Tárnok Attila: Korai exitus
•
Harminchárom éves vagyok. Szerda van. Este 8 és 10 között mérhetetlenül ideges lettem, a feleségem problémázott, miért nem alszik a gyerek, és hogy rá hárul minden. Néha ilyenkor iszom is. Nehezen viselem az ilyen helyzeteket. Nincs mit tenni: az egyik begörcsöl, dönt-borít, a helyzet menthetetlen. Vagy dohányoztam, amíg le nem szoktam. A dolog ellenőrizhető, gondolom, kórházi zárójelentés készült rólam, három éve decemberben. A gyerekek akkor is feszítették a húrt. Kőbányán kimentem az erkélyre elszívni egy Silveradót, talán végig se szívtam, mert elszorult egy-két ér az agyamban. Bent a szobában leültem a fotelba és elsötétült körülöttem a világ. A gyerekek sivalkodtak, mint korábban. Nem zavart. Eljutott hozzám, de érdekes módon, nem zavart.
Talán ez volt az első furcsa jel. Az imént még ledaráltam az agyamban néhány bit kromoszómát az adrenalin túl-spricc miatt, most meg hidegen hagy, hogy tépik a takarót, és nem aggódok, hogy valamelyik mindjárt leesik az emeletes ágyról. Pedig még ma is, ha gyerekjajt hallok, belém nyilall, hogy ez az én fiam segélykiáltása, jóllehet kamaszként nem hívja már az amúgy is külön élő apját. A véredények nem szállítják a vért. Ülök befőtt módjára, de szorul a lélegzetem. Jó, hetek óta nem gyújtottam rá, erős volt a dohány, mint Tutajosnak a szivar, de aggodalomra adott okot, hogy kezdett ködössé válni körülöttem a szoba. Semmi baj, gondoltam, végre nem nyelek kőport, hogy rosszak a srácok. Ám feleségem szólt, hogy olyan fehér vagyok. Olyan falfehér? Kőpor-falfehér? Talán valami nincs rendben. Nem tudom, mennyi idő telhetett el a pillanattól, hogy mindezt észleltem, addig a pillanatig, amíg végre ki tudtam mondani, hogy nem jól érzem magam. És mi akadályozott meg benne, hogy korábban, hamar, rögtön kimondjam? A felismerés nem volt egyértelmű. Csak olyan sejtés, hogy a gyerekek most még rosszabbak, mint korábban, mert most nem szólok rájuk, és nem zavar, hogy vajon a borosüvegben van-e dugó vagy kiömlik a szőnyegre. Mennyit ittam? Kutakodás a közelmúlt tűnő homályában. Végül nyugtázom: nem, alig is ittam, talán ha két pohár bort. Egy Unikumot az Örsön, de órákkal ezelőtt. Más itt a helyzet. A helyzet megoldására találtam kimondani:
– Valahogy nem jól érzem magam.
Feleségem nézelődik, fürkész, furcsállom ezt a farkasszemesdit, minek ez, mondanám, de eltölt a jóleső érzés, hogy semmi sem érdekel. Egyfajta részegség ez. De hisz két pohár bortól?
– Mit érzel? – teszi fel a kérdést.
– Mi az ördögöt éreznék? Nem érzek semmit.
– Semmi különös?
– Mondom, hogy furcsán érzem magam.
– Feküdj le, nagyon sápadt vagy.
Ezt nem tudom értelmezni. Még a gyerekek sem alszanak. Mennyi lehet az idő? Kilenc? Miért feküdnék le? De húz az ágy. Átvánszorgok a hálószobába, ruhástól ledőlök, várom, hátha történik valami.
Feleségem kis idő múlva benyit:
– Telefonáltam a mentőknek.
– Hülye vagy? Semmi bajom.
– Nagyon sápadt vagy.
– Sápadt az öreganyád – mondom még, de otthagy, és én hagyom, nem megyek utána. Legyen neki igaza. Úgyis mindig ő győz. Ha adhatok egy jó tanácsot: ne végy feleségül irányító típusú nőt. Soha nem fog elfogadni. A súlyosabb eset még azt sem ismeri be, hogy irányító személyiség lenne. Biztosan van olyan ember, akinek az ilyen fekszik. Aki szereti, ha állandó kihívás az élete, és minden centi sikerért küzdelmet kell folytatnia. Nem tudom. A házastársi pozícióharcban több évet öregedtem, mint a valóságban.
A mentősök joviális emberek. Egy férfi és két nő. Olyan mosolygósak, hogy zavar. Aludnék vagy legalábbis pihennék, mert álmos nem vagyok, csak fáradtnak érzem magam, ezek meg itt adatokat egyeztetnek.
– Nahát, doktor? Milyen orvos? – forgatják a személyi kártyámat.
– Bölcsész – sikerül rávágnom, de érzem, hogy tettetnem kell a jó közérzetet. Amúgy belül szét vagyok esve vagy nem is tudom, mi van velem. Nem éreztem még ilyen típusú rosszullétet korábban. Nem tudok mit kezdeni vele.
– Nem orvos? – Ebben az van: nem öngyógyító?
Kéne egy TAJ-kártya. Lenn van a kocsiban. Talán fáradnék le érte. Kelnék fel, lefáradnék, de feleségem közbeszól:
– Nincs abban az állapotban.
A szomszéd szobából hallom a gyerekzsivajt.
Támad egy kis huzavona az ügyben, hogy most életmentő beavatkozásról vagy ügyeleti betegellátásról van szó. Én kötöm magam az utóbbihoz, mondván, életmentésről szó sincs, kicsit ittam, kicsit szivaroztam, nem vagyok hozzászokva, míg feleségem hajtogatja az ellenkezőjét:
– Egy pohár bort ivott – túloz. – Egy cigarettát szívott el az erkélyen.
Mintha igazolnunk kéne, hogy a lakásban nem gyújtunk rá.
– TAJ-kártya hiányában nem áll módunkban megvizsgálni a férjét.
Mond egy összeget, mennyibe kerülne anélkül. Tízezres nagyságrend.
– De hát nem megvizsgálni kell, hanem kezelni. Nem látja milyen fehér?
– Ne haragudjon, asszonyom, mi nem tudhatjuk, milyen a férje mindennapos bőrszíne. Ő saját maga állítja, hogy semmi baja, hogy ivott és dohányzott, holott nincs hozzászokva. Tudja hány szívbeteg vár beavatkozásra ebben a pillanatban?
Mivel korábbi kijelentésemet megerősítem, az orvosi stáb dolgavégezetlenül és pénz nélkül távozik.
A dolog vége szomorú, de van tovább is, mondjam még?
Feleségem beszállított a Batthyány Kórházba. Annyira egészséges vagyok, azt se tudtam, hogy van ilyen. S ráadásul a közelünkben. Éjszaka van, a gyerekek elaludtak és őrizetlenül maradtak otthon éjszaka, de nőm meg van győződve róla, hogy most én vagyok a fontosabb. Virrasztunk az ügyelet előtt, majd leragad a szemem. Érzem, hogy a rosszullétnek már híre hamva sincs, csak az álmosság gyötör, nem szoktam hajnalig fennmaradni. Vizsgálat: eredmény negatív. A vizsgálóban van egy fiatal nővér, aki azt mondja, a negatív az jó. Gyerekkoromban ezen elcsodálkoztam.
Megszólal a mobilja.
– Most nem jó. Beteg van nálam – zárja rövidre a beszélgetést.
A mellkasom alatt tapogat a sztetoszkóppal.
– Szóljon, ha fáj!
Mi fájna vajon? Nagyon kellemes. Vibrál a teste, a sztetoszkópja simogat.
– Nekem most jó – mondom. Fölmerül bennem ezernyi válóok.
Egy közép-ázsiai népi hangszer egyetlen húrja megpendül bennem. Kristálytisztán hallom. És neked? Neked is jó?
Illusztráció: ~
Ezek is érdekelhetik!
Csanda Mária: Négydimenziós történetek →
Derzsy-Ben Ond: PONTOS MÉRETEIM. Verses poszttraumák* →
Fodor Miklós: Képes vagy! →
