Babics Imre: POSZT A HUMUSZON

63 oldal
Cédrus Művészeti Alapítvány, 2024
ISBN: 978-615-6801-24-1

eredeti ár: 2000Ft
webshop ár:
1 600 Ft + 760 Ft postaköltség
Megrendelés

Ajánlás

Félős elismeréssel olvasom Babics Imre legújabb verseit. Apokaliptikus hangfekvése, ítéleti nézőpontja el-elriaszt (alkalmasint célja is lehet ez), esztétikai megoldásai, versformáló öntörvényűsége meggyőz. Miről? Hogy itt – újra – létköltészeti hajlam öltözik feszült harmóniákba („Imádságok gyűlnek, s nem látsz imádkozót”), s a fűszálnyi távlatoknak is kozmoszi keretezés ad értelmet („az érinthetetlen hő az Októl boldog”).

A költői megszólalás alkímiája úgy lényegíti át a mindennapok élet- és haláltényeit, hogy az új esszenciában ősi érvényekre ismerünk. A kötet alanyivá stilizált szólamrendje egy expresszív ontológia jegyében, rejtelmező mondattanokon át közöl túlvilágló titkot és tudást – a semmi és a minden(ség) közti eredendő zónáról, melyet okkal-joggal nevezhetünk: létnek.

A Poszt a humuszon egy eposzi alkatú költő újabb nagyszabású kísérlete materiális valóság („szerep szerint anyag”) és űri lépték („a valósnál igazibb”) szembesítésére, kiállás flóra és fauna mitikus tisztasága mellett, miközben természet és ember elkülönbözéséből isteni tanulságokat olvas ki: „…Nincs már rég élő szervezet: / kitörtek s romboltak halálos napfoltok, / de szárnyasan óv minden párává váltat / a legutolsó foton.”

Sátáni fenyegetés vibrálna öko- és antropológiai viszonylatainkban? Babics Imre költői világában szál disztichon is elégséges ellenméregnek mutatkozik: „Költészetből lett a világ, tudomány nem is érti / ‒ tönkretevője ‒, de lesz líra, mi visszateremt.”

(Halmai Tamás)

Három vers a HOLDIDŐ-ciklusból

NEMLÉTEZŐK

A gimnazista lány alkoholista lett,
a könnyen kapható, karcsú alak molett
——rommá változott át;
——a felhajtott vodkák
olyan rezgésfolyam forrásai voltak,
mely sodorta a tükre fölé hajoltat
oda, hol láthatta az üde, apró lényt
– lebegett lehorgonyzott papírhajóként –:
——az elhunyt csecsemőt…
——…Balfékek, nagymenők,
kik kiélvezték bájait, tovatűnnek,
s immár magzatával nemlétezni ünnep.

HALOTTASHÁZBAN

——Szűzi, kurta test
(genetikailag nem éppen műremek),
alkohol molekulákért már nem remeg.
S míg a halottasház vén falain dámvad
bőgése hatol át, Istene elé ért
egy ártatlan lélek, s Ő nagyobb érdemet
a hasonlóktól nem is kíván talán, vagy
ki tudhatja, miféle hit, tett, kín kell még,
hogy Benne oldódjanak fel tompa elmék..?
Bárhogy: az elálló fül, mely sosem hallott
szerelmes szavakat, nem dolgoz fel többé
ingert, a száj, melyre női száj nem hajlott
soha, nem szárad ki sóvár izgalomban,
s a vágytelt, rövidlátó szem igazán vak
már, ám Túl egy szárnyas pont fénnyel bevontan,
mely rajta időzik – mondhatni, örökké –
tud, s nem kerüli el összetett figyelmét,
hogy a hím állat a beteljesülésért
——újra s újra esd

METEOR

Felhő siratja foszlányát,
szétporladót fagyos égben,
változást várnak vargányák,
fák, kagylók, az ember még nem.
Sötétet hoz nagy fényesség,
telet csóvája vad tűznek,
egyetlenbe folyó esték
minden lelkest összefűznek.
Vacogásuk, rettegésük,
– elhagyóban az anyagot –
sűrű féreglyukon rést üt:
energiává vált magok.
S míg a Föld önmagára lel,
s lőn új s más gén, alga, spóra,
levél, páncél, csecs, anyatej,
ők egy fortyogó bolygóra
istenhitként lelibegnek,
s kezdet testnélkülisége
burka fényjárta tereknek,
hol kihajt a Pont s a Vége.