Tóth László: 1989 avagy Egy év a hetvenötből (Széljegyzetek – elszelelt napokhoz, évekhez)*
* [Egy készülő naplókönyvből]
Június 22., csütörtök
Vakablak
Itt, újabb hátizsáknyi szállítmányával Morvay Péter barátom Prágából. Csak úgy, találomra beletúrva, egy újabb cseh szamizdat, a Kritický sborník (Kritikai szöveggyűjtemény) idei első kötete akad kezembe Petr Fidelius dolgozatával, mely azt a folyamatot mutatja be, hogyan sajátította ki céljai elérésére a kommunista diktatúra a nyelvet, illetve – miután „már kimerültek a brutális erőszakkal kombinált forradalmi lelkesedés lehetőségei” – azt hogyan tette meg „az uralom fő eszközévé”.[1] Azaz, mivel a „fizikai erőszaknak megvannak a határai”, az „emberi értelem fölötti hatalom megszerzése” volt a következő lépés. Erre pedig a legalkalmasabb eszköznek a „nyelv birtokba vétele” – egyfajta, teszem hozzá, orwelli újbeszél kifundálása – mutatkozott, annál is inkább, mivel a gondolkodás a nyelv függvénye, azaz a gondolat a nyelv által „ölt alakot”, melynek „közvetítésével kapcsolat létesül az ember gondolatvilága és a külső világ között”. S noha a politika „emberemlékezet óta” a hazugságot aktiválja céljai elérésére, a totalitárius rendszer a nyelvet teszi meg ennek érdekében „hatalmi eszközzé”. Nyelv és jelentés kiforgatása, a saját hatalmi célok szolgálatában történő felhasználása következtében így lett aztán kommunista politikusainknál a proletárdiktatúra a demokrácia legmagasabb, a burzsoá demokrácia pedig a „kizsákmányolók diktatúrájának” leplezett formája. A nép hatalma ui. csakis a szocializmus feltételei között teljesedhet ki igazán, ellentétben a nyugati világ formális demokráciájával, ahol az „csupán a dolgok valódi állapotának az elleplezését szolgálja”. A kommunista párt iránymutatására, „vezető szerepére” pedig mindeközben a „dolgozók létérdekeinek” érvényesítése miatt van szükség, hiszen a kettő amúgy is egybeesik egymással. Világos, nem? Az, persze, tenné hozzá a tömegből nagyapám… mint a vakablak.
Június 26., hétfő
Prága – Budapest része?
Holub-blokk, összeállításomban, a 3-as Unióban. Versford.-jaim mellett (Rövid értekezés a halálról; Rövid értekezés a gyermekkorról; Éjszaka 11.30, Far Rockaway), ami ennél is nagyobb öröm a számomra, most e kétlényű, de sajátos észjárásval is egylényegű költő két, Somos Péter fordította esszéjét és egy interjúját is sikerült beszuszakoltatnom a lapba (utóbbit Szentandrási Tibor fordításában)…[2] Különösen sokat elmond róla az itt most másodikként említett versének gyermekkor-víziója, gyermekkor-filozófiája: „A gyermekkor türkiszzöld rétjein nincsen semmi, / csak a gyermekkor. // A sárguló égen sincsen semmi, sem / a csupasz, vörös téglás falon, sem a csupasz, vörös téglás fal mögött, / sem a keleti látóhatáron, sem a láthatáron túl, / sem a házikóban, sem a céltáblán, sem a tükörben, / sem a tükör mögött. // Csak a gyermekkor. // Idegenek és ismeretlenek a tárgyak, hiszen előttünk is / voltak és utánunk is lesznek. Ha jól emlékszem, / a gyermekkor nem más, mint a magányosság maga, a különböző / dolgok és teremtmények szövetségének kellős közepén, melyeknek / sem nevük nincs, sem rendeltetésük. // Nevet és rendeltetést utólag kapnak tőlünk. Azután úgy gondoljuk, / hogy a fal elválaszt valamit valamitől, / hogy a ház megoltalmaz bennünket a kedvezőtlen időjárástól és / hogy a pacsirta boldoggá tesz bennünket dalával s csacsogásával. // Így gondoljuk. De vélhetően nem így van. / Mert mérhetetlenül üresek a házak, mérhetetlenül / szilajok a pacsirták, és a kapuktól kapukig / vezető útnak sincsen vége sehol. / S valamit keresve el-eltűnünk, és felbukkanva el-elrejtőzünk közben. / Mert még mindig a gyermekkorunkat kutatjuk.” Emellett, illetve ezzel együtt pedig, nézve a többi idei magyar lapot is, s azokban a cseh anyagokat, vonatkozásokat, Prága mintha már Budapest afféle irodalmi (város)része kezdene lenni… Nem?
Augusztus 1–5., kedd–szombat
Szédület hete – Prága
Az elmúlt hét, a legegyszerűbben szólva is, a szédület hete volt. A szabadság, a felszabadultság szédületéé. Először is egy teljes hét a gyerekekkel, bár többször is volt már, hogy az elköltözésem óta többet is eltölthettem velük egyhuzamban, de a mostani zavaros idők és körülmények, zűrök között már ez is csúcs volt. Egy hét Prága, s ennek már magában is súlyos jelentése van. Azt gondoltam ui., megpróbálom őket megfertőzni Prágával. Igaz, magam sem jártam annyiszor eddigi negyven évem alatt a „száztornyúban”, ahányszor jólesett volna, de az a kevés – ami mindössze tucatnyi-másféltucatnyi alkalmat jelent ؘ– is elég volt ahhoz, hogy ha másképp alakul az életem, ott, és legfőképpen ott tudjam elképzelni a folytatását. Mint ahogy Lőrincz Zsuzsa barátném is tette, aki válása, ill. a prágai képzőműv. akad. elvégzése után – ha nem is elsőre – úgy döntött, ha már amúgyis új kezdet előtt áll, mért ne lehetne az Prága? Most is náluk laktunk (Vysočany, ul. Prokopka), szerény (bár, inkább talán, szegényes) kétszobásukban, aminél fejedelmibb lakot el sem tudtunk képzelni magunknak Katiékkal, amikor esténként holtfáradtan kivánszorogtunk hozzájuk e majdnem-külvárosba. Még kedden indultunk (én már előző este megérkeztem Dszerdahelyre), s reggel kilenckor vettem át őket az anyjuktól, aztán irány Pozsony, onnan meg a délutáni gyorssal az „arany Prága”, és csak szombaton vissza Bpestre… Közben igyekeztem elvinni őket mindenhova (Hradžin, Kolozsvári testvérek Szent György-szobra, Aranyművesek utcája, Kampa, Óvárosháza tér, az Óra az apostolokkal, Vencel tér, Švejk, Arany Tigris, Prágai Magyar Kultúra, Lucerna, színház, galériák, mindenféle), amiről úgy gondoltam, Prága titkaiból és misztériumából kellőképpen „fertőzőek” lehetnek már a korukbeli, 11–13 éves kistinik számára is, ezért aztán feltétlenül be kell velük oltanom őket. Bár ez még persze messze nem az, ami Prágát illetően engem oly végletesen s végzetesen régtől fogva tart (a város könyvesboltjait és antikváriumait is beleértve),[3] de talán az általuk most látottak is segíthetnek majd nekik ráérezni erre-arra a cseh mentalitásból és kultúrából, ami egy más perspektívát is adhat nekik felnőtt korukra a világ dolgainak szemléléséhez, mint amit szűkebb (otthoni) környezetükben kap(hat)nak. S mindeközben még Tóth Karcsi kérésére is elvihettem a Csehszlovákiai Magyar Kisebbség Jogvédő Bizottságának egyik, kapcsolatkereső, ill. -építő levelét Bohumil Doležalnak, a cseh ellenzék egyik ismert alakjának a lakáscímére a Vencel tér fölé (akinek nevére még az 1969-ben betiltott, számomra, indulásomkor, sok mindenben iránymutató Tvářból emlékeztem, de tudtam azt is, hogy annak idején egyike volt a Charta ’77 aláíróinak is), mondván, ha gyerekekkel vagyok, úgy nem leszek olyan feltűnő a titkosok számára. Közben persze nem hagyhattam (-tuk) ki Zsuzsa közeli, pinceszinti (v. alagsori?), inkább raktárjellegű műtermét sem, esténként meg férjével, Papp Imre költővel és vele – miután Katiék elvonultak a szobánkba – nagyot beszélgettünk az emigráns Ivan Blatný rendhagyó, egészen különleges atmoszférájú és nyelvezetű, a szocialista Csehszlov.-ban természetesen betiltott költészetéről. S naná, hogy irigykedve elkunyeráltam tőlük cseh nyelvű Ferlinghettijüket is, nem értve, hogy a magára időnként oly büszke magyar könyvkiadás mért nem tett le még mindig az asztalunkra egy ahhoz – meg a költőhöz – méltó F.-válogatást…
Prágából végül szombaton vonatoztunk vissza Bpestre, ahonnan holnap Gecse Joli visz majd bennünket Őrsújfaluig, ahol a művelődési táborban lesz fellépése az általam összeállított Hát így élünk…-kel, majd vonattal haza, Dszerdahelyre, időben „leadni” a gyerekeket az anyjuknak…
* [Valahogyan a nálam mindössze…] Valahogyan a nálam mindössze három évvel idősebb cseh költő, Miroslav Holoubek Már nem tudok visszatérni (Už nemohou se vrátit…) c. verse került a kezembe – hogyan, s miért és mért éppen a negyvenedik születésnapomon, nem tudnék választ adni rá (talán mert a Holub-dossziémat keresve véletlenül a mellette levő Holoubeké akadt a kezembe) –, persze, fordításomban, az azóta már megszűnt ef-Lapok 87/12–88/1. számából. S ahogy most újraolvasom, hirtelen nem tudom eldönteni, hogy csupán fordítottam, vagy egészen konkrétan én írtam e verset Jaroslav Holoubek neve alatt. Persze, nem abban az értelemben, hogy meglehetősen szabadon, a magam szájíze szerint fordítottam le, azaz átírtam ez opust, hisz miért vetemedtem volna ilyesmire, ha szöveg – s nem csupán a fordítása – teljes mértékben az enyém (a versben rögzített történések és emlékek sora, továbbá a szöveg életérzése, világképe, végső konklúziója stb., stb. – mondhatni mindenestül). Mint például az ilyenek: „Már nem tudok visszatérni a szülőföldemre […] Már túlságosan sok papírt teleróttam ahhoz / hogy megírhassam az igazat magamról / A versekről már nem is beszélve akármelyik verssor / érvényét kétségbe vonhatnánk / És ha otthon volt is valahol az árnyékom / csak azt bizonyítja / hogy a fájdalomról mind ez idáig még nem feledkeztünk meg […] Mint az emlékek / láncára kötött kutya / vetettem rá magam mindenkire / aki véletlenül is eszembe juttatta / kapkodó lélegzetedet / Reménytelen könyörgésekkel elkeseredett kiáltásokkal / erotikus álmokkal és az emberi képzelettel üzérkedők / történetével / írtam tele oldalak ezreit / órákig ácsorogtam a hazugságok hosszú sorában / mígnem minden szorongásom elillant belőlem / A legértelmetlenebb forradalomra is elszántam magam / s mindegy milyen áron / tetőtől talpig felfegyverkeztem / és nagy tétekben kötöttem fogadásokat / Eközben néhány barátom alaposan leitta magát / a trójai falovak rejtekeiben / Eleve nem nyerhettem ezt tudtam jól / nade veszíteni? / Mintha az elhatározások közé / rejtett óraszerkezet / egy másodperccel a robbanás előtt / hirtelen megállt volna / Mintha a szív mindkét kamrájából / a fogaskerekekre / fröcskölt volna a vér // Ama bizonyos halálhoz vezető elátkozott utat / sem találtam / csupán a hiúság mumusával ijesztgettem / gyáván a temetőben őt / Mit rejtsek el / ha már a lelkemből is távozol? […] Nem kell felégetni a hidakat / bár egyiket sem én emeltem / hisz madárként szárnyaltam mindig / Anélkül távozol hogy valaha is megpillantottalak volna / s talán mégsem láttalak soha / valóságosabbnak […]”
Szóval… én írtam volna? Mégis?
Vagy mégse?
Talán-talán néhány sorát mégse…
Tudható ez még?
Én?…
Nem én?…
Netán lehetséges volna, hogy mégsem én vagyok én?
November 4., szombat
Az egy, aki kettő
Különös figurája, lehet mondani: enfant terrible-je a kortárs cseh költészetnek az egyébként – a festő Vladimír Boudníkkal és a zenész-költővel, Karel Maryskóval – Bohumil Hrabal legszűkebb baráti köréhez tartozó Egon Bondy, olyannyira, hogy sokan nem is tartják őt valós személynek, s különben is, mintha maga is írónk – másik két barátjához hasonlóan – egyik novellaalakja lenne. Persze, megtévesztő lehet e szempontból, hogy tuladonképpen ők a „gyöngéd barbárok”, azaz Hrabal A gyöngéd barbár című kisregényének (önéletírásának?) a legfontosabb alakjai is egyben, s a magyar olvasó, aki esetleg nem ismeri őket, az író által kitalált alakoknak, hrabali figuráknak is gondolhatná hármukat. Megjegyzendő egyébként, hogy mind a négyen egy-egy „irányzat” megteremtésével, kidolgozásával is jeleskedtek: Hrabal, ugye, a senki máséval össze nem téveszthető, szinte irányzatos hrabali írásmód kimunkálásával, Boudník grafikái és festményei a nevéhez fűződő explonializmus jegyében születtek, a Marysko hitelesítette irányzat a neopoetizmus lett, míg Bondy a maga „totális realizmusának” alapjait lerakva, a hatvanas-hetvenes évek prágai undegroundjának és ún. „alternatív kultúrájának” meghatározó, s egyben a prágai bohémvilág legendás alakjává lett. (És bizony, fordítanom kellene tőle is, amihez Morvay Péter barátom el is látott néhány, szamizdatban megjelent füzetével, sőt az Új Forrásban már be is terveztünk tőle egy blokkot.)[4] A gyöngéd barbár emlékezetes, illetve jellemző és számos vonatkozásban sokatmondó epizódja, hogy amikor egyik közös grandiózus ivászatuk során – lévén mindhárman nagy sörivók voltak – az első korsóval az asztalukra tették, olvashatjuk a szóban forgó elbeszélésben, „hát hárman megrémísztettük az egész kocsmát, kézzel leszedtük a habot, bekentük vele az arcunkat, a hajunkba dörzsöltük, mint a pajeszukat cukros vízzel kenegető zsidók, a második sörnél megújráztuk a habos kenegetést, úgyhogy már messziről csillogtunk és illatoztunk a sörtől… Sörjampecek voltunk”.[5] Mi több, felerősítve a vele kapcsolatos imént említett bizonytalanságot, hozzá fűződő legendá(ka)t, Bondy nem is egy személy, hanem mindjárt kettő. Hiszen, mint azt kevesen tudják, ő Zbyněk Fišer filozófus is (egyébként az eredeti neve ez), akinek korábbi könyvei e minőségében: Otázky bytí a existence [A lét és az egzisztencia kérdései], 1960), Útecha z ontologia [Az ontológia vigasza], 1967), de 1968-ban könyvet adott ki Buddháról is, mindemellett pedig ismert mára már tizenhárom kötetes, szamizdatban kiadott filozófiatörténeti sorozata is (Poznámky k dějinám filosofie / Megjegyzések a filozófia történetéhez, 1977–1989), továbbá, hogy újból Hrabalt idézzem róla, ezúttal a Zsebcselekből, „tud szanszkritul, tudja, mi a zen buddhizmus, és fiatal korában elsőként fordította le saját hasznára Christian Morgenstent”,[6] de Bondyként írt szépprózai kísérletei is jelentősek.[7] Egyébként A gyöngéd barbár Bondyja örökké retteg attól, hogy mi lesz, ha „este az összes kocsma bezár”, ezért két barátjával „lavórokban és kannákban már délután” felhordták hozzá a sört, kettős énje bizonyságaként állandóan ekképp nyilatkozott meg: „Ha ezt elmesélem a Zbyněk Fišernek”; „Ha majd mindezt megkonzultálom Fišerrel” stb. Négyesük közül az 1914-ben született Hrabal volt a legidősebb, az 1930-as Bondy a legfiatalabb, és mindegyikük indulásánál fontos szerepet játszott a (cseh) szürrealizmus (poetizmus). Később erős fordulat áll be pályáján, s párhuzamosan Boudník és Bondy között is kenyértörésre került sor. Versei mondattanilag is egyszerűsödnek s a hétköznapi szóhasználatot mímelik, rafinált egyszerűsége viszont állandó gyanakvásra készteti olvasóit is, fordítóját is, hogy mit s milyen mögöttes jelentést takarnak a szigorúan a beszélt nyelvet követő, áttételek nélküli mondatai. Jellegzetes példája ilyenfajta verseinek például a következő opusa is: „Negyvenöt éves korban börtönben lenni nálunk / nem éppen kellemes // De mit tegyek? Fogjam be a számat? / Már egyre fogy a lélegzetem / A fenekemet felvágták / ischiászom van / gyomorfekélyem / és állandó álmatlanságban szenvedek // De mit tegyek? Fogjam be a számat?” Ambivalens személyiség, szélsőséges nézeteit sokszor nem egyszerű követni, és nehéz eligazodni magatartásának ellentmondásain is. Versorokba tördelt tacepói azonban kétségtelenül olyan öntörvényű, szabadgondolkodó költőt, írót mutatnak, aki konokul a maga útját járja, és önképe szerint semmilyen körülmények között nem alkuszik meg a velejéig romlott világgal, amelyben élnie adatik, s amelynek krónikásává, egyszersmind kemény kritikusává szegődött:[8] „Nem lehet hallgatni / verik és kínozzák az embereket / rájuk rontanak az utcán meg a lakásukban / kihallgatás közben az egyiküket agyon is verték / Az én nemzedékem már kétszer is megélt / olyan kort amikor kínozták az embereket: / a Protektorátus és Klement Gottwald idején / Patetikus és érzelgős verseket írni / mindebből nem lehet / nem lehet beszélni / nem lehet már írni sem / nem lehet érintkezni sem senkivel / s amit nem látni / lassan valamennyien egyaránt áldozatai / leszünk a gépezetnek mely újból működni kezdett / mindegy hogy minket vernek vagy éppen bólogatunk”. Maga egyfajta „kínos költészet” (trapná poesia) követőjének/avatottjának hirdette magát, aki mindig, bármiről legyen szó, mindennek mindig, úgymond, a közepébe csap. Kortárs magyar költészetünkben nem ismerek hozzá hasonló alkatot s alkotót (igaz is, hol van pl. a magyar [mondjuk: pesti] underground irodalom, ill. létezik-e egyáltalán ilyen), talán egyedül Ladányi Mihály olykori mozdulataiban fedezhetők fel hasonló gesztusok (és pózok), s talán még a krisztusi korban elhunyt, már hét éve halott barátom, Verbőczy Antal költészetében találhatok utalásokat ilyesmire…
November 12., vasárnap
Mese az egész világ…
Kis mesefordításom Jozef Pavlovičtól az Új Tükör mai számában, az Ősz (akitől korábban már egy egész kötetnyi mesét lefordítottam) – ezúttal Sajdik Ferenc szinte az egész oldalt bejátszó illusztrációjával. Ha itt s most azt írtam volna, hogy sajdikjával, talán akkor kerültem volna legközelebb az igazsághoz – hiszen már életében klasszikussá vált rajzolónk neve nem csupán „áruvédjegy”, hanem egyúttal stílust, mi több: műfajt is jelent. Ha ő ugyanis hozzáteszi valamihez a magáét, az egyúttal azt a többletet is jelenti, melytől az elnyerheti igazi lényegét. Ráadásul egy további, Új Tükör-beli mesefordításomat is vele illusztráltatta Szepesi mester, még az év elején, januárban, Krista Bendová Bolondos meséjét. Ahol még az is külön gondot jelenthetett a számára, hogyan ragadhatja meg, hogyan teheti láthatóvá ceruzájával a semmit. Ez abszurd történetke ui. a magát világkörüli útra elhatározó semmiről szól, melyet (akit?) ennek során ugyan nem vett észre senki (hisz hogy is lehetne észrevenni a semmit), elménk véghetetlen tartományaiban végbemenő kalandja mégis a legvalóságosabbnak tűnik, s szinte vele együtt járjuk be nagy útjait. Amivel kapcsolatban itt kell elmondjam azt is, hogy – szlovák és cseh – gyermekirodalmat fordítani egyébként is különösképpen szeretek, mert az számomra egyértelműen annyi, mint gyermekverset vagy mesét írni. Főleg azokat, amelyeknek szinte történetük, illetve meséjük sincs, pontosabban, melyeknek a történetét, történését, cselekményét a – szinte teljességgel a gyermeki képzelőerőre hagyatkozó – nyelv bontja ki, írja meg (vagy talán így: írja ki a semmiből), s abba az író nem, vagy csak alig észrevehetően szól bele (a nevelőszándék meg egyáltalán nem). Színtiszta játék tehát mind, mely játék a valóságot is képes – egyik olvasatban: átalakítani, másik olvasatban: megteremteni (figyelem: nem újra-, hanem meg-!). S ha Bendová a semmit teszi meg kis meséje világvándor hősévé, Pavlovič az ismert répamesét írja újra egy játékos ötlettel, melyben bár a nagyapó, a nagyanyó meg a többiek ugyancsak derekasan küzdenek a répával, nincs könnyű dolguk, mert azt alulról egy vakondcsalád apraja-nagyja próbálja visszatartani, nehogy egy méretes lyuk támadjon föld alatti otthonuk tetején… Nagyapóék később, végül sikerüket megünnepelve, mintegy pihenésképpen sárkányt – ősz lévén, ugyan mi mást – kezdenek eregetni, mellyel azonban, hogy az el ne röppenjen, ugyancsak derekasan meg kell küzdeniük. S ha már (papír)sárkányok, ők uralják a cseh Jiří Kahoun Palásti Erzsébet meseszép illusztrációjával ékesített, ugyancsak az Új Tükör egy további januári számában szintén a fordításomban közölt történetkéjét is. A Beguán és a papírsárkányok könnyed, játékos futama pedig ez alkalommal is épp olyan, amilyen – áradó jókedv, izgékonyság-mozgékonyság (ebben a mesében a könnyed lebegésben még a háromfejű sárkány is lepipálhatja a papírsárkányokat), képi és nyelvi lelemények táncikája, az egész akár a sárkányeregetés maga: a gondolat és mesetörténés együttes libbenése-lebbenése… tömény játékosság (írnám, ha ez nem lenne vaskos képzavar), melyben a játék mögött az élet legnagyobb és legkomolyabb dolgai képződnek meg. Miként a szlovák Daniel Hevier A varázscilinder nyulacskája című meséjében, mely együgyűségig egyszerű meséjének történésébe szintén könnyed-játékos nyelv- és valóságkezelésével emeli be olvasóját (hallgatóját), eltüntetve a mezsgyét gyermek és felnőtt között. Ugyanez a lényege, ha más gondolati szinten is, az ugyancsak cseh Miloš Macourek két kis rögtönzésének, amit viszont a pozsonyi Nőben közöltem még szeptemberben (Csodálatos dolog; A sakktáblán). Melyeknél azt sem tudni igazán, hogy gyermekversek-e, miként azt sem eldönthető, hogy mitől versek. Egyszerűen azok – és slussz-passz. Ha közben játékok: gondolati, logikai játékok, az elme bukfenceire épülő futamok is, ahogyan például az utóbbiban is: „A gyalog nem fér a bőrébe / soha nem történik semmi / tesz hát egy / aprócska lépést / és a ló hirtelen elvágtat / eldől a bástya / s a futó eldobja fegyverét / A fenébe is / mondja a gyalog / csak nem én vagyok az oka / ennek az egésznek?” Mint ahogy az életben is minden azzal kezdődik, hogy az ember egyszer csak nem fér a bőrébe… Nem?
Jegyzetek
[1] Évekkel később, már a rendszerváltás után derült ki, hogy a név álnév, és Karel Palek esszéírót, filológust, nyelvészt, az 1981-től szamizdatként működtetett, s 1990 után legálisan kiadott Kritický sborník (a. m. Kritikai Almanach) társszerkesztőjét fedi.
[2] Pontosabban: Gustáv Murín két, Literárny týždenník-beli interjújából raktam össze egyet. A két esszét – Ember és tér, ill. Az alkotó írás – pedig az író Maxwellův démon, čili O tvořivosti (A Maxwell-jelenség, avagy Az alkotásról) című tavalyi kötetéből választottam…
[3] Azért persze az egyik antikváriumba mégis sikerült röpke időre belógnom, ahol rögtön le is csaptam Jakub Arbes 1910-es, Episody z roku 1848 c., a magyar forradalommal kapcsolatos feljegyzéseire, nézeteire, mely, beleolvasva, történelmünk e jeles fordulópontjára egy, a mienkétől eltérő, idegen, nagyrészt ellenséges nézőpontú megközelítését adja. Később azután, amikor elkezdtem ISTER néven alapított, a kicsinél is kisebb kiadómat 1998-ban, nem véletlenül indítottam azt a XIX–XX. századfordulón élt Arbes e munkájával, s vele közös kötetben a kortárs cseh történész (az időben Csehország budapesti nagykövete), Richard Pražák Kossuth Lajosról írt kismonográfiájával. Ráadásul e kettőskönyvvel Prizma címen rögtön egy sorozatot is kezdtem, mellyel az volt a szándékom, hogy ha szemelvényesen, illetve töredékesen is, de bemutassuk, hogyan vélekedtek s -nek a magyar történelem jeles eseményeiről a velünk egy országközösségben élt népek, azaz a közvetlen szomszédaink (szlovákok, csehek, horvátok, szerbek, románok stb.). Úgy gondoltam ugyanis – s máig így gondolom –, hogy a köztünk levő ellentétek feloldásához vezető első lépés csakis egymás álláspontjainak megismerése lehet csupán…
[4] Ami végül az Új Forrás 1990. évi 5., októberi számában jelent meg.
[5] Varga György fordításában. L. az író Gyöngéd barbárok c. könyvében (Európa Zsebkönyvek, Budapest, 1985, 101. p.)
[6] Harabal, Bohumil: Zsebcselek. Interjúregény. Kérdező: Szigeti László. Kalligram Könyvkiadó, Pozsony, 1992, 133. p.
[7] Magyarul, G. Kovács László fordításában a 2003-ban kiadott A völgy című „regénye” ismert a cseh könyvek kiadására szakosodott Korma Kiadó gondozásában, melynek, megjelenése után, a nevemre szóló – „Tóth Lászlónak, valóban kedves barátomnak” –, Egon Bondyként aláírt, dedikált példányát is megkaptam tőle.
[8] Ami viszont nem zárta ki, hogy – mint 1989 után kiderült róla – bizonyos vonatkozásban az állambiztonsági szervekkel is együttműködjön, és egy időben önszántából „jelentett” azoknak, akiket szövegeiben elítélt.
Illusztráció: Otázky bytí a existence
Ezek is érdekelhetik!
Búzás Huba: Emlékezésem Juhász Ferencre →
Lukáts János: A hatvanadik… →
Jámborné Balog Tünde: Töredékek az elhagyott színtérről →
