Csak ülünk, és cseve… – csetelünk. Ceca Georgieva és Lévai Nóra beszélgetése
Ceca:
– Ehioó, Nóri! Hogy vagy?
Nóra:
– Köszönöm, jól! Éppen rendezgetem a dolgaimat… Akkor nekilátunk? Mióta is ismerjük egymást?
C.:
– Azt hiszem, Zsennyén voltunk együtt, a művésztelepen. Jó régen volt!
N.:
– Igen, ott is csalánnal foglalkoztál, abban a gyönyörű parkban, ahol sokat bóklásztunk. Te gobelin szakon diplomáztál, én pedig nyomottanyag-tervező szakon, úgyhogy az Iparművészeti Főiskolán nem találkoztunk. Máshol voltak a műhelyeink. Neked mikor szakadt meg a kapcsolatod a textillel?
C.:
– Egyáltalán nem szakadt meg a kapcsolatom a gobelinnel, csak más dimenzióban kezdtem dolgozni. Nekem a természet az textil. És minden, amit csinálok, az textil a természetben.
Szóval én nem fejeztem be a szövést, csak áthelyeztem a műhelyemet az erdőbe. Tudod, mi sokat járjuk a hegyeket Sztefánnal, veled is megjártuk a Vitosát (ez Szófia 2000 m. magas hegye).
N.:
– Nagyon nagy élmény volt számomra, hogy bepillanthattam az alkotói módszeredbe. Ott van például az az eset, amikor a sziklán lévő hóból asztalterítő lett.
C.:
– Tudod, mikor kimegyek az erdőbe, nemcsak a természeti folyamatokra gondolok, hanem továbbgördülnek a gondolataim. Minden beletartozik a képbe: az egész emberiség társadalmi viszonyai, férfi-női kapcsolatok, emberi viszonyok, és mindent ki lehet fejezni, mert a természet ezeket már tartalmazza. A feladat az, hogy megtaláljam a módszereket, amelyekkel meg lehet mutatni ezeket a gondolatokat. A Tájkép férfiaknak c. munkámnál maga a bogáncs, amit használok, többet mond nekem, mint egy egyszerű növény: kifejezi az emberi kapcsolatokat, a nők helyzetét, lelkét, sőt, a politikai eseményeket is láttatni lehet, ezzel a növénnyel.
N.:
– Tavaly a budapesti Bolgár Kulturális Intézetben nyílt közös kiállításunk, idén pedig Szófiában ismét együtt szerepeltünk a Magyar Intézetben. Szerinted mi a közös a munkáinkban, ami miatt úgy érezzük, hogy sikeresek voltak ezek a bemutatkozásaink?
C.:
– Semmi! Éppen ezért érdekes az egész. Mert ami az egyikünk munkájában ott van, az a másikéban nincs, és fordítva. Nagyon jól kiegészítjük egymást. Én sohasem tudnék vékony cérnaszálakból összeállítani olyan gyönyörű, színes cérnaképeket, amilyeneket te csinálsz. Nem tudnék tűvel rajzolni.
N.:
– Én csak egyszerű stoppolással kezdtem, azután kialakult az a technika, amellyel tényleg rajzolni és festeni is lehet a tűvel. Emellett azért persze természeti anyagokat is használtam: teafüvet, mezei füvet, vagy más, növényi alapú anyagot. Kókusszal is dolgoztam. Egyszer, régen részt vettem egy általad szervezett művésztelepen, Dusduvnicában, ahol szintén a természethez való viszony volt a kiindulópontunk.
Tudod, engem alapvetően az emberi érzelmek, kapcsolatok kifejezése érdekel, ezért is szerepel sok képemen az emberi arc.
C.:
– Jól érzem, hogy ezek szerint téged ez ihlet meg?
N.:
– Igen. Egy arckifejezés, egy szakadt textildarab, egy mozdulat, egy mintás kendő. A főiskola előtt rajziskolába jártam, majd utána textiltervezőként dolgoztam, több gyárban is, ami csak fölerősítette bennem a textilek iránti vonzódásomat.
C.:
– Van olyan dolog, amit mindig szerettél volna megtenni, de végül sosem tudtad rávenni magad?
N.:
– Biztosan több ilyen dolog is van, de most csak egy jut eszembe: fiatalon azt gondoltam, hogy mindig lesznek körülöttem állatok… És végül egy cicán kívül nem lett más szőrös állat a háznál. Ezért is örültem annyira a ti Bubulina kutyátoknak, aki végül veletek együtt felkerült az egyik munkámra.
Amúgy szerintem ami az állatszeretet mellett még közös bennünk, az a humorérzék. Ez egy nagyon fontos készség, mind az egymás közötti, mind az állatokkal való kapcsolatunkban. Szeretem azt a történetedet, amikor egy munkád során egy Firenze melletti gyógyfürdőnél dolgoztál. Volt ott egy nagy park, és te abban hosszasan bíbelődtél azzal, hogy picike virágokat tűzdelj rá a női szobraidra. Aztán váratlanul hátranéztél, és azt láttad, hogy egy kisebb csoport tagjai figyelik a munkádat, majd egyszer csak lelkesen be is avatkoztak az alkotásba, és még új ötleteket is adtak. „Ne oda tedd!” – szólt oda az egyik. „Az előbb jobb volt!” – mondta a másik. Az is vicces volt, amikor egy erdőben bóklásztál, hogy kisebb ágakat vágj le a munkádhoz. Közben megszomjaztál, és megkérdeztél egy épp arra járó férfit: hol találni itt vizet. A férfi azonban erre minden szó nélkül elmenekült előled.
C.:
– Meg is voltam lepődve! Nem értettem, mitől szaladt el olyan gyorsan, de aztán ránéztem a kezemre, és rájöttem, hogy hiszen abban egy óriási kés van! És olyan érdekes: az emberek mindig kíváncsiak, hogy mit csinálok, miért csinálom, és miért állok sokáig egy nagy kő mellett, mert ez tényleg nagyon furcsa lehet, hogy ott valaki valamit csinál.
N.:
– És azt is biztos nagyon furcsa nézni, ahogyan azokból a gyönyörű, összefűzött falevelekből egy geometrikus mintázatot hozol létre. A leveleket gondosan ki kell vagdosni, hogy egymást keresztezhessék. Ilyenkor is biztosan akadnak érdeklődők, ugye?
C.:
– Igen. Állandóan akadnak, mert ezt a parkban csináltam, és ilyenkor nem feltétlenül az igazat mondom. Mert ha arról mesélek, hogy ebből szőnyeg lesz, és hogy én egy művész vagyok, akkor nem hiszik el. Amikor viszont látom, hogy komolyan érdeklődnek, akkor az igazat mondom. Egyszer egy nő azt kérdezte, hogy miért tépem le a virágokat, miközben azok csak amolyan maguktól növekvő növények voltak. Miközben pont az a cél, hogy betegyem a természetbe, a saját „termésemet”.
N.:
– Ez egy igazi, szép zárógondolat volt. Legközelebb a szandanszki művésztelepen találkozunk, áprilisban. Köszönöm a beszélgetést!
– Én is!
GALÉRIA
•
1.
Ceca Georgieva alkotásaiból
2.
Lévai Nóra alkotásaiból
Illusztráció: duó-fotó (forrás: culture.hu)
Ezek is érdekelhetik!
Tamási Orosz János: Tánc egy végtelen kötél peremén →
Németh Erzsébet: Baumberg Gabriella – Batsányi Jánosnak →
Németh Erzsébet: KAMUTHI KATA – SERÉDI ISTVÁNNAK →
