Berecz Ágnes Gabriella: Megemlékezés gróf Zichy Géza halálának 100. évfordulója alkalmából
•
Joggal kérdezheti az olvasó, hogy ki is volt gróf Zichy Géza, mert annyira nincs a köztudatban a neve. Egy kiváló pódiumzongorista, zeneszerző, író, és költő volt, és azért ment feledésbe, mert a szocializmus idején minden arisztokratát népnyúzó burzsujnak bélyegeztek, függetlenül attól, hogy milyen érdemei voltak. Márpedig gróf Zichy Géza nagyon is sok mindent tett le az asztalra, ugyanis a művészi tevékenységei mellett a Zenede elnökeként, az Operaház és a Nemzeti Színház intendánsaként még a hazai zenei élet jelentős szervezője is volt. Végül de nem utolsó sorban egy fantasztikusan rendes ember is volt, aki egy óriási nehézséggel, fél kézzel élte le az életét.
Száz évvel ezelőtt országosan ismert volt a neve, és mindenkiben részvétet keltett a halálhíre.
Budapesten a Thököly úti vöröstéglás templomban ravatalozták fel és szentelték be gróf Zichy Gézát 1924. januárjában. Természetesen jelen voltak a gyermekei és az unokái, a szűkebb és a tágabb rokonsága. A bal oldalon ott ült az uralkodó képviseletében József királyi herceg és Auguszta királyi hercegasszony, és jelen volt az arisztokrácia színe-java. Mögöttük pedig hatalmas tömeg. Azok az emberek, akik akár a zenei, akár az irodalmi, akár a politikai életben valamilyen szerencsés konstelláció révén gróf Zichy Géza munkatársai lehettek, vagy csak a nagyszerű életútjának a tisztelői voltak. Magát a szertartást az elhunyt rokona, gróf Zichy Gyula pécsi megyéspüspök végezte, a búcsúbeszédet pedig Berzeviczy Alberttől, a Magyar Tudományos Akadémia akkori elnökétől hallhatták a gyászolók. A szertartást megrendítően szép előadás zárta: az Operaház énekkara Zichy Géza „Rákóczi” című operájából énekelte el a gyászindulót. Azután a koporsót vasúton Seregélyesre szállították, ahol másnap helyezték végső nyugalomra a családi sírboltban.
Ha Berzeviczy Albert emlékbeszéde fennmaradt volna, felidézhetnénk. Ennek híján azonban a korabeli sajtóra és a Zichy-leszármazottak illetve a Zichy Örökségért Alapítvány kutatásaira támaszkodva rekonstruálhatjuk a részletesebb életrajzát.
Ahhoz, hogy igazán megértsünk egy embert és az életútját, fel kell vennünk a kor szemüvegét. Zichy Géza három héttel a világosi fegyverletétel előtt született, és egy minden tekintetben letaglózott, lelkileg megnyomorított országban élte le a gyermekéveit. Az arisztokraták sem voltak ettől védettek, főképp azok nem, akik – mint Zichy Géza édesapja is – valamilyen módon a megtorlás áldozatai lettek. És ennek bizony nem kevés köze van ahhoz, hogy a 19. század közepén komoly lendületet vett hazánkban a zenei élet fejlődése. Miért is? Egyrészt azért, mert az emberek vigasztalódtak a zenével, másrészt azért, mert aztán elkezdtek hazaszállingózni az emigránsok, akik többnyire német és francia nyelvterületről hozták haza az otthonzenélés kultúráját. Arisztokratakörökben, így a Zichyknél is természetesen ennek volt már hagyománya. A polgárságnak pedig szinte robbanásszerűen vált az élete részévé a zenehallgatás, illetve az otthoni muzsikálás. Nem csak az ünnepeknek, hanem a hétköznapoknak is fontos programjaivá váltak a gazdag polgári családok zenedélutánjai és estélyei. A zeneileg legnívósabb szalonok pedig a legjobb hazai és külföldi művészeket is meghívták. A századforduló legrangosabb zenészei és zeneszerzői közül egyet sem lehet mondani, akinek ne a házimuzsikálás alapozta volna meg a karrierjét. Ezért lehet olyan sok hivatásos és amatőr muzsikus életrajzában olvasni, hogy együtt muzsikált pl. Liszt Ferenccel, mert Liszt is, valahányszor csak itthon tartózkodott, számtalan szalonban fordult meg és vett részt az örömzenélésben.
Visszatérve Zichy Géza gyermekkorához, a szüleit bizonyára mosolyra fakasztotta a látvány, ahogy 3 éves korában lábujjhegyen nyújtózkodott, hogy felérje a zongorabillentyűket. Csakhogy amikor kiderült, hogy a gyerek nem csak vonzódik a hangszerhez, hanem abszolút hallása is van, már felelősséget is láttak a dologban, és azonnal taníttatni kezdték. Gróf Zichy Géza azt írta az emlékirataiban, hogy hatéves korában, mikor az apja az előmeneteléről érdeklődött, Machalitzky tanár úr csak a fejét csóválta: szorgalmas a gyerek, de a bal keze nem elég ügyes a zongorázáshoz. Ebben a hitben folyt tovább az oktatás, de nem csináltak belőle nagy ügyet.
Géza a három vadóc bátyjához képest visszahúzódó természetű volt, ez csak akkor változott meg, amikor Nagyszombatból Pozsonyba költöztek, ahol a gyermekek még magasabb színvonalú képzésben részesültek. Zichy két zenetanárát emlegette hálával: Spányik asszonyt, aki a zongoratechnikáját fejlesztette, és Fraymann urat, akitől már akkor zeneszerzést tanult.
14 éves korában történt az a súlyos baleset, amely az egész életét megváltoztatta. A seregélyesi birtokukon, egy vadászatra készülve olyan szerencsétlenül vette le a kocsiról a töltött puskát, hogy meglőtte vele a saját karját. Kis híján el is vérzett. Az életét sikerült ugyan megmenteni, de a jobb karját amputálni kellett. Ez a tragédia érlelte egy szempillantás alatt férfivá. Azt mondta, nem lesz félember. Ha egy éven belül nem tanul meg mindent fél kézzel csinálni, főbe lövi magát. Mindent megtanult. Bal kézzel írni, öltözködni, vívni, lovagolni, vadászni, úszni, sziklát mászni. Csak olyasmit evett meg, amit nem kellett felvágni, egyáltalán nem hagyta magát kiszolgálni. És nekilátott csak bal kézzel zongorázni. Addig gyötörte magát illetve a kezét, míg el nem érte, hogy csak balkezes játékkal is teljes hangzást tudjon elérni. És a küzdelmeit teljes siker koronázta. Nemrég egy kutató vetette fel, hogy valószínűleg, mint Liszt Ferencnek, neki is különlegesen laza tenyérízületei voltak, és hosszú ujjaival ezért tudta megszólaltatni a nagyobb hangközöket is.
De bármilyen ügyes volt is, nem volt valami nagy önbizalma. Meg lehet érteni az izgalmát, mikor 17 éves korában az édesanyja győzködésére fellépett Pozsonyban egy nagyszabású jótékonysági hangversenyen. Wagner Tannhäuseréből az Ábránd című etűdöt játszotta el, méghozzá kifogástalanul. Számtalan lap írt aztán a félkarú zongoristáról – hiszen a népek már akkor is imádták a pletykákat –, de a legtöbben megírták azt is, hogy legalább annyira feltűnő volt a játékának a magas színvonala is. Az esetnek az lett a legfőbb eredménye, hogy Zichy Géza megfogadta, ha ő valaha is igazi pódiumzongorista lehet, minden ebből származó bevételét jótékony célra fogja fordítani.
Órákat gyakorolt minden nap, és már kísérletezett zeneszerzéssel is. Népdalokat írt át balkézre, majd a kezdeti próbálkozások után, 18 éves korában megírta az Ave Máriáját, amire már a szakemberek is felfigyeltek, és amit még évtizedek múlva is játszottak a templomokban.
Persze közben mást is kellett tanulnia. Leginkább még az irodalom érdekelte, de miután leérettségizett, nem tanulhatott tovább ebben az irányban. Minden Zichy fiúnak jogot kellett végeznie. Ehhez az édesapjuk ragaszkodott, tekintve, hogy a rangjuknál fogva nem úszhatták meg a közéleti szerepvállalást. Amellett tanulhattak még, amit csak akartak. Pozsonyban a jogászhallgatók színes életében Zichy Géza mindenhol jelen volt. Ott találjuk a nevét a vívóegylet alapításánál, az ösztöndíjbizottságban, és természetesen minden bálon és jótékonysági előadáson zongorázott. Közben írogatott. Lefordította németre Szigligeti Trónkereső című drámáját, amit a pozsonyi német színházban a jogászok segélyegyletének javára kétszer adtak elő, és amit később fővárosi pódiumokon is játszottak.
Azután az írói vénáját úgy mérette meg, hogy egy kis darabját beküldte a Nemzeti Színháznak. Szerelem és bosszú volt a címe. Udvarias, biztató bírálatot kapott, de érezte, hogy ez csak a rangjának szól. Elhatározta, hogy a legközelebbi művét álnéven fogja beadni. Ám ez még váratott magára.
Az államvizsgáját 1870-ben, egy évvel az édesapja halála után tette le – minden tárgyból kitűnő eredménnyel.
A felnőtt életét azután Pesten kezdte el. Hivatalt kapott Eötvös József elnöki irodájában, de persze nem ez volt a fő foglalkozása. Megszállottan tanult tovább zongorázni, zeneműveket, prózát és verset írni, és hatalmas lelkesedéssel vetette bele magát a város pezsgő zenei és irodalmi életébe. Mi ez a pezsgés, miről is van szó? A kiegyezés utáni Pest kulturális forradalmáról. Vihariramban szaporodtak a zenész- és íróbarátai. Bejelentkezett támogatóként a Kisfaludy Társaságba, és ekkor kerített sort arra is, hogy álnéven beküldje a Nemzeti Színházhoz egy újabb színdarabját. A bírálóbizottság elragadtatással nyilatkozott róla, és műsorra is tűzték. Zichy Géza ekkor már megnyugodhatott afelől, hogy nem a rangja miatt dicsérgetik. Közben a Fővárosi Lapok elkezdte lehozni a verseit. Az első, ami nyomtatásban megjelent, a Bordal című volt. Álljon itt az utolsó 3 szakasza, hogy ízelítőt kapjunk a hangulatából.
Úgy szökelj, bor, szájtól-szájhoz,
Mint az őszi fergeteg;
A ki nekem kancsót ad most:
Azt az isten áldja meg!
Tudtam azt, hogy felém nyúlik
A hány legény, annyi kar;
Borban, vérben, szerelemben
Magyar ember nem fukar.
Ég tartsa meg népek népét,
Titeket, óh magyarok!
Istennek csak azt köszönöm,
Hogy magam is az vagyok!
A vers sikert aratott, jöhetett a többi. Ettől fogva többé-kevésbé rendszeresen publikált verset, prózát, később még útibeszámolókat is.
De lassacskán körvonalazódott benne, hogy az írás hobbi marad, és az élete központi helyét a zeneszerzés foglalja majd el. E tekintetben sem volt még ekkor magabiztos. Bejelentkezett tanulni a kor legjobb zenetanárához, Volkmann Róberthez, aki elsőre elhajtotta, mondván, minek egy grófnak zeneelmélet, biztos csak unatkozik. Ám Zichy addig erősködött, mígnem beadta a derekát. Miután meghallotta zongorázni, Volkmann bocsánatot kért tőle és lelkesen a tanítványává fogadta. Minden zeneszerzőnek kihívást jelentett a félkezes zongoradarabok írása, és ami azt illeti, az ehhez való segítségnyújtás is.
(Egyébként volt még erre példa a zenetörténetben: pár évtizeddel később Ravel írt néhány félkezes darabot egy, a karját elvesztett zongoristának, aki éppen Zichy Géza példáján okulva nem adta fel a zongorista karrierjét, és az ő művein gyakorolt. Vagy ott volt Bartók, aki 22 éves korában olyan nagy tisztelője volt Zichy Gézának, hogy kísérletképpen muszáj volt írnia 4 zongoradarabot balkézre. Olyan jól sikerültek, hogy a mestere el is vitte őt Zichy Gézához, ahol Bartók be is mutathatta ezeket a zongoradarabjait.)
De térjünk vissza gróf Zichy Géza műveihez. 1871-ben írt egy darabot a Zách Klára című Arany-balladából. Amikor bemutatta, véletlenül ott ült a közönség soraiban Liszt Ferenc is, aki úgy el volt ragadtatva, hogy meghívta magához az ifjú grófot. Zichy Géza az emlékirataiban így emlékezett vissza a találkozóra: „Liszt zongorához ült s eljátszotta a balladámat. Ó, egek, de hogy játszotta azt! Az egyhangúnak talált részeket azonnal megváltoztatta, transzponálta; a fő motívumot kibővítette, egyúttal kidíszítette futamok aranyesőjével, s közben mindig azt mondta: Tudom, hogy ön ezt így gondolta, csak nem egészen ilyenre sikerült. Midőn a nagy embertől távoztam, szédültem, s egy új világ tárult fel szemeim előtt.”
Liszt azután nagyon sokat foglalkozott vele. Tökéletesítette a balkezes technikáját, és a zeneszerzésben is hatalmas lendületet adott neki. Nagyon szép barátság szövődött kettejük között. És Zichy Géza Liszttől nem csak zenével kapcsolatos dolgokat tanult. „Az örökölt fényes név a nyilvános művészi pályán megkönnyíti a kezdetet, de megnehezíti a győzelmet”, magyarázta neki Liszt, és Zichy megértette. Azontúl mindig ragaszkodott ahhoz, hogy a fellépéseit – a kor szokásával ellentétben – rangjának, címeinek, kitüntetéseinek feltüntetése nélkül, egyszerűen csak a nevével hirdessék meg. Liszttel rengeteget játszottak együtt három kézzel, otthon, szalonokban és pódiumokon. Liszt halálát követően senki sem ápolta szorgalmasabban a Liszt-kultuszt, mint gróf Zichy Géza.
Egyébként a Liszttel való megismerkedésének éve másért is jelentős volt az életében. Ekkor nősült meg, Karátsonyi Melanie grófkisasszonyt vette el, és ebből a közönség is profitált, amennyiben Zichy Gézának álomszép szerelmes versei jelentek meg a Fővárosi Lapokban.
Ma már nehéz elképzelni, hogy milyen életmódot élhetett a 19. század végén egy olyan tevékeny ember, mint Zichy Géza. Hogyan tudott minden téren helyt állni, egyáltalán hogyan győzte közlekedéssel?
1875-ben – amikor Liszt elnöksége alatt a Zeneakadémia megkezdte működését – gróf Zichy Gézát nevezték ki a Nemzeti Zenede elnökének. Ezt a tisztséget 43 éven keresztül töltötte be, amíg 1918-ban, a Károlyi-kormány alatt el nem távolították. A szakirodalom azt írja, hogy ez volt a Nemzeti Zenede egyik virágkora. Ugye ott középfokú zenei képzés folyt, ők termelték az utánpótlást a Zeneakadémia számára. Zichy Géza megreformálta az intézményt, nyitottabbá tette. Ezt úgy érte el, hogy megnövelte a tanszakok számát, és gondoskodott arról, hogy fellépési lehetőséget kapjanak a növendékek. Reprezentatív koncertek sokaságával népszerűsítették a Zenedét. Már az első évben megduplázódott a növendékek száma, öt év múlva pedig kinőtték az épületet. Zichy Gézának ahhoz is volt tehetsége, hogy remek szakemberekkel vegye körül magát. Elsőosztályú tanárok segítségével gondoskodott mindig az újszerű műsorválasztásról, nagy löketet adva ezáltal a hazai zenekari kultúrának. Ahhoz is volt szeme, hogy észrevegye a kiöregedett zenetanárok nyomorát, és rengeteg adománnyal segítette a nyugdíjalapjukat.
Emellett elképesztően sokat utazott! Még sokkal több helyre is hívták koncertezni, mint amennyit vállalni tudott. És ott volt még a szép családi élete, négy gyermeke született, és ezen felül még egyéb társadalmi kötelezettségei is voltak. No meg még az irodalmi életben való részvétele is! Színdarabjait mutatták be, regényei verseskönyvei jelentek meg. Hogy győzte?
De mit is jelent, hogy rengeteget volt úton? Olaszországban, Németországban, Franciaországban, Belgiumban, Oroszországban, Ausztriában, Romániában, és még a skandináv államokban is hangversenyezett. Mindenhol hatalmas sikert aratott. Az elején azt mondta, persze, mert gróf és fogyatékos vagyok, meg mert köztudott, hogy mindig csak jótékony célokért játszom. Ám meg kellett győződnie arról, hogy a megmérettetésnél ezek egyike sem számít. A berlini lapok azt írták, hogy a közönség egyszerűen nem tudta, a szemének higgyen-e vagy a fülének, és a legszigorúbb zenekritikusok is azt mondták, hogy itt szó sincs semmilyen fogyatékosságról, sőt ellenkezőleg: egy óriási muzsikust hallottak. Egy párizsi lap szó szerint azt írta róla, hogy mintha fél kézzel négykezest játszana.
Eduard Hanslick, cseh származású osztrák esztéta volt a kor legjelentősebb zenekritikusa. Olykor Lisztet és Verdit is lehúzta, hát tartott tőle Zichy Géza is, de feleslegesen. Azt írta róla, hogy játszani sokan tudnak, némelyek el is bűvölik hallgatóságukat, de valósággal megigézni csak Zichy képes. Csodálja a villámsebességű ugrásait, futamait. Azt írta, van az előadásának valami tüneményes művészi tökéletessége.
Egyébként Zichy azt a fogadalmát, hogy a fellépései bevételét jótékony célokra fordítja, szigorúan betartotta. Iskolalétesítés, szoborállítás, népjóléti intézmények ugyanúgy élvezték a jótéteményeit, mint a kultúra számos területe, ahol ösztöndíjakat alapított vagy működési segítséget nyújtott.
Aztán ahogy idősödött és zeneileg egyre érettebbé vált, nagyobb szabású művekben is elkezdett gondolkodni.
1888-ban mutatta be az Operaház az első dalművét A Vár története címmel. Ezt Zichy maga tanította be és vezényelte is. Még csak épp híre ment a próbáknak, amikor a bécsi udvari operaház, aztán Lipcse, Drezda és Berlin, majd Szent-Pétervár is megrendelte a partitúrát. A mű egyöntetű siker lett.
Ezután mégis nyolc évet kellett várni a második operájának a bemutatására.
1891-ben kinevezték a Nemzeti Színház és a Magyar Királyi Operaház intendánsává. Ekkor adta fel a pódiumzongorista karrierjét, mert tudta, hogy ez a munka teljes erőbedobást kíván. A munkafegyelem javításával kezdte, és a pénzügyekben is rendet kellett tennie. Már az intendánssága első évében elérte a krónikusan deficites Operaház és Nemzeti Színház anyagi helyzetének a javulását. Korszerűsítette az énekesképzést, megnövelte a bemutatók, ezen belül a magyar művek számát. Programot dolgozott ki, hogy miként lehet segíteni a vidéki színházak operaelőadásait. Elsőként kezdeményezte egy új, modern Nemzeti Színház megépítését, és ki tudja, talán össze is jött volna neki, ha intendáns maradt volna. Három és fél éve végezte ezt a munkát, amikor hirtelen meghalt a felesége. Teljesen összeomlott. Lemondott a posztjáról és visszavonult a tetétleni birtokára. Hosszú időbe telt míg talpra állt. Ezúttal is a zene volt a gyógyír.
Jó kis port vert fel, amikor kiderült, hogy már évek óta készen volt egy újabb operája, csak azért nem mutatta be, mert nem tartotta etikusnak, hogy intendásként a saját művét vigye színre. Ilyen korrektséget se gyakran látott ez a város…
És az új, Alar című opera kapcsán az is kiderült, hogy micsoda önkritikával is bírt. Az történt ugyanis, hogy ezúttal csak néhány próbán volt jelen, egyben csak a bemutatón látta a művét. A harmadik felvonást vontatottnak és dögunalmasnak találta. Hazament és egész éjjel dolgozott rajta. Ezt az egész felvonást úgy ahogy volt, törölte, a másodikat pedig átdolgozta úgy, hogy lezáruljon benne a történet. Másnap reggel bevitte a próbára, este már így adták elő. Az eredmény ragyogó lett. Minden ízében romantikus zene, romantikus szövegekkel, imádta a közönség. A Vasárnapi Újság két oldalon át áradozott róla.
Három év múlva jött a Roland mester című operája, ami már kapott negatív szakmai kritikát is, de mivel a közönség ezért is rajongott, nem nagyon bántották. Csak egy példa arra, hogyan is szólt egy ilyen „ledorongolás”: „A zene túlbuzog, néhol ott is túláradó, ahol a történet mást indokolna, de összességében a Roland mesterben Zichy Géza költői szíve mélyéről ugyancsak értékes gyöngyöket hozott felszínre. Megérdemelte, hogy darabjának sikere nemcsak a bemutató estén volt rendkívül élénk, hanem tartósnak is bizonyult”.
Később kapott ennél sokkal erősebb kritikát is, amit kevesen hallottak meg, talán maga Zichy Géza se, csak utólag vált kultúrtörténeti érdekességgé.
Zichy a millenniumra készülve kezdett hozzá a Rákóczi trilógiájához, melyből a második, a Nemo című opera készült el először. Ez is lett a legsikeresebb, a Tanácsköztársaság kikiáltásáig szinte végig műsoron volt. Az operák szövegkönyvéhez Zichy Rákóczi emlékiratait, valamint Mikes Kelemen írásait használta fel. 1905-ben a fiatal Ady Endre volt az, aki élesen támadta a szövegkönyvet. A mondanivalóját túlhaladottnak tartotta, és ennek kapcsán bírálta a nemzetieskedő korszellemet. A zenéhez nem értett, ahhoz nem szólt hozzá, és mivel akkor még nem volt neve, valószínű, hogy az operarajongók sem adtak a véleményére. Gróf Zichy Géza tehát diadalként könyvelhette el ezeket a műveit is.
Van még egy időszaka Zichy Géza életének, amiről muszáj szót ejteni. Ez pedig az első világháború. Az ezt megelőző évtizedeket mindig a társadalmi, a gazdasági és a kulturális változások szempontjából szoktuk vizsgálni. Szinte sosem esik szó arról, hogy az orvostudomány is mekkorát fejlődött ezekben az időben. Míg korábban a háborúkban egy végtag elvesztése elvérzéshez vezetett, az első világháborúban már nem. És valamit kezdeni kellett a rengeteg kezét-lábát elvesztett munkással és földművessel. Már 1915. elején megalakult a Rokkantügyi Hivatal, amely a rehabilitációs feladatokon túl munkaközvetítést is vállalt a hadirokkantak számára. Természetesen az arisztokrácia színe-java jelentősen segítette az intézményt anyagilag, de ki volt, aki aktív segítőnek elsőként jelentkezett? Gróf Zichy Géza. Az integrációs programnak szó szerint az emblematikus alakjává vált. Számoljunk csak! 66 éves volt, és akkor vette megint a nyakába az országot. De ezúttal nem hangversenyezni, hanem a hadikórházakat látogatni és tanítani az amputáltakat, hogy hogyan lehet fél kézzel élni. Hogyan lehet fél kézzel öltözködni, mosakodni, megfogni egy szerszámot. Depressziós és ideggyenge emberek sokaságát húzta ki a gödörből, és győzte meg, hogy egy ilyen tragédia után is élhetnek teljes értékű életet. A hitelességéhez nem fért kétség, a rokkantak bizalommal fordultak hozzá gyakorlati tanácsokért. Zichy Géza összegyűjtötte a kérdéseiket, majd a válaszokat megírta egy könyvecskében, amelynek A félkezű ember könyve címet adta. (Ez a Zichy Örökségért Alapítvány és a Magyar Történelmi Családok Egyesületének jóvoltából reprint kiadásban megjelent az idén a Magyar Napló Kiadónál.) Azonnal igény lett rá, hogy a könyv németül is megjelenjen, mi több, a német hadikórházak is kérték Zichy gróf személyes segítségét. Így végül elment egy német körútra is. És miután hazatért, fáradhatatlanul kezdte elölről az itthoni hadikórházak látogatását. A Vöröskereszt is számtalan előadásra kérte fel, azt se tagadta meg. A háború legvégéig folytatta ezt a missziót. És amikor közben nagy ritkán Budapesten tartózkodott, az otthonában is fogadta oktatásra a rokkantakat. Megesett, hogy mindössze négy napig volt otthon, és azalatt hetven emberrel foglalkozott. Valakitől meghallotta, hogy a háta mögött úgy nevezik, hogy „a félkarúak mestere”. Az emlékirataiban azt írta, hogy a számtalan kitüntetésénél is büszkébb volt erre.
A világháború után másféle megpróbáltatások várták. A Zenedéért küzdött, melyet a Tanácskormány államosított, de mire az intézmény visszakapta a korábbi jogi státuszát, Zichy Géza már nagybeteg lett. 1921-ben agyvérzést kapott, és nagyon lassan épült fel belőle. Azután már úgy érezte, hogy el kell rendeznie a dolgait. Befejezte az emlékiratai megírását, a fiókban maradt verseiből kötetet állított össze, és egybegyűjtötte a zeneszerzeményeit is.
Napjainkban a hazai és a nemzetközi zenei élet újra kezdi felfedezni Zichy Géza műveit, úgyhogy a jövőben gyakrabban találkozhatnak majd a nevével. Remélhetőleg, ez a megemlékezés is segít abban, hogy visszahozzuk a köztudatba a nevét és a személyiségét, akiről Mikszáth Kálmán azt mondta, hogy gróf Zichy Géza akár zongorázik, akár zenét vagy verset ír, akár jótékonykodik, az egy keze többet ér ötven másiknál.
Illusztráció: Zichy100
Ezek is érdekelhetik!
G. Komoróczy Emőke: „NÉZZÉTEK EL ŐSZINTESÉGEM! – hogy TŰ FOKÁBAN elakadva VELETEK ÉLTEM” →
Magyar Miklós: Tudta, hogy Claude Monet karikaturistaként kezdte pályáját? →
Filep Tamás Gusztáv*: Biztatás újraolvasásra →
