Oláh Tamás: Mikor már nem sántít egy-egy hasonlat
A vers születése a lélektan szemszögéből
A vers titokzatos születésének megvannak a szubjektív, a költő alkatából, neveltetéséből, műveltségéből, ízléséből, személyes élményeiből eredő elemei éppen úgy, mint a tudatos alkotásból, a versírás szabályainak ismeretéből, betartásából fakadó mozzanatai. Sokféle befolyás hatása alatt alkot, melyek életének eseményeiből, környezetének ingereiből, a klasszikus és a kortárs művekből feléje áradnak. De bármi is legyen a vers témája az olvasóban különleges hatást, borzongást, gyönyörködést kell kiváltania. A művészet szabad, a költő mégis gátak közt alkot.
Gátjait saját magának kell megalkotnia tudatos elhatározásból. Költői alkatát művészi terveinek megvalósítása alakítja. Minél jobban sikerül megteremtenie elképzeléseit a maga választotta formák, szabályok közt, annál inkább el tud zárkózni, az alkatától idegen, másfajta művészi megoldások elöl. A vers tárgya akármi lehet, egy természeti jelenség, egy tudományos megállapítás, egy bölcseleti gondolat, egy vallásos érzület, vagy éppen a félelem, a rettegés, az öröm, a lelkesedés, a szerelem semmi máshoz sem hasonlítható érzése. [1] Verset írni azért gyönyörűség, mert az ember benne élheti ki legjobban a szabadságát. Nem kell hozzá csak egy darabka papír és egy ceruza vagy toll. A költő felelőssége ezért nagy. Amit kiad a kezéből annak igazi versnek kell lennie.
A hagyományos lélektani leírások szerint minden kreatív mű, találmány létrejöttét öt lépés követi. Az egyes szakaszok persze nem mindig különülnek el élesen egymástól, és különbözhetnek hosszúságukban is. Az alkotást mindig egy probléma megoldatlansága indítja el. Az első lépés az előkészítésé, ekkor ragad meg a probléma az alkotóban. Valami felkelti az érdeklődését. Felír egy szót, egy hasonlatot, egy rímpárt, egy hírt. De közöttük még nincs rendszer, semmiféle kapcsolat. A második az inkubáció szakasza. Már érlelődnek, gazdagodnak az ötletek, de még nem érik el a tudatos gondolkodás szintjét. A benyomások, az érzések, a kavargó képek, az ötlettöredékek között nincs koherencia, ekkor még anélkül közelednek egymáshoz, kapcsolódnak össze egymással, hogy valami lineáris rendbe sorolódnának. Éppen emiatt alakulhatnak ki közöttük váratlan kombinációk, különleges láncolatok, viszonylatok. Az érzés még intenzív, az élmény még közvetlen kapcsolatban van a kifejezést kereső formával, verstartalommal. Kívülálló számára a folyamat általában láthatatlan, mondjuk a költő egy parkban üldögél, vagy sétál. S. Freud szerint az alkotás gyökerében valamilyen elfojtott gyermekkori szexuális eredetű, kínzó élmény lapul. A művésznek a tiltott tudás utáni kutatásából születik a műalkotás. Az alkotás folyamatával a tudata alá kell merülnie, hogy kapcsolatba kerülhessen az elfojtott tudattartalmaival. Az inkubációs szakaszban, mintegy kijátszva a tudatosság cenzúráját, az eredeti elfojtott tartalmak álruhában bukkannak fel, ezek a képek, jelenetek lesznek aztán a művész segítői személyes konfliktusai megoldásában, akár neurózisa gyógyításában is. „ A költő nem érti az életet, – írja Kosztolányi – éppen azért ír, hogy az írással mint tettel megértse.” – Dylan Thomas meg azt mondja: „Költészetem a sötétségből némi világosságra törő személyes küzdelmem jegyzőkönyve.”. „A művész élete szükségszerűen tele van konfliktusokkal”, – mondja C. G. Jung, hiszen vágyakozik ő is, mint minden ember a boldogságra, a létbiztonságra, miközben alkotói szenvedélye mindenen átgázol. Emiatt lesz tragikus sok művész sorsa. Kevés az olyan nagy költő, akinek ne kellene drágán fizetnie az alkotói tűz isteni szikrájáért.
Ez a költészet szakmai szabályai és az alkotási folyamat irracionális vonásai közti feszültség minden költő munkájában megjelenik. Úgyis mondhatjuk harc ez a tanult és írott költői előírások követése és a zabolátlan alkotói szenvedély között. Nevezhetjük ez utóbbit a freudi tudattalannak, amiben a gyermekkori elfojtások élnek tovább, vagy Jung által megfogalmazott archetípusoknak, a kollektív tudattalan tartalmak felbukkanásának, esetleg a tudatküszöb alatti térből, az ösztönök által irányított érzések világából eredő impulzusoknak, de értelmezhetjük a korábbi élmények véletlenszerű vegyülékének is. Valami olyan, ami váratlan, és erős késztetést mutat. Ez az a belső parancs, ami hirtelen megszólal és arra kényszerít sok alkotót, hogy írjon. Az inkubációs szakaszban zajló folyamatokra a kognitív pszichológia által adott magyarázat talán a legelfogadhatóbb. Eszerint ilyenkor tulajdonképpen információfeldolgozás történik, akárcsak alváskor, a tudat irányításától megfosztott gondolkodásban ugyanis a nappali benyomások kavarognak, a képek, az asszociációk véletlenszerűen egymáshoz kapcsolódnak. Bizonyos elemek aztán a tudatosulás folyamatában lassan elenyésznek, mások kiemelkednek, megerősödnek.
A következő a felismerés szakasza, amelyben hirtelen összeállnak az egymásba illő mozaikdarabok az alkotóban (Heuréka – kiáltott fel Arkhimédész). Ilyenkor úgy tetszik, hogy a vers hirtelen, minden előzmény nélkül jön napfényre, ám az nem igaz, hogy a vers valamiféle transzban születik, az ihlet túlvilági sugallatára válik valóra. Sok költő eltúlozza a költészet titokzatosságát, és elhiteti magával, hogy verselési képessége az istenek adománya. A „szent őrület”, ha van egyáltalán ilyen, csak a vers születésekor irányíthatja a sorokat rovó kezet. Az első változat azonban még nem jó vers, még messze van a kész műtől. Ebben a fázisban azonban fontos, hogy minden kiíródjon gátlások nélkül a költőből, ekkor teremtődik meg ugyanis a vers alaphangulata, de az érzések gomolygó sokaságában a szavak még sokszor egymást gyengíti. Még sok bennük az elkoptatott kifejezés, szófordulat, még sántít egy-egy hasonlat, a képek még zavarosak, a ritmus sem egyenletes, a rímek kényszere üti esetleg agyon a hatást, közhelyes megoldások türemkednek a versbe, és így tovább. A vers alakulásában, a versen belüli erők is közre játszanak, az egyik szó igazodik a másikhoz, újabb szavakat, sorokat hoz elő, formálódik, gazdagodik, egyszerűsödik, kibomlik vagy tömörödik, új fordulatot vesz, és akár elindítója lehet egy újabb vers születésének is. A negyedik szakasz, amikor az alkotónak döntenie kell, hogy érdemes-e belefognia a kidolgozásba. Végiggondolja, amit eddig összegyűjtött, leírt. Megvizsgálja, hogy a töredékek egymáshoz illeszthetők-e, elindítanak-e valamit, a gomolygó, amorf formából kibontakozik-e az ábrázolni, közvetíteni való téma, illetve ami megoldásnak tűnt igazán jó-e? Bizony sokszor kell összetépni a lapot vagy kitörölni a számítógép memóriájából, mert nem sikerült. Ezt is meg kell tanulnia a költőnek, a kíméletlen szigort a saját alkotásaival szemben. (Kálnoky László például, mikor a Lázas csillagon című kötetének az előkészítésén dolgozott 1957-ben, mintegy 1800 sornyi versét semmisítette meg.) Ha a válasz igen, következhet az utolsó alkotói szakasz, a kidolgozásáé. Ez jár általában a legnagyobb munkával. A jó megoldások megkeresése legtöbbször mégis üdítő, játékos cselekedet. A szavakat az alkotó a maga választotta szabályoknak megfelelően rendezi versé. A nem megfelelő képeket elveti, hasonlatot átalakítja, egy-egy rímet kicserél, megváltoztatja a szórendet, csiszolgatja a vers hangzását és így tovább. Mikor a költő formát ad egy vers-érzésnek, egy vers-gondolatnak, egy vers-hangulatnak egy kis idő után, mint a növésben levő gyermek gyakran kinövi a ruháját. A szűk formát leveti, újat kell szabni neki. „Amikor először megpillantom a leendő verset – úgy távolról, a maga ősállapotában –, akkor az még olyan széles, mint a fél Galaktika. Akkor elhagyom a fölöslegeset. Ez sokáig tart. Nyolcvan hasonlatból egyet választok. Százhúsz emlékképből kettőt. Szüntelen eldobálom az anyag elemeit, hogy fájnak belé az izmaim.” – írja Nemes Nagy Ágnes. „Többnyire úgy ülök le verset írni, hogy már tisztán áll előttem a tárgy, a forma, szerkezetváz, és a tudatomban leíratlanul készen vannak a vezérmotívumokat jelentő verssorok; és a megírás már nem egyéb, mint a megfogalmazhatatlanul létezőnek kiformálása.”– vall erről Weöres Sándor. A versben az érzés megragadása, a gondolat tettenérése a nehéz. Felidézni az élmény összes elemét, észlelhető és kifejezhető vonását, külön világot alkotni belőle. A költők a valóság káoszával, és saját belsőjük kétségeivel egyszerre veszik fel a harcot. Ismerniük kell saját hibáikat és gyengéiket. Őszintének kell lenniük önmagukhoz, nem hallgathatnak el semmit. Ez teszi lehetővé, hogy a mindenkiben meglevő fájdalmakat, csalódásokat a szavak hatalmával ki tudják fejezni. Ha meg tudják nevezni a negatív érzéseket is, elkezdhetik megérteni, összefüggésekbe ágyazni, megmagyarázni azt, ami a legtöbb emberben csak egy zsigeri válaszként él a mélyben, és kifejezhetetlen marad. Figyelni kell a tudattalan belső világ hangjaira, de ez önmagában nem elég. Az igazi költői munka akkor kezdődik, amikor a lélek feltérképezhetetlen tájairól feltörő ötletet vagy érzelmet megvizsgálja az ész rideg fényénél – írja Kreativitás című könyvében Csíkszentmihályi. Az ötleteket megnevezve, más érzésekhez hasonlítva a szavak és kifejezések, képek óriási tárházából merítve kiválasztja az élmény leírásához a legmegfelelőbbet, vagy éppen újat alkotva írja le a mindenkiben meglevő érzést a legjobban. Nagy előnye van annak a költőnek, aki ehhez az irodalom határain túli széles ismeretekkel is rendelkezik. Az eredeti kifejezések megtalálásának egyik gyakori eszköze ugyanis, amikor látszólag eltérő ismeretanyagokból származó szavakat tud valaki összefűzni, az elhasznált versképek, szavak helyett újakat használni. Az alkotás közben a költő saját világában él, a valódi világ távolabbra kerül. A teremtés élménye vezeti, ami a rosszat is jóra tudja fordítani. Az írás legtöbbször úgy tűnik magától alakul, formálódik, mintha nem is a szerző szándéka vezetné. De ez ne tévesszen meg senkit. A jó költőben a nyitottságnak és a kritikus attitűdnek egyszerre kell jelen lennie, nem szabad elhallgattatnia a tudattalanból jövő sugallatokat, ugyanakkor tudnia kell azokat megfelelő formába illesztenie. Ez az a varázslatos munka, amely a lélektan testvérévé teszi a költészetet. Minden pillanatunkban érnek plasztikus hatások a külvilágból, ezek alakítják viselkedésünket még mielőtt teljesen tudatossá válnának. Ezt a sok érzést, képet, benyomást, melyben ott szunnyad egész előző életünk emléke is, nem lehet csupán versírási technikával megragadni. Minden érzés, amit megél a költő, a negatív érzések is, értékes építőkövek számára, amit felhasznál majd a valamelyik verse írásakor. A költő tulajdonképpen mikor érzései ködéből a látható és érthető világosságba emeli élményeit találja meg verse valódi tartalmát és formáját, magában a versírás munkájában, – árnyalja az alkotás folyamatát Szabó Lőrinc tovább. Nem meglepő, teszi hozzá, ha a gyenge költő nem tud ezzel a feladattal megbirkózni és alulmarad, hiszen az élmény megragadásán kívül még egész sereg stiláris, zenei, ritmikai és verstani törvényt is ki kell elégíteni, vagy újjá kell teremtenie, ha azt akarja, hogy műve igazi irodalom, igazi vers legyen. Nagyon sok időbe telik, míg megtanulja azt az érzékenységet, amivel meg tudja különböztetni saját művében is, mi a jó, és mi az, ami nem. A kidolgozás aprólékos és sok szempontot figyelembe vevő mozzanatait írja le Edgar Allan Poe híres költeménye, A holló megírása kapcsán. Részletesen beszámol arról, hogyan alakult ki a vers terjedelme, szerkezete, az egyes sorok hossza, mi volt a refrén szerepe, stb. A tanulmány beavatja az olvasót abba a munkafolyamatba, ami azalatt megy végbe, míg egy vers eléri a végső és hatásos formáját.
A költészet eszköze a nyelv, az anyanyelv, a szavak végtelen sora, ami mindenkinek a rendelkezésére áll. Nem kell fizetni érte. (Ma már a vers másokkal való megosztása is könnyen megoldható a világhálón. Lehet ezért születik ma ennyire sok vers? Talán soha nem volt olyan nehéz kiszűrni az értékes alkotásokat a dilettáns versek garmadájából, mint manapság.) A költő a nyelvet nem közvetlen közlésre használja, hanem építőanyagként. A szavaknak a versben, elvont jelentésüknél, mondattani szabályainál teljesebb és érzékenyebb valóságot kell életre kelteniük, mintegy kihasználva a nyelv szemantikai pontatlanságát. A jó verset éppen ezért nem lehet elmesélni, magyarázni, valójában elemezni sem, hanem el kell olvasni, esetleg többször is, más módon nem lehet megtudni milyen. Két követelménynek kell egyszerre megfelelnie, egyfelől követnie kell a versírás írott és íratlan szabályait, másfelől valami újszerűt kell létrehoznia. Akik megszokták, hogy a lírában a többet sejtető nyelv magas lebegését keressék sem elégedhetnek meg azonban azzal, hogy egy vers megfejthetetlen maradjon. Ha a versben kuszaság van, vagy jó esetben egy élénk elméjű egyén erőlködését fedezzük fel csupán benne, s nem találunk fogódzót, mely segít a magába gubózódó költő asszociációit az érthetőség nyelvére lefordítani, vagyis az értelmet vagy inkább megérzést foggá tenni a vers kemény dióhéjának a feltöréséhez, a „költemény” számunkra értéktelen szóhalmaz marad. Bár vannak olyan versek, amelyeket e talányos nyelven írottak közül sikerül feltörni, a kényszerítő agymunka elpusztítja azt a gyönyörűséget, amit az igazi vers okozni tud. Jó dolog a meghökkentés, de ha a vers a sorok összefüggéstelen halmaza marad, semmit se ér. „Minden igazi költő, sőt író is, többet igyekszik elmondani, mint amit a nyelv logikai szövete megenged: rácsnak tekinti csak, amelyen különféle fogásokkal kell mondanivalója lényegét átcsempésznie.” – írja Németh László. Ez igaz. Minden szó felidéz valamit és meghatároz. Míg a prózában a meghatározás a szó elsődleges funkciója, a költészetben a felidézés. Ha a szó, amit a költő használ csupán általános jelentést mutat, vagy már túlságosan sokszor használták valaminek a leírására nem vált ki hatást. A költőnek úgy kell megalkotnia a művét, hogy miközben megpróbál eleget tenni az olvasói elvárásoknak, és azt mondja ki, amit mindenki más is érez, saját érzései hiteles közvetítéséből kell táplálkoznia. Másképpen mondva: újszerűen kell kifejeznie a témát, olyan módon, ahogy még senki se írta meg. Nem szabad azonban eredetieskedőnek lennie. A valóság elemeinek kell látomássá nemesedniük. A valóság és a vers világa azonban nem kerülhet szembe egymással. Nem lehet eltérés az alkotás célja és a nyelvi kifejezés tartalma között. Semmi olyan titokzatos elem nem kerülhet a versbe, amelynek nincs értelme, ami nem a szerző alkotói szándékából ered. Egy jó versben ugyanakkor kerülő utakat kell találni, nem sokat ér, ha valaki csupán azt írja „szomorú vagyok”, vagy” félek”, a költőnek az érzést tárgyakra, természeti jelenségekre kell vetítenie. Nem azért, mert fél kimondani az érzelmeit. Kimondja ő is csak másképpen. „Hosszú huzalrendszerekbe vezeti – tárgyakba, természetbe, képekbe –, úgy transzformálja, erősíti, mint az áramot.” – mondja Nemes Nagy Ágnes. Enélkül, teszi hozzá, nincs magasfeszültség, s magasfeszültség nélkül nincs jó vers. A költő azonban nem egyszer komédiás módjára alkot, és az ellentét kidomborításának kedvéért fogalmaz meg, elevenít meg valamit, amihez látszólag nincs semmi köze. Az alkotás lélektanának ebben a mélységében immateriális területen zajlanak le a versíró lélektani drámái, s a művek anyaga maga a tiszta képzelet lesz. Ez emelte Baudelaire-t például több mint 150 éve a legnagyobb hatású költők közé. Minden filozofikus, vallásos téma a nagy költőkben vízióvá válhat, legyen a vers kiindulópontja a Sátán vagy a Bukott Angyal, olyan képet tud festeni róla, hogy az Úr méltó ellenfele lesz- írja erről Szabó Lőrinc.
A költészet nemcsak a nyelv fizikai sajátosságaival él, hanem a szavak érzékletes vonásainak a feltárásával, az érzelmek és az emlékezések keltette visszhangok felébresztésével az olvasónak kiindulási pontotokat is ad a versélmény létrejöttéhez. Annak az élménynek az újraalkotásához, amit a költő átélt és a versében megpróbált kifejezni. (Igaz a verset kiváltó élmény nem mindig közvetlen. Weöres Sándor vallja be valahol, hogy a legtöbb verse puszta olvasmányélmény hatására jött létre.) Az írás rangját és eredetiségét hitelességi foka szabja meg. Nem szabad azonban elfelejteni, hogy az írás nem a valóság, jól kifejezi természetét a műalkotás szó, szépen jelzi, hogy valaki, – az író – állította elő egyfajta utánzatként, ezért van minden irodalmi műnek szüksége eredeti hangra, stílusra, az író felvett tartására, ami csak az övé, ami megkülönbözteti írását mások műalkotásaitól. Hozzá kell tennünk, hogy a legjobb stílus a természetesség, ami fel sem tűnik, de benne van, mint az artézi vízben a feloldott ásványi anyag, foghatatlan, titokzatos íze.
A verset olvasó tele van előzetes várakozással, saját ízlése, mércéje, tanulmányai, előítéletei vezérlik. A jó vers mégse akarjon tanítani, oktatni. A költő nem lehet valamiféle orvos vagy tanítómester, aki elmagyarázza hogyan éljünk. A vers nem adhat bölcs válaszokat az élet dolgaira, nem várhatjuk el a költészettől, hogy ismereteinket gyarapítsa. Visszavihet, visszaröpíthet viszont az ősi, szemléletes állapotba, ahonnan mindannyian érkeztünk, ahol az érzések még nincsenek kategóriákba rendezve, a racionális én hatalma alá gyűrve. A kezdeti állapotba, ahol a gyermek még otthonosan mozog, ahol a szavaknak még több jelentésük van. Ha egy vers közel kerül egy olvasóhoz, vagyis átéli, magáévá teszi, akár úgy is tekinthet rá, mintha ő írta volna – írja Ottlik Géza, hiszen ilyenkor a munkát legalább felerészben az olvasó végezte el, ő hozta létre az élményt saját lelkében. A nagy mű olyan, mint egy álom, írja Carl Gustav Jung, sohasem lehet egyértelmű, kioktató és szájbarágós. Ahogy álmaink sem mondják meg, hogy mit kell tennünk, ha mutatnak egy képet vagy egy jelenetsort, úgy a művekből is nekünk kell levonnunk a következtetéseket és, tanulságokat. A költőnek ezért kell képeket teremtenie. Olyan ez, mint a kézfogás, egyfajta civilizációs gesztus. Híd a másik ember tudata felé. A költői képpel a költészet a fizika által leírt valóság modelljénél hatásosabb, hívebb összefüggéseket tud feltárni. A költői kép révén az olvasó emlékeiből, álmai töredékeiből valami több villan fel, valami hozzá adódik ahhoz, amit maga a leírt szó önmagában jelent. A valóság tárgyi világa, az átélt élmények kell, hogy ihlessék. Nem véletlen, hogy a költői kép – ebben is egyetérthetünk Nemes Nagy Ágnessel – mind nagyobb önállóságra tör a lírában. Ez a kezdetektől használt eszköz óriási változáson ment át az évszázadok alatt, előbb a hasonló fontosabb lett a hasonlítottnál, aztán megjelent az absztrakt hasonlat, amely már nem tapadt az empíriához, végül a költői kép teljesen önállósult és létrejött a látomás, a vízió, az összetett kép, aztán mintha a költészet egyszer csak lemondott volna az ismerten túli versbe fogásának képi ambíciójáró elszakította a hasonló és a hasonlított közötti fonalat.
És hol marad a zeneiség, a muzsika? Hát nem ez lenne a költészet legszentebb lényege? Igen, hiszen minden versnek kell, hogy legyen saját ritmusa, lejtése, hangzása. Ugyanakkor, ha a kiagyalt hangsorok, a szavak valódi tartalmától függetlenül adnák ki a verset, legfontosabb építőköveiről a szavak jelentéséről, érzelmi töltéséről, asszociációs hatásáról, a hasonlatok, a metaforák megjelenítő erejéről, magáról a nyelvi kifejezés varázslatáról mondana le a költő. De nem lehet kizárólagosan a hangzásra hagyatkozni, nem tolakodhat előre a ritmus, a dallam, az olyan lenne, mint a rossz filmzene, ami harsogva szól nagyzenekari megszólalásban és a képeket, a párbeszédeket agyonnyomja. A szavak hangzása éppen úgy hozzáadódik a vers hatásához, mint a jelentésük. A szó muzsikája függ az előtte és a mögötte elhangzó szavaktól, a hozzájuk fűződő viszonyuktól, továbbá jelentésének és asszociációs körének sugarától. De a költészet sohasem szakadhat el az eleven nyelvtől, a beszélt nyelvtől. A bonyolult formákból fokozatosan kiszikkad az élő nyelv, ezért kell időnként a köznyelvben megmártóznia és új életerőre kapnia, hogy azután a költői beszéd ismét a kötöttebb formák irányába fejlődhessen, – írja T. S. Eliot.
De hivatkozhatunk Mallarmé-re is. Szerinte: a „költői aktus” eredményeként létrejövő vers egy, a nyelvi produktumot megelőző forrásból származik, amelynek maga a vers csak hiányos képe. A „végső ütés”-ben, egyfajta zenei értelemben vett zárlat felcsendülésével, a verset zeneként, ebből következően a vers-test hangtani struktúráját partitúraként értelmezi. „A verselés tehát – írja Mallarmé – az Irodalomnak mint ős-zenének a helyreállítása, annak az ős-zenének, amelynek maga a zene csak utánzása vagy (túlontúl) érzékeny bemutatása.
A kitárulkozás öröme és a világos gondolat kifejezésének az igénye egyaránt kell, hogy késztesse a költőt a versírásra. Ugyanakkor távolságot kell tartania önmagától. Mindig benne kell lennie, ugyanakkor látnia kell önmagát kívülről is. Meg kell tanulnia a bevonódás és a távolságtartás feszülését megfelelően kezelni az alkotás egész folyamatában, hogy se túlírtság, se eredetieskedő megoldások, valamiféle megfejthetetlen gomolygás, a „zavart agy gubanca” ne lépjenek a kifejezés helyére, hogy a vers „álompillanatai” igazabban szóljanak, mint a józan ész földhözragadt valósága.
Felhasznált irodalom
Csíkszentmihályi Mihály
Kreativitás
(Akadémia Kiadó, 2008.)
Ottlik Géza
Próza
(Magvető Könyvkiadó, 1980.)
Kosztolányi Dezső
Nyelv és lélek
(Osiris Könyvkiadó)
Németh László
A líra
(Digitális irodalmi Akadémia)
A költői kép sorsa
Domokos Mátyás beszélgetése Nemes Nagy Ágnessel
(Digitális irodalmi Akadémia)
Nemes Nagy Ágnes
64 hattyú
(Digitális irodalmi Akadémia)
Weöres Sándor
A vers születése
(Magvető Könyvkiadó, 1975.)
Edgar Allan Poe
A műalkotás filozófiája
Babits Mihály fordítása
Vilcsek Béla
A irodalomtudomány “provokációja”
(Nemzeti Tankönyvkiadó, 2002)
Szabó Lőrinc
Könyvek és emberek életemben
(Digitális Akadémia)
Roger Caillois
A költészet packázásai
(Európa Könyvkiadó, Modern könyvtár 104. kötet.)
Carl Gustav Jung
Pszichológia és költészet
Fordította: V. Szabó László
(http://www.c3.hu/~prophil/profi031/jung.html)
T. S. Eliot
A költészet zenéje
In:Eliot, T.S Káosz a rendben
(Gondolat Kiadó)
Mindezek ellenére a vers születéséről a költők tudnak a legtöbbet. Néhány példa.
Anna Andrejevna Ahmatova
A mesterség titkai
AZ ALKOTÁS
Van úgy, hogy édes fáradtság nyügöz le,
és régi órák visszazengenek,
vihar vonultán ég morajlik messze,
és fogoly hangok, ismeretlenek
rémlenek, fojtott panaszok, sírások.
Valami titkos kör folyton szűkül,
s kút-mélyéből a tompa suttogásnak
felzeng egy hang a többi hang közül,
legyőzi mind, és csend lesz körülötte,
hallani, a fű hogy nő a mezőn,
szavak hallatszanak, közeledőn,
csengők zendülnek meg, könnyű ütemre –
érteni kezdem már, tollat fogok,
s mintha diktálnák – a fehér füzetbe
egymás alá simulnak a sorok.
FENNKÖLT ÓDÁKKAL KÁR KISÉRLETEZNEM…
Fennkölt ódákkal kár kísérleteznem,
s erőltetnem cifra elégiát.
Bennem magától születik a vers, nem
tudatosan csinált.
Úgy nő, nincs benne semmi szégyenérzet,
úton-útfélen, kerítés tövén,
pitypang, lapu, laboda közt tenyészve,
akár egy gyomnövény.
Valaki rám rivall; kátrányillat – beszívom;
a falon fura penészrajzolat –
s már szól a vers, gyöngéden vagy kihívón,
bárhogy, örömet ad.
1940
A MÚZSA
Hogy bírjam el életem átkát?
És még Múzsának titulálják!
„Ti ketten a ligetben…” – vélik.
Meg hogy: „A csókjától olvadozol…”
Ráz, holtra dermeszt, ha szól.
S meg se nyikkan egy álló évig.
A KÖLTŐ
Nem munka, csak némi merészség;
és gondtalan ringat a lét –
kifülelsz ezt-azt, a zenéjét,
előadod mint magadét.
Belopva a sorba egy scherzót,
vidám ütemére fogod:
száll földeken, fényben a jajszó,
tört szív fájdalma dobog.
Kihallgatod, hogy zúg az erdő,
a fenyő vajh mit hallgat el,
amíg le nem hull a derengő
ködfátyol, a szürke lepel.
Így innen is, onnan is elcsensz,
az élet bár illan odább,
s nincs bűntudatod, ha a versen
az éjszaka csendje üt át.
Kornarovo, 1959 nyarán
AZ OLVASÓ
Ne törje nagyon meg a bánat,
s főleg zárkózott ne legyen. –
A költő nyitott a világra,
így érti meg őt a jelen.
Holt űr veszi körbe a deszkán,
a rivalda fénye ha süt,
s homlokára e köz-piedesztál
hídégtüzű bélyeget üt.
Merő titok mind, aki olvas:
mint földben elásva a kincs –
legyen bár a legnyomorultabb,
kinek soha egy szava sincs.
A természet telje, a tárház,
mind ő – s ami rejtve marad.
Valahol valakit zokogás ráz,
ki tudja miért, ki miatt.
És éjszaka, éjszaka főleg,
sokasítva az árnyakat itt,
szemek, nem ismerem őket,
beszélgetnek virradatig,
most helytelenítve, de aztán
megint egyetértve velem,
és vallanak, vallanak némán
e mámoros éjjeleken.
Oly szűk a kör, kurta a pálya,
és elfogy végül a szó,
de örök, hű, igaz barátja
költőnek az olvasó.
Komarovó, 1959 nyara
AZ UTOLSÓ VERS
Dörgés, valahonnan felszabadul,
lég reszket, az élet tör be vadul,
torkon ragad, játszik a húron,
föl-fölkacag, tapsikol, ujjong.
Vagy éppen az éjfél csendje szüli,
besurran, az ajtót elkerüli,
néz rám a tükörsivatagból,
mormol valamit, komoran szól.
Máskor, napvilágnál, észre se vesz,
fehér papíron hullámzani kezd,
forrás fakad így, keres ágyat,
mint árokban tiszta víz árad.
Van aztán a titkos, a kósza, vagyis
e hang-se-de-szín-se-mihaszna hamis;
cserélgeti kóbor alakját,
hogy élve el sose kapják.
Ez meg! – kiszítta belőlem a vért,
boszorka leány, szerelmi lidérc,
nem mondta meg, magamra mért hagy,
elnémult – egy szóra se méltat.
Nincs kín, ami jobban fájna nekem,
eltűnt, hogy azóta nyomát se lelem,
ki tudja, mily messzi vidéken,
én meghalok nélküle – végem.
1959
EPIGRAMMA
Szerzett-e Beatrice verset Dante módján?
Szonettet Laura, szerelmi lángba szőttet?
A nők tőlem tanultak meg beszélni, mondják.
De hogyan kényszerítsem hallgatásra őket!
1960
A VERSEKRŐL
Vlagyimir Narbutnak
Ez: az álmatlanság kifacsarva.
Ez: a gyertyakanóc, a szene.
Ez: a reggel ütése kitartva,
száz toronyban harangzene.
Ez: Csernyigov, a hold karéja,
őrzi a könyöklő melegét.
Ez: a somkóró. Ez: a méhraj.
Ez: a hőség, a por, a sötét.
1940
* * *
ÉRZEM, HOGY MÉG SOK MINDEN KÍVÁNNA…
Érzem, hogy még sok minden kívánna
megszólalni egyszer általam:
elfojtott dübörgés némasága,
kőrepesztő föld alatti lárma,
füstön átszivárgó fájdalom.
Nem tudom, szélnek, tűznek, vizeknek
adósa még mennyivel vagyok…
De helyettem álmaim fizetnek –
kaput tárnak nékem, és vezetnek,
követni a hajnalcsillagot.
1960
Fordította: Halasi Zoltán, Rab Zsuzsa
Arany János
AZ IHLET PERCE
Mint a szerelmes boldog álminál
Tündér-alakká lesz bálványa képe:
Úgy lebben olykor a művész elébe
Teljes tökélyben a szűz ideál.
De oh, ha vére csillapodni száll,
A gráciák övét elejti szépe:
Más hölgy tolong az istennő helyébe.
Asszony, minéműt köznap is talál.
Reszkess az égit így elveszteni!
Ha ő jelen, ha őt mosolygni látod:
Akkor, akkor ne mulassz költeni! –
Egyszerre, mint árny, tűn el az imádott,
És mint a rózsafelhő, nem sajátod; –
Perc a tiéd, egy perc, az isteni!
(1855. jan.)
POÉTAI RECEPT
Gyöngy, harmat, liliom, szellő, sugár, villám,
Hajnal, korom, szélvész, hattyú, rózsa, hullám,
Délibáb, menny, pokol… ha mind egybeveszed:
Recipe – és megvan a magyar költészet.
Adj hozzá, ha tetszik, mintegy fölöslegül,
Holdsugárt, amelynek illatja hegedül,
A remény húrjából ezüst szakállakat,
És fond lángostorrá, mint esőszálakat.
A kétségbeesést álomhabnak véljed,
Takarja be a nap a sötétlő éjét,
Rózsád szeme légyen a roppant ég boltja,
Melyből egy meteor a tengert kioltja.
S ha ez mind nem elég: bundára hasalván
Pislants a leányra egy laposat, csalfán;
Fújad a tilinkót szedtevettés szájjal,
S kenje meg Apolló fürtjeidet…
(1852)
Részlet Shakespeare:
Szentiván éji álom című színművéből.
…Szent őrületben a költő szeme
Földről az égre, égből földre villan,
S míg ismeretlen dolgok vázait
Megtestesíti képzeletje, tolla
A légi semmit állandó alakkal,
Lakhellyel és névvel ruházza fel.
A képzelődés oly játékot űz,
Hogy, ha örömre gyullad a kebel,
Megtestesíti ez öröm okát;
Fordította: Arany János
Rába György
Recept a versíráshoz
Kezdődhet akár kötő-
vagy határozószóval is
hisz minden kijelentés csak következik
folytat és árnyalva is tagad
az első szavak vérbuggyanása
sőt egy kezed ügyébe eső
tárgy eszméje is megkötheti
a képzetek fölhevült léghajóját
csupán azt vésd agyadba jól
bármilyen emlék képzelet
tolulása se sodorjon el
a hegytetőről ahol szembenézni
eszköztelen az elemekkel
a hely ellesett nevének dobszavára
kallódó szerencsepénz sem segíthetett
viszont egy óra múlva a tükörből
megjegyezd a bonyodalomban is
ugyanaz a szempár villog reád
nem emberen túl játszó színtársulat
porondod pörög alattad s körötted
noha más szemszögből esik oda
a szórt megvilágítás
és akkor bevonhatsz környezeti
vagy természeti kivágást
állatot növényt is a képbe
bemutatkozásába sző téged is
s te maradsz önmagad
Petri György
A költészetről
Mikor helyzetek és gondolatok
világosan egymásra utalnak,
de anélkül, hogy vissza lehetne
vezetni egyiket a másikára:
s ha szó sincs
következtetésről, se szükségszerűségről,
mint fák a gyökerükre
mégis úgy utal
egyik a másikára
– megfoghatatlanul:
akkor a költészet elérte célját.
Oláh Tamás
A vers
Milyen legyen?
Egyenes, mint a lézersugár,
mely elhatol az émelygéses-mélyig,
vagy villogó, mint a távoli vihar
dörgő fénye?
Csendes kiáltás a hó parazsán?
Tapinthatatlan?
Lassan hulljanak a versszavak elénk?
Vagy csapjon arcon
bűzös lehelete?
Sorokból álljon,
és rímek csilingeljenek a végén?
Vagy gügyögjön gyerekesen?
Kusza szavak dőljenek belőle
gáttalan,
vagy száz évekre nézzen vissza?
Fűzzön egybe egymástól
távoli, istentelen
fogalmakat, diadalt és kínt?
Gőzöljön a flaszter tőle?
Milyen legyen?
Legyen tárt karral zuhanás
az ínség fagyába.
Mutassa meg
milyen a százfokos nyomor.
Válassza a mélybe ugrást
az égő felhőkarcolóból.
Legyen
ködbe vesző, fanyar füst,
kéményben vergődő szél.
Gyors mozdulat, mint egy pofon
a pimasz kölykön.
Autózás, a zsúfolt sztrádán.
Egyszerű, mint egy kibomlott cipőfűző.
A költő vallja be a versben,
amit más titkolna.
Verse legyen a rejtett dolgok múzeuma,
– máskor meg olyan,
mint a próféta óvatos jóslata.
Egy jó tanács a kezdő költőknek:
mindig hangosan olvasd fel, amit leírtál,
hogy füledben érezed
lépteiddel mért ritmusát!
Milyen legyen?
Árulja el mit mond
a magányos fa fázós társának,
mit súg a gyűrött ágynemű
az ébredőknek.
Legyen szerelmet keltő szenvedély,
melynek hosszú csend lapul a mélyén.
S “végső ütése” rokonítsa a zenéhez.
Ne olcsó cafrang legyen,
paróka, krumpli-orr,
ne legyen feltűnő, nagyvilági nő,
zászlót lobogtató dörgedelem,
de ne titkolja el a dísztelen valót,
legyen rajta korunk bélyege.[2]
és sok mindenről inkább hallgasson.
Egyszóval vers legyen, ne más!
Jegyzetek
[1] „A fő témák: idő, elmúlás, halál, szeretet, szerelem, bukás, jóvátétel, életfilozófia, a hiúság sértődései és gyógyítása, elszakítottság, csalás és öncsalás, zene, boldogság, új kétségbeesés, új megnyugvás, végzet és politika árnya a magánéleten, és költői halhatatlanság.” – írja Szabó Lőrinc Shakespeare szonettjeiről szóló tanulmányában. Azóta is ezek a költészet témái.
[2] Horatius: Ars poetica
Illusztráció: On the Relation of Analytical Psychology to Poetry (https://enlightngo.org/language/en/post/9209)
Ezek is érdekelhetik!
Tóth Kálmán: Paul Johnson nyomában →
Turai Laura: A „figyelem iskolája” Pilinszky János és Simone Weil írásainak tükrében, Pilinszky lírájában →
Tasnádi Edit: A 100 éves török novella Magyarországon →
