Rainer Maria Rilke: Alkésztisz, Hetéra-sírok
Alkésztisz
Egyszeriben köztük termett a hírnök,
mint újdon élesztőszer vegy-fazékban,
a nászi tor forrongását fokozni.
Nem sejdítették az ivók az isten
titkos beléptét, aki istenségét
ázott palástként viselte magán,
csupán egyik-másiknak tűnt elő,
amint így áthaladt. Ám egyikük
beszéde közt meglátta hirtelen
az asztalfőn a ház ifjú urát,
amint fektéből felszökvén, egész
lényében egy idegent tükrözött,
ki rémítően szólította őt.
Aztán, ahogy letisztult a keverce,
csönd lett; csupán zavaros lárma és
lecsöppenő szavak cefréje erjedt
a padlón romlatag, árasztva fojtó,
megsavanyodott nevetés szagát.
S ekkor felismerték a karcsú istent,
és amint ott állt küldetéssel telve,
kérlelhetetlen – tudták már, miért jött.
És minden fel nem fogható tudásnál
több volt mégis, amit szólt: Admetosz
meg kell hogy haljon. Mikor? Még ez órán.
De az félelme burkát darabokban
tördelte le és kezeit kidugta
belülről, hogy az istennel beszéljen.
Évekért, még egy évnyi ifjuságért,
hónapokért, hetekért, pár napért,
nem napokért, csak éjért, ó, csak egyért,
egyetlen éjért, csak ezért az egyért.
Az isten megtagadta s ő kiáltott,
üvöltött egyre kifelé, ahogy
anyja üvöltött, mikor szülte őt.
S az odalépett hozzá, vén anyóka,
s az atyja is jött, öreg édesapja,
ott álltak vénen, aggva, gyámolatlan,
míg ő üvöltött s hirtelen közelről,
mint még soha, rájuk nézett, dadogva:
atyám,
ennyire drága mindaz, amit itt hagysz,
e korty, amely csak gátol a nyelésben?
Eredj, borítsd ki. És te, öregasszony,
matróna,
te szültél már: mi dolgod még e földön?
És áldozati állatként ragadta
meg őket. Elengedte hirtelen,
és félretolva, ötlettől sugárzón,
zihálva kiáltott: Kreon! Kreon!
És semmi mást, mint csupán e nevet.
Ám arcán ott volt mindaz, amit ajka
nem mondhatott ki, szótlan várakozván,
amint izzón kereste jó barátja
szemét a roskadó asztal fölött:
a két öreg, lásd, meg nem vált (ez állt ott),
elnyűttek, rosszak. s már semmit sem érnek,
de a te ifjú szépséged bizonnyal –
De barátját már nem is látta ott.
Az elmaradt, és aki jött: a lány volt,
kisebb kicsit, mint ő ismerte eddig,
könnyed-szomorgón, sápadt nászruhában.
Csak útszegély előtte mind a többi,
amerre ő jön és jön – (rögtön itt lesz,
fájdalmasan kitárt karok között).
De míg ő vár, a lány szól. Nem neki:
istenhez szólt s az meghallgatta őt,
és mintha mind istenben hallanák:
Más zálog érte nem lehet, csak én.
Csak én. Mert senki oly véget nem ér,
mint én. És abból végül mi marad,
mi voltam? Annyi csak, hogy meghalok.
Nem mondta néked, mikor külde hozzám,
hogy az az ágy, mely ott kettőnkre vár,
az Alvilágé? Búcsút vettem immár.
Búcsúra búcsút.
Egy haldokló se többször. Mentem én, hogy
minden, ami alá el van temetve,
ki most uram, oldódjék és enyésszen –
Vezess tehát: helyette én halok meg.
S mint szökkenő szél tágas tengeren,
lépett hozzá az isten, szinte már
halotthoz, s férje most oly távoli,
kinek – csöpp jelben rejtőzvén – az isten
odadobta e föld száz életét.
Támolygón rontott kettejük felé
s utánuk nyúlt, mintegy álomban. Ők
a kapunak tartottak, hol a nők
tolongtak sírva. Ám még látta egyszer,
a lányka arca mint fordul feléje
fénylő mosollyal, akár egy remény,
már-már ígéret: felserdülve fog majd
a mély halálból visszatérni hozzá,
az élőhöz –
Amint ott térdepelt,
szemét kezével eltakarta: többé
ne lásson mást, csak e mosolyt – örökké.
Hetéra-sírok
Hosszú hajuk bölcsőjében feküsznek,
komoly, magukba-mélyedt, barna arccal.
Szemüket messzi távol zárja le.
Virágok, szájak, csontvázak. A szájban
elefántcsont utisakk-figurákként
állnak a sima fogak sorfalat.
S virágok, sárga gyöngyök, nyurga csontok,
ingek, kezek, kelmék enyészete
beroskadt szívükön. De ott a gyűrűk,
talizmánok és szem-kék ékkövek
(mindegyik egy-egy szép emlék) között
áll csönd-honolta kriptája nemüknek,
virágszirommal csordultig telítve.
És sárga gyöngyök újra, szertepergők –
égetett agyagtálak, melyek öblét
az ő képük díszíti, zöld cserép
kenőcs-szelencék, virágillatúak,
kis isten-figurácskák: házioltár,
hetéra-mennybolt bájos istenekkel,
törött övek, lapos szkarabeusz,
hatalmas fajnak apró szobrai,
egy nevető száj, táncosok s futók,
arany csatok, mint törpe íjak állat-
s madár-amulettek vadászatához,
és hosszú tűk, sok díszes házieszköz,
kerek cserép: vöröslő máz-alapján
mint kapu fölött sötét felirat,
egy négyesfogat merev lábai.
S megint virágok, gyöngyök, szétgurulván,
derengő ágyéka egy csöppnyi lantnak,
és köddé porladó fátylak között,
mintegy a cipők bábjából kibújva:
karcsú bokáknak lenge lepkeszárnya.
Így fekszenek tárgyakkal körbevéve;
értékes holmik: játékok, kövek,
törött kacat (mi csak beléjük hullott),
s mint egy folyómeder, sötétlenek.
Folyamágy voltak ők,
föléjük kurta, gyors hullámait
(egy eljövendő életet remélvén)
ontotta sok-sok sóvár ifjú teste,
s férfiak árja zúgott mélyükön.
Fiúk törtek ki olykor a gyerek-lét
hegyei közül, félőn szállva le
a mélybe, játszván sok titkos dologgal,
míg érzékükig hatolt a bukás.
Majd megtöltötték sekély, tiszta vízzel
e széles utat teljes széltiben,
mély pontjain örvényeket kavartak:
először tükröztetvén partokat
meg távoli madárszót – míg magasban
egy édes ország csillag-éjszakái
sohase záruló egekbe nőttek.
Fordította: Erdélyi Z. János
Illusztráció: fh. Alcesti e Admeto (Dalla Casa del Poeta Tragico) + L. Pasternak: Rilke
Ezek is érdekelhetik!
Jasminka Domaš: Utazások topográfiája (versek)* →
Thomas Möhlmann versei →
André Maurois: Antoine de Saint-Exupéry →
