Toldi Éva: Szegényekért és kisemberekért emelt szót*
*Pákolitz István emlékére
„Szeretet… Zúzmara csipkézte leveled… Jégeső cifrázta friss virágkelyhedet… Félérett gyümölcsöd letépték a felnőtt-gyerekek… Talán még megmaradt, sértetlen megmaradt, szívünkből kihajtó, újra is, azért is kihajtó elpusztíthatatlan gyökered” – fogalmazta meg Gyökér c. versében Pákolitz István a helytálló magatartás, a mindenkori költői és emberi lét ars poeticáját. A 105 éve született József Attila-díjas költő, a magyar líra jeles képviselője volt, költészetét keresztény szellemiség hatotta át, s verseivel és példaadó életével vallotta: a szelíden megélt, hétköznapi tanúságtételekben, a jóakaratú tettekben gyökerezik a szabad és boldog jövendő.
A Tanácsköztársaság bukását követően 1919 szeptemberében született Pakson szüleinek hetedik gyermekeként. A nagy szegénységben, de szeretetteljes, keresztény családi miliőben nevelkedő ifjú már kezdettől a tanúságtevő hit példáit tapasztalhatta meg környezetében, azt, hogy a szülők a gyermekekért, a testvérek egymásért felelősek, s a szeretetben összetartozás, az áldozatvállalás természetes velejárója az életnek. Azaz, a kereszténységet élni kell elsősorban.
Apja sekrestyés, harangozó volt, testvéreivel, szüleivel a templom a második otthonuk lett. Korán kezdett ministrálni. A szülők a kiváló, jó képességű fiút papnak szánták, s ezért az elemi iskola után a kalocsai jezsuita gimnáziumba adták, itt végezte a középiskolát ún. „bögrésdiákként” (a papok és segítőkész polgárok asztaláról kapott ebédet, vacsorát). „Nem lettem pap – vallotta később –, bár lehet, hogy Isten hívott, de én magamban a tanítói pálya iránt éreztem nagyobb vágyat, küldetést, s már akkor a versírás éltetett”.
Az érseki tanítóképzőben szerezte meg tanítói oklevelét is, majd később az ELTE-n a magyartanárit. Közel két évtizeden át tanított. A világháború idején besorozták katonai szolgálatra, 1944–45-ben Felső-Ausztriában a hadifogolysorsot is meg kellett tapasztalnia.
Első versei a jezsuita iskola diáklapjában jelentek meg, majd az ’50-es évektől már megyei és országos lapokban is, Hamarosan a Dunántúl folyóirat munkatársa lett Pécsett, majd a Jelenkor irodalmi, művészeti folyóiratnál találta meg lírai otthonát szerkesztőként, s élete végéig ott munkálkodott, Vallotta ő is a Szabó Lőrinc-i küldetésbe hívó szót: „a költő hasznos akarat” – vagyis a l’art pour l’art művészet hamis. Vérbeli plebejus költő volt, verseinek címzettjei többnyire szegények, elesettek. Vagy a második világháború előtti időből idézi meg őket, az ellenük irányuló, őket sújtó társadalmi igazságtalanságot, vagy épp’ kora, a létező szocializmus idejéből. 1971-ben Békét! c. versében így kiált fel (napjainkhoz szólóan is!): „A külügyminisztereknek is szólok / legyen már végre foganatja / az egyszerű emberek akaratának / A hadvezéreket emlékeztetem / puskaropogásnál sokkal szebb a rigófütty / A tudósoknak azt mondom / ne bombát csináljanak az atomból”.
Elkerülte a „politikai bedarálást”, társadalmi kérdéseket, hibákat, ellentmondásokat feszegető művei sem váltak a korabeli szocialista ideológia foglyává, többnyire megmaradtak a jobbításra törő keresztény humanizmus eszmekörében.
Bibliai, vallásos témájú versei erős morális kritikát fogalmaznak meg, példabeszéd-értékűek. Nikodémus versében például ekképp’ ír: „Lévita és szadduceus, megannyi majom, / álvitájuk, csalárdságuk megúntam nagyon;/ ha kitudják, hol tekergek, meggyűlik bajom, / ám a legfőbb igazságot szüntelen szomjazom. / Mert a Rabbit megkerülni immár nem lehet, / s bárha vakot-bénát sokat mente meg: / nem tudhatom, vajh szívesen lát-e engemet – / zavart lelkem csakis nála talál enyhelyet.”
Sorai mögött olykor megvillan a politikai él is; főként érzelmi szinten, szimbólumok közé rejtve, például a trianoni fájdalmat idéző soraiban: „a túlsó parton is harcsára / vagy pontyra vár az öreg horgász; / egy-egy szó hull a víz sodrába, / megértjük egymást, nem kell tolmács… Amiről soha nem beszélünk, / valahol mégis van a mélyben; / s ez nemcsak a mi nemzedékünk / fölhorgadó keserűsége…Fut az idő. Jó lenne végre / »rendezni közös dolgainkat«”.
Vagy az 1989-es temesvári karácsony alkalmából írott versében: „A sátáni Heródes-inas / gyilkolásra uszítja vérebeit // A feketekarácsonyi mécsesek / vértanúkat virrasztanak // Vér freccsen a Kisded jászolába / keserű könnyet nyelnek a szopósbárányok… A csillagtalan éjszakában / tétova harangszó sóhajtozik / Leheletéből újraéledhet/ a bizodalom eltiport virága”
Gyermekverseit ugyanakkor szelíd jézusi gondolatok szövik át, a gyerekszáj jóságával: „Kenyérmorzsát visz a hangya, / segít neki apja anyja, / sietnek mert fúj a szél, / fúvó szélből eső kél. // Ha én fúvó szél lehetnék, / felhő elé kerülhetnék / Szétfújnám a tájon, / hogy a hangya meg ne ázzon.”
Pákolitz Istvánt Pakson Bíró László, a Kalocsa-kecskeméti Egyházmegye akkori segédpüspöke temette el 1996-ban.
Pákolitz István: Gyökér
Szeretet
Szeretet
—Zúzmara csipkézte
—leveled
Szeretet
Szeretet
—Jégeső cifrázta
—friss virágkelyhedet
Szeretet
Szeretet
—Félérett gyümölcsöd letépték
—a felnőtt-gyerekek
Szeretet
Szeretet
—Talán még megmaradt
—sértetlen megmaradt
—szívünkből kihajtó
—újra is
—azért is kihajtó
—elpusztíthatatlan
—gyökered
Szeretet
Szeretet
Illusztráció: In memoriam
Ezek is érdekelhetik!
Kovács katáng Ferenc: A betlehemi jászol* →
Toldi Éva: Jászol és Kereszt →
Pécsi Sándor: DÉRKRISTÁLYSÓHAJ* →
