Lucy M. Boston: Gyerekek a Zöld Tetsziktudniból*
*Forrai Zita fordítói megjegyzéseivel
A művészet és a hétköznapi élet metszéspontján csupa mesék születnek a ködös angol partokon, vagy valami hasonló jut az ember eszébe, amikor Lucy M. Boston cambridgeshire-i házáról olvas útikalauzt vagy belemerül a meseregényébe. Izgalmas feladat ezt a meseregényt fordítani. Házával azaz a csomagolásával talált meg a szöveg, és ahogy a könyv házába lép az olvasó, majd egyre jobban körülnéz a mese világában vagy annak helyszínén, a tizenkettedik századi kiskastélyban, részese lesz a tér- és idősíkokat felülíró csodálatos dinamizmusnak, ami a meseregény főszereplőjét is magával ragadja.
Az Olvasónak meglepetés lehet az eddig megismert angol nyelvű varázs meseregények, a teljesség igénye nélkül kiemelve a legnépszerűbb példákat: Alíz Csodaországban, Az oroszlán, a boszorkány és a szekrény, Harry Potter kalandjai.
Lewis Carroll, C.S. Lewis vagy J. K. Rowling társaságában az első világháborúban önkéntes ápolónőként dolgozott a szerző, a későbbi írónő (kizárólag 60 éves kora után publikált) és foltvarró művész (világítás tervező, kertész, ápolónő) Lucy M. Boston is méltán számíthat Olvasóra. A háború végén fiával költözött a cambridgshire-i házba. Életük új helyszínét a negyvenes, fiát egyedül nevelő édesanya a ház felújításáról is varázslatosan gondolkodott. Például a tizenhatodik századi, Shakespeare korabeli fa ablakkereteket tizenkettedik századi kőkeretekre bontotta vissza. A földszinti fogadó terembe nem bálokat, hanem komoly zenei esteket szervezett havonta kétszer, amikor a gramofonlemezeket a Brit Királyi Légierő veteránjai hallgathatták a második világégés után.
A meseregény dimenziói is éppen így működnek: a hétköznapi események mögött ott a sebesülés és lappangó veszteség, de mellette a gyógyír is, csak ülepíteni kell, észre kell venni a biztos talajt az újrakezdéshez. A háború ég- és földrengető pusztulása után a felújítás bontással jár az 1939-es beköltözés idején, majd tűzeset és a második világháború fenyegetése ellenére a családi ház alapjaiból épül fészekké, ahol ma is a leszármazottak élnek. A meseregényben az egyedül maradt kisfiú nemcsak nagymamára és (déd)unokatestvérekre, hanem bátorságot növelő kalandokra is lel a magány és az árvíz kellős közepén, mindössze vonatra kell szállni majd Áztató Penniben kell leszállni.
A fordítás eddigi szakaszában még tetszik az eredeti elképzelés, hogy a beszélő vagy hangutánzó helyneveket magyarosítom. Például a Green Knowe nevét, a kilencszáz éves ház nevében a régies, középkori hangulatú „-e” végződés miatt Zöld Tetsziktudni nevére írom. A „Zöld” helyett még foglalkoztat a „Mohás” megjelölés is. Élesebb kontúrt fejezhet ki a mai és a régi között.
A szereplők eredeti neve mellett döntöttem eddig, hangsúlyt kap ezáltal a kisfiú ideghangzású neve, amiért sok próbát kellett kiállnia, míg végül az utazás meghozza számára nevének igazi ajándékát, hogy idegeneknek ismerősnek cseng az ő szokatlan neve. Megérzi és egyre erősebbé válik szívében, hogy mégiscsak tartozik valahová és valakikhez, nincs is egyedül és mégis gondoskodnak róla. Szálljunk mi is vonatra és érezzük, ahogy az utazás egyre közelebb visz minket saját családunk gyökereihez:
Egy kisfiú üldögélt a vonatfülkében és nézte, hogyan áztatja az eső az ablakot és milyen csúnyán, piszkos foltokban csorog lefelé. Rajta kívül mások is voltak ott, csak őket nem ismerte. Egyedül érezte magát, mint mindig. Két nő ült vele szemben, egy kövérkés meg egy soványabb, és megállás nélkül beszéltek. A mondatok között úgy cuppogtak, mintha a mondandójuk olyan jól esett volna nekik, mint valami finom étel. Egyvégtében kötöttek, és amikor megállt a vonat, akkor is csitt-csatt, hallatszott a kötőtűjük, mintha két óra tiktakolt volna. Zónázó vonat volt – többet állt, mint haladt – és már jó ideje caplatott az elárasztott vidéken. Mindenfelé állt a víz – nem tenger vagy folyó vagy tó, hanem egyszerűen árvíz, amibe csorgott bele az esővíz. Néhol a síneket is ellepte, olyankor másképpen hangzottak a vonat kerekei, az evezők locsogásánál is lágyabb hangjuk volt.
‘Bárcsak az Özönvíz lenne’ – jutott eszébe a fiúnak, – és én is a Bárkára mennék. Milyen klassz lenne! Igazi cirkuszba. Lehet, hogy Noénak volt ostora, azzal vezényelte az állatokat körbe karikába. Micsoda hangzavar lenne, az oroszlánok üvöltöttek, az elefántok trombitáltak, a malacok visítottak, a szamarak iákoltak, a lovak nyerítettek, a bikák fújtattak, a kakasok meg a tyúkok végig azt hinnék, hogy letapossák őket, és nem bírnak felrepülni a tetőre, ahol a többi madár dalol, visong, csipog, vijjog és búg. Micsoda hangok jöhettek volna az áradás felől. És Noéné csak köt és köt, és nem is figyel?’
A két szemközti asszony éppen szedelődzködött, hogy leszállnak a következő állomáson. Összeszedték a kötésüket, és levették a csomagjaikat, majd csak ültek és bámulták a kisfiút, a keskeny ovális arcát és nagy szemeit; türelmesnek látszódott és főleg szomorúnak. Úgy tűnt, most vették észre.
‘Hogy hívnak, fiam?’ kérdezte a kövérkés váratlanul. ‘Sosem láttalak még ezen a vonaton.’
Mindig ettől a kérdéstől fél. Most mondja ki a szokatlan hangzású igazi nevét vagy a hülye becenevei közül valamelyiket?
‘Toseland’, felelte.
‘Nahát! Igazi régi vágású név ez mifelénk. Mint a Fen Toseland és a Toselandi Szent Ágnes meg a Toselandi Lövészet. És mi a keresztneved?’
‘Ez a keresztnevem – Toseland.’
‘A szüleid errefelé laknak, kisfiú?’
‘Nem. Burmán élnek.’
‘Na, ez szép. Jó messze. És te akkor hová utazol?’
‘Nem tudom. Vagyis a dédnagymamámhoz, Oldknow, aki Zöld Noéban lakik. Áztató Penniben kell leszállni.’
‘Az már a következő állomás lesz, ezután. Mi itt szállunk le. Ne téveszd el – a következő lesz. Aztán jól nézz körül, hogy száraz földre lépj a vonatból. Csúnya árvizek vannak errefelé. Viszlát, pápá.’
Leszálltak, és közben odakiáltottak a hordároknak és viccelődtek velük, végül összepusziltak mindenkit, aki kijött eléjük a vonathoz. Úgy vágtak a szemerkélő esőnek, mintha odavolnának érte. Toseland még hallotta a kövérkés nő hangját, ahogy elkiáltja magát ‘Ó, én ezt egyáltalán nem bánom. Sőt, szeretem a mi otthoni esőnket, ez nem az a piszkos londoni lötty.
A vonat lódult egyet, és Toseland igazán egyedül volt. Azt kívánta, hogy bárcsak neki is lenne családja, ahogy mindenki másnak – testvérei, főleg, hogy apukája messze van és anyukája meghalt. Volt egy mostohaanyukája, de alig ismerte és irtó félénk volt előtte. Bentlakásos iskolába járt, és az utóbbi időben az igazgatónőnél hagyták az ünnepekre. Spudd igazgatónőnél, aki idős édesapjával lakott. Kedvesek voltak vele, így sosem mulasztották el, hogy drágámnak szólítsák. Úgy mondták, hogy ‘Edd meg, drágám, a zabkásádat, nem akarjuk, hogy lesoványodj,’ vagy ‘Húzz kabátot, drágám, nem akarhatjuk, hogy megfázzál,’ aztán ‘Öltözz, templomba megyünk, drágám, nem akarjuk, hogy pogány felnőtt legyél.’ Aztán a reggelik után azt, hogy ‘Futás a szobádba, drágám, most újságot olvasunk.’
Aztán egyszer csak Oldknow dédnagymama azt írta, hogy hozzá fog utazni és ezen túl majd nála lakik. Még sosem találkoztak, mégis a saját dédnagymamája volt, és az már valami. Persze, már biztosan öreg. Ismert időseket, akik annyira megöregedtek, hogy számára ijesztőek voltak. Vajon ő is olyan félelmetesen öreg? Már most megijedt, és hogy elhessegesse a félelmet, Zöld Noéra és Áztató Pennire gondolt. Milyen fura nevek! Zöld Noé csupa rejtély, Áztató Penni meg éppen vicces.
A vonat hirtelen megállt, és a hordárok elkiáltották magukat ‘Áztató Penni! Áztató Penni!’ Toseland alig nyitotta ki a fülke ajtaját, máris egy sofőr sapkás férfi jött és őt kereste:
‘Ki jön Zöld Noéba? Te vagy Toseland úrfi, aki Zöld Noéba jön?’
‘Köszönöm, igen, én vagyok.’
‘Ez a csomagod? És még kettő a poggyászkocsiban? Maradj itt a tető alatt, amíg ide hozom.’
Néhány ház látszódott a sínek egyik oldalán, de a másikon semmi, csak az elárasztott földek, még a sövények alja is a víz alatt volt.
‘Gyerünk’, mondta a taxis. ‘Beraktam a kocsiba a csomagjaidat. Sötét lesz, mire odaérünk és még át kell jutnunk valahogy a rengeteg vízen.’
‘Nagyon mély?’
‘Nem olyan mély, hogy ne tudnánk rajta átmenni, remélem.’
‘És ha negyven napon és negyven éjszakán át esik, akkor már igazi árvíz lesz?’
‘Az biztos.’
Toseland a sofőr mellé ült, és elindultak. Az ablaktörlők két nagy átlátszó legyezőt húztak a szélvédőre, azokon keresztül az út látszódott, amit félig belepett a víz és csurig megtöltötte két oldalt az árkokat. Amikor a hídhoz értek, ami a folyó felett vezette volna őket át, az út egészen eltűnt és egy csobbanással a folyó szélébe vezettek. A víz az ablakig csapott, pedig csak néhány centi mély volt, majd lassan feljutottak a híd hátára és mentek tovább szépen lefelé, végül újból a mélyebb vízbe a folyó túloldalán. Most lassabban haladtak, óvatosan, mint a fürdőzők, akik hideg vízbe készülnek merülni. Az autó kúszott a vízben, széles fodrokat rajzolt.
‘Nem akarunk itt ragadni,’ magyarázta a sofőr, ‘ez a kocsi nem tud úszni.’
Biztonságban leértek azon az oldalon, és felkapcsolta a lámpákat is, mert eseteledni kezdett, Toseland csak az esőt és a csillogó vizes foltokat látta.
‘Messze van még?’ – kérdezte.
‘Nem annyira, csak kerülni kell egy nagyot, hogy elkerüljük az árvizet. Zöld Noé majdnem az áradás közepén van, mert a megáradt folyó a kert végét öntötte el. Ha egyszer odaérsz, majd nem lehet kijönni, amíg az árvíz le nem vonul.’
‘Akkor hogy jutok be?’
‘Tudsz úszni?’
‘Igen, tavaly nyáron húsz karcsapást úsztam. Annyi elég lesz?’
‘Annál kicsivel többre lesz szükség. Persze, ha süllyedni kezdesz, az majd segíthet többet úszni?’
‘Már egész sötét van. Honnan fogom tudni, hogy merre kell úszni?’
A sofőr elnevette magát. ‘Cseppet se aggódj. Oldknow asszonyság nem engedi, hogy megfulladj. Ő majd tesz róla, hogy biztonságban megérkezzél. Itt is vagyunk. Legalábbis, én nem tudok tovább hajtani.’ Toseland erejét összeszedve kinyitotta a kocsiajtót és kinézett. Az eső elállt, már nem esett. Az autó egy nem túl mély vízcsíkban állt, előtte és utána is víz volt. A sofőr gumicsizmát viselt, kiszállt és belelépett, úgy kerülte meg a kocsit. Toseland attól tartott, hogy teljesen magára hagyják és egyedül kell tovább mennie, ahogy sikerül. Nem szerette a félelmét kimutatni, így más módot talált az érdeklődésre.
‘Ha úsznom kell, akkor mi lesz a csomagjaimmal?’
‘Nincs gumicsizmád, ugye?’ kérdezte a sofőr. ‘Gyere, felveszlek a vállamra és körülnézünk, hogy ki jön érted.’ Toseland a sofőr nyakába ült és nekiindultak, de azonnal evező csapásokat hallottak, és megláttak egy lámpást az út kanyarulatában, ahogy a csónak lapátjainak egyenletes mozdulatára bólogat. Egy férfi feléjük kiáltott, ‘Toseland úrfi van ott?’ A sofőr visszakiáltott, ‘Boggis úrhoz van szerencsénk?’, mire Toseland megkönnyebbült és örömében szóhoz sem jutott.
‘Jó estét, Toseland úrfi,’ üdvözölte Boggis úr, és a fiú archoz emelte a lámpást, hogy jól megnézze. A fiú is nézte őt egy darabig. Egy cseresznyepiros arcot, benne eleven kék szempárt látott maga előtt. ‘Üdvözöllek, úrfi. Ismertem az édesanyádat, mikor akkorka volt, mint te. Gondolom, már azon törted a fejedet, hogyan jutsz haza?’ Jól esett hallani, hogy valaki így emlegeti az ‘otthonát’. Toseland ettől boldogabbnak érezte magát, és most hogy már tudta, hogy a sofőr csak viccelt, elmosolyodott és válaszolt: ‘Arra gondoltam, majd úszni fogok.’
A csónakot valakinek a kapujához kikötötték, amíg a két férfi átpakolta a csomagjait.
‘Jó dolga lesz innentől,’ vigasztalta a sofőr. ‘Mindkettőjüknek jó éjszakát!’
‘Jó éjszakát, és köszönöm,’ válaszolta Toseland.
Boggis úr feléje nyújtotta a lámpást és kérte, hogy térdeljen a csónak orrába, világítson és kurjantson, ha valami előttük lenne, nehogy neki ütközzenek. Két nagyobb kanyart eveztek az úton, amikor egy nagy fehér kapuhoz értek. Toseland felemelte a lámpást, fákat és bokrokat látott a vízben, a csónakot egy nagyobb örvény megemelte és a lámpa fényét cikk cakk vonalban szétszórta és aranyba vonta a fatörzsek körül a vízgyűrűket. Nemsokára egy tükörsima tavacskába jutottak, ami a lépcsőfeljáróig nyúlt, a csónak alja a kavicsos úton partot ért. Az ablakok fényárban úsztak, de a ház a sötétben nem látszódott pontosan, csak egy magas karcsú toronyra emlékeztetett.
‘Gyere menjünk be,’ hívta Boggis úr. ‘Bevezetelek. Szeretném Oldknow asszonyság arcát látni, amikor téged meglát.’
A fogadóterem különös volt. Ahogy beléptek, a túloldalon egy hasonló ajtó kinyílt és azon is belépett egy másik férfi és egy kisfiú. Csak később vette észre, hogy saját magukat látta egy hatalmas tükörben. A körben lévő falak kőből voltak rakva, néhol levakolták, és mindenfelé tükrök és festmények lógtak és porcelánok díszítették. Összesen három nagy tükör volt, egymást mutatták egymásban, így Toselandnak nehéz dolga volt megkülönböztetni, hogy mi igazi és melyik ajtón lehet egyenesen bemenni, ahogy elképzelte az ember, nem pedig oldalról valahogyan. Majdnem kétségessé vált, hogy a sok közül melyik az igazi saját maga.
Rengeteg váza volt és bennük különös virágok – ágak és rajtuk több száraz téli vessző, amikből kis bojtok és virágszirom fodrok nyíltak, sárgák, fehérek és lilák. Érdekes illatuk volt, majdnem étvágygerjesztőek. Pont úgy néztek ki, mintha valaki odavarázsolta volna őket: ‘Abrakadabra! Boruljanak virágba ezek a botok.’ ‘Mi van akkor, ha az én dédnagymamám tulajdonképpen boszorkány!’ jutott eszébe. A vázák fölött, ha volt egy gerenda vagy egy csücsök vagy egy ajtófélfa, ahonnan csak kinőhettek, mindenféle gyerekek nőttek, kifaragva sötét tölgyfából és a virágok fölé hajoltak. A legtöbbnek szárnya is volt, az egyiknek még igazi madárfészek is volt a fején, és mindegyiknek olyan kerek lakkozott arcocskája volt, hogy nevetősnek tűntek és mind őt üdvözölték.
Amíg nézelődött, addig Boggis úr átvette a kabátját és sapkáját, és a fogasra akasztotta. ‘A dédnagymamád ebben a szobában lesz.,’ hívta, és egy kőből rakott szűk ajtó felé vezette, amilyenek a torony szobákhoz valók. Bekopogott. ‘Jöjjön be,’ szólt egy érces hang. Boggis taszajtott egyet a fiún, aki mindjárt a szobában találta magát.
A szoba földszinti szobának tűnt egy kastélyban, amilyeneket a romos kastélyokban lehet látni azzal a különbséggel, hogy ez nem volt romos. Úgy tűnt, hogy soha nem is lehet majd romokban. Vastag kőből rakott falai erősek voltak, tűz égett benne és életteli volt. A kényelmes régi stílusú lakkozott bútorok úgy álltak, mintha kastélyban élni egészen hétköznapi dolog lenne. Toseland megállt az ajtóban, úgy érezte magát, mintha álmodná mindezt.
A dédnagymamája egy hatalmas nyitott tűztér mellett ült, fahasábok és tőzeg égett a kandallóban. A szobában érződött a fa és a faszén illata. El is felejtette, hogy az idős hölgy ijesztően öreg. Rövid ezüst fürtjei voltak és arcán olyan sok ránc, mintha valaki sokáig azt próbálgatta volna, hogy minden vonalkával egyre jobban saját magára hasonlítson. Puha ruhában volt, ráhajtásos fekete bársonyból és a színe, mint a sötétben egy lyuk. A szoba tele volt gyertyával és gyertyatartóval, még a gyűrűjén is gyertya ragyogott, ahogy a kezét feléje nyújtotta.
‘Tehát visszajöttél!’ állapította meg és mosolygott, miközben a fiú feléje lépett és úgy hajtotta fejét a vállára, mintha már régóta ismerte volna a dédnagymamáját.
‘Miért mondod, hogy ‘visszajöttél’?’ kérdezte, most egyáltalán nem volt félénk.
‘Eltűnődtem, hogy vajon kinek az arcát fogom látni, azok közül, akiket valaha ismertem,’ felelte. ‘Mindig visszajönnek. Épp olyan vagy, mint egy másik Toseland, a nagyapád. Micsoda nagyszerű dolog, hogy megfelelő neved van, mert mindenképpen Tollynak hívnálak máskülönben is. Őt hívtam Tollynak. Van beceneved? Biztosra veszem, hogy az iskolában nem Toseland néven hívnak.’
‘Nem, dehogy, Towser.’
‘És otthon?’
‘A mostohaanyám Totonak, de gyűlölöm. Rosszabb, mint a Towser.’
‘Egyetértek veled. Itt mindannyian megszoktuk a Toseland nevet, családi név és egyáltalán nem tűnik különösnek. Tehát itt nem leszel Toto. A Tolly nevet nem bánnád?’
‘Tetszik. Anyukám így hívott. És én hogy hívjalak?’
‘Nagyi,’ felelte rá. ‘Mit számít egy generáció ide vagy oda? Örülök, hogy eljöttél. Nagyon aranyos lesz így nekem. Hány évet vesztegettem el belőled?’
‘Hetet,’ számolta ki Tolly, közben a lángokat nézte, ahogy kiszabadulnak a fahasábokból és felszállnak a fekete kéménybe. Eszébe juttatták az ünnepi máglyákat, ahogy a lángok birkóznak és szétszakadnak, aztán sivítva az égre szállnak november ötödikén este. Azok ijesztőek, ezek viszont gyönyörűek voltak.
‘Ezek a mi lángjaink?’ kérdezte. ‘Vagyis a mi sajátjaink?’
‘A kékek a tieid, a narancssárgák pedig az enyémek.’
‘És a gyertyalángok?’
‘Mind a tiéd.’
Tolly kicsit várt, aztán alig hallhatóan, mert alig merte, végül megkérdezte: ‘Ez az én házam – úgy értem, részben?’
‘Természetesen, igen – részben, ahogy mondod. Most, hogy itt vagy, mit csináljunk legelőször? Éhes vagy?’
Felemelkedett, és állva sokkal idősebbnek tűnt. Alakja hajlott volt és töpörödött, a feje nem volt magasabban, mint Tollyé. A ruha redői egyszerre tűntek úgy, hogy lent tartották és fentebb húzták. Tálcáért ment, amit a tálalóra kikészítettek és megterítettek a fiúnak, majd egy alacsony kisasztalra tette a kandalló előtt. Tojásos és csirkés szendvicsek, cukormázas narancsos tortaszelet, puding és csokis rudak sorakoztak rajta. Toseland boldogan nekilátott és próbált nem morzsázni.
‘Csónakkal jöttem, és volt egy lámpás is,’ mesélte. Azt játszottam, hogy a ház Noé bárkája.
‘Ó, a Bárka! Szóval azt játszottad, hogy ez a Bárka.’
‘Igen. Mit gondolsz, Noénak is volt ostora, mint egy porond mesternek és azzal vezényelte az állatokat körös körbe?’
‘Pontosan. És Hamm, az artista buzogányokat és tányérokat egyensúlyozott, hogy az időt múlassák. A bohócok, Dzsem és Csipet, végig Noénét akarták megnevettetni. De sosem sikerült, mert ha elnevette volna magát, az összes gombja lerepül a ruhájáról. Nyakig be volt gombolva.’
Abban a pillanatban, a tűz pukkantott egyet és egy széndarabot a szobába vetett. Pukk, és újra.
‘A gombok! Ki emlegette a gombokat? Szegény Noéné.’ Tolly a szikrák után futott és rájuk lépett, hogy eloltsa.
‘Miért laksz kastélyban?’ kérdezte, és érdeklődve körülnézett.
‘Miért ne? Azért építették a kastélyokat, hogy lakjanak benne.’
‘Azt hittem, olyan csak a mesében van. Ez egy igazi kastély?’
‘Hát persze.’
‘Úgy értem, történnek benne olyasmik, mint a kastélyokban a könyvek szerint?’
‘Oh, igen, történnek.’
‘Mik történnek?’
‘Várj csak, majd meglátod! Én is várom, hogy megtudjam, hogy mik történnek majd, hogy megérkeztél. Valami biztosan fog történni. Holnap felderítheted a házat a pincétől a padlásig, hogy jól kiismerd és otthonosan érezd benne magadat, hiszen amíg az árvíz le nem vonul, nem lehet kimenni. De most inkább gyere, és nézd meg a saját szobádat, ma este korán kell lefeküdni.’
Egy csigalépcsőn vezette felfelé a fiút, majd egy magas boltozatos lovagterem szerű csarnokon keresztül, amit Zeneszobának nevezett, aztán további lépcsőkön felfelé a ház legfelső szobájába. Közvetlenül a tető alatt volt ez a szoba, a mennyezet követte a tető ívét és látszódtak a gerendák. Hosszúkás szoba volt, mindkét végén egy háromszög alakú fallal, az oldalán viszont nem voltak falak, mert a mennyezet lejtett és leért a padlóig, mint egy sátor. Három oldalán egy-egy ablak és középen egy kicsi alacsony ágy állt leterítve egy patchwork takaróval, egyáltalán nem úgy nézett ki, mint a kollégiumi ágyak. Volt még egy alacsonyabb asztal, egy komód és a nagy üres simára csiszolt fapadló. Az egyik oldalon egy régi hintaló állt – nem az a ‘biztonsági’ hintaló alakú vas hinta egy kampón, hanem egy igazi hintaló kinyújtott lábakkal, ami vágtázni kész, és két hosszú íves talpra szerelték, hogy ha vadul lovagolnak rajta, akkor egyformán tud ágaskodni és hátrafelé rúgni. A másik oldalon egy babaház volt. Az ágy közelében, az élénk mintákkal tarkított cinóbervörös utazóláda mellett Tolly csomagjai voltak feltornyozva, amitől a szoba igazán az övének érződött. Az egyik gerendáról fonott madárkalitka lógott. Az ablak nélküli falra egy nagy tükröt akasztottak és mindent visszatükrözött – a tartógerendákat, a fonott kalitkát, a hintalovat, a babaházat, a festett ládát és az ágyat.
‘Ebben a házban,’ állapította meg Tolly ‘minden kétszer van!’ A ládát próbálta felnyitni, de nem ment.
‘Elveszett a kulcsa,’ mondta Oldknow asszonyság. ‘Nem is tudom, mi van benne. Valaha a gyerekek játéktároló ládája volt.’
A fiú kezét a hintaló sörényére tette, igazi lószőr volt. A farka is, fekete, puha és hosszú. Meglökte. Szépen csikorgott, mint egy hintaszék. A babaház bejárati ajtaját kinyitotta. ‘Nahát, éppen ez a ház,’ mondta meglepődve. ‘Nézd, itt van a Lovagterem, ez a lépcső, és itt van a szobám! Pont itt van a hintaló és a vörös láda, és itt van a kicsinyített madárkalitka! De négy ágy van benne. Néha más gyerekek is vannak itt?’
Oldknow asszonyság jól megnézte a fiút, mint aki mindent tudni akar róla, mielőtt válaszol a kérdésére.
‘Igen,’ felelte, ‘olykor.’
‘És kik ők?’
‘Majd meglátod őket, amikor eljönnek, ha eljönnek egyáltalán.’
‘Mikor szoktak jönni?’
‘Amikor kedvük támad. De most pakoljunk ki. Itt van a pizsamád. Viszel valamit magaddal az ágyba – valamilyen könyvet vagy fényképeket, amit a párnád alá teszel?’
Tolly a komódon két göndör szőrű porcelán kiskutyát, egy régi órát és egy fényes fekete szemű elefántcsont egeret látott meg. Olyan szépen volt faragva, hogy szinte minden szőrszálát látni lehetett, és az ember meg akarta simogatni. Ahogy az orráig húzta a paplant, elkérte, ‘Megkaphatom az egeret az ágyba?’
Oldknow asszonyság elmosolyodott. ‘Toby japán egerét kéred? Tessék.’
‘Ki az a Toby?’
‘Nos, igazából, egy másik Toseland. Toby a beceneve. De már inkább aludj. Meggyújtom neked az éjszakai fényt. Ó, nem is jár az óra.’ Felemelte, a régi óra számlapjára napot és holdat festettek, végül elindult. Nagyon lassan tiktakolt, jó volt hallgatni és álmosító volt. ‘Nohát,’ sóhajtotta. ‘Most már igazán jó éjszakát. Az én szobám a te szobád alatt van – csak kopogj, ha szükség van rám.’
Aztán kiment a szobából, és Tolly boldogan nézegette az éjjeli fény rajzolta különös árnyakat – a gerendákat, a hintaló nagy árnyékát, a lenti foltot a padlón, ami a babaház árnyéka volt, a kalitka elnyúlt kacskaringós cikcakkját a plafonon. A tükör mindezeket visszafelé megkettőzte messzebbről és kissé ferdén. Egy kicsi fény hogyan is tudja mindezt? Még soha életében nem feküdt ilyen ágyban, és mégsem tűnt idegennek. Teljes szívéből otthon érezte magát. Kezében tartva a paplan alatt a kisegeret, hamarosan elaludt.
Forrai Zita a 2024-es Cédrus-pályázat közlésre kiválasztott műfordítója
Illusztráció: fh. P. Boston
Ezek is érdekelhetik!
Brian Evenson: A fiatalabbik testvér →
Pablo Neruda: XCIV (»Ha meghalok, élj túl engem roppant, tiszta erővel…«) →
Alain de Botton: SZERETETHIÁNY →
