Nagyatádi Horváth Tamás: A vasárnapi gondolkodó V.
*
Az egyszerűségről
Korunk embere egyre kevesebbet tud arról az egyszerűségről, az együgyűségről, amely kapcsán Jézus azt mondja, boldogok a szellem egyszerűségében élők – Beati pauperes spiritu: quoniam ipsorum est regnum caelorum (Mt 5:3) – és ehelyütt megemlítjük, hogy gondolati játszadozásaink során nem kapcsolódunk egyetlen egyház teológiájához sem, és nem csak azért, mert témáinkat a szellem egyetemes szempontjából közelítjük a többé-kevésbé részleges, határokat szabó és célirányos lelkiségi teológiákkal szemben. Kortársaink közül is, akik valamit tudni vélnek róla, egyre kevesebben ültetik át azt az életük mindennapi gyakorlatába, pedig egyáltalán nem olyan dologról van szó, amit nehéz volna elsajátítani, kigyakorolni és végül gondolkodásunk, életünk meghatározó mozzanatává tenni. A probléma az ugyanis vele, hogy mint minden lényegi tanítás, ez is ellentmond a korszellem, a modernitás legfőbb tanításának.
A szellem és a lélek értelmezései szövegről-szövegre mindig megbicsaklanak, ha csak felületesen hivatkozunk rájuk, mintha valami világos és félreérthetetlen fogalmak volnának, ezért itt most egy mondat erejéig rávilágítunk a zavar okára. A latin nyelvben a spiritus, ahogy a görögben a pneuma, a légzés szavából származik, pont úgy, ahogy a magyarban ez a lélekre igaz, ám a spiritus valamiképp mint szellem terjedt el a magyar nyelvben, ráadásul újabban vannak törekvések, hogy mégis a lélekre fordítsák és értsék, ami csak fokozza a zavart. Valamint tovább bonyolódik a történet a latin anima szóval, ami inkább fedésben van azzal, amit mi a lélek alatt értünk, bár annál igazából részlegesebb, és akkor itt a pszichológiában használt jungi anima-animus párostól megint el kell tekintenünk, mint amik annak puszta terminus technikusai, műszavai egy torz lélektannak. Más okból, de a görög pszükhé, mint lélek szavát szintén nem vonnánk be ebbe az írásunkba.
A személy egyszerűsége, ha sallangmentesek akarunk lenni, megfelel a lélegzés egyszerűségének. Bár a jógából eredően a hinduizmus tágas világában egész tudomány szól a légzésről, a Pránajáma, de azért viszonylag egyszerűen összefoglalható, amíg annak csak a fizikai síkjáról beszélünk. Törekedj arra, hogy megtalálva a megfelelő testtartást minél egyenletesebb, mélyebb, lassabb és erőlködésmentes hasi légzést végezz – ennek a gyakorlásával el lehet aztán hónapokat, éveket, évtizedeket tölteni, persze csak ha megfelelően be kívánjuk építeni az életünkbe, amelyet aztán minden vonatkozásában ez fog meghatározni! A fentebb hivatkozott teológiák szerzői ugyanúgy nem voltak ott Jézus hegyi beszédénél, mint közülünk bárki, de nem vagyunk messze az igazságtól, ha feltételezzük, hogy Jézus ezt a légzésre vonatkozó szikárságot is, akkor még teljesen hétköznapian, beleértette mondása szimbolikus rétegei közé.
Nyugodtan vehetjük úgy egyébként, hogy e jézusi tanítás lényegi üzenete megegyezik a zen gyakorlatával. A légzés eme fizikai egyszerűségében való elmélyedés ugyanis képes átalakítani egész lényünket és a világhoz való viszonyulásunkat. És ez az átalakulás életünk minden tekintetében az egyszerűség boldogító, üdvözítő és megszabadító irányába visz minket. Ez az az egyszerűség, amely felemel minket: segít megláttatni a körülöttünk zajló világ fölösleges bonyolultságát, üres színpadiasságát, segít úgy kilépni belőle, hogy közben valóban egyre boldogabb, kiteljesedő életet tudunk élni az egyre kevesebb elhagyhatatlan körülmény között, mert végül mindenről kiderül, hogy hiánya nem fájó, hanem épp üdítő. És ahogy így egyre-másra, szinte magától engedjük el az annak előtte létfontosságú dolgokat, egyre világosabban látunk és egyre tisztábban értünk.
Tudományhit
Sietve szögezzük le, hogy nem vagyunk tudományellenesek, még ha a következőkben itt, illetve bárhol, bármikor olyan megnyilatkozásaink is voltak, lesznek, amelyek szokásos féloldalas értelmezésével bárki erre jutna. Más kérdés, és közelebb van a tudományhit témájának egészéhez, hogy korunk elsatnyult szellemi élete a modern tudományokat, pontosabban a tudományosságot, vagy egészen pontosan a modernitás eszmeisége szerint való tudományoskodást – ami egyébként a legmegengedőbben is, bő évtizedek óta saját alapjaival sincs köszönő viszonyban – olyan rangra emelte, ami még akkor is kiigazításra szorulna, ha a tágabban vett tudományos világ képes lett volna megőrizni a tudományok csírázásakor áhított egyensúlyt a tudomány, a művészetek, és a vallás, más szempontból pedig a világ szakrális és a vulgáris magyarázatai között.
Azt látjuk, illetve beláthatjuk, hogy mind az egyes egészséges ember, mind a társadalom szerves egészének életében két szervező erő van jelen egymással párhuzamosan, egymás ellenében, egymást bizonyos módon kiigazítva, ezek pedig az előbb említett szentségi és profán erők. Ezek a szervező erők pedig meghatározzák az emberi létet, világot szellemmel kitöltő emberi megnyilatkozásokat, amelyek szintén az előbb említett vallás, művészet és tudomány hármasságát jelentik. Ezek révén jön létre az ember teremtett világhoz való viszonyulásának hat alapmodalitása, amelyek közül a tudományhit kapcsán a szent és a profán tudományok azok, amelyekre ki kell térnünk.
A tudományosság szellem, vagyis ezen a területen az intellektus szerinti degenerációja, bár a szellem és az intellektus voltaképp és eredendően ugyanazt a jelenséget fedik, nem a profán tudományokkal kezdődik, jóllehet a szent tudományok derivátumaiban, legalább implicit módon mindig ott volt az intelem, hogy a profán tudományosságot okosan kell kezelni, hogy ne a nagy romlás eszköze legyen, illetve jobb, ha úgymond el van zárva a szélesebb néptömegek elől. A korai profán tudományok művelőiben élt, ha másért nem, iskolázottságuk miatt ez a tudás, ami a generációk során, a vallásos-szentségi lelkület halványulásával kiveszett. Viszont azzal párhuzamosan, hogy az emberi életekből és az egymást váltó korokból sorra kiveszett minden szentségi meghatározottsággal bíró modalitás – szakrális tudományok, művészetek és végül vallások –, úgy két, egymást erősítő folyamat indult be.
A szentséget feltételező és velük párhuzamosan többé-kevésbé mindig meglevő profán-vulgáris modalitások a szentség hiányában egyensúlyt vesztve egyrészt elkezdték kitölteni a szentség helyét, másrészt, mivel arra alapvetően képtelenek, kitermelték és felállították az álszentségek egész rendjét. Nagyon szemet szúró példája ennek az álszentségi vallások egymásra következő sora, ha csak a katolikus egyház agóniáját nézzük végig, ahogy a felforgatás áramlatai a protestantizmustól és a reformációtól kezdve eljuttatták a szentségi vallásosságot az ateizmus és a sátánizmus kezdetben burkolt, majd végül azok teljesen dicsőségbe öltöztetett variációiig. Mind ugyanazt a változatlanul bennük munkálkodó természetes, szentségi igényt igyekszik tőrbe csalni, hogy az itt leírtakat vagy a hasonlókat senki még csak meg se fontolja.
A tudományok esetén is így volt lehetséges, hogy például az asztrológiából kimetszették az abban szervesen meglevő, ám önállóan értelmezhetetlen, mára pusztán és egészében nihilista csillagászatot, amely mellett az asztrológia maradékát – és fontos kihangsúlyozni: a saját közönségük számára – vásári babonává tették. Azért az asztrológiát említjük, mert annak a töredékei még fellelhetők, sok egyéb megsemmisült szent tudománnyal ellentétben. Tudományhit tehát az, ami az emberi életet és berendezkedést átható, a szentségből táplálkozó hitet mérgezi a tudomány leplébe dugott álszentségek változatos formáival.
Mentalitás
Kimondva-kimondatlanul, ebben az ateista berendezkedésű világban rosszullét, fájdalom, tünetek és vélelmezett betegség esetén orvos véleményét és tanácsát kérjük, hozzá megyünk segítségért. Nem paphoz, templomba, vagy valamiféle javashoz vagy sámánhoz, és nem azért, mert az orvosban és a tudományában van minden hitünk – már amennyiben azt a zavaros érzelemkavalkádot lehet egyáltalán hitnek nevezni; persze, más szavunk nagyon nincs rá. Orvoshoz sokkal inkább a hitetlenségünk miatt megyünk, amit előszeretettel hazudunk tudásnak.
A modern ember végletesen a puszta testével azonosítja magát. Az egészében materialista világfelfogáson túl az utóbbi években kampányszerűen erősíti ezt a tudatot a fizikai alapú gyógyítás, és a hozzá kapcsolódó tudományoskodás terén hódító újabb szó: mentális. Az, ami korábban lelki volt, és mindenki tudta, miért lelki, mára mentálissá degradálódott. A lelki bajokat említve ugyanis el lehetett gondolkodni, hogy az miért az, mi a lélek, amivel a gondolkodás akaratlanul is átlép egy tiltott határt: nincs se lélek, se isten, se semmi, ami túl lehet a puszta a fizikai eredetűségen. A korszellem embere, bármilyen mély tudása legyen, az átélés hiányában nem hisz másban, mint a testi jólétben. És minél inkább gyötri valami, annál könnyebben mond le a lélekben, sőt, a szellem szerint való egészség eszméjéről.
Társadalmi szinten tudományág épült a lélek rendellenességeinek mechanisztikus magyarázatára, ahol minden problémát a mentális feliratú fiókba süllyesztünk. Holott egyetlen dolog tudható biztosan: testileg csak annyira lehetünk egészségesek, amennyire lelkileg, és nem mentálisan, azok vagyunk. Pszichés helyett tudatosan és célirányosan a mentális szót használni nem más, mint a világraszóló aberráció egy újabb hajtása. Minden fizikai hatóanyag egy határig, a lelkünk szellemi nívójáig képes a testi egészségüket emelni, tovább nem. Ennek persze megvan az az átka, hogy ahogy idősödünk, úgy könnyebbé válik problémáinkat arra fogni, nem pedig az évtizedeket alatt fel sem épült, de összetört, szétesett, eltűnt szellemi minőségünkre.
A mentalista ezt életmódnak hívja, és jó nyomon jár vele. Azonban nem a sportoláson és különféle regenerálódási, pláne kikapcsolódási módokon volna a hangsúly, amik valóban, a kemikáliák mellett hasznosak lehetnek, hanem mindezekkel együtt, de még inkább túl rajtuk, a szellemi gyakorlaton, amivel a született ember normalitását próbáljuk meg fenntartani vagy helyreállítani. A kikapcsolódással szemben, aminek jegyében az egész életünk telik, a bekapcsolódás az, ami az egészében vett egészséges élet garanciája. Kikapcsolódáskor ugyanis próbálunk életünk összehordott, összelopott szemétdombjáról megfeledkezve boldognak lenni, ami természetesen nem megy; ha elég kritikusak és őszinték vagyunk magunkkal, akkor ezt be kell lássuk. Kikapcsolódáskor, ezen technikai szimbolizmus mentén tovább lépve, csak elodázzuk a biztosíték leoldását.
Bekapcsolódva lenni: keresni és megtartani magunkban azt a harmóniát, ami még a legzordabb testi tünetek közepette is derűt biztosít számunkra – és mi ennek ellenében éljük egész életünket kikapcsolódva, álomszerű öntudattal, hazugságban, a materializmus mocsarában. Ellenben ha szüntelenül lelkünk felemelésén munkálkodunk, akkor ahogy telik az idő, egyre kevésbé lesz központi témánk a test romlása, mert egyre biztosabbak vagyunk abban, hogy lelkünk szellem szerint művelt volta nyomán átlényegülünk egy másik világba, akár még mielőtt fizikailag meghalnánk.
Alaptételek
Végül mindig ugyanott lyukadunk ki, vagyis az alaptételeknél… Alaptétel az, ami minden magyarázat mélyén sziklaszirtként ott marad a gondolkodások végére. Ezért az alaptételek felbukkanása aztán zavaró is tud lenni, amit úgy lehet kikerülni, hogy csak a felszínen gondolkodunk. Jó, ha magunkat mégis ezekhez rögzítjük, mert világok virágzását csak az alaptételek földjében gyökerező gondolkodás ragyogása csalhat elő. Tudni kell, hogy kizárólag ezekhez rögzülve hívhatjuk életünkbe az igazi örömöt és a boldogságot, viszont tudni kell azt is, hogy ehhez a felszínes világ alá süllyedve egyúttal magunkra idézhetjük a legnagyobb magányosságot.
Alaptétel kétféle lehet: dogmatikus (Jézus Isten fia) és axiomatikus (a nehézkedés az anyag tulajdonsága), és azon túl, hogy a világmagyarázó tételek igazságpróbája az, hogy alaptételnek nem mondhat ellent, maguk az alaptételek analógiásan (vagyis nem szimbolikusan vagy szinkretikusan), autenticitásuk és validitásuk okán egymásba átvezethetők. Ahol ütközés van, ott valamelyik alaptétel mégsem az vagy képtelenek vagyunk azt, azokat megfelelően értelmezni. A közönséges elme legnagyobb próbatétele az alaptételek felismerésére való képessége. A hétköznapi okosság ugyan bele szokott állni az alaptételekbe, mert egyrészt képtelen felismerni, hogy amivel szemben áll az alaptétel, másrészt mert azzal magasztalja magát, hogy a tudásnak semmi szabhat gátat, de ezzel csak a valódi intellektuális és szellemi képességei hiányát mutatja be.
A hétköznapi okosság tehát nem ismer el univerzális alaptételeket, amivel korunk egyik fő jelszavára hivatkozik, vagyis az értékek relativitására. Megjegyzendő, hogy az alaptételek lényege ellen az értékek relativitására mutatva hivatkozni kimeríti a tautológia fogalmát. Amikor ez az okosság azzal a sejtéssel szembesül, hogy valami a saját gondolkodásában is mégiscsak univerzális alapokon nyugszik, akkor mint a mélybe tévedt kishal, riadtan iszkol a felszín közeli, langyos vizek felé, hitegetve magát, hogy amivel szembesült, az valójában nincs is. A felszínen aztán kacagva meséli a többi kishalnak, hogy milyen rémisztő ostobaságot látott, ami természetes csak egy rémálom. Ez számukra azért marad mindig hihető, mert már generációik nevelkedtek abban a tudatban, hogy az analízisek során szétszerelt és úgy hagyott dolgok úgy is azon dolgok maradnak, mint amikor azok még egy szervezet működésében valami magukon túlmutató egészet alkottak.
Manapság minden, a hétköznapi okosság által megkaparintott egész szétszerelve fekszik egy pedáns műhelyben, feldarabolva egy steril műtőben, de ami még nem, az is az uralkodó őrület miatt mind hamarosan ott végzi. Ezzel szemben a bölcsesség ott kezdődik, amikor az okosságon túl már képtelenek vagyunk a dolgok nem egyben való látására. A bölcsesség azzal folytatódik, hogy az egész dolgokat, a rendszereket, a nagy műveket szemlélve belátjuk, hogy azokban egy egyben tartó erő munkál, amely egy végső magyarázatra utal, még ha az egészében mindig elbeszélhetetlen is marad. A bölcsesség azt az életszentséget látja, amire az okosság vak. A bölcsesség az élet, az okosság az életjelek mellett áll ki. A bölcsesség azzal tetőzik, hogy kizárólag azt az életet és világot tartja valóságosnak, amit a szentség áthat. Ezért van az, hogy a bölcsességet manapság nem találjuk ott a hétköznapi okosság uralta tereken.
A hétköznapi okosság ahhoz van szokva, hogy az állandó körbejárásban megragad egy gondolatfoszlányt, amit az alapelvek még homályosan, de benne is meglevő ideája szerint próbál leírni, aztán próbálja valameddig hozzárendezni a felszín hullámait, majd elveti. Az értelem eredendő mélységét tagadva képtelen önnön sekélységén túllépni, ezért a leghalványabb képe sincs a mélység talapzataként álló sziklákról.
Átvitel
A Tabula Smaragdina szövegén nincs mit csiszolni, ahhoz nincs mit hozzáadni, nincs mivel kiegészíteni, csak mert az a vélekedésünk, hogy többet tudunk a világról, mint amikor azt először leírta valaki, praktikusan Hermész Merkuriusz egy tanítványa. Sokan azok közül, akik érzik, hogy ez valami nagyon fontos szöveg, mégis indíttatást éreznek effélére. A csendes megértésére, kontemplálása helyett az efféle törekvésekben és késztetésekben nyilván mindig egyfajta gőg és felsőbbrendűségérzet mutatkozik meg.
Mi, magyar nyelvterületen leginkább az 1950-ben Hamvas Béla közreadta két szövegváltozatot érhettük el a rengeteg közül, pláne 1994 óta, ami arab és latin nyelven csak fellelhető, ezért lehet azt mondani esetleg, hogy a hamvasi fordítás torzít vagy elfogult a témát illetően, ahogy ő ezt megközelítette, és amit mi is átvettünk, de ez egy nagyon részleges és gyenge ellenvetés, mert Hamvas megértése párját ritkítja azóta is, és persze egyre inkább. És ez igaz azzal együtt is, hogy a szöveg mindenfajta felszínes nyelvészeti, történeti, és más, tudományosan vizsgálható rétegeit illetően valószínűleg tényleg nem Hamvas Béla fordításai a legkompetensebbek.
Most, hogy a fenti, egyébként fontos köröket megfutottuk, nézzük, hogy mit adott hozzá ez ma reggelre az életünkhöz… A Hamvas idézte latin nyelvű szövegben ő kétszer használja az átvitel szót a latin adaptatio fordítására. Ez ugye nem az a magyar szó, ami legtöbbünknek először eszébe jut, az valószínűleg az alkalmazkodás volna. Aztán további latin szövegekben ugyanott például a transistere áll, de számos más szövegben egészen máshogy—nyilván jó okkal – adják vissza a fordítók már latinra is az arabban előbb meglevő írásos változatot. Hamvas az arab Al Gabir mondatot így adja vissza: „Ebből az egyből egyetlen művelettel minden létező így keletkezett.” (Latinból: És ahogy minden dolog az egyből származik, az egyetlen gondolatból, úgy a természetben minden dolog átvitellel az egyből keletkezett.)
Szóval átvitel… Minden tradíció ismeri és használja a képet, ahogy a folyó a tengerbe ömlik. Általában az a lényege, hogy ahogy a folyó vize a tenger vizévé válik, úgy az élet a halállal kiteljesedik, vagyis nem megszűnik, hanem szintet lép. Ez egy nagyon szép kép, és sokan győzködjük magukat azzal, hogy ezt higgyük, de amikor belegondolunk, többnyire sehogy vagy nagyon áttételesen vagyunk csak képesek ettől már kevésbé félni a haláltól. Mi a trükk az egészben, a gondolat, vagy mondjuk: meditatio? De mondjuk inkább varázslatot, ami a hamvasi fordításban az „az átvitel varázslata”.
A varázslat itt a következő: Ebben a képben az átvitel művelete az, ahogy az egyből származó, azt egészében hordozó élet, a folyó, az egyből származó, azt egészében hordozó élet utánivá, vagyis a tengerré lényegül. Az ember viszont addig nem lel nyugalmat, amíg magát a folyóval azonosítja, hiszen ezt a víztömeggel kell megtegye. A folyó az a tünékeny rész, ami bár hordja a vizet, megszűnik a tengerben folyónak lenni. Amíg életünk során azon munkálkodunk, hogy az egónkat minél inkább lehatároljuk az egytől, kiemeljük és függetlenítsük az egy összes művétől, amiből ugyanúgy származik, mint élet és halál, addig a halálfélelem is marad. Onnan kezdve, hogy megértjük, az, amivel magunkat azonosítjuk mégcsak nem is a folyó, hanem csak egy hab a folyó sodrásán, már nem fogunk félni.
Lényem lényege szerint – ebben a hasonlatban – végtelen víztömeg vagyok. Én töltök ki mindent, de mihelyt egy puszta formával kezdem azonosítani magam, semmivé válok. Ezt egész valónkkal megérteni, nem csak az eszünkkel, és egész valónkat ehhez rendezni az a feladat, ami a valódi élet megkezdéséhez kell.
Illusztráció: vasárnapi gondolkodó
Ezek is érdekelhetik!
Magyar Miklós: Elrabolt Renoir és Sisley újra jogos tulajdonosaiknál →
G. Komoróczy Emőke: „NÉZZÉTEK EL ŐSZINTESÉGEM! – hogy TŰ FOKÁBAN elakadva VELETEK ÉLTEM” →
Magyar Miklós: Tudta, hogy Claude Monet karikaturistaként kezdte pályáját? →
