november 27th, 2024 |
0Derzsy-Ben Ond: PONTOS MÉRETEIM. Verses poszttraumák*
*(részletek)
Szüljenek több gyereket az anyák! A mesekönyvkiadók még mindig nem üzemelnek csúcsjáraton!
Akad helyszín, amire úgy gondolhatok, mint porondra (esetleg rapszodikusan periodikus modifikációmra).
Sikeresebb, aki szemlátomást többet gondol magáról.
Andalúz vagabund. Cserepekről csepergő eső tócsává cseperedik a mélyedésekben, ahol csatakok bőrösödtek a verőfényben.
Nem kell előnyösebb színben tűnnöm, elég, ha úgy látom magam.
– Nem fog csalódni, uram. Gyakran mondták rám: becsületes és munkabíró.
– Kissé nem közömbös?
(…)
– Elképesztő tragédiákat mért rád a sors.
– Nem személyes.
Más szavakkal: a családban valami sápadtabbnak tűnt. Az idő!
Ha már usanka van a fejemen, íjász csizma a lábamon, igenis akarok egy markos klarinétot is a kezembe!
„Ne veszekedjünk ezen!”, öntött olajat a tűzre a feleségem, amivel széles spektrumot nyitott a civódásnak.
(…)
Tudok mindent, ha nem felejtem el.
A hegytető kőkeresztjéhez hátrálok, öklömet oldalamhoz szorítom, és kelepelek. Régen vonítani szoktam, de amióta rekedté vált a hangom, nem tetszik.
(…)
Köszönőviszonyba kerültem a borzongással.
Kamaszvers-távlat. Többet is nevethetnék, csak hát! Defektes lett a cipőm orra. Amit sértetten felhúzok, szintén két kilyukadás. Másfél órája megdobtam egy órát. Leesett egy perc, szaladok utána.
– Ha ártatlan, alkalmatlan. Nem elég, hogy ártalmatlan.
„Magamról beszélek”, erősködik, és újra elcsodálkozik, példamutatása mennyire ragadós. „Ez vagyok! Példám példánya, prédául.”
(…)
– Esőszagot hoztál.
– Megesett rajta a szívem.
(…)
Felebarátaim féleszűek.
Közleményeimben már bármit tudathatnék.
Akárhogy kapkodunk, vészesen fogy az időnk.
Milyen könnyen ítélsz azután is, hogy felcsináltak. Mások is gondolnak ám vérontásra!
„Megpróbálhatom”, mondod, de majd ha én is ott leszek. Vagy: nekibuzoghatok, csak miután már tettél érte.
Ne halj meg! Előtte még háborodj fel kissé.
Sose késő meghalni!
Amikor elfáradtam a kertben, óvatlanul lépek a házba, ahol a feleségem délelőtt kis szelet is vetett.
– Szokatlanul hallgatag vagy – kezdi körmönfontan.
– Ma már nem szeretnék lépre menni.
Álmomban még sosem láttam pipacsot. Pedig szandál volt már a lábamon, és repültem is.
„Íme a családom!” S rámutat a könyvszekrény azon sorára, ahol a kötetek gerincén a neve olvasható.
Az én ellentmondásomban nincs ellentmondás!
A valóságból is kiugrasztom a nyulat! Az ábránd ennél provinciálisabb. Avantgárd pillanataim vannak.
Időnként kiszaladok a sziklaormos hegyekbe, s minden ok nélkül oda-odamondogatok.
(…)
Rejtett tehetsége is van: szemmértéke.
A csalódás fixáció.
Házasságában mindent elvisel, csupán a szenvedést nem szenvedheti.
A kidobott cipőket nem kéne földdel is megtölteni?
Szenvedéllyel művelt tevékenységekben van valami illetlen.
(…)
– Mit nem adnék azokért, amiket majdnem megkaptam!
– Hiába, nem elég absztrakt a világ mások számára. Úgy hívom őket: a világ szamarai.
(…)
Szerves történés megrezzentett káosz.
Udvarias palackozott mosolya.
A tudat tudatlan.
A táj önmagunkhoz visszatérés.
Mosolyunk öntudatlan megringatásunk.
Kényelmesség: megbocsátó idegenség.
A lámpaláz elvont meghazudtolás.
A lelkesedő színt váltó leselkedő.
A boldogság lélekben fogant zene.
Haszontalan, ami hasztalan.
(…)
Akárhol ráakadhatunk Istenre.
Megérni a reggelt Isten akaratában.
Minden a mutáló csenddel kezdődött.
Uram, másnak legyen meg mindene, ha akarod, én csak a békességet tartogatnám.
(…)
Ha sokáig magamban vagyok, képessé válok megbolondítani néhány emléket.
Egyre kevesebb, amit meg kéne tennem, még több, amit jó volna megértenem. Szabott időben elmondom magamnak a magamét.
Egy ideje már, hogy ha megszólalnék, már meg sem lepődnék, ha tudnék beszélni.
Alkalmanként belém hasít a bűntudat. Talán nem is voltam mulatságos.
Telente hajnaltájt fukarabb a nevetésem.
Legnagyobb boldogságunkban is tudjuk, ki az, akit elkerülnénk.
Nehéz választani a kettő közül. Hiedelmet vagy veszedelmet.
Hasmánt kepickélek a szakadék szélére. Fejemet a mélység fölé lógatom, csillagászati távcsővel láthatnák a faluból. Szimatolok; néha a szagát is érzem, de most szokatlanul nyugodt, jelenléte nem szorítja össze a gyomrom. Aztán, ahogy elmúlik tagjaimban a feszülés, oldalra fordítom a fejem. Hagyom, hogy a dög belesutyorogjon a fülembe.
Ami természetesebb, valaminél valamivel termetesebb.
Tavaszi verőfényben magvetőkben gyönyörködnék a természet manézsában.
(…)
Hagyjuk a redőnyt! Húzzuk fel az ablakokat.
Megteszek mindent, amit arcommal ki is fejezhetek.
„Utazzunk, ahogy a felhabzó folyón a mordulás”, javallottam a feleségemnek. „Több okot is fel tudnék sorolni”, nagyzoltam, mintha indítékaim ok okozatok hátán vegyülnének. „Csak azt kólintanám fejbe, akit előtte már lefröcsköltem.” Belenéztem a szemébe, s nem találtam, ami a közös életünkből hátravan. Kifelé tartva odamondtam: „Akkor is: bírvágytól hasas kor a bűntudat tudathasadása!”
Mihelyst ellágyulok, mások iránt adósságot is érzek.
Harminc éve nem láttam dunyhát. Most a faluvég egyik házának ablakában dalmahodik. Vagy az ablak csálé, tán pityókás is, és hányavetin nyelvet ölt rám. A tető nem szigetelt, aljzatból hiányzik a kátrányozás.
A hegy adja az egyedüllét fenségét. Kibomlik egy érzés, a várakozásé. Érzem, az idáig kanyargó földút feldúlt, lehetnék az eleje vagy a vége, ami nem is egy velem. Extázis híján elrémülhetek.
Szegény kisöreg, egész nap nincs nyugta, pepecsel, pedig nyugdíjazása óta is csak pecsételne.
Nincs elég szótagszámom, hogy ki tudjalak színezni, vagy kiiktatni.
Utolsó könyvemet feleségemnek ajánlom, és megköszönöm, hogy ezzel a művemmel is pénzt kereshettem neki.
Felpillantok a felhőkre. Vajon az ég mozdulatlan, vagy én időzök egy helyen?
Kertemben délutánonként felhajtom az ülőpárnákat a székemen. Éjszaka sem engedem át a helyemet a kóborló macskáknak.
A betegség ritkán kelt bosszúságot.
Részint igaz, van bennem valami részlehajló.
Ha arra gondolok, írni fogok, ásítozom.
Hüledezhetünk, gyerekek, lassanként tárgyak leszünk, mind valódibb a képzeletnek. Itt egy téma, gondoljátok tovább, fűzzétek logikus epizódok sorává. Egy kapcsolatok nélküli alak egyik barangolásakor elhagyta a túrabotját, sopánkodott miatta, de egyelőre sajnált újabbra pénzt áldozni. Hanem pár nap múlva ráakadt a telkén a meggyfának támasztva. Megdöbbent, nem értette. Hamarosan a kitűzőjét is elvesztette, már búnak adta a fejét, csakhogy egy napra rá, fellógatva találta. Hol isteni gondviselésnek hitte, hol meg feléledt gyanakvása. Mozgásérzékelő kameráját a meggyfára irányította. Elhajította az egyik amúgy is selejtes munkakesztyűjét. Azonban másnap nem lelte a kertjében, bosszankodott, aztán felfedezte a fészer kilincsére húzva, kívül a felvevő látóteréből. Leszerelte a kamerát, ezután minden nap elpottyantott valamit, olykor számára igencsak becses holmit, ám mindig ugyanaz történt: következő reggel meglelte a fáján. Végül jegyzetfüzetébe írt egy kérdést, talán kitaláltátok, mit, és ledobta a szikláról. Viszont mesélés közben más is szeget ütött a fejemben. Létezne egy kurzus, amelyre bárki beiratkozhatna a szakítás gondolatára.
(…)
Családom minden tagja ijesztő. Valamelyik a nevemet is ismeri.
(…)
A feleségemnek olajos ronggyal tömném be a száját.
– Ne mondd ki a nevét!
– Jó, akkor mit mondjak?
– Entitás!
(…)
– Gondoljon csak bele!
– Ennél is jobban?
– Feszült vagy.
– Könnyen beszélsz!
(…)
Ebben a délutánban is épp annyi a variálatlan pillanat, mint a tegnapi délelőttben. Barangolok, ilyenkor túlterheltek élményekkel.
Ahogy elindultam a lépcsőn, lábam alatt árny sipákolt, és a kanyar mögött már előtüremkedett a szarkasztikus hangbolt.
Az emlékezet feljegyez magának. Néhány kilazított kő gondolkodóba esett, lepotyogjon-e a széleken?
A hely, aminek híre ment, híre-hamva.
Vidám, duci kis nő; sajnálom, meg kellett kérdeznem, nem gonoszságból: mikor pityergett utoljára?
Ahányszor megdöbbenek, magamtól kérdezek.
(…)
– Nem olyan rég még idejártam.
– Nem öreg már egy kicsit?
– Valamikor az voltam.
(…)
– Ritkán látom magát.
– Módjával cselekszem.
(…)
Először találkoztam csellistával. Egyetlen instrumentum, amellyel minden érzelem kifejezhető, és aki játszik rajta, akár még tudatában is lehet kiválasztottságának. A 49 éves nő első perctől kezdve visszafogott volt; átvettem a kezdeményezést, máris sajnálkoztam, amiért a gordonka hatalmas irodalmából csekély számú mű akad, ami igazán pompázatos. Beszéd közben képes vagyok a gondolatomat is szőni. Elképzeltem, hogy e zeneszerszámra írt kedvenc frázisaimat megszólaltatom általa, majd szándékomat lelkesült szavakba öntöttem. Elsőnek lehetne Mozart D-dúr, „Porosz” vonósnégyesének menüettje, melynek trió szakasza előtt a hangszer önállóan kétszer megrobajlik. Következhet a Vonósötös hangtornyozása a Schubert-darabban, utána az Allegro ma non tanto, Beethoven a-moll kvartettjéből, főképp a tétel vége felé az a néhány ütem, ahogy a basszus kitör a zene szövedékéből. Ezt tanítja is a diákjainak, bólogatott. Termoszból teával kínáltam, és különféle töltelékű péksüteményt is elővarázsoltam. Eredetinek találta, de még vártam megvallásával, hogy inkább kényszer szülte ötlet volt, elviselhetetlen számomra ételt vagy italt felszolgáló pincérre várakozni. Elragadtatásom tovább parázsolt; hirtelen erősen vágytam, hogy meginvitáljon a szigligeti otthonába, ahol rövid bemutatót tartana művészetéből. Talán kérhetem Haydn fivérek B-dúr és C-dúr koncertrészletét, utána következzék Mathias Monn concertójából az adagio, és búcsúzáskor, mivel ennyire telhetetlen vagyok, legyen a d-moll szvit Sarabande-ja, mert azért kikotyogta, hogy naponta játszik egy-egy tételt Bach szvitjeiből. Megvárta, amíg levegőt veszek, és kimondta eddigi leghosszabb mondatát: igaz, tüzetesen tanulmányozta az adatlapomat, de nem gondolta, hogy ennyire sovány (szeméből olvasva: gebe) vagyok. Nem hagyta, hogy sokáig lógassam az orrom, kézfogással búcsúzott. Ahogy jobbra fordultam a hajókikötőtől, megállított a látvány. Kétkerekű, orra bukott kézikocsi mellett terpeszben ült egy viaszolt bajuszú öreg, képe téglavörös, tarkója sültszalonnásan vagdalt, s ha létezne ilyen, bizonyosan ő volna a taligás.
(…)
– Ilyet minden ujjamra kapok.
– Megkapó.
(…)
Hírnevemet magamnak köszönhetem.
A legnagyobb bajban félszeg leszek.
Tegnap is sok nevetéssel beszéltem a hiábavalóságról.
Vegyünk egy tetszőleges egyenest, gyerekek, és magunk, vagy más görbítse azt meg.
Tudnék mit mondani, de inkább parancsolok.
Néha olyan ismerősnek tűnök, hogy bizalmaskodó hangot is megengedek.
Lapos tetejű házakat nézegetek. Legjobbak azok, amelyeken hajnalonta kényelmes sétákat tehetek.
Legszebb látszatokban minden valóságosan történik.
Nyelvbotlás. A vita trágya.
A feleségem győzköd, hogy nem utasítaná el az intim perceket, ha érezné illedelmem. Én megosztom vele a mai nap tapasztalatát: zömökebb felhők hegytől felböködöttebbek.
Közeli hegyeken kívül, ha a tehetném, a kocsik felnyitott motorterét nézegetném. Legjobb, ha az előbbiek zöme vörös, átsütött.
(…)
– Egyszerű, kedves nő vagyok.
– Tényleg ide jutottál?
(…)
Néha azt a látszatot keltem, mintha élnék. Elég a feleségemnek bejelentenem, hogy felkeltem. Annyi hatással sem vagyok rá, hogy előadhassam a létezésről egy újabb teóriámat.
A szomszédnő annyira csinos, hogy észrevettem, már nem is gondol magára. Eszébe sem jut, hogy eszébe jussak.
Valami miatt sosem kell aggódnunk, mindig lesz, amibe beleüthetjük az orrunkat.
Mintha a fejem kalitkájából vennék ki egy-egy gondolatot, hogy a szavak börtönébe zárjam.
Leginkább félrevezetettnek mutatkozom, amikor nevetségesnek érzem magam.
Hallgatom, vagy figyelem a sérült embereket, utána a napállás repíti el a rosszkedvemet.
Ha valaha szerelembe esem, előrehaladott koromra fogom. És ha tetejében még be is vallom, szeretném, ha elnéznék nekem.
Ahányszor megkérdezik, mire gondolok, több magyarázat is eszembe jut.
– Vegyen még! Én is jobban élvezem a banalitásokat.
Nem elég, ha megragad a kert hangulata, fontosabb, hogy tudok-e benne álmodozni.
Azért írok, mert idegenkednék más elfoglaltságtól. Viszont sokkal több embernek lehetnék hasznára.
Olykor felvidít, hogy nincs semmiféle kapcsolatom, csak azután villan át rajtam: senki sincs, akinek ezzel eldicsekedhetnék.
Kamaszkori szerelmeim egyike megkérdezte, hogyan jellemezném magam. „Olyan a karom, mint egy éhezőművészé.” Ennél okosabbat ma sem tudnék kiötölni.
Előleg – őszi cifrás. A vén cseresznyefa terebélye munkát ad ősszel a gereblyének. A leveleket halomba hagyom. Háttal dőlök a kupacra, miközben szétvetett minden tagom. A harang ég: galamb hónalja. Földre tottyan barack húsa, ahol kifakadt, szálasodó rostok. Valld be: Sosem lehet maradása annak, aki így rostokol.
(…)
Kétszer átvágtázott a kertemen egy fekete-fehér mintázatú macska. Harmadszor sikerült magamhoz édesgetnem, megsimogathattam, később már úgy játszott, hogy térdeplő helyzetben a hátamra szökellt, majd kérdőjellé görbítve a farkát, méterekkel odébbnyargalt. Kormos kéményszaga volt. Nem kellett sokat töprengenem a nevén: Fred. Attól fogva minden utamon kéményeket fényképezek. Elhagyott tanyákat keresek, ahol felmászhatok a tetőre. Kedvelem az eső utáni nedves fúgát, élét veszített, málladozó téglasort, lerakódott füstjáratot. Fred többé nem láthatatlan, cserregő rozsdafarkú jelzi, hol járőrözik.
(…)
Néha a szél olyan hangokat is hoz, amiket a szememmel is szeretnék látni.
Ízlésünk alkalmas lehet ízlelésre.
Zavarba véletlenül jövök, ám soha, amikor azt várnák tőlem.
Hogyha fura, legalább legyen megmosolyogtató.
Aprócska felhő, majd megszakad, vontatja az eget.
Nem mindig elég, hogy szeret, a családjának is bemutathatna. Ha azt duruzsolja, csodál, persze elhiszem. Ezentúl nincs más dolga, mint ismételgetni.
Néha csak azt forgatom a fejemben: mi az, amit megpróbálhatok?
Kezdetben alig szólok; ha van türelmük, úgyis mesélek.
Egy nap felkerekedek, hogy olvasóm legyen.
(…)
Miért ne lehetne bennem olyan vonás, amit nem értek?
Miután elhagynám a feleségemet, világossá válna, hogy megrekedtem.
Nem baj, ha néhány keresetlen szóval dicsérjük magunkat, fő, hogy jóval többre tartsuk személyünket.
Amiben azonos vagyok másokkal, azt inkább jobb volna elhallgatni.
Annyira szelíd, hogy nem lehetne kezet emelni rá. Azért aprócska szakállhúzogatást megkockáztatnék.
Könnyebb bedőlni egy túlzásnak. A látszat már kellőképp belénk ivódott.
Tudok mindent, de csupán szemernyi részletekben.
– Ha túlértékelnek, eljátszom a gondolattal, hogy miben lehetnék közönséges.
Egyszerű a vágyam. Lehörpölnék minden csurig töltött poharat.
Felfedeztem némi distanciát. Amikor a csapat elindul a hegyen felfelé, mindenki besorol valaki mögé, én pedig az élre szambázok. Ha kell, hangot is adok annak, hogy véremben van a tánc.
– A lótartók kitartóbbak. Ha nem tudták, most elhihetik.
Amióta őszinte akarok lenni, nehezebben durálom neki magam.
Mélyebb gondolatoknak is van határuk. A nyíltszívű jobban átérzi.
(…)
– Szeretnéd, hogy felvegyem a neved?
– Ugyan! Lötyögne rajtad.
(…)
Nyári délkörök. „Semmi sem esett olyan üdén, mint amikor hibátlan talpával takartam be az arcom. Túráinkon külön palackban vittem vizet; egyik pihenőnkön leöblítettem a lábát, ingemben szárítottam, de még nedves bőréhez simítottam a homlokom. Minden lábujját elől-hátul megcsókoltam, majd hármasával csusszantak a számba. Máskor az ágy szélén ült, addig a szőnyegen hevertem a hátamon, vagy ő feküdt, és én térdepeltem, így végeztem el a mozdulatsort. Öröm és magabiztosság felszabadult hullámokban érkezett. Ha elmémből elég sokáig elhessenthettem a zavart (hárítás nélkül felfogtam: tevékenységem minden mozzanata észszerűség ellen szól), könnybe lábadt a szemem. Fürkészőn figyelt, s néha, amikor már fintorral visszahúzódtam volna, végigsimított a hajamon. Nem volt egyszerű, míg lábujjai karéja a lábboltozat felfelé szaladó ívével csiklandozhatta a szájpadlásomat. Tudtam, nem kell semmilyen jel, igenlő szavak, legteljesebb mértékben eggyéforrtam vele. Ugyanazt mondogattam: »Vágyok rá, hogy hazahozzak valamit kóborlásaink után. Kertem virágszigetei különleges együttléteink jelképe.« Pár napja az edericsi temetőbe elszaporodó porcsinrózsákat kapirgáltam ki gyökerestől, és másnap már pompáztak a beültetés helyén. Rokona a kövér porcsin, betonkockák között is utat tör, nyersen idén először ízleltem. Pincesor végéből vörösbogyós, olasz kontyvirágot is megkíséreltem hazavinni («Szerényebb, de szintén csodálatos lila gyöngyikéhez hasonlít!»), azonban nem számítottam rá, hogy ennyire mélyen rejtőzik a hagymája, így csupán az izmos szárú fáklyája maradt a kezemben. El akartam magyarázni, hogy egyetlen gigászi növényi sejtté változunk. »Fává?« Tudom, ezt kérdezte volna. »Többé, Szabina!« Az erdő titkos belsejévé!”
(…)
– Sosem változtat az arckifejezésén?
– Mondtam, hogy szigorú vagyok.
(…)
Születésnapom előtt kedvemre szomorkodtam. A feleségem megkérdezte, minek örülnék a legjobban. Kedvenc ételemre gondolt, azonban nem értem be ennyivel.
– Fél lábon állva szeretném, ha rám adnád a zoknim, és közben a fejed búbjára helyezett tenyeremmel őrizném az egyensúlyom.
– Várjunk ezzel egy nagyon kerek évfordulóig.
Derzsy-Ben Ond a 2024-es Cédrus-pályázat közlésre kiválasztott szerzője