G. Komoróczy Emőke: „NÉZZÉTEK EL ŐSZINTESÉGEM! – hogy TŰ FOKÁBAN elakadva VELETEK ÉLTEM”
Cseke J. Szabolcs: Tű fokában. Megújított és új versek (Hungarovox Kiadó, 2023)
„Ott jártam igen újra OTT
túl elme szabta gáton
hol álom lesz az ébredés
és ébrenlét az álom”
(OTT jártam)
Cseke J. Szabolcs – Isten kegyelméből – a szerencsés „túlélők” közé tartozik. Több időskori megrázkódtatás (baleset, betegségek, covidkórház stb.) után és ellenére, túljutva immár 75. életévén, negyedik verseskönyvével és egy regénnyel a háta mögött, sajátos helyet foglal el jelenkori irodalmi életünkben – amelybe csupán 60 éves korában kapcsolódott be. Miután nyugdíjba vonult – feléledvén benne ifjúkori álmai – a Győri Antológia Kör tagja lett, s azóta folyamatosan publikál – részint az Antológiában, másrészt pedig könyvek sorában.
Verseskönyvei szisztematikusan épülnek egymásra. Korábbi köteteiből több verset is átemel újabb könyvébe, némiképp frissítve és aktualizálva őket, hiszen az idők múltával már másként ítéli meg ugyanazt a léthelyzetet, az életében bekövetkező változásokkal együtt. Így köteteinek nemcsak személyes, hanem általános érvényük is van (korunk változásait is nyomon követhetjük bennük); s az utólagos újragondolással az életút állomásai is világosan kirajzolódnak előttünk. Ugyanazt a jelenséget, élettényt más-más látószögből szemlélve, az egykor fontosnak tűnő dolgok elvesztik jelentőségüket, s a hajdani döntések, sorsesemények átértékelésére késztetnek bennünket. Cseke J. Szabolcs új kötetéből világosan kibontakozik ez az önmagát lépésről lépésre építő, a korábbit mindig meghaladó építkezési mód. Genetikai örökségünk: a sejtemlékezet őrzi a „honnan jöttünk?” titkait – életutunk kanyarjai pedig rávilágítanak az EGÓnk vágyaira, akaratunk irányára („merre tartunk?”). Végül is az isteni Gondviselés dönti el, mi lesz a végeredménye a különböző indítékok harcának, együttesének („mivé leszünk?”). Akár többször is újrakezdhetünk. Ahogy Dante felismerte egykoron: „Az emberélet útjának felén / egy nagy, sötétlő erdőbe jutottam, / mivel az igaz útat nem lelém” – s így építette fel zseniális ISTENI SZÍNJÁTÉKát a Pokol, a Purgatórium és a Paradicsom triadikus szerkezetére (a mélység útjai után a „felfelé vándorlás” szerpentinjére), Cseke J. Szabolcs is az életzarándoklat e hármasára alapozza új kötetét (természetesen jóval kisebb arányú műben). Elindulva egy életterv mentén, később rádöbben, hogy nem jó úton, nem a saját útján járt – s ha így folytatja, sehova sem juthat (csak az űrbe). Nagyjából mindannyian ezt az utat járjuk be (valamit akarunk a világban; de nem biztos, hogy afelé haladunk); s akkor irányt váltunk: felfelé tekintve, szívünk sugallatára hallgatva lépünk tovább – immár önazonosságunk megtalálása felé. Hogy utunk végén elmondhassuk: „ez jó mulatság, férfimunka volt” (Vörösmarty): rátaláltunk a nekünk rendelt feladatra, amelyet senki más nem oldhat meg helyettünk. Ekkor érezzük meg „elhívottságunkat”, s megkapjuk a benső békét.
Cseke J. Szabolcs esetében 60 éves kora körül történt az irányváltás – s most, 75 évesen, ráébredve élete végességének tudatára, visszatérvén az Atyai Házba – mint ama Tékozló Fiú egykoron – átgondolja-átértelmezi eddigi életét. Megelevenedik lelkében a Kezdet, a genetikai örökség, a család szellemisége, amelyet gyerekkorában magába szívott; majd az életútjának megpróbáltatásai, sikerei és kudarcai, amelyek közepette nem tudta (s a korszellemhez némiképp igazodva, nem is akarta) magát az Istentől (és a családtól) kapott „útravalóhoz” tartani („Éned tiszta lángjait / nem védtem kósza szelek ellen / Az emberit és istenit / öncéljaimért szétfeleztem”). De vétkét felismerve („Az igaz útra mért nem leltem”?), bűnbánóan kérleli most az URat: „Késő megbánás szavait / Fogadd el végtelen kegyeddel / Segíts a magát kivetetten!” (Ravennában – a korábbi Késő megbánás c. vers változata). Gyökeres fordulattal megtérve (metanoia), immár átrendezi egész életét, máshova helyezve a hangsúlyokat, mint eddig.
Új könyve élére költőnk KAMAT c. négysorosát állítja ajánlás helyett: „Világba vetett »bicebóca« / kívántam lenni vers-kabóca: / önigazulva adjam át / létemnek álom-kamatát”. Azaz: a „nyereséget”, amit költészete őszintesége által ő maga nyert: az önszembenézés bátorságát – s a tanulságot, amit tovább akar most adni olvasóinak (akár megértik a lelki folyamatot, amin keresztülment, akár nem). Most már maga is a „tű fokában” vergődve, a végesség szorongásával küzdve, nem előre, hanem hátra tekintve, sorsmeghatározó emlékei, élményei sziklapillérként emelkednek ki a Múltból. A mindennapok egykori örömei-gondjai szinte egybefolynak: 60-70 év hétköznapjai tovaúsznak az Idő árján. Ezért költőnk – kötete végén – így összegez (utószó helyett – a bármikori olvasóhoz): „Egóm háromnegyed évszázados »káprázata« vezetett el az »álomi költészethez« korunk racionalista kábulatában. Vajon egy évszázados intervallumba még mi férhetne bele? […] Misztikusok és magukat vátesznek tartók az ember lelki kiteljesedését javallták a jövő világképének. Helyette a rideg digitalizációban és a technikai szingularitásban (végtelenítésben) bízók poszt- és transzhumán terveinek harsogását halljuk. Pedig az elme maga a virtualitás csodájaként jött létre, megteremtve a sapiens lét számos, szinte hihetetlen csodáját. Csak az értékmentés/értékteremtés menthet meg bennünket a végzetes poszthumán globalizáció csapdájától”. Így hát Cseke J. Szabolcs legfontosabb „üzenete” az utána jövők számára: „Szellem – Tudomány és Művészet (s a lelki élet) szinergiájának kiteljesedésével (egymást erősítő hatásával) felfelé élve (»SURSUM VIVERE«) lehet csak kikerülni a »tű fokából«”.
A kötetegész három egysége – az életút hangsúlyainak megfelelően – a Múlt–Jelen–Jövő szerves összetartozását, folyamatát dokumentálja. Az I. rész az EMLÉKEZET, amely maga is két egységből áll: a versbeszéd (1.) kezdi és az utófelajánlás (2.) zárja, keretbe foglalva magukat a költeményeket, amelyeket két nagyobb egységbe sorol be a szerző: II. TŰ FOKÁBAN, valamint: III. SURSUM VIVERE. A II. rész maga is két nagyobb ciklusból áll: LÉTVIHARBAN (2015–2018) és SZÜRKE ZÓNA (2019–2020). Tehát a covid előtti és a „covidos” időszakban írt versek. A kötethez FÜGGELÉKet is kapcsol (bizonyos fokig „függetlenül” magától a versanyagtól): ebben az Új Gilgames c. korábbi eposzparódiájához (2008) társít egy kiegészítő részt: GILGAMES „ÚTJAI”. Így verseskötetei és életregénye (ZUHANÁS, 2019) együttesen egy viszonylag kerek és egységes életművet rajzolnak ki, amelynek alapján – a kései indulás ellenére – jelentős œuvre-ről beszélhetünk.
Az EMLÉKEZET 1.-ben ritmikus prózában idézi fel a lírai én „konok emlékeit”: „éber álomban álom-ébren kószálok sorsom útjain”. Keresi a gyökereket, feltárja legszemélyesebb családi kapcsolatait, amelyekből egész létszemlélete táplálkozott. A gyökérszálakon át magába szívott élményanyag tette érzékennyé, mások gondja-baja iránt érdeklődővé, segítőkésszé. Szinte újraéli öntudatlanul születése boldog pillanatát, anyja életadó örömét, a tágasabb családi körben való „elhelyezkedése”, felnövekedése, saját eszmélése élménydús korszakát. A gyermekkorból, a nagyszülőkről, szüleiről őrzött emlékképei olyan rejtett, érzelemgazdag (s a pártállami időszakban nyilvánosan nem is emlegethető) háttérélményekbe világítanak be („kispolgári”, politikailag „nem kívánatos” elemek, kiszorítva a közéletből), amelyek annak a kornak minden torzulását kirajzolják. A ritmikus próza tökéletesen közvetíti a versbeszélő szeretetteli, érzelmes viszonyát a családhoz, együttérzését nagyszülei, szülei megalázott helyzetével, ragaszkodását a család meghitt légköréhez. Édesanyja életbizalomra nevelte („A megpróbáltatás erősít” – vallotta. – „Legdrágább kincs a bizalom”. „Tövisekre hullik a vérünk? – Enélkül nincsen üdvösségünk!”). Apját pedig, akit „a kannibál század meggyötört” a Don-kanyarnál, majd lágerekben senyvedett, végül mégis hazajutott, „osztályidegenként” bélyegezték meg. De ő, mindennek ellenére, megalázottan s félreállítva, „elfogadva az emberélet legkeskenyebb szeletét”, becsülettel felnevelte négy fiát. Költő fia immár büszke rá, az ezernyi sebből vérző emberre: „Apám, öltözve csillagfénybe”, tündököl odafönt; pedig sok hátrányt szenvedett miatta a család is („árnyékom lett öröksége”).
Ilyen háttérrel, érzelmileg megerősítve indult költőnk az Élet csataterére, s próbált helytállni a nehéz helyzetekben. Édesanyja minden szavát szívébe zárta, s holta után most már ott őrzi Őt magát is: „Vagyunk, mint egykoron ismét / Csak most Ő aki bennem lét / Rőzsetűz télváró berekbe / Szíve a szívembe temetve / Ott énekelget ön/feledten / Lelkem lelkedzett anyanyelven”. Költőnk mindmáig mély érzelmekkel kötődik családjához: „Múlhatnak évek, évszakok, elődeimre riadok. Körükbe vissza így vezet a makacs sejtemlékezet”.
A II. részt (TŰ FOKÁBAN) a LÉTVIHARBAN c. ciklussal indítja a szerző (2015–2018), aki most – úgy tűnik – mind személyes életében, mind társadalom- és életszemléletét illetően maga is „viharzónába” került. De „viharzónában” él az ezredforduló emberiségének egésze is. A ciklus élén álló két vers (Évszakok, Utam) egyértelműen erre utal.
Az Évszakokban – a Természet évszakaival szinkronban – a vers-én a saját személyes élete „évszakait” állítja előtérbe. Párkapcsolata Tavaszát (amelynek ízét már nem találja) az érlelő, heves nyár hosszú létküzdelmei váltották („Létkerék poros tájon fut már / A sors göröngyös válaszútján. / Mögöttünk hetedhét határ”). S akkor jött a nagy zökkenő: az életviszonyok változása („Az ősz, a morbid agglegény / sárga lapot mutat magának. / A pillanatok űrbe szállnak […] Szerelmünk szárnya földet ér”). S vajon mit hoz a közelítő tél? A versbeszélő szeretné hinni: „Egynek szánt kettőnket az Isten / Világévszakok kezdetén”. Az egymáshoz tartozó felek – mint androgün Egység részei – összetartoznak, bármi történjék is. Az Utam (újratöltve 2011-ből) voltaképpen életszámvetés. Garabonciás költőnk mintha némileg lehiggadt volna („csináltam annyi mindent / elértem szinte semmit / kövek húzták le szívem / mint lelkemet a nem-hit // társaim furcsa álmok / lábam a szelet tolja / cigánykereket hányok / pörgök mint szélmotolla […] fészkelődik a SEMMIN / a kakukktojás MINDEN / ó, te kétségbe hullt hit / mesepalástod szívem?”). Próbálja ugyan mentegetni magát: „Mert kint is bent is más van / LELKEVESZTETT VILÁGBAN / dacos nem-akarásban / ki lenne nagyobb nálam” – de tudja: e vétekre valójában nincs mentség (1–2. rész). A társadalmi változások során ismerte fel: tévúton járt – s bár kereste Istent, de „keresve sem” találta „mily szóra nyílik ISTEN titkának terminálja”. Így pályáján is vétett az Igazság ellen: „tanulva tanítottam / Ő csak az ember mása / ezért menekül gyakran / újnál újabb ruhákba”. Vagyis a lírai én sem kerülhette el a XX. század értelmiségének közös nagy bűnét: az ateizmus, agnoszticizmus csapdáját. „Ó, bár lehetne hinnem: / SEMMIM a MINDEN párja / felfoghatatlan frigyben / megfogant mátkaságra” (3. rész).
Poétánk nem menti fel magát a személyes felelősség alól élete alakulását illetően sem. Sőt! Mint a görög kultúra szerelmese és tanára, egyértelműen rámutat arra, hogy mi, európai emberek, akiknek szellemisége a magasrendű hellén örökség és a kereszténység kettős gyökérzetéből táplálkozik, valójában mindmáig a görög hübrisz jegyében élünk („semmi sem csodálatosabb az embernél”); s a keresztény alázat (Istennel és embertársainkkal szemben) kissé távolabb áll tőlünk. EGÓnkat tartjuk a mércének és mérőnek, s nem szívesen hajtunk fejet Isten akarata előtt. Sőt, olykor-olykor könnyelműen vétünk a parancsolatok ellen is – holott azok kivétel nélkül a mi javunkat szolgáló életszabályozók. Ha nem tartjuk be őket, az ember könnyen a másik (a többi) ember farkasává válhat. S ha mindenki csak a saját érdekrendszerében gondolkodik egyénileg, de akár a nemzet közös ügyeiben is – önérvényesítésre, hatalmi-pozícióbeli érdekeinek érvényesítésére törve – felbomlik a társadalom rendje. Mindez a családok, a közösségek széthullásához, tágabb értelemben Káoszhoz vezet – s egy kívülről jövő roncsoló erő (mint az ezredforduló óta tartó migránsáradat) könnyen felszámol(hat)ja a 2000-éves Európát, az európai kultúrát és életformát, sőt, a társadalmi berendezkedést is. Cseke J. Szabolcs – már az első nagy agresszív „feláramlást”, a 2014-2015-ös inváziót átélve – felismerte ezt a veszélyt: „Utószezon” volt / – s jöttek a népek / önfeladásra szánva téged […] Előszezon van? / – dőlnek felébed / telítődnek a menedékek / csillagkoszorúd igazgatva / miről álmodsz ma, / Európa? // Ha gyökereidet kivágod – / mi mentheti meg méltóságod?!” (Miről álmodsz?)
A lírai én tehát (nem véletlenül!) kaotikusnak látja maga körül a valóságot: mintha Európa (sőt: a többi kontinens) kialakult rendje, életformája máris felbomlóban lenne. A keresztény erkölcsi tudat fellazulásával párhuzamosan mintha a civilizációs-kulturális értékek is eltűnőben lennének. Az ember maga természetesen választhat (még), hogy melyik irányban lép tovább – de az emberiség jövendő sorsalakulása kiszámíthatatlan. A Mars és a Vénusz együttállása nem sok jót ígér: „Mars csúszik Földközelbe” – ami háborút jelent; „a szőke Vénusz sápadoz / nincsen már rajta áldás”. Vajon a „maják naptári átka” megfogant? – s a hajdani „hódítók” most áldozattá válnak? (Együttállás). Költőnk válasza erre a kérdésre egyértelmű: „Nem hiszek babonát és átkot / nem hiszek rendteremtő káoszt / nem hiszek bűnbe halt világot // hiszek a JÓBAN / hiszek a SZÓBAN / hiszek az ELNEM-MÚLANDÓBAN” (Párhuzamok).
S az egyetlen el-nem-mulandó: a SZERETET. Az a tény, hogy Isten szeret bennünket, és az emberiség javát akarja – azt, hogy megtérjen (visszatérjen) Teremtőjéhez, és tegye a JÓt. Isten nélkül valóban csak üres Káprázat a LÉT, „élten túlnan – innen halálon”. Ha ugyanis nincs Egyetlen Központja (ORIGÓja) a Mindenségnek, amelyből az egész világra árad a Szeretet-sugárzás, a FÉNY, mindenkit összekapcsolva egymással és Istennel, akkor nincs semmiféle „átjárás” se térben, se időben a különböző területek, földrajzi helyek, se a kronológiai pontok között. Sőt: az egyes emberek benső világa sem tud – közös fogalmak híján – érintkezni egymással. Mert „csak az EGY a Bizonyosság! / A kettő csupán feleannyi / S bár fraktálozza önmagát, / Minden állapot pillanatnyi”. Az egyetlen kapocs a Mindenség különböző pontjai között: „A tiszta FÉNY! a VILÁGSZELLEM! / Együtt úszunk mély-tengerében. / Legendák helyett születőben / Elvarázsolt virtuál-ÉDEN. […] Végtelen Mája! Bontsd ki végre / Végességünknek gyöngybogát!” (Káprázat). Tanár-költőnk mintha meg is kapná egy álomban „szeretet-hitének” jutalmát. Volt tanítványának, Radnóti Ákosnak ajánlott versében (Mint/h/a) újra katedrán állna: „Körbevett sok régi gyerek. / Pirosló arc, felemelt kezek; / Tőlem vártak feleletet. […] Volt engedelmes, s ki elszántan / Szegült szembe a tudásvággyal, / Hirdetvén ősbölcseletet: // Hogy ne maradjak tévedésben: / A tudás magában nem érdem, / Ha hiányzik a szeretet”.
Álom szonettjében pedig megeleveníti „hajdani esték titkait / mikor Földünk a fél vállára / suba-sötétet kanyarít”, s csak a csillagok gyöngyfogsora ékíti a tájat. Hol vannak ma már az ilyen csendes, álmokkal, álmodozással teli estek? – „hol parttalan örök / hullámverések védfala / békíti meg az ösztönök / szanaszét futkosó raját – / hogy álmodjuk magunkat tovább?” Hol vannak ma már azok a (városi) emberek, akik holdfényes, csillagos esteken a terasztetőn állva gyönyörködnek a természet csodájában – a csillagjegyek, a Tejút szépségében, s nem a műfények csábos-hamis varázslatára vágynak?! Költőnknek Kosztolányi jár az eszében, aki még ámulni tudott a csillagvilág csodáin, s „egy ismeretlen ÚR vendége”-ként élte át a természetfölötti világ varázsát, nem vágyva az elektromos fények káprázatára, hamis díszletek, „konfetti-zápor” maszkabáljára (Lámpakóma – hommage à Kosztolányi).
Kosztolányi más vonatkozásban is mintegy példaadó Mester Cseke J. Szabolcs számára; bár nem életvitelében. Inkább költőiségének lágysága, zeneisége vonzza utódját: „Ihletet sugdos valahonnan / költ Ő kísértet / letűnt kor költészfejedelme / fegyverzete a verszene / ahogy ezt A. E. Poe deklarálta”. Ugyanakkor bizonyos értelemben kissé távolinak is érzi már Őt korunktól, korunk élet- és művészetszemléletétől: „Üzenem jó(l) költő/előd / neked a kiérdemeltségbe / nézd el bicegő transz-modern / soraimat ha sértenének / nem boldogok vagy szomorúk: / Földi lét ma is csak kísérlet!” (Kísérlet). Mestere példáját követve néhány igazán „míves”, zeneileg is „kikalapált”, tökéletes csengésű-hangzású költeményben az utód is megmutatja felkészültségét, tudását – mint például a Fináléban („Borongva cseng és csengve bong / hangok bronzüveg teste / mintha marimba xilofon / egymással perlekedne // Keringnek kis kotta-fejek / vaskosak sántikálnak / nyílnak csukódnak lengenek / a szivárványos szárnyak […] Függönyt húz alkony bíbora / a csend az éj titoknoka / már feketéjét issza”). De ilyenek a Gyöngyök gyöngye, a Félálomban vagy az Ingó-bingó ciklusok egyes darabjai is.
Sok más jelentős gondolkodóval egyetértésben tanár-költőnk az ateizmushoz vezető út első lépésének a FELVILÁGOSODÁS korát és ideológiáját tartja. A racionális létszemlélet, a „zsarnoki agyvelő” igyekezett az emberiségből kiirtani a misztikát, a természetfölötti erők hatalmának még a feltételezését is. „Mi tanultuk és tanítottuk – írja a versbeszélő, egyik volt kollégáját köszöntve „sokadik könyve” megjelenésének alkalmából – lerázva nép ópiumát, győzött kétely és tagadás / lobogtatva a láz/adás vérrel itatott zászlaját / aztán már ez sem kellett végre UV-sugaras gyilkos égre meredünk / az is áruvá vált…” S a költészet? mi lesz a Költővel (a Költőkkel)? „Neved már nem lesz áruvédjegy se […] slampos dal dívik utcabálban. // Lelakott csodát hogy lehetne házasítani ős-profánnal?!” (Hogy lehetne? Boros Bálintnak – sokadik könyvéhez és közelgő „kilencvenkedéséhez”). „De a vers kisírja magát / létezik már mielőtt lenne […] anyaméhe az őserő / apja az Ige ébredése / rejtve ihletnyi »miccenés«-be / menteni ami menthető” (Talaptalan – Saitos Lajos költőnek).
Költészet nélkül a világ csak „pusztaság és üresség” – zűrzavar és KÁOSZ, azaz: Tohu ba vohu – véli Cseke J. Szabolcs, aki több variációját is ismeri eme SEMMInek. „Talán tényleg kezdetben csak / a „pusztaság és üresség vala” / amíg a nemlét harsonáján / nem zendült létszimfónia / dallama köré létpalástot / szőtt derengésből a fény íze / s kigondolódott önmagából / az első igazi IGE”. Ez az Ige a „Legyen!” – és lám: „Lőn” (azaz lett) a MINDEN – a Mindenség. A másik variáció szubjektívebb: „magunknak szüljük a világot / páratlan számú érzékünkkel / lelkünk ablakán Isten néz be / hogy teremtsük meg a szívünkben / nélküle tán csak „tohu ba vohu” / lehetne álmatlan álmokkal / s ülnénk üresség közepén / pattogó kvantum-csónakokban”. Melyik variációt válasszuk? Maga a költő se tudja – csak reméli: „fontos amit költ Ő”. „Félelmét fojtja metrumokba / sandítva előd-sámánokra / de futván pusztát ürességet / vajon kinek tesz szívességet?” (1–4. rész)
A lírai én jelenkorunk kaotikus viszonyait látva-érzékelve, maga is úgy érzi: közel a Vég – a földi élet megsemmisülése. Hiszen az egyoldalúan racionális nézőpont, a technikai- technológiai fejlődést és a gazdasági-üzleti szférát mindenek elé helyező társadalomszemlélet előbb-utóbb teljesen elhomályosítja az Élet továbbadásának, a szellemi és lelki értékek gyarapításának, a Bioszféra gondozásának szempontjait. „Egyetlen sejtnek – a hatvanezer milliárdból – másodpercenként több millió információt kell (kellene!) »tudnia« a működőképességéhez – írja Létviharban c. költeményéhez magyarázatul. – „Információ minden sejtünk / örök éltető eleme / 10 huszonegyen a testiség / összegződött bit-készlete […] 10 harmadikon pörög lustán / az istenített ész-tudat – / azt is teszi pontatlan félve / hátha fény hull a derengésre / – életmódja a kábulat”. Mindebből levonhatjuk a konzekvenciát: „Áttekintve a modern képlet / mi az ész egy sejthez képest / csak életvágyuk a közös? / Porszem vagyunk a létviharban: / kis szerelem-rögök?” Ha a bioszféra gondozatlanul, elvadultan túlburjánzik, maga az ember(iség) is visszasüpped eddigi kultúrfokáról a természeti létbe, amely eltompítja a homo sapiens képességeit, értelmét – s fokozatosan, vagy valamilyen világkatasztrófa által – kihal (a mai) emberiség. Hozzátehetjük: mint egykoron a dinoszauruszok népes populációja.
Darts Poetica (azaz: D’arts poetica) c. komputeren készült ultramodern kompozíciójában – amelyet H. Bosch pokollátomása kiegészítéséül a mai viszonyokra célozva alkotott – költőnk ironikus fricskát ad az „önműködő” és „öntápláló” internet „mímes-mém” világának, amelyben „tetétlen / kódolatlan / halál fiára váltan” keringenek -forognak-pörögnek a gondolatok milliói még akkor is, mikor már „gazdáik régen / a tartaroszi mélyben / lógnak már […] két s Égbe esve védnek kutyaszem műeszméket”. Tévtanaik, „fattyú-ideáik” „pusztító méregként” rombolják a (még) egészséges és természetes gondolkodású emberek (ízlés- és) értékrendjét (I). A különféle „kvarkpúder-aranyozta vadhajtás-világképek […] elvet/élt szillogizmus okból épített halmaza” Bábel-létet eredményez: „VILLOG milljom darts-lámpa / KORUNKNAK ÍVE sánta nyilak erőtlen raját lét-tábla lekaszálja” (II). „A senkifia HÁLÓ-n / felismerésre várón / táguló gondolatraj ALFÁT ring OMEGÁBAN – mielőtt DARTS-topodat / ellepik / – kényre-kegyre bitangolt nyilak raját / söpörd daloddal félre!” (III). A DAL nem hagyja magát kiszorítani a világból! – az internetkompozíciók nem győzik le soha. Míg ember él a Földön, a valódi Költészet költészet marad! Ez költőnk mély meggyőződése és ars poeticája…
A Létviharban c. részt a kötetcímadó vers (Tű fokában – perfomance) zárja – nyilvánvalóan hangsúlyos helyzetben, mintegy kitágítva a költemény hatósugarát: nem egyszerűen emberi létállapotról (a lírai én személyes „szorongásáról”) van itt szó, hanem az emberiség vergődéséről egy korszak idején – az esetleges eónváltás előtt. Vajon van-e, lesz-e további útja az „elkorcsosuló” emberiségnek; megadatik-e neki a regenerálódás lehetősége? A költemény mottója egyértelműen utal erre: „Könnyebb a tevének átférni a tű fokán, / mint a modern embernek bejutni a Paradicsomba” (példabeszéd adaptáció – az eredetiben ugyanis „a gazdag embernek” a nehéz bejutásáról van szó). S miért nehéz? Mert bármily sokat fejlődött is az „adamita” ember, sajnos, a „bűnbeesés” óta zárva van előtte a Paradicsom kapuja – s hogy az megnyíljon, ahhoz az ember(iség)nek előbb Istenhez kell(ene) visszatalálnia. Csak-hogy: „Vadak vagyunk még ösztönünkben / Mások kárán örvendők, önzők / Magunknak vágyunk napot felhőt / Önszobrunk nézve üdvözülten // Mindenben tükrünket keressük / Nagy Bummban vagy a Teremtésben […] Létünk vámját adja meg már más / Csak ránk szakadjon örök áldás – / Titkon mind egyetértünk ebben”. REGGEL, felébredvén, Fényre vágyón indul a napunk – s DÉLELŐTT, új s újabb csodákra várva, „az ifjú REMÉNY látomása” tölti be szívünket (1–2.). De mikor eljön a DÉL, s meghallgatjuk az egész világon végigfutó rossz híreket, „Rianás készül a szívekben / Lenn korpusz és a feszület fenn”. S máris az elmúlásra gondolunk, az ózonlyukra, az erős napfény roncsoló hatására – s rettegve mindentől, szorongva húzzuk meg magunkat a TŰ FOKÁBAN, moccanni sem merve. DÉLUTÁN már, ahogy „izmosodik az árnyak teste […] Szálkásítva életerőt // Ébrednek tompa dobbanások – / Megremegnek a lelki házak / Mint szív a földrengés előtt” (3–4.). S mire itt az EST, „Magházukba bújnak a fények, / Átkapcsolva vésztartalékra […] Árnyak bokra toronnyá válik / Fraktál-indát sző ÉJSZAKÁIG”. S ekkor a Hold, „a Földnek morcos társa / Mosolyt erőltet álarcára / Készül a napi túlmunkára”: most az Égen van a sor. „Kigyulladnak a jelző-fények / Hátha VALAKI visszatéved”. A csillagok türelmesen világítják az utat, mert az ÉG visszavár mindannyiónkat.
A II. rész 2. ciklusa (SZÜRKE ZÓNA; 2019–2020) a covidos évek egyhangú, lefojtott és reménytelennek tűnő szürkeségében fogant – amikor is szinte az egész emberiség az esetleges pusztulás fenyegetettségében élt. Mintha Isten – „bűneink miatt gyúlt” – haragja sepert volna végig az ezredfordulós emberiség új háború felé sodródó világán, s lesújtott volna az Ég parancsait figyelembe sem vevő emberekre (a klímaválság – tornádók – árvizek – különféle természeti katasztrófák mellett a feltartóztathatatlannak tűnő népvándorlás és a gyorsan terjedő, mindeddig ismeretlen járvány százezrével szedte áldozatait). Költőnk e váratlan csapássorozatot allegorikus költeményben jeleníti meg. Mintha váratlanul Hadüzenet érkezett volna az ÉGből: „Csend. Villanás. Cikkanó képek. / Lőgyakorlat. Elemek tánca. / Ott fenn Szent Péter gurguláz, / A mennyek kapuját kitárva. / Hordót gurít a jó öreg. // Égszakadás. Földindulás. […] Elernyedés. Megtisztulás. /Utca, város kisuvikszolva. / Ámul a LÉLEK. Magába réved. / (S önindítózik a halál)”. Az egy-két helyen, hol itt, hol ott felcsapó vihar természetesen csupán figyelmeztetés. Isten „üzeni”: szálljunk magunkba, míg nem késő – s próbáljuk meg a háborústűzfészek-világot a Béke Szigetévé változtatni. Ehhez persze előbb meg kéne térnie az emberiségnek (visszatérnie az isteni parancsolatok tiszteletben tartásához).
Költőnk tehát önvizsgálatra biztatja maga-magát is: „Ha tudsz még írni / legelébb / tisztítsd meg a lelkedet! / Mielőtt tollad kapod kézbe / vagy rágörnyedsz / a józan gépre / s az rád veti közönyös szemét” (Mielőtt). S valósággal átvilágítja önmagát (lelkét-gondolatait-tetteit), mint ahogy a mágneses rezonancia vizsgálat a test rejtett zugait (Az MR-ben). Verse mottójául egy Tommaso di Celano-idézetet választ („Őrizz, hogy jó véget érjek!”); s valóban reméli, hogy Isten megbocsátotta, megbocsátja korábbi tévedéseit, tévelygéseit. Hiszen bármit tett is, visszatalált az ÚTra, saját útjára („Megharcolva gőggel, bűnnel / Magamhoz sose lettem hűtlen”, „Sorsom nem hánytam más szemére / – lelkemet sose adtam bérbe”). Most pedig már – hét évtizeddel háta mögött, „telítődve epével, mézzel, / tudással, mit az ember képzel” – ha erejéből többre nem is futja: „készen állok a visszaútra”. Hiszi s reméli, hogy felmentést kap az Úrtól: „Uram! Láttad sok tévedésem: / Lehet még jó végemet kérnem?” Bizonyára lehet – hiszen akinek erős benső kontrollja van, s nem „fényezi”, szépítgeti álságosan a tetteit – az kegyelmet talál az Úrnál. Maga sem tudja, miféle sugallatokat hallgat, de a vers-én immár biztonságban érzi magát: „miféle törvény igazít / percenként vissza a helyemre / honnan sejti mi is az / ami éppen a legjobb lenne / a változások tengerében / NEKI nekem és Egyetemleg / ÉBER ÁLOMBAN ÁLOM-ÉBREN – / nem félek hogy megrövidít”. Hiszen Isten mindig a javunkat akarja (Ingó-bingó; 5. rész).
Mikor a covidinvázió váratlanul tarolni kezdett (2020 forró nyarán), költőnk a Velencei-tó partján (kis családi birtokán) mintegy „elővételezte” a világvégi pusztulást. Hű kutyájuk, kedvelt macskájuk, Parázs, elpusztult, „a madarak elszemtelenedtek, / birtokukba vették a kertet”, az erdők vadjai is be-benyomultak a kiürült, „embermentes térbe”. „Belázasodott a büszke nyár / Az ég alján más jelek égtek / A filcesedő éjszakában / Szívünk sem talált menedéket”. Az utcák, játszóterek kiürültek, „az ajtók is befelé nyílnak” – kihez, hová fordulhatna az ember szorongattatásában, ha nem az Úrhoz? „Adj hitet, új éneket […] Küldj vigasztaló ihletet / Jelet jobb világ építésre! / Ne lehessen néma szavad / a nulladik parancsolat!” (Küldj vigaszt! – korona-ének).
Költőnk azonban hiába fohászkodik ez esetben: csakhamar maga is megtapasztalja a Szürke Zóna fullasztó légkörét. A covidkórházba bekerülve a takarító néni óvatosan okítja: „Uram! Ez itt a SZÜRKE ZÓNA / örülhet ha nincs nagyobb móka / A problémáit majd megoldják / – de ne hagyja el a szobáját! […/] Két kórteremmel arrébb állnak / a vörös kóddal jelölt ágyak / Ha jajgatást hall – túlfekvéses / betegnek fájnak átkötések… / Tanár volt? Mutasson jó példát: / újabb terhet ne rakjon még ránk!” S „amit itt lát ki ne beszélje!” A kórház udvara, parkolója is üres; „újságos nincs, s nincs ünnepvárás / a napok sora útlezárás / SZÜRKE ZÓNA AZ ÉLET KINN-BENN!” S ráadásul felesége is e-mailben üzen: „Haza nekem ne hozd a vírust!” – a kert elhanyagolt, gondozatlan már ősz óta; „most meg a járvány-idegrángás / maszkos és kesztyűs boltba járás / félelme kíséri az álmát / is a magára maradottnak // (Úristen, mit hoz még a holnap?!)”. A barátoktól távol, elhagyatva a lírai én igen magányosnak érzi magát. „Összecsúszva a napok rendje / robban az infúziók cseppje”. S mikor végre szabadul, boldogan kiált fel: „Győztem megint! Mint obsitosra / néznek – térhetek otthonomba”. De vajon „modern életünk visszatér-e / mi lesz ezután az újabb mérce?” Diadalmas és megbékélt hangú utóirattal zárja költői tudósítását a covidhelyzetről: „Kesztyűm és maszkom leteszem / Magam leszek fegyverzetem / Együgyű posztkovid tünet: / Felfegyverzett fegyverszünet!” (Szürke zóna – egy/ügyű elégia) – Kaiser Lászlónak, aki maga is a covidkórház rabja volt hosszú hónapokon át).
Cseke J. Szabolcs testvéri együttérzéssel és mély részvéttel gondol mindazokra a (költő) barátaira, kollégáira, volt tanítványaira, sőt ellenfeleire is, akik időnek előtte kiléptek e világból, s félbetört (szépen induló) pályájuk. „Korán távozott harcostársak / tán a Boldogok Mezején / (léttelen létben étlen lélek) / várjátok a megkövetéstek? […] Költők váteszek álomjárók / tévképzetekbe belehaltak – / nincsen falakról milyen tájra / nyílik ott a képzelet-ablak; / ahol fű fa lelketlen állat / ujjnyi helyet se lel magának / s mindenség-vánkosán az Isten / emberré álmodja magát?” Ahhoz, hogy elérkezzünk önmagunkhoz, megtudjuk: kik és mik vagyunk – agyunknak kell összerakni „a konkrétumoknak ábráit”, hiszen „semmi sincs addig a helyén / míg nem akarjuk a titkát látni”. S ha már megismertük és megértettük a Titkokat, akkor fellobban bennünk a teremtő erő, s kibontakozik a bennünk élő kis magocskából a VILÁG FÁJA, amelyet mi, „hétmilliárdnyi demiurgosz”, együttesen alkotunk. És akkor talán „felengedhet még utoljára a VERS TELE (Ingó-bingó, 1–4; 7–10. rész). Különben elpusztul nemcsak a költészet, hanem maga a kultúra, a magasabb rendű élet lehetősége is. A globalizáció, az uniformizálódó lét csapdái elnyelik a személyiség autonómiáját, alkotóerejét, s marad csupán az áldatlan robot és egyformaság. Több – korán elhunyt – barátjának, költőtársának emlékére ajánlott verssel „búcsúztatja” költőnk a szívéhez közel álló halottait (Nem sejtettem – Egy költőtárs emlékére; Nem hiába – in memoriam Harcsás Judit; Benne is ringott – poétasirató 1, Gáspár László emlékére stb.). Maga a Földistennő is siratja pusztuló gyermekeit (Gaia szól – költősirató 2.): „Fölöttem csak az ég ragyog / Belőlem szökkensz szárnyalásra. / Tagadott istened vagyok / S hozzám térsz önfeláldozásra. […] A vesztett éden-alapok / Neuronjaid képzetében / Titánok borzas faunok / Sellők nimfák trollok vagy éppen / Mik modern álmaid szövik: / Magadra dobott köveid”. A „mű-torzó”, mit ezekből létrehozol – „nem terhel tovább holnapot”: elenyészik a Semmibe. „Omlanak bánat s örömök / Itt hagyod őket ahogy bárki / Vajon várnak rád odafönn / A szellem arisztokratái?”
Maga-magát csak az találhatja meg, aki a magasabb szférákban, a lélek-hegy csúcsain is otthonosan mozog, s a transzcendens, természetfölötti valóságot is valóságnak tekinti. Költőnk otthon érzi magát a valóság mindkét szintjén: a reáliák és az álomvilág titkai között is. „Ott jártam igen újra OTT / túl elme szabta gáton / hol álom lesz az ébredés / és ébrenlét az álom // párban keringve belering / alkotó s alkotása / az ihlet gyémánt tengelyén / forgó szinergiába”. Ott, az égi-álomi szinten találkozik valódi önmagával – gyermeki ÉNjével, aki „lelki útitársa” ma is, s akinek – mint gyóntatójának – mindent el tud mondani; hiszen igazán őszinte csak önmagával, lélekvalóságával szemben lehet az ember (OTT jártam – ars polémia – azaz a csak-földi világgal polemizáló művészet, a D’arts poetica ellenpárja).
Feleségével is megkísérli helyreállítani több évtizedes kapcsolatuk egyensúlyi helyzetét. Szeretné vele elfogadtatni megváltozott identitását, a költőléttel járó életformát, a hétköznapokon túli és melletti új kötelezettségeit. Úgy tűnik, útjaik (ideiglenesen) kettéváltak: „Látod „MIK VOGYMUK”. / Lenn velem, / a kiküzdött közös veremben // Nincsen hitünk már – s / Irgalom nélkül nincs kegyelem sem!” Ady-s képekkel „búcsúzik” költőnk (bár csak ideiglenesen) értetlenkedő / ellenségeskedő párjától: „Megcsalt valóból MÚZSA lettél / A birtoklás megbetegít. […] Felveszem táltos-nagykabátom. / Talán majd föléd is terít / Kínjainkból szőtt varázsleplet / Kudarcból fakadt rímsereglet / Míg sodor / alámosott partról / Győztes öngyűlöleted. […] Véremben lüktet kínlódásod / Bánatod is külön sajnálod / Vigasz helyett kívánod / – lássam / Mint száll BOSSZÚ-palástra váltva / Önrontó büszkeség trónjára / Kit óvni magamtól is vágytam…” A vers-én igyekszik tárgyilagosan szemlélni kettejük drámáját (amely voltaképpen a feleség irreális érzelmi sértettségéből fakad, aki nem akarja követni párja „magasabb törekvéseit”). „Kérdeztem: JÁTSZOL? – / mikor mondtad: / az életedből takarodjak // s lám, jobb nékünk / tán mégis így: // távol-kín nem szít közel-kínt […] Titok-pecsétként szívre ég / a megszépített messzeség?” (Ötöd/ölő – egy távollét margójára). Költőnk mégsem adja fel a reményt, hogy kapcsolatuk helyreállítható: „Bocsáss meg, el kell mondanom: / Ételem voltál, italom / a vágy hevében // Lettél kiküzdött oltalom – / s én rímek edzette lapon / harcunk regéltem. // Férfi s nő titkos párbaja / Éremnek kettős oldala – /szomjazva, étlen // Évek ingatag sorfala / Mégis mint közös szamszara / tavasz a télben” (Tavasz a télben). Mottóul költőnk Szabó Lőrinc híres-hírhedt versének – Semmiért egészen – sokszor és sokak által idézett sorát választja: „Két önzés titkos párbaja…” Úgy tűnik, manapság egyre több házasság „vezérmottója” ez.
A Szürke Zóna hétköznapjai lassanként szétmorzsolják a magasabb – légiesebb – álomi Költészet megszületésének szellemi-lelki feltételeit. Covid volt – (nincs??) – esetleg (újra) lesz? Napjainkban mindenesetre A VERS TELÉnek időszakát éljük. Költőnk szinte úgy érzi magát, mint a költőfejedelem Kosztolányi az első világháború körüli esztendőkben; erre utal nagyszabású költeményének mottójával is („Mint aki a sínek közé esett / és átalérzi tűnő életét / s lát, ahogy nem látott soha még”). Szövegkonstrukciója műfaját pedig így határozza meg: „Egy poszt/modern ma/fia újmagyarított siralmai a »szegény kisgyermek« és a »bús férfi« panaszai költőjéhez”. A nyolcrészes, monumentális kompozíció széles körű, végtelenül keserű, ironikus pan(n)orámát tár elénk a magyar valóságról. A reális mindennapi élet mély süllyedésének bemutatásával indul: „Új nap riaszt s a szokott lárma borzong ideges ablaktábla szmogszag és emberáradat takar be volt holnapokat […] semmi sem az aminek látszik senki sem amire vágyik…” Azaz minden és mindenki mimikrizál; a valóság: „alázat s gyalázat/os hybrisz / csak azért se és csak azért is / AZ ÉLET BIZONYTALAN BIZNISZ – felemel ejt és elránt újra / csalafinta similabda” (1.). Az emberek „a modern falodában egyentápot” fogyasztanak, s „majomfröccsel” öblítik le; mindenütt „kakofon hangzavar a mámor repetájaként”. – Az egykor szép és gondozott Párizsi udvar, s maga a Jégbüfé is lezüllve, „szürke álmok vörösre festve”; „feledve okozat és okság” s „letetejezett közmegváltás” (2.). Az emlékező, múltidéző lírai én maga-magát vigasztalja: „egy nagy gyerek vagy lásd be végre nem remélt antihőssé érve § mit szólnál ehhez Kosztolányi, kit ildomos volt úgy citálni mint bukott költőfejedelmet […] mert megszerette verseit / hajdani polgári elit”? Az egykori Eötvös-kollégista diák a 60-as évek végén gyakorta megfordult a lepusztított Centrál Kávéházban, a Nyugat költőinek nyomát kutatva, „megsüvegelve ott Adyt s gondolatban a többi mestert”. Most betérve oda, mit lát? „Egy modernkedő újtitán” NET-en írja verseit; „honnan is tudhatná szegény: ütést ki állja, az legény?!” A ma távlatából visszatekintve üzeni a poétautód József Attilának: „az ember emancipált véglény” – lassan egészen eltűnik ember mivolta is (3.). S e véglény – neméről, ember voltának erkölcsi-szellemi alapjairól elfeledkezve – csupán teste fenntartásának él. „Mint ki a sínekről feláll hová pottyant a korvonatról pislog a döglött szemaforra”. Költőnk elborzad a gyógyszerlistától, amellyel a ma embere kúrálja ezernyi baját – megannyi rádszegzett puska de minden rendben van apuska mikor már föld alatt az ember amiből vétetett” (4.). Ráadásul „e MÉM-világ ólassúságodat unva már/ciust ír ki februárra szórakó/ztató villan(y)óda / kobakom sorskerék […] mikrocsip agy ha egy/berekken / derék herék vagyunk mi ketten / megszüntetve a vádalap / per nélkül végleges/becsapnak (5.). Szép kilátások! Tehetsz bármit (BEtold/hatod // Kivon/hatod // Rányom/hatod // Eltol/hatod // MEGold/hatod // FelBONT/Hatod: / félig üres a féltele / részvét helye). Senki nem sajnál és nem segít” (6.). No de mit számít mindez? mikor „hetedhét Óberenscián vágtató ősöm víg vagány / lova rúgását ma is érzem: ősmagyar történelmi érdem […] hátamon íjjal teli puzdrám / áthágok euró-peán […] nem könyörülök flastrom népen / míg nem úgy táncol ahogy kérem / AZÁM HAZÁM!” [7.].
A megdöbbentő körképet költőnk a mai korszellemet idéző rövid ironikus zárórésszel vágja el: „Isa a nyolcadik napon kezdődött igazán a Minden / mivelhogy a hetediket elsziesztázta az Isten”. Mivel mindig késlekedünk – olyan az előrehaladásunk is. „Nyeld éhkoppját míg teheted (m)agyar ihlettel marj bele! / Kopog morog rádgomolyog a / VERS TELE” (8.). Mint a jelenünk – olyan lesz hát a Jövőnk (is)? Nincs menekvés a széthullás elől? – az életviszonyok degradálódásától? a homo sapiens véglénnyé süllyedésétől? Hová lett a „homo humánum” sokáig dédelgetett, magasztos álma? Az emberi méltóságra, erkölcsi és szellemi értékekre épülő görög–római kultúra és a keresztény vallási tudat – mint életformáló erő – fokozatos kiiktatása az emberek mindennapi tudatából, s a „megélhetésre” koncentráló fogyasztói szemlélet térhódítása, úgy tűnik, máris felmérhetetlen roncsolást végzett, főként az ifjabb generációk életszemléletében. Ha e folyamatot nem tudjuk megállítani, ha nem vagyunk (már) képesek „rekrisztianizálódni”: nem is lesz Jövőnk.
Mindezek után mégis mivel zárul a II. rész 2. ciklusa? – a REMÉNY c. tömör kis verssel. Minden bajunk – bánatunk megoldásának egyetlen biztosítéka: KERESZTünk türelmes hordozása, s a Feltámadásba vetett hitünk. „Felszegezték célkeresztre / kínokba fulladását lesve. / De örök talizmánként teste / lett az időtlen Szentek Szentje. // Eső veri úton útfélen / fagy csípi és a nap aszalja – / Nem zárhatták sír-karanténba: / a REMÉNYt hozta harmadnapra”. A Feltámadás – az ÚT – s az Élet megújulása (ma is) csak a Kereszthordó követésétől várható.
Könyve III. részében (SURSUM VIVERE) költőnk a harmonikus életszintézishez vezető spirituális utat tárja elénk – ahogy ő megtapasztalta. A világváltozásra – a világhelyzet, a társadalmi-emberi viszonyok optimalizálódására, az ember(iség) mentális-pszichés-erkölcsi átalakulásának lehetőségére – egyre szkeptikusabban tekint; de az egyének – a „kiválasztott” egyedek – megtérésében, „megigazulásában” (továbbra is) bízik. Az Istenhez meg-, illetve visszatérő emberek sokasága a „sursum vivere” (’felfelé élni’) lelki programot követve, talán példaadó hatással lesznek/lehetnek a többiekre, akik végül is felismerik: Isten nélkül lehetetlen a Káoszból Rendet formálni; REND nélkül pedig elpusztítja önmagát az ember. A lírai én kissé kivetettnek érzi magát az irodalmi életben (is) a „trendiséghez” igazodó „csoportgyávák” között, akik beérik a „minimál stílussal”, tartalmi ürességgel, s azzal heccelik a „küldetés”-ben (még) hívő társaikat: „Ugyan kinek kell még az álmod? – / túlbonyolítod a világot”. Költőnk azonban „Kosztolányi úr” Hajnali részegség c. csodálatos költeményére gondolva („dalolni kezdtem az azúrra”) megerősödik a maga igazában: „Felfelé élve a csodának / magához emelt az alázat / Most már a megigazulásnak / a bátor személyességet látva – / mi újjá szüli önmagát / akár a Penelopé vászna”. Szeretne lélekben felülemelkedni „e mai kocsmán” – amint azt egyik József Attilához írt versében (Mondd csak!) kifejezi; hiszen most ő ül magányosan és tanácstalanul „a Semmi ágán”, elődjétől – ki „tisztán lát már” – várva vigaszt. Legyintve hát a világot elárasztó tömegízlésre, inkább félreáll: „Nincs hír-nevem ráhagyom másra / ha eb biléta lenne ára” (ars poétikája is ez: Sursum vivere).
A tömegember mindenkor a „széles úton” halad – utánozva az előtte sikerrel járók „taktikáját”. Hiszen akkor érzi biztonságban magát, ha másokkal, sokakkal azonos véleményen van. Az „elhívott” ember viszont mindig a saját útját keresi (a bizonyos „keskeny utat”, amelyet az isteni Gondviselés nyit meg előtte); s amely persze sokszor a Golgotára vezet; de „feltámadást”, és nem „örök halált” ígér. A széles úton együtt járókat a csoportszellem tartja össze („betyárbecsület”); s a csoporton kívülieket többnyire ádáz ősellenségnek tekintik, akiket lehetőleg meg kell semmisíteniök, hogy ők maradhassanak „birtokon belül”. Hatalmi kérdés az egész számukra. És ha fordul a kocka??
Testamentum c. költeményében a vers-én így összegez: „Első könyvemet kéziratban játéknak vettem / S most itt az újabb gépirat / Laptopommal dacoltuk ketten. / Ugyanaz maradt-e a jellem / akinek tán e végirattal / telik be sorsa?” Minden életkorszakunkban más és más a „legfontosabb” – vallja költőnk. Az idős kor ékessége (és célja) a fölfelé tekintés, az Éggel való kapcsolatunk rendezése. És akkor békességgel szívünkben távozhatunk e világból, amelyen változtatni mi, emberek – Isten nélkül, Isten ellenében – úgysem tudunk. Hát „ne bántsátok 75 évem / nézzétek el őszinteségem! – / Hogy tű fokában elakadva / Veletek éltem…” – búcsúzik (annyi megpróbáltatás után) immár csendesen. Amije van – tapasztalatait – továbbadja másoknak. „Ellendrukkerek s pár barátom / mit kaptam és mit el nem értem / Rátok testálom”.
E világból csupán anyanyelvét, „egyetlen kincsét” szeretné magával vinni az öröklétbe – ott is szívében őrizné, gyarapítva, szépítgetve. „Árva magyar nyelv – Bibliánk / nemzetté forrasztó imánk […] kis népem világnyelve, te / vágyak, remények tengere / Te virtuális létcsoda! // Elkísérsz végül majd ODA?” (Születésnapomra). Töprengő, gondolkodó ember lévén, hamisnak érzi a marakodást a nyelv, a hagyomány és újítás kérdéseiben – hiszen a nyelv, a költészet – mint maga az élet – folyton változásban van; különböző szintjei vannak, amelyek között az átjárás (az élő nyelvben!) biztosítva van. Nem kell tehát (és nem is lehet) az egyes szinteket kiirtani vagy a többi rovására favorizálni.
Elfogadja, hogy magának az Életnek, az életvitelnek s a különböző életfelfogásoknak is megvan a maguk (hierarchikus) szintje, ezért biztatja bátor fellépésre, a magasabb szellemi szint képviseletére (sorsos) társait: „Ne féljetek! Nincs halál. Csak másik szintre lépés” (Alapszinten I.). Bárki emelkedhet (lélekben, szellemileg), ha akar, ha igényesen és morálisan él. Aki vágyik erre, magasabb szintre léphet az Élet alapkérdéseinek spirituális szemléletében, s megismerheti (akár gyakorolhatja is) a Genezis önajándékozó gesztusát: „Sugárözönnel nyújtom nyújtom / s nem látjátok a kezemet?” Mindazok, akik elfogadják a magasabb létszint hívását, segítő kéznyújtását, azok fel is lépeget(het)nek az égi lajtorján a Magasba.
Poétánk tehát egyre Magasabbról szemléli a világ folyását; mint egykoron Babits Mihály tette esztergomi előhegyi villája költészetből épített „elefántcsonttornyából”, modern Fároszként világítva át a Trianon után megcsonkult Haza életterét. Hasonló látvány fogadja a MA költőjét is: „Pusztul a nép / fut Ukrajnából – / magyar ruszin ukrán kilábol… / Utánuk ugat ágyuk torka. / Jövőjük csokra szétbomolva. // Mit tennél most, Te költő-doktor: / Kifutnál velem a toronyból?” Századok sőt évezredek óta vágyik az emberiség a Világbékére – de, úgy látszik, ez örök álom csupán: „költők és széplelkek reménye”, „mely nem vermeltet bort búzát – / újabb keresztre feszítésre!” (A TORONYBÓL – Babitshoz, a mából, másodjára).
De ha legalább belső békénk lenne! – ha Isten megajándékozna bennünket, mint ígérte, az Ő békéjével! Csakhogy életünk csupa ellentmondás! – e világon nyugvópontra soha nem jutunk. „Hisszük: értünk a végtelenség / s napjaink sora vérszegénység”. Kételkedünk Isten létében, segítő jelenlétében; pedig tudjuk: „lehetetlen hogy ne lehessél”, hogy ne légy – mégis azt gondoljuk: „bár hogy légy, lehetetlenebb”. Akit nem lát(hat)unk szemünkkel – el se hisszük, hogy van. És mégis bíznunk kell Ígéretében! Csüggedni, a reményt feladni soha nem szabad: „Ember! Ne bánd mit nem tehetsz / gyászolva végességedet / mindenre éhes szellemedben / alakot ölt a Lehetetlen”. Igen, Ő itt van, velünk van, segítségéről tapasztalatunk van; nincs okunk kételkedni Benne: „Végső honunk vagy. Te vagy az Isten / akiben ott van az is ami nincsen. / TE ki magában feddhetetlen – Áldassál, örök Ismeretlen!” (Óda a LEHETETLENhez).
Magasból szemlélve a Történelmet (akár az egész emberiség útját a kezdetektől), világosan felismerhető a Folyamat, ahogyan egyik nép a másiknak, nemzedékek során át egyik ember a másiknak átadván tapasztalatait, felfedezéseit, tudományos ismereteit, kulturális és szellemi örökségét – a létmegismerésben az emberiség egésze mind magasabbra tör. Istenképzete minden népnek van (az ősi bálványimádóktól a pogányokig, a többisten-hívőktől az EGY-ISTEN-hívőkig). Az ateisták is tudják, hogy van Isten – csak ők nem hisznek benne, mert racionálisan nem tudják elképzelni, hogy a szellemi képzeteknek – fogalmaknak – tényeknek is van valóságalapja, csak éppen nem látható. Viszont személyes tapasztalatunk lehet róluk. Cseke J. Szabolcs – megtérése után – minderről több esetben is bizonyosságot szerzett (amiben a „véletlenek” sora segítette); ezért megkísérli a lehetetlent: fogalmilag is érzékelhetővé tenni azt, ami az életben nyilvánvaló – minden létsíkon (biológiai – hétköznapi – szellemi – spirituális, de még a tudományos felfedezések síkján is) láncolatszerű összefüggés van az elődök és az utódok végtelen sorában. Egymás nyomába lépve haladunk előre (mind egyéni, mind nemzeti, sőt emberiségszinten) a Történelem kanyargós útjain. Lábnyomaink jelölik az utat, amelyen végigmentünk, s az utánunk jövők e nyomokba lépve keresik a továbbhaladás útjait.
Költőnk „Berzsenyi-, Arany János-, Ady-, Kosztolányi-citátumokkal”, azaz vendég-szövegekkel érzékelteti, hogy maga a Költészet is így építkezik: amit egyik költőnk már kigondolt, megfogalmazott, arra az utána jövők mint alapra építenek, továbbgondolják s mint hólabdát, továbbadják a már megélt élményeket, életérzéseket, felismert igazságokat – így szövődik a kultúra szövete. „Jobbnak a bal lábnyom / a párja, »vissza nem foly az időnek árja« – kéz és lábnyom egymást váltva / ütött pecsétet a világra”. E folyamatba bárki becsatlakozhat; akinek érzéke és tehetsége van hozzá – továbbszőheti; s végül az egymásba szőtt motívumokból, az egymás nyomába lépő lábnyomokból kibontakozik a magyar költészet-történet gyönyörű szőttese, amelyben mindenki – holtak és élők sokasága – jelen van. S akkor mindenki egyaránt magáénak érezheti az egész szőttest.
A nevek azért így is megőrződnek. Ahogy a Láb/nyomaink költemény mottója egy „örök érvényű” Berzsenyi-citátum: „Az előttünk álló rózsát letapodjuk, / s későn hullnak könnyeink”. S a szőttesben is megőrződnek az egyes költők arcvonásai: „lám itt vagyok enyém itt minden nem osztozok meg képzelt kincsen; / sarok hátul lábujj halad nem húzza le tapasztalat nem téved kétszer egy folyóba / idő hulláma össze nem mossa // egymásra hágó társulások önazonosak mégis mások: / hódolások és támadások győzelmek földre zuhanások tán mind csak egyfelé vezetve / mutatnak társtalan veremre jól ismert evilági módi (ecce homo memento mori!) s a ráégett poéta szólam: »Lelkek és göröngyök között botoltam« – itt lenn a porban – mert a halál völgyében járva (nem tudván kinek a javára) – ahol egy pillanat megölhet / kívánhatnánk (?) magunknak többet / hogy lábnyomaink árván hagyva / vágyódjunk egyre magasabbra / s örökségünk számtalan startkő / miről felszárnyal a Jövendő”.
E láthatatlan lábnyomok akkor is vannak, ha szemünk elől rég eltűntek már – de az emberi emlékezet és az írásbeliség szent hagyománya örökre megőrizte őket. Éppúgy, mint a régmúlt tárgyi emlékeit.
Az EMLÉKEZET 2. (utófelajánlás) c. rész egyetlen versből áll (Hommage à Eötvös József Kollégium 1966–1971). Költőnk köszönettel és hálával emlékezik a budapesti egyetemi évei alatt (neki is) szállást nyújtó Ménesi úti kollégiumra, annyi kiváló költőnk és tudósunk szellemi otthonára, ahol ő is szomjasan szívta magába a Tudomány világának el-nem-évülő értékeit, eljegyezvén magát örökre (mint tanár és mint poéta) a humán műveltség tiszteletével és terjesztésével. „Szár/ny voltál – mi »Ég felé emel« – // Éveink hogyan feledném el? / Ma hét és féltized felettem: / Fogadd-e talán végkötetben!” (mottó).
Mint a vidékről Pestre felkerülő diákok, a győri („révaista”) tanár- és költőpalánta valódi szellemi szomjjal vetette rá magát a humaniórákra, a Lelket tápláló kincsekre: „Sóvárgott Urbsnak kannibál kedve / támadt fölfalni nagy fenekedve / Áldoztam szülőt testvért barátot / gondtalan sorsot a tanulásnak. / Vizsgák előtt a hűlt tanulóban / tételt bifláztam félkatatónan. / Hiszen a nagy cél ott volt előttem / jól megfelelve dolgomat tennem”. S közben vágyakozva gondolt hajnaltájt a szülővárosa felé zakatoló reggeli gyorsra. Mindez rég volt – „talán igaz sem volt”, mint a mesében. „Az a vonat már sehova visz ma / indexem lapján fakul a tinta. / Tűnt ifjúságom te aranyváros / elárvult kincsed titka talányos. // De pirkadatkor szívem szavára / cibálja álmom ismerős lárma. / Rímek csattannak dal zakatolgat – / bakterként intek sors-vonatomnak”.
Költőnk, aki érzelmi-emberi habitusát, ragaszkodását az Élet-értékekhez, az erkölcsi-személyiségbeli alapokhoz családjából hozta magával, az értelmiségi lét kultúráját, szellemi igényességét pedig itt, az Eötvös-kollégiumban sajátította el – úgy érzi: sokat köszönhet mind az otthonának, mind egyetemi éveinek. Így hát egész életét keretbe foglalja e két „intézmény” (szülőház – iskola): az emberré válás valódi kincses műhelyei. Az ÉLET „csupán” megvalósítása, kibontakoztatása mindannak, amit e két „műhelyből” magunkkal hozunk. Az EMLÉKEZET 1. és 2. ezért hangsúlyosan arra figyelmezteti az olvasót: voltaképpen mindannyian egy hosszú Életfolyamat részei vagyunk – nem csupán az individuális Egónk határozza meg életünket, hanem elsősorban az, hogy mit hozunk magunkkal – és merre tartunk. SURSUM VIVERE – ez teszi gazdaggá és értelmessé életünk.
Mindezzel együtt Cseke J. Szabolcsot még most is meglehetősen intenzíven foglalkoztatják korunk politikai-társadalmi kihívásai is; így kötete FÜGGELÉKében visszatér első könyvének témájához, és GILGAMES ÚTJAI címen egy erősen parodisztikus résszel egészíti ki ÚJ GILGAMES c. (2008-as) szatirikus kiseposzát. A Hatalom megszerzésének és megtartásának problematikája, a választói többség kegyeinek megnyerése, imádatának fenntartása valódi „machiavellisztikus” fokon jelenik meg Gilgamesünk újabb térnyerésében, aki – mint teljhatalmú „globalizátor” – megszerzi Uruk városa népének egyöntetű támogatását nagyszabású világátalakító terveihez. Mivel költőnk „kíméletlen korunknak” ajánlja paródiáját, kétségünk se lehet afelől, hogy napjaink „emberisteneinek” jövővíziói ihletik a művet, hivatkozva METATRON arkangyal (a FÖLD védőszelleme) nagylelkű segítségére, amellyel figyelmeztetni igyekszik „védenceit”, az embereket, a közeli világkatasztrófára.
Gilgames, az újkori emberisten, Uruk városának siheder trónörököse, a HETEDIK MENNYbe szeretne most eljutni, hogy onnan „beavatottként” visszatérve átvehesse jogos uralmát alattvalói fölött. S bár útja „göröngyös, tövisekkel teli”, „ördögszekéren” meg is érkezik diadalmasan a Menny Kapujához. Érzi: valamiféle titkos erőtérbe került – de belépni a Kapun nem tud. Így hát az Alvilág felé fordítja szekere rúdját, ahol is UM-NAPISTI („ki a nagy vízomlást megérte”) felvilágosítja őt, hogyan juthat a Menny közelébe („akkor, kemény vizek alján / Egy síkos átjárót találván / Testem-lelkem majd’ esik széjjel, / a Végső Menny ajtajához értem”). De most sem juthat be, pedig sejti: „Itt van ám a Titkok Titka / mely a LÉT Kapuját kinyitja. / De kintről járhatod csak körbe / Végromlást hozna ép eszedre / Számodra érthetetlen látvány”. Ekkor ismeretlen kezek „különös szekérre” ültették: „olyan volt mint a lélek háza […] kívül sötét, be ki se láthat / Ám belső szemünk mégis áthat”. Most mintegy tűzgömbön át látta maga előtt a Paradicsomot – „önjáró csodamasinákra / szikrázott számtalan nap fénye”. S ekkor „mint parittyakő repülésbe / kezdett vele istenek széke”; majd széthullt előtte a látvány. Vagyis a Paradicsom titka rejtve maradt Gilgames előtt. Így tért vissza hazájába, hogy átvegye az uralmat Uruk népe fölött. S bár már – több emberöltő múltán – minden régi alattvalója elpusztult, az ifjak hódolva éljenezték istenüket, akit generációról generációra úgy vártak vissza, mint a Messiást. Imasátort, oltárt készítettek számára (bár hét lépcső helyett csak ötre futotta), s őrjöngve imádták: „Hősünk! Királyunk! Megválts minket, / Hét mennyet megjárt földi isten!” Az akkád támadástól remegve Tőle vártak védelmet: „Varázsfényt ragyog kerub szárnyad. / Jó Gilgames most fölénk tárjad!” S mint a Sugárzót, úgy csodálták. „Mind hitték balga botor ésszel: / Övék az első istenember”. Hát ennyit a tömeg „alattvaló” mivoltáról. Csoda-e, ha oly sok politikai szélhámos (ma is!) kihasználja, s erre az imádatra építve magándicsőségét, „örökké tartó” uralomra rendezkedik be?
Gilgamesünk persze, visszaélve rajongói ámulatával s engedelmességével, ezernyi új tervvel lép elő („Falakat építs, jó nagyot! / Ahogy a Mennyben láttad, OTT. / Zikkurát maga mitsem ér, / Hass, alkoss – bízzál – és remélj!”). Nekilát a gyors építkezésnek – „Mindig előre, magasabbra! / S nem ér fel hozzád ártó karma. […] Reform reform nyakára hág. […] Már kipusztultak, akik látták / Visszatértem. Sarjaik gyártják, / Tapossák vérükkel a téglát. / Nem ismer szívem sem irgalmat, / könyört sem. Csak a vak izgalmat”. Nincs erő, amely gátat vethetne buzgalmának: „Tilos a tudásom felfedni. / Tiltva a munkámban leállni: / Hogyan is folytathatná bárki?” És „merne-e tenni ellenére / kinek Enkidu (ti. a félig-állat félig-ember) a féltestvére?” S mivel „nem sejtik: kiürült a kamra”, Gilgames úgy gondolja: itt az idő – máris „elindulhatok új utamra”. Szövetséget köt globalizálni akaró ellenfelével, Humbabával, a libanoni cédruserdők gazdájával „egy fenntartható fejlődésre”. Humbaba csak annyit kér: ne vágja ki a gyönyörű cédrusokat mind, már úgyis kevés van belőlük; de Gilgamesnek esze ágában sincs ígéretét betartani: „Nevettem, s fejszém csattogása / Visszaűzte a palotába / Mesék rettegett, galád szörnyét; / s vált minden kopár púppá, völggyé”.
Gilgames végül „bukott megváltóként a köztes létbe menekül”; de oda is elkíséri az emberek (saját népe!) átka: „Hazai föld, ne öleld testét! / Ne vigasztalja időtlen nemlét; […] menedéket ne leljen árnya! / Bolyogjon egyedül, magában!” Minden, amit épített, összeomlott, kincseit vad rablóbanda hordta szét, híveit levágták – „égig bűzlik a hullahegy”. De az emberek azóta se tanultak semmit: ma új istent imádnak, aki szintén szépeket ígér, hazudik nekik; új tornyokat emelnek, amelyek sorra leomlanak. „A legendákból Bábel romja / Az önhittséget kárhoztatja. […] Istenek szellemarcra váltnak, / s nevezik magukat ideáknak”. Gilgames új jelszava: „Nem baj, ha nincsen már hadad: / Magaddal mérj! Légy önmagad!” Azonban a világméretű ütközetek azóta is folynak, új s újabb eszmék után futva egymást irtják az emberek. „Az Újvilág újabb felosztása / torkollik modern lakomába”. Az emberek, bár félnek, mégsem „javulnak”: „Üzenet jött Armageddonból?” – itt lenne a „világvége” valóban? – hát akkor „mindent bele!” „Kiéheztetett népek vágya / Tömegfogyasztás kloakája. // Venni! Használni! Újra venni! / Életelvük: Fald fel a semmit! / Sikerük reklámokon mérik”. Azon versengenek Nyugattól Keletig: ki fogyaszt többet? „Új Pison, Gichon felfakad – / Ontja az olaj-aranyat. / Szétszabdalva a világbé K e… / to RO n Yok dőlnek Ninivében”. S mi maradt Gilgames fényes hírnevéből? – Uruk városából? „Ég ismét ősi otthonom / A hold-tájékká lőtt síkon. / Ez lenne végső büntetésem: / Nincs hová újra visszatérnem?!”
Reméljük: nincs. S azt is reméljük, hogy a Gilgames-féle pszeudoistenség(ek) kora lassan lejár. Az Istenember, Jézus Krisztus, az alázatával és az Atyának való engedelmességével legyőzte az emberistenek szemfényvesztő uralmát; bár azok még mindig próbálkoznak a hatalom megszerzésével.
Illusztráció: könyvméltató
Ezek is érdekelhetik!
Magyar Miklós: Tudta, hogy Claude Monet karikaturistaként kezdte pályáját? →
Berecz Ágnes Gabriella: Megemlékezés gróf Zichy Géza halálának 100. évfordulója alkalmából →
Filep Tamás Gusztáv*: Biztatás újraolvasásra →
