomból kipusztul a heroizmus, akkor annak a népnek annyi. Egész posztmodernista művésztársadalmunk mintha ezen iparkodna. A kortárs színház és irodalom Istent, vallást és a hősiességet egyes számú gúnycélponttá tette, lásd Pintér Béla és Alföldi Róbert rendezéseit, vagy olvassuk el Krasznahorkai László Zsömle odavan című regényét, mely a nemzeti heroizmus gúnyparódiája. Babics Imre nem énekeli vissza ezeket a bárgyú toposzokat, nem hisz a demokráciában, a liberális kapitalizmusban és az elnyomott áldozatkisebbségek erkölcsi felsőbbrendűségében sem. Leplezetlenül írja meg a Havannán megtapasztalt cigánybűnözés rémtetteit, mikor „beavatnak” egy kiskamasz lányt, hogy prostitúcióra kényszerítsék. Itt kilépünk a „politikailag korrekt” narratívából, itt már a költő magára marad. A buzit nem írja melegnek, mert Arany János irodalmi magyarjában a meleg ember melegszívű jóembert jelent. Elszántan a saját útját járja, nem működik együtt a kultúra- és tudatiparral, nem veszi tudomásul az elvárások rokokó csipkéit, ezért nem építettek fel belőle egy sztárköltőt. Témaválasztása ritkán esik egybe a kötelező témákkal. Nádas Péter Néma tartomány című regényében írja: ,,A magyarnak nincs filozófiai kultúrája a némettel ellentétben.” Babics Imre költészete cáfolja ezt az állítást! Hatvan esztendős korában kapta meg a XX. század egyik legnagyobb filozófusköltőjéről elnevezett József Attila-díjat!
Nem csak a hexameternek, de a haikunak is nagymestere, íme egy remek a nyolcvanas évekből:
Lehulló levél
csigalépcsején egyszer
felkapaszkodom.
Talányos költői kép: megfigyelhetjük, egyes fafajok, például a platán levelei geometriájukból eredően szabályos hélix vonala mentén hullanak bucskázva le, mint valami csigalépcsőn lépdelnének az őszi napsütésben. A szemlélődő, fiatal költő fölfigyelt erre az érdekes jelenségre: láthatatlan lépcsőt látott bele a lehulló platánlevél röppályájába, melyre egyszer ő is felkapaszkodik, valami időtükrözésen, megfordított időbeli folyamaton megy keresztül. Lép-lép fölfelé a léleklajtorján, ami hasonlít az NDA (Near Death Experience) élményen átment emberek visszaemlékezéseihez, kik rendre arról számolnak be, hogy életük filmként pergett le szemük előtt néhány másodperc alatt. A tizenhét szótagos haiku költemény lényege a sűrítés. Egyetlen képbe, három másodperc alatt elolvasható tizenhét szótagba, villanásként sűríteni az egész mindenséget, mint a lencse fókuszpontján átrepülő kép. A japán buddhizmus, a Mahajána irányzathoz tartozó Zen, ismeri a Szatori fogalmát, a hirtelen megvilágosodást, a tudat abszolút megtisztulását, a lélek felszabadulását; a haiku ezt a kristálytiszta tudatállapotot jeleníti meg. Bármely haikuját olvassuk a mesternek, ott a villanás.
Felhasznált irodalom:
1. Babics Imre: Dérkristályok Növekvő Sóhajából, Cédrus Művészeti Alapítvány, Budapest, 2022.
2. Babics Imre: Gnózis, Napkút, Budapest, 2013.
3. Babics Imre: Kék ütem lovagja Magvető, Budapest, 1989.
4. Martin Heidegger: A műalkotás eredete, Európa, Budapest, 1988.
5. Fritjof Capra: The Tao of Physics, Shambala, Colorado, 1975.
6. R. A. Moody: The Light Beyond, Bantam, London, 1989.
7. Babics Imre: Sztármajom többszörös alkonyatban, Napkút, Budapest, 2015.
8. Blaise Pascal: Gondolatok, Lázi, Budapest, 2015.
Illusztráció: borítóval
Ezek is érdekelhetik!
Nagyatádi Horváth Tamás: A vasárnapi gondolkodó V. →
Magyar Miklós: Elrabolt Renoir és Sisley újra jogos tulajdonosaiknál →
G. Komoróczy Emőke: „NÉZZÉTEK EL ŐSZINTESÉGEM! – hogy TŰ FOKÁBAN elakadva VELETEK ÉLTEM” →
