Búzás Huba: Kerítésszaggató magyar szeszek (Tamási Orosz János két kötetéről)
Bevezetés versbeszédei világába
Tamási Orosz János elismerően emlegetett nevet szerzett magának korunk költészetében. Versbeszéde európai költészet – magyarul. Rendhagyó poézis, különös szerző. Európaiként is, magyarként is hasonlíthatatlan jelensége korának. Kora: a jövőbe mutató XXI. század, amely az előző századokban gyökerezik. Hasonlíthatatlan ugyan, mégis összehasonlításokra késztet, ha jellemezni akarjuk. Szeretnénk, mert értékhordozó, költészetünk fontos értékteremtője. Egyébként nincs reá szó, hogy találóan megközelítsük költői alkatának mibenlétét, kifejezzük lényegét. Csak körülírni lehet. Annyira kiforrott és egyedi szerzői alkat, mintha az alkotó emberfő és poézise ugyanazon meghatározottság lenne, merthogy együtt: egyszeri és megismételhetetlen jelenvalóság. Személyessége rabul ejt. Emiatt e két most napvilágra kívánkozott verseskötete, melyek verseit olvasgatjuk, mintha csak egyetlen opusz lenne. Olvasgatom? Nem. Hol viharos, hol csöndesedő ritmusai taraján inkább csak ringatózom. Noha különböző (sokatmondó!) címűek: az egyik „Ide kell születnie”, a másik a „Fiatalok, még itt vagytok?” címet viseli. Üzenetek. Na, nem csoda, hisz’ mindkettő szerzője azonos személyiség: a határozott arcélű, maholnap hetven éves többkötetes költő, akinek szuggesztív szelleme égboltként borul e versvilág horizontjára – ameddig a szem ellát. Sőt, mindkét kötet illusztrátora is azonos: Kunhegyesi Ferenc fekete – „derűsen szomorú” – grafikái „színesítik” a kötetek felkelő napként kinyíló lapjait. Emlékeket festő és hangulatidéző látomásait a költő maga nevezte „hasadó kárpitként somolygó darócpalástok”-nak. Ilyetén szellemes megfogalmazásai valóban arra vallanak, hogy „a szavak születése előtti világba” a poézis felkent papjaként bepillantást nyert. Innen az utánozhatatlan, varázslatos stílus? Innen az eszményi, hamisítatlan költői karakter? Írásművészetünk egyik mágusa talán? E kötetek kiadója 2024-ben a Cédrus Művészeti Alapítvány Budapest.
A szerző költői világképe, költészetének progresszivitása
Sajátos világ Tamási Orosz János versvilága: maga teremtette egyedi világképét régtől építgeti. Világegyetemében érzékletes alakot öltött emberekkel találkozunk, valamint őseivel, múltjával, csillagaival, erkölcsi axiómáival. Az elképzeltből csírázott ki egy hol-nem-volt világ? Avagy tapasztalati tényekből gyúratott össze? Vagy mindkettő? Na, de még ha talán elképzelt is, valóságként dereng át minden során: látjuk, halljuk, tapintjuk még a végleg távozók fantomrajzait is. Számot ad minden általa fontosnak tartott történésről, amit átélt, látott, tapasztalt. Szerét ejti, hogy mindenkor a jó és igaz hirdetőjeként lépjen elénk, ennélfogva progresszív, még ha egy-egy művéből – amiként azt Juhász Ferenc mondaná – a keserűség füstje gomolyog is. Erről jellemzően vall „Trialóg” című költeményében:
azt mondják nem viszel semmit magaddal
mikor végleg távozol hátrahagyva felszínt
mélyt elbirtokolt viszonyaid bomló tested
vagy szálló porod a volt s vásik veled
minden mit nyomodban hagysz …
Költészete mi más, ha nem az átélt létezés; hovatovább az emberiség emlékezete?
rosszat s jót is a múltból fakasztasz –
miért? minden mi volt betű írott malaszt
alakja egyfajta jövő- áldozat- változat
fantomrajz a lehetséges maradványokról …
E versekben a valóság „sorsa”, történelme a költészet révén létezik, mert a lét és anyaga csak egyetemességében állandó és maradandó, részleteiben folyton pusztul és felépül. Költészete tanúsítja: az „igaz” költő hite, életszeretete olyan erő, amely a progresszivitás erőit gyarapítja. Művészete tehát cselekvés, a cselekvő tudat, a jobbat akarás letéteményese. Világképe verseiben alakot ölt e szemléleti forma. Költője pedig ekként az emberiség lelkiismeretének szószolója, valóságos élethit korunk világsötétjében.
Költeményei szerkezeti formája változatos
Költeményei szerkezeti formája nem egyszerűen változatos; némelykor az aranymetszést követi. A költemények tartalma – tudjuk – különböző formában ölt testet. A formán belül – verselemzések esetén – különbséget szokás tenni: szemléleti, szerkezeti, nyelvi, műfaji és verstani formák között. Nem kétséges tényként szögezzük le: szerzőnk született formaművész. (Mesterségbeli tanultsága csak kiegészítése ösztönös formatudásának.) Egyéni érzésvilága – költői ékesszólásának cizellált szövegeiben fénysugárként van jelen. A költemények változatos szerkezeti formái eleve azt sejtetik, hogy a „kompozíciós” érzetekkel jelentkező ihletettség pillanataiban dől el a szerkezeti forma, azaz a kifejezésre gerjedt mondandó (a tartalom) függvénye. Mindazonáltal az is állítható, hogy – jóllehet nem tudatosan, többnyire ösztönösen ugyan, de – e szerkezeti formák olykor szinte az aranymetszés esztétikai elvének, szabályainak látszanak megfelelni.
Olvasóink kedvéért emlékeztetőül felidézzük az egyébként a természetben (pl. az emberi testen, csigaházakon, stb.) megjelenő, ill. az ókori épületek sajátjaként, avagy a reneszánsz kor némely festményeinek kompozíciójaként, szobrainak felépítésében érvényesülő aranymetszést. Az aranymetszés olyan „arányosság”, amely a szimmetriát és az aszimmetriát hozza egyensúlyba. Lényege: a kisebb rész úgy aránylik a nagyobb részhez, mint a nagyobb rész az egészhez. Példa erre szerzőnk „Summa” című verse:
furcsa élet ez furcsa nemzedékek furcsa
persze bőven hatvan fölé kúszva mászva
mintha görgetnénk föl kapaszkodunk csak
percig sem megállva kapaszkodunk a sziklába
és föl föl mi rabjai göröngynek láznak
kit érdekel hogy amorf pollenlények aláznak
pörcök percegik maguk fényes új évszázadnak
míg koszos utcákon eszmék s emberek hálnak
de érted teszik hogy lélek lehess hogy fájhass
hogy vasszűzzel légy teljes véle ölelhess alhass
kettős burokban így vergődik a test a lélek
azon tűnődöm mi tett ilyenné engem
amilyen vagyok és/vagy amivé lettem
s már nem érdekel mi tett olyanná téged
létezésünknek nincs mi értelmet adott
csak völgyvalóság vagy álomhegycsúcsok
E vers kisebb része (a második és harmadik versszak három és kettő sora, azaz együtt öt sora) hozzávetőleg úgy aránylik a nagyobb részhez (az első versszak tizenegy sorához), mint a nagyobb rész az egész vers összesen tizenhat sorához. (Ezen belül is a kettő soros versszak úgy aránylik a három soroshoz, mint a három soros az összesen öt soros egészhez.)
Költeményei nyelvi formája a klasszicizáló avantgarde-nak felel meg
Tamási Orosz János kiforrott költői nyelve mintegy szerencsésen klasszicizálja – magyar nyelvünkön – az avantgarde vívmányait. Stílusa markáns egyéniségéből fakadó: maga a kissé fellazított rend, a mindenkor szenvedéllyel tervezett „raison”. Elemzésünk főként erre rezonál. Érzékeljük, hogy e poétikus teremtő egyéniség „többletével” jelentkező új gondolatok és érzésvilág látványosan szétfeszítették mind a régmúlt századok klasszikusaitól, mind az európai avantgarde – különösen az expresszionisták és a szürrealisták – mestereitől hagyományozott kifejezésmódok kereteit. Költői nyelve, stílusa ennélfogva újszerűen hangzik, élénk és nem kevésbé szemléletes. Ugyanakkor jellemző: megtartotta a központozás (közkeletű szóval: az interpunkció) hiányát. Az írásjelek elmaradása befolyásolja ugyan – nem előnyösen – művei értelmezését, mert az egymásba fűzött szavakat, s a mondatfűzéseket nemcsak élvezni, de megérteni is akarjuk, ennek ellenére a versbeszéd ilyetén akadálymentes „hömpölyögtetése” előnyökkel jár, miközben a nyelvtani szabatosság megkérdőjelezhetetlen. Előnyei: színpompás képekkel dúsított érzéki „érzelemtársításainak” affektív kolorit elevensége ekként jobban érvényesül. Mert bizony e sokszor boldogító illúziókért a művészet oltárán – a szellem rafináltabb örömei végett – szívesen feláldozzuk szabatos gondolatigényeinket. Erre világít rá egy részlet a „Kerted ereje” című versből:
kószáló apró örömök falevél
rebbenése a szélorgona dallamára
kései virágok lángoló bátorsága
a madárkórus naphimnusza életről
ami rád várt amit elszalasztottál
s most föltárul a teremtés láss csodát
nézz a tükörbe nézz hosszan sokáig
nézd abban arcod – merd – hosszan sokáig
s tűnődve próbáld rá Isten mosolyát
E művek jelentik teremtő képzeletének lelke javát: a műalkotások eredetiségében a művész legsajátabb bensősége fejeződik ki. Alkotását alkalomnak tekinti arra, hogy legegyénibb nyelvi szeszélyeinek, azaz elmésségeinek, tréfáinak, kreatív ötleteinek, érzelemgazdag pillanatnyiságainak és gondolatszökkenéseinek tág teret adjon. Eredetisége abban rejlik, hogy önmagában is igaz lélekrobajlásainak teljes valósága forrósítja, hatja át műveit. Eme lelki tartalmai kifejezéséhez szükségeltetnek számára a költészet mindennemű régi, új stíluseszközei, legyenek azok metrumok vagy rímrendszerek, hasonlatok, képek variációi, metaforák és megszemélyesítések. Ezek révén verseinek indulatmenetei szinte vállukon hordozzák affektív kolorit látomásait. Ekként kapnak lábra kompozícióiban a művészi szépség gyakran orkán erejű viharai. Költői nyelvének kiválósága abban nyilvánul meg, hogy világos, érthető, a szükséges mértékben szabatos, ám nem szokványos, nem közönséges. Stílusát, amikor az helyénvaló, metaplazmusokkal (szótorzításokkal, szófogasokkal, alakzatokkal) élénkíti:
ki népei lesztek ki népei vattok ha már nem bennem
vattok-vacogtok ha ellakoztok kibe s hová költöztök be
(részlet a Szimfónia széthulló hangjegyekre c. versből)
E stíluseszközök mesteri forgatása láttán óhatatlanul felidéződik szellemi rokonságának – az egyik legközelebbi – felmenője: Apollinaire. A francia géniusz verseihez hasonló révületek okozta mámorok dulakodnak idegpályáinkon e magyar versek olvasása közben: már-már úgy találjuk, hogy európai léptékű Tamási Orosz Jánosunk talán a magyar Apollinaire? Különösen, ha a nagy francia Alcools (Szeszek) című 1913-ban megjelent (második?) kötetét ütjük fel és mindjárt az Égöv (Zone) első sorát olvassuk:
A la fin tu es las de ce monde ancien
Radnóti Miklós fordításában:
Végül is únod e régi világot csupa rom
Csakhogy amíg a francia felmenő szeszei legföljebb Chapagne Veuve vagy Dom Perignon pezsgők, addig magyar szellemi ivadékának versei többnyire törkölypálinka gyanánt szállnak a fejünkbe.
Valahogy ezen mód, mert bizony a „Majd mi is lerogyunk” című verse kerítésszaggató pengeként metszi át gégénket:
én volt magyar költő késem itt hagyom
nagypénteken ha füstös kéményt láttok
jól foghat könnyércből csiszoltam hegyét
ólaskert vasfüve fent éles pengét
zuzmós dércsipkés nem tűrhet meleget
sarkkör jege rejtse míg nem teheted
ezzel oldj véresküt hűvös hűsége
fortélyos félszed kemény ellenszere
amikor bevégzed eszmélj szavamra
titokban ásd mélyre s ne kérkedj hova
torkod néma legyen ne emlékezzen
itt volt arra ment legyints huss elszéllelt
ludvérc volt lüdérc pirtussos mándli
arcot váltott tán jobb hinni s nem látni
Mi e jelenség magyarázata? Ne keresd! Megtalálni véltem, amikor egy 2018-ban nekem dedikált kötetét – az „Áthatol a Van” című verseskötetét! – átlapozva a „Kisnépek kalendáriuma” című versében (amelyet Herder úr emlékezetének ajánlott) e sorokra leltem:
megérted-e, hogy szólni
képtelen száj üzen így; hogy
lapozgatva kései korok
fiaként egy ódon tékában
rátalálj a Jelre; hogy voltak,
kik nem szólhattak másként:
de hallgatni sem lehetett:
bűnös, ki szól, bűnös, ki néma
s gyanús, ki fegyelmezett,
ám nyelvét téphetik; kezeit
tőből kiszaggathatják!
üzenhet mégis az, kinek
már minden kalendáriumban
megírva csak pusztulásának
napja van;
No, persze, ugyanez állítható más, későbbi (leginkább francia) szellemi felmenői vonatkozásában is. Claude Roy költeményei a nyelvi és formai tisztaság alkotásai, az új-klasszicizmus úttörőjeként így ír „Hajnal” című versében, Rónay György fordításában egy részlet:
Fölismerlek mikor meztélláb jössz a nap
S dús balzsamok hevén izzó ösvényeken
Pucér vállaidon patakzik a hajad
S álmok pálmája vet árnyékot melleden
Avagy idézhetjük René-Guy Cadou hangját is, aki visszatért a líra időtlen forrásaihoz. Íme „Lied” című versének néhány sora ugyancsak Rónay György fordításában:
Már nem az vagyok aki voltam és ha magamra
—hallgatok papnak vagy szerzetesnek megyek el
Ezt írta búcsúlevelében Madeleine-nek Apollinaire
—… ha a szerelemnek vége van nincs hagyaték
Mely pótolná egy női test hiányát s betölthetné érzékeink ürét
Mindehhez képest Tamási Orosz János magyar „szeszei” mind-mind torokparázsként ható égetően férfiasabb italok – igazi „kerítésszaggató nedűk”. Nos, bizonyítékként álljon itt „A Csúcson” című verse:
rosszkedvem nyarának havát
a számba tömöm hú de nagy
hegy ez rikoltja szemem s a havat
a földre köpöm nincs csillagíze
nincs öröm benne hogy meghágtam
s még csak nem is köszöni meg
Költeményeinek műneme, műfaji formái
Költészetünk anyaga a nyelv – jelbeszéd. S a szó mindig jele volt, máig jele valaminek. Az anyagi valóság szellemi alakzatokat öltő formája, a lét dolgait hordozó tudatanyag, a legmagasabb rendű emberi teljesítmény. Költeményeink a nyelv szavaiból (a szavak hangjaiból) állnak. A költészet pedig mióta világ a világ, mesemondás az emberről. Szerb Antal szerint: az irodalom a lélek válasza a sorsra. Ennek módja, formái, eszközei az idők folyamán változtak. Valaha egy volt még az epika, dráma, líra. E műnemek között ma sincsenek áthidalhatatlan távolságok. Tamási Orosz János költeményeit a líra műnemébe soroljuk, még ha opuszait átszövik is mind az epika (lásd: prózaverseit), mind a dráma (halld: a világgal és önmagával folytatott párbeszédeit!) jellegzetes elemei. A költői műfajok közül pedig főként a dal, életkép, óda, tájkép, elégia kategóriájába. Mindezek azonban nála is többnyire „konvergálnak”. Gondoljunk csak T.S. Eliot „A költészet három hangja” című értekezésében kifejtettekre! Indulatos hanghordozásában különösen érvényesül a mouvement (a mozgalmasság, erő, elevenség) mellett az ordre (az elrendezés, a rend, az említett arányok és egyensúly). A művészi kifejezésmód minőségi jellemzője lírájában ezeken túl is a szavak leleményes, ötletes egybefűzése. A mondatfűzések sodró ereje a szavak összhangzásának, zeneiségének, numerozitásának tulajdonítható.
Költeményeinek verstani formáiról
Állítható, hogy szerzőnk a magyaros verselés hagyományainak birtokában – mindenkor érvényesítve a hangsúlyos hangzásokat! – meghatározó mértékben a nyugat-európai verselés követője: alkotásaiban ötvözi mindkettő verstani formáit. Formagazdagsága ennek folytán is szembeötlő; ösztönösségét tudatossága pallérozza. Lezser indulatmenetei ösztönzésére aggálytalanul engedélyezi magának, hogy a versek ritmikailag emelkedő sorát ereszkedő sorfajta keresztezze. Például a „Düh” című versben is:
de nincs tér nincs idő
rebbenő esendő
pillanat borul rám
sós lenvászon kendő
Kimondhatjuk: teljes mértékben birtokolja e téren is a mesterségbeli ismereteket, noha esetenként át-át hágja azokat, mert tudja, hogy a modern kifejezéstan ókorba visszanyúló – az állathangok utánzásával kezdődött – elveken nyugszik.
Befejezésül összefoglaló – gondolataink – rezonanciánk párlata
Tamási Orosz János a nálam két évtizeddel fiatalabb költőnemzedék egyik „fáklyavivője”. Versművészete – vájtfülű olvasói tapasztalhatják – hiperesztéziát keltően a kedély hullámzását idézi elő, mert szavakba öntve kifejezni képes az örök embert, legbenső énjének titkait, ősi ritmusait, modern vágyait, ősi indulatait, modern érzésvilágát. Versei olvastán mindenkor a metrika és a költői képek magas hőfokon való újszerű alkalmazásában gyönyörködhetünk. E most megjelent két kötete is európai léptékű költészet – magyarul. Költészetünk új értékei: e klasszicizáló avantgarde stílus, és egy eszményi költői karakter. Nem egyszerűen a „magyar Apollinaire”, sokkal inkább tőrőlmetszett Tamási Orosz János, az európai, akinek verseskötetei „kerítésszaggató magyar szeszek”.
Illusztráció: két kötetcímlap
Ezek is érdekelhetik!
G. Komoróczy Emőke: „NÉZZÉTEK EL ŐSZINTESÉGEM! – hogy TŰ FOKÁBAN elakadva VELETEK ÉLTEM” →
Két könyvméltató (Oláh Tamás: Örökbe ékelődve, Baka Györgyi – Oláh Tamás: Keresztbe kötve. Ikerjelek) →
Halász Margit: Fahéj illatú szelek →
